Nakba, arab نَكْبَة (‘katasztrófa, szerencsétlenség, sorscsapás’), gyökere نَكَبَ (nakaba, ‘lesújtani’)^[1]

„Valahányszor egy szó fordíthatatlan tulajdonnévvé válik, a nyelv csodájával van dolgunk.”

Elias Khoury: „Újragondolni a Nakbát”^[2]

A huszadik század utolsó és az új évszázad első évtizedében a nyugati gondolkodás (filozófia, történettudomány, társaslélektan, művészet, irodalom), a nemzetállami politika, illetve a nemzetközi jogalkotás és -gyakorlat is a kollektív traumáknak (a „múltnak”) a feldolgozásával, a jóvátétel, a helyreállítás és megbékélés parancsoló feladataival foglalkozott.

Egy rövid, de annál fényesebb pillanatra úgy tűnt, a nemzetállamok és az osztályok korszaka után beköszöntött az elnyomott kisebbségi (szubaltern) szemtanúk kora.

Ez a fejlemény rendesen felforgatta az objektív történettudomány pozitivista eszményét, megváltoztatva a közös múlt megírásának, archiválásának, értelmezésének és tanításának módját, funkcióját és célját: a nemzeti összetartozás érzetének (a közös identitásnak) a megerősítésére szolgáló, fejlődéselvű, a győztesek felől írott történelmi elbeszéléseket, így gondoltuk, lassacskán mindenütt felváltják majd a mikrotörténelmi, személyes vallomáson vagy ún. oral historyn (egyéni elmondáson) alapuló, fragmentált, akár semmiféle mesternarratívába nem rendezett tanúság-gyűjtemények; államok dicsőséges pályafutása helyett a történelem koncentrációs táborok, elkülönített zónák, rejtett tömegsírok és családi elhallgatások rengetegének (a konyhaasztalnál éjszakánként, ha már mindenki alszik, csendesen hüppögő dédmama vagy az egyes szavak hallatán váratlanul elkomoruló nagyapa titkaiból szövődő televénynek) látszik majd, amelyből a nem nyugvó holtak – tettesek és áldozatok: felmenőink – visszajárnak kísérteni az élőket, akik leróják adósságuk.

A remények szerint ezek a törmelékekből, parányi sorstöredékekből, szemtanúk mondataiból összekapart, éppen ezért hitelt érdemlő elbeszélések át fogják törni a kisebbségek sérelmeit tagadó kollektív, nemzeti nárcizmus mindenütt magasra emelt falát, a megbékélés nyomában pedig megindul majd az áhított párbeszéd.

A tanúk korszakában, véltük, többé nem az állammal azonosított Nemzet, sem pedig a forradalom hordozójaként értett Osztály (a proletariátus) lesz a történelem főszereplője, mint a modernitás két egymással versengő nagyelbeszélésében (hiszen sok esetben olyan népcsoportok tagjainak a sorscsapásairól volt szó, amelyek éppenséggel nem is alkottak államot, amelyektől, hovatovább, nem ritkán a nemzetiség státuszát is megtagadták, politikai szerveződésük pedig minimális volt), sőt, amennyiben komolyan vesszük az egyetemes szemtanúság premisszáit, többé semmiféle kizárólagos főszereplő nem léphet fel: a totális átláthatóság helyett csak az alulnézet legitim. Ennélfogva a történelem tapasztalata sokkal inkább affektív lesz, mintsem elfogulatlan elbeszélői szemszögből íródva narratív – ahogy a nemrég elhunyt marxista kultúrtudós híres szavai mondják: history is what hurts, what refuses desire and sets inexorable limits to individual and collective praxis [„a történelem az, ami fáj, ami gátat vet a vágynak és kérlelhetetlen határokat szab az egyéni és kollektív praxisnak”].^[3] Mert a genfi egyezmények (1949) értelmében az emberiesség elleni bűnöket, továbbá a népirtásokat, háborús bűnöket és a katonai agressziót kivizsgáló legfőbb jogi intézmények – az ENSZ égisze alatti hágai Nemzetközi Bíróság (International Court of Justice, ICJ), amely államokat, majd a Római Statútum (1998) által alapított, ugyancsak hágai Nemzetközi Büntető Bíróság (International Criminal Court, ICC), amely egyéni elkövetőket hivatott felelősségre vonni – nem főszereplők és nem is narrátorok; és ugyanígy nem főszereplők, sem narrátorok azok a jóvátételi bizottságok és törvényszékek sem, amelyeket a dél-afrikai apartheid, a ruandai népirtás és a srebrenicai mészárlás feltárására és büntetésére hoztak létre (miközben zajlott a legemblematikusabb modern genocídium, a holokauszt német feldolgozása és reparációja – gondoljunk bármit az 1952-től pénzben folyósított jóvátételről). Ezeket a jogintézményeket azért állították fel, hogy a holtak emlékének, a méltó emberi életnek és az érdekmentes igazságosságnak az őrei legyenek. Feladatuk megalapozni a nemzetközi jog (az univerzális elszámoltathatóság) intézményét, megszilárdítani a közös, jótékony fikciót, hogy lehetséges a helyreállítás, létezik valóságos jóvátétel, sőt akár gyógyulás, megnyugvás és megbékélés.^[4] Ennek a történelemmel való nemzetközi bánásmódnak a legjelentékenyebb szereplői ennélfogva nem cselekvők lesznek, hanem kívülállók, a tanúságtevők tanúi: ügyészek, jogászok, jogvédők, bírák, a joguralom letéteményesei. Ahhoz azonban, hogy ez a joguralom csakugyan érvényesülhessen, arra lett volna szükség, hogy maguk az őrök, ha csak egy hajszálnyival is, de kiemelkedjenek abból a történelemből, amelyet továbbra is az államok írnak – nem az igazságosság, hanem az erősebb joga alapján. Más szóval: a nemzetállami kollektív nárcizmus semlegesítésére lett volna szükség^[5] – vagy a történelem felfüggesztésére, legalábbis lelassítására.

A jótékony fikció mindig is törékeny volt, de talán sohasem tört olyan apró darabokra, mint az elmúlt évben.

Több mint egy éve tart a Hamász Izrael elleni terrormerényletére válaszul indított nemzetbiztonsági- és bosszúhadművelet. Az alapvető nemzetközi jogi egyezmények törvénycikkelyei szerint úgy kellene nevezni, hogy a gázai emberiesség elleni bűntett; meglehet, népirtás. A nemzetközi közösség nem nevezi így. Az ICJ 2024. januári véleménye, illetve annak májusi értelmezése szerint  megalapozott lehet ugyan a népirtás gyanúja, de előbb bizonyítani kell, hogy Izrael csakugyan elkövette mindazt, amivel Dél-Afrika vádolta. Ez éveket is igénybe vehet. Ugyanekkor az ICJ bírái azt is kihirdették, hogy a gázai palesztin lakosok jóvátehetetlen károkozásnak vannak kitéve, Izrael pedig köteles minden óvintézkedést megtenni a genocídium megelőzése érdekében. Hasonló vizsgálatot helyezett kilátásba az ICC főügyésze, Karim Khan is, aki saját testületétől egyfelől Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök és Yoav Gallant védelmi miniszter, másfelől a Hamász október 7-i támadását kitervelő vezetőség, az azóta egyaránt meggyilkolt Yahya Sinwar, Mohammed Deif és Ismail Haniyeh elleni elfogatóparancs kiadását kérte. Az eddigi precedensek alapján erősen kétséges, hogy akár az ICC, akár az ICJ valaha is el fogja marasztalni Izraelt és vezetőit emberiesség elleni bűntettért. Biden elnök, Harris és Trump elnökjelöltek nyilatkozataiból, valamint az illetékes diplomaták makacs ellenszavazataiból ítélve az amerikai politikától sem várható olyan fordulat, ami a nemzetközi felelősségre vonást lehetővé tenné. (És persze az az alternatíva sem kecsegtetőbb, hogy az Ukrajnában emberiesség elleni bűntettet végrehajtató Putyin elnök, netán az egyes legutóbbi hírek szerint Tajvan 2027-es katonai megszállását előkészítő Hszi elnök vonja felelősségre Netanjahut, Gallantot és az izraeli vezérkart – mind Kína, mind Oroszország Iránt támogatja a térségben.) A jogorvoslat eshetőségét az az immár köztudomású tény is csökkenti, hogy az izraeli titkosszolgálat erőszakosan nyomást gyakorol az ICC tisztviselőire.

A gázai hadműveletek hevességén mindenesetre semmit sem tompított az ICJ és az ICC határozata.

Nehezen elhárítható a benyomás, hogy noha a történelemre továbbra sincs érzékletesebb kortárs definíciónk, mint az, hogy maga az elviselhetetlen fájdalom, a közös, humanitárius felszabadulás kerékkötője (ami „gyalázatával… összetöri a lelket”)^[6], az emberjogi védelem fikciója a szemünk előtt omlik össze. Bárhogy nevezzék Izrael tetteit, minden jel arra utal, hogy a palesztinoknak nincsenek emberi jogaik. Mindenki látja, akinek van szeme, hogy Gáza „a nemzetközi jog tömegsírja” (Raji Sourani). Mindenki tapasztalja, aki figyel, hogy a szemtanúk és áldozatok tanúi, a nemzetközi jogászok, ügyészek és bírák ereje kevés. Izrael büntetlenül lövi az ENSZ békefenntartóit, üldözi munkatársait, utasítja ki a főtitkárát. Végül az is nyilvánvaló, hogy azoknak a szavai, akik a nemzetközi jog tehetetlen őrein túl – egy emblematikus verssorral szólva – hitelesen „tanúskodhatnának a tanúról”^[7], mindenekelőtt azok a bátor palesztin jogászok, akik népük szenvedését jogi formulákká alakítva viszik ki a nemzetközi nyilvánosságba, nem vernek semmiféle valóságos visszhangot.

De azt, aki valamelyest ismeri a palesztin nép huszadik századi sorstalanságát – annak a népnek az üldözöttségét, amely példátlan módon máig nem az ENSZ rendes tagja, csupán ún. megfigyelő státusszal rendelkezik, és államisága, azaz a minden népnek kijáró önrendelkezése sem egyetemesen elfogadott, noha az ENSZ mintegy háromnegyede elismeri (de mint közismert, az USA, a Biztonsági Tanács állandó tagja folyamatosan megvétózza a felvételét) –, esetleg azt is tudja, hogy az őket ért sorscsapást, az 1948-as Nakbát^[8](Izrael állam megalapításakor 750 ezer palesztin előre eltervezett^[9], erőszakos kitelepítését, elüldözését, 15 ezer ember meggyilkolását, 530 település lerombolását, az arabok földjeinek elrablását, a visszatérés jogának máig tartó megvonását) Izrael máig nem ismeri el, a rá való emlékezést hatóságilag tiltja és üldözi azokat, akik megemlékeznek róla és gyászolják;^[10] sőt annak is utána nézett, hogy Jordániában mintegy kétmillió, Szíriában és Libanonban fél-félmillió menekült él évtizedek óta táborokban, és hogy a gázai és ciszjordániai lakosokkal is számoló UNRWA (United Nations Relief and Works Agency for Palestine Refugees in the Near East) összesen 5,6 millió államtalan palesztin menekültet tart nyilván, akik a világ összes menekültjének az egyötödét teszik ki – nos, aki mindezzel akár csak felületesen is tisztában van, azt bizonyára nem lepte meg, hogy a nemzetközi közösség nemhogy nem tudja megakadályozni a gázaiak szándékos és szisztematikus éheztetését, kitelepítését, otthonainak a romba döntését, ivóvizének elapasztását, kórházainak az elpusztítását, de még mindezeknek a népirtás minden létező meghatározását kimerítő bűntetteknek a tényét is vonakodik elismerni;

nem meglepettek vagyunk, hanem engesztelhetetlenül dühösek vagy vigasztalhatatlanul szomorúak.

Ugyanakkor teljesen téves az a vélekedés, amely úgy állítja be a gázai palesztinokat, mint a Hamász ördögi vezetőségének és Izrael rakétáinak kiszolgáltatott, önhatalmától fosztott, halálra szánt szolganépet, akik nem rendelkeznek az önálló tanúságtétel illetékességével, valamint a racionális érvelésen alapuló önállítás (önmeghatározás és -képviselet) képességével. Az illetékesség és a képesség meglétét összekeverni a jogosultsággal, amelyet csak a (hierarchizált, nem egyenlőségen alapuló) nemzetközi közösség utalhat ki, olyan végzetes hiba, ami a palesztin kérdésről való gondolkodást teljesen kisiklatja. Különösen olyan vészesen alulinformált helyeken fenyeget az ilyen típusú eltérítés, mint Magyarországon, ahol a levantei térség története és általában véve a különféle arab népek modern kultúrája, művészete és tudománya voltaképp teljesen ismeretlen, mendemondákra korlátozódik, az „arab” alakja pedig legtöbbnyire a „terroristáéval” asszociálódik. Márpedig egy teljes népcsoportot, esetünkben a palesztint megvetni (megfosztani az önrendelkezés illetékességétől és képességétől) és elítélni (megfosztani az önrendelkezés jogosultságától) egyetlen – mégoly kiterjedt, nagy hatalmú és kétségkívül megvetésünkre és feltétlen elítélésünkre méltó – frakciója (behatóan mindazonáltal kevesek által ismert) tevékenysége alapján: ilyesmit csak rasszisták tesznek.

Úgyhogy szeretném leszögezni, hangozzék ez mégoly patetikusan, hogy a palesztinok életét és jogait ezekben a percekben is büszke gázaiak sokasága oltalmazza ott helyben, a dzsabaliai menekülttábortól Rafah pokollá változtatott városáig; és ugyanígy Jeruzsálemben és Ciszjordániában; és ugyanígy a millió palesztin menekültnek ma Libanonban, tegnap Szíriában. És szeretném nyomatékosítani azt is, hogy büszke gázaiak képviselik népük ügyét – a diszkurzív hadviselés más eszközeivel – e percekben is a világ nyilvánosságában: így tesz az imént idézett Raji Sourani nemzetközi jogász, aki az Izrael ellen a népirtás vádját tavaly decemberben az ENSZ elé terjesztő dél-afrikai küldöttség jogi előkészítő bizottságának volt a tagja (ld. pl. itt); így tesz Ardi Imseis jogtudós és -történész, akinek az ENSZ és a palesztin nép kapcsolatát bemutató, a palesztinkérdés emberjogi jelentőségét demonstráló, feltétlenül úttörőnek nevezhető munkájából mindenki megértheti, miért strukturálisan előre kódolt, hogy a nemzetközi közösség vonakodjon felelősen fellépni Izrael ellen^[11], és aki, ennek jegyében, nemrég félelmet nem ismerő igazságbeszédet olvasott New Yorkban az Egyesült Nemzetek fejére; és így tesz Rabea Eghbariah emberjogász, a Harvard Egyetem doktori hallgatója, jelen cikk voltaképpeni főszereplője is.

Mindhárom felsorolt palesztin jogtudós, Sourani, Imseis és Eghbariah is egyetért abban, hogy a népüket sújtó Nakba nem egyszeri esemény volt, nem valami múltbeli, már lezajlott, pusztán identitáskérdésekben fontos folyamatsor, amelyet valamiképpen ideje lenne feldolgozni, vagy talán legjobb volna elfelejteni, ha egyszer csak elismertethetetlen jogköveteléshez (pl. a visszatérés jogának és/vagy az elrabolt földekért, a szenvedésért és a meggyilkoltakért fizetendő kárpótlásnak a hiábavaló követeléséhez) vezethet. Mindhárman a leghatározottabban állítják – és meggyőzően érvelnek amellett –, hogy

a Nakbára fokozatosan kibomló eseménysorként kell tekintenünk, amely inkább társadalmi struktúra vagy állapot: egyfajta állandósult – noha más-más alakot öltő – katasztrófa, az önrendelkezés minden népnek kijáró jogától való folytonos megfosztatás, ami nemhogy nem zárult le, hanem a gázai népirtással újra látványosan tetőzik:

az Eiland-terv végrehajtásának csöndes megkezdésével az erőszak ismét ugyanazt követi el, mint 1948-ban: kiszorítja, eltávolítja a palesztinokat Nagy-Izrael (Eretz Yisrael) területéről; eszköze ezúttal a bombázás és a kiéheztetés; végcélja pedig az, hogy miután elvette tulajdonát, városait és földjét, most végérvényesen megfossza a palesztin népet a nevétől és jogosultságától arra, hogy valaha is államalkotó nemzet legyen.

Ugyanerre figyelmeztetett korábban Elias Khoury is:

„…a Nakba folytonos tragédia: nem határolható le földrajzilag, nem szorítható időbeli korlátok közé. Most [2012-ben] is zajlik Palesztinában; nem pusztán történelem, amire emlékezni kell, hanem maga a jelen, amely, Edward Said szavaival, állandóan kitett az értelmezésnek. […] [A] feltételezés, miszerint amikor a nakbáról beszélünk, 1948-ban történt eseményekkel és atrocitásokkal foglalkozunk, félrevezető. A nakba nem csupán emlék, hanem folytonos valóság, amely 1948 óta sohasem szünetelt. Úgy kezelni, mint a múlt történetét, arra szolgál, hogy elfedjék az aktuális jelen értelmezéséért folyó küzdelmet, amire ugyancsak áll, hogy 1948 óta sohasem szünetelt. Az emlék olykor csapda, és ha a nakbára emlékként tekintünk, beleesünk a legveszélyesebb csapdába, ami súlyosan félreviheti a palesztin jelen józan analízisét.”^[12]

Eghbariah most röviden bemutatandó eset – amellett, hogy felállítja a Nakbát mint a megfosztatás állandósult struktúráját úgy, mint lehetséges emberjogi bűnkategóriát – arról a represszióról is tanúskodik, ami a tagadás nyugati kultúrájának alapeleme.

Idén júniusban történt, hogy a Columbia Egyetem nagy presztízsű jogelméleti folyóiratának a honlapja több napra elérhetetlenné vált. A szerkesztők előző nap publikálták a palesztin jogvédő, az említett Rabea Eghbariah dolgozatát, amely újfajta javaslatot tett arra, hogyan értelmezhető jogi és biopolitikai terminusokkal a palesztin életek feletti 76 éves izraeli uralom.

A Columbia Law Review vezetősége tiltotta le a doktori hallgatók által üzemeltetett oldalt, egyben távolíttatta el az ugyancsak a doktori hallgatókból álló szerkesztőség által elfogadott, gondos csapatmunkával hónapokon át csiszolt cikket. Meglehet, hogy a jórészt vén diákokból álló vezetőség izraeli aktivisták nyomására cselekedett így, de az sem kizárt, hogy merő öncenzúrából vagy őszinte cionista szimpátiái miatt, ami itt egyet jelenthet a Nakba megtörténtének az ádáz tagadásával.

Eghbariah-val rövid időn belül másodszor fordult elő, hogy cenzúrázták. Még novemberben saját egyeteme, a Harvard tiltotta le az egyetem jogi folyóiratában megjelenésre váró, a hallgatókból álló szerkesztőség közreműködésével ugyancsak nyomdakészre szerkesztett, gazdagon lábjegyzetelt szövegét az utolsó pillanatban. Már ez a cikk is a Nakba újraértelmezésére tett kísérletet, igaz, még szerényebb terjedelemben. Éppenséggel ennek a Harvardon elkövetett cenzúrának a hírén felbuzdulva rendelte meg a Columbia Law Review szerkesztőbizottsága Eghbariah-tól azt a többszörösére növelt, immár 105 oldalas, 427 lábjegyzetet és mintegy ezer hivatkozást tartalmazó cikket, amelyet most júniusban töröltek (itt teljes terjedelmében elérhető).

A két esetben nemcsak az közös, hogy adott lapban először publikált volna palesztin származású joghallgató, ám végül elhallgattatták; nem is csak az, hogy mindkét esetben a Nakba ténye bizonyult elfogadhatatlannak; hanem az is, hogy mind a Harvard, mind a Columbia saját további hallgatóit – a szerkesztőbizottságok nem-palesztin tagjait – is felülbírálta (a Columbián 7 szerkesztő is dolgozott a szövegen, pontosan tudva, milyen érzékeny témát érint): az intézmény tehát szembement azok jogérzékenységével, történelmi problématudatával, akik vannak olyan elhivatottak saját szakmájukat illetően, hogy egyetemi lapok szerkesztésével töltsék szabadidejüket. Az illetékes nyilatkozók szerint a vezetőség döntése „teljesen példátlan”, és „egész biztosan nem fordulhatott volna elő egy tibeti, kasmíri vagy puerto ricói témákat érintő írással, hiába, hogy emlékezetpolitikai okokból ezek is hasonlóan érzékeny területek”.

Eghbariah cikkének cenzori betiltása a racionálisan érvelő, történelmi és jogtudományos apparátusra támaszkodó palesztin érdekvédelem egyetemi megvalósíthatóságát illetően roppantul vészjósló; itt ugyanis még csak fel sem merülhet a szólásszabadságnak annak jegyében való – gyakran igen kétes – korlátozása, amely annak nevében tiltotta be a Palesztina melletti egyetemi tüntetéseket az amerikai kampuszokon (és tartóztatott le embereket tömegesen, illetve távolíttatta el a szervezőket az egyetemről), hogy sértik egyéb kisebbségek jogait. Eghbariah ugyanis szaktudományosan érvelt; dolgozata akkor is szabadon megvitatható, ha netalántán semelyik kiinduló premisszáját nem fogadják el; így azonban magát a vitát lehetetlenítették el.

Kivonatolva ismertetem a dolgozat főbb állításait, ugyanis – a nálam lényegesen illetékesebb Rashid Khalidival, az elismert palesztin-amerikai történésszel egyetemben – úgy vélem, ez az elmúlt évben keletkezett legigényesebb, egyben legeredetibb kísérlet arra, hogy a palesztinok elnyomását valaki jogtudományos terminológiával tisztázza, így egyben arra is javaslatot tegyen, miként lehetne a hagyományos, de egyformán vitatott emberjogi fogalmakon túlhaladva szisztematikus jogorvoslatot igényelni a palesztinok számára. Az ismertetés végeztével megfogalmazom saját kritikai észrevételeim is.

A „Közelítés a Nakbához mint jogi fogalomhoz” [„Towards Nakba As a Legal Concept”] címet viselő dolgozat szerteágazó érvelése mélyrehatóan bírálja Izrael állam elmúlt 76 évének jog- és biopolitikai gyakorlatát. (A 2023. októbere óta folytatott erőszak alig néhányszor kerül szóba.) Ennek érdekében Egbariah kidolgozott egy roppant összetett, politikailag és histórikusan megalapozott keretrendszert, amely alkalmas értelmezni és erős kritikai fénybe állítani a palesztinok életét kormányzó, az elnyomás változatos módozatait alkalmazó izraeli rezsimet, mellesleg az annak fenntartásában cinkos nemzetközi jogrendet is.

A dolgozat középpontjában, mint említettem, az a számos felelős (nem csak arab) értelmiségi által osztott meggyőződés áll, hogy a Nakba nem ért véget, hanem a palesztin nép folytonos, szüntelen katasztrófáját jelenti.

A Nakba állapot, történetileg módszerében változó, alapjaiban és céljaiban változatlan politikai-jogi szerkezet, nem egyszeri esemény – ez Eghbariah központi tézise.

A cikk ennek a szerkezetnek a létrehozatalát, működtetését és célját igyekszik leírni, majd arra tesz javaslatot, miként volna a maga folytonosságában büntethető és jóvátehető (az ez irányú indítványai korántsem olyan kidolgozottak, mint a fő érvelés). Eghbariah többször deklarált, legalapvetőbb szándéka ennélfogva nem kevesebb, mint hogy – hasonlóan a legismertebb esethez: a genocídiumnak az európai zsidóság (és a cigányság, továbbá szellemi fogyatékosok és szexuális kisebbségek)^[13] szisztematikus elpusztítása után létrehozott jogi kategóriájához (a Népirtás bűntettének megelőzéséről és büntetéséről szóló nemzetközi egyezményt 1948-ban fogadta el az ENSZ Közgyűlése) – maga a Nakba kifejezés álljon majd egy új, egyszerre emlékezetpolitikai és jogi diszkussziónak a középpontjában, ne pedig olyan hagyományos, de mindig egy-egy szinguláris, példaértékű (paradigmatikus) erőszakcselekmény nyomán megalkotott emberjogi fogalmak, mint maga a genocídium, továbbá az apartheid, a megszállás, a telepes gyarmatosítás vagy az etnikai tisztogatás.

Máshogy fogalmazva, Eghbariah a Nakbát is önálló jogtudományos-biopolitikai paradigmának kívánja tekinteni – pontosan abból a jogi megalapozottságból, amelyből az európai zsidók elpusztításának vagy a dél-afrikai fekete lakosság szegregálásának a politikai, jogi és közigazgatási aktusa is új névért kiáltott, hiszen annyira különleges, példátlanul iszonytató volt az őket ért sorscsapás, hogy azt semmilyen korábbi név vagy jogi kategória nem írta le még csak megközelítően kielégítő módon sem. Az új név (jogi kategória) bevezetésével mindig új norma születik; újfajta gaztett válhat láthatóvá; következésképpen a jogról való gondolkodás gazdagodik. Ezt a tulajdonnévé válást nevezi – a fenti mottóban – Elias Khoury a nyelv csodájának: a névadás valóságos változást idézhet elő a dolgok rendjében.

Vagyis Eghbariah abban hoz újat a korábbi megközelítésekhez képest, hogy olyan keretrendszert írt a Nakba kulcsfogalma köré, amely a palesztin történelmi tapasztalatot nem a náci, jugoszláv, ruandai vagy dél-afrikai gyilkos rezsimek analógiájára fogja fel (mérlegelve, mennyi bennük a közös jegy), hanem önálló értelmezést biztosít az ugyancsak egyszeri és megismételhetetlen, mégis univerzális igazságtalanságként értelmezhető izraeli-palesztin esemény számára. Ezáltal a Nakba mint lehetséges jogi terminus annak ígéretével kecsegtet, hogy az üldöztetésnek és terrornak, a kitelepítésnek, a visszatérés ellehetetlenítésének, a felügyeletnek és megfigyelésnek, a területfoglaló telepes gyarmatosításnak –, a másodrendű állampolgársági státusznak, a történelemből való kitörlésnek, a nemzetközi jogérvényesítés ellehetetlenítésének, a kulturális és politikai intézmények és archívumok elpusztításának ez az egyedi, sajátos erőszakrezsimje egyéb szituációkban is jogi interpretáns (értelmező fogalom) lehet.^[14]

De ezelőtt még gyorsan egy szót a telepes gyarmatosításról. Ez azért különösen hatásos biopolitikai agresszió, mert szemben azzal a fűnyíróelv-szerű (mowing the grass), esetenkénti letarolással, amivel a Netanjahu-kormányzat a gázai konfliktust egy évtizeden át kezelte, a beépített, többnyire lakóparkszerű erődítményként dombságok tetején felhúzott telepek – elvileg legalábbis – tartósak, azaz bármiféle politikai változásoktól függetlenül ott maradnak. (A telepépítéseknek és a Palesztin Hatóságnak megágyazó oslói egyezmények előestéjén, 1991-ben 95 ezer telepes élt Ciszjordániában; ma mintegy 500 ezer, Kelet-Jeruzsálemben további 200 ezer.) De mint ismeretes, az ICJ 2024. júliusában csakugyan elítélte Izraelt a telepes gyarmatosítás miatt, mivel – az indoklás szerint –

„Izrael megsértette a genfi egyezmény 49. cikkének hatodik bekezdését, amely kimondja, hogy megszálló hatalom nem telepítheti be és nem is szállíthatja át polgári lakosságának egy részét általa megszállt területre. Izraelnek a palesztin területeket érintő telepes politikája és vonatkozó intézkedései e területek nagy részének de facto annektálását jelenti.”

(A mindaddig Jordánia fennhatósága alatt lévő Ciszjordániát – az egyiptomi Gázával és a szír Golán-fennsíkkal egyetemben – Izrael az 1967-es hatnapos háborúban foglalta el.)

A bíróság további megállapítása szerint Izrael szisztematikusan diszkriminálja a palesztinokat a megszállt területeken; azt azonban – minden bizonnyal annak érdekében, hogy kellő támogatást szerezzenek az ENSZ Közgyűlésében az ítéletnek – gondosan kerülték, hogy apartheid-rezsimnek nevezzék a ciszjordániai szegregációt, holott a három (A, B, C jelzésű) terület között a palesztinok számára szinte lehetetlen az átjárás – a számukra kiutalt A-zóna egyébként Ciszjordániának (a West Banknek) mindössze a 18%-át teszi ki (a 21%-nyi B közös, a 60%-nyi C kizárólag Izraelé; itt egyébként nemcsak a telepek találhatók, de nemzeti park is; a feldarabolás azt a célt is szolgálja, hogy az A-zóna ne legyen egybefüggő, ennek rendészeti jelentőségét bizonyára felesleges taglalni) –, ráadásul eltérő jog illeti meg az itt élő zsidókat (akiket nemzetiségük alapján izraeli állampolgársági jogok illetnek meg szavazati és egyéb jogokkal akkor is, ha – mint több ezer az Egyesült Államokból ide vándorolt zsidó – sohasem éltek Izrael állam hivatalos területén) és palesztinokat (akikre a katonai jog vonatkozik), ami az apartheid minősített esete. Mindenesetre az ICJ szeptemberben azt is deklarálta, hogy Izraelnek egy éven belül véget kell vetnie az 1967 óta (azaz 57 éve, ami világrekord) tartó megszállásnak és ki kell ürítenie Ciszjordániát, azaz vissza kell telepítenie hivatalos államhatárain belülre saját gyarmatosítóit.

Erre azonban rendkívül kicsi az esély, ugyanis az ott begyökerezett telepesek visszaköltöztetése és kártalanítása – még ha lenne is rá politikai akarat (nincs, Izraelből nézve ez teljes fantazmagória) – a 8 ezer izraeli telepes Gázából való 2005-ös visszahozatala alapján végzett számítások szerint felemésztené Izrael 2025-ös GDP-jének minimum a 80%-át, ha pedig valamilyen egetrengető politikai változás folytán még a kelet-jeruzsálemieket is visszatelepítenék, egyenest a 120%-át.^[15] Tehát a rendelet megvalósulásának voltaképp még elvi realitása sincs – arról nem is szólva, hogy mi történne a Ciszjordániát három szektorra bontó katonai kordonokkal, szögesdrótokkal, úthálózattal, határvédelmi infrastruktúrával és í. t., és azt sem firtatva, hogyan is tudná átvenni az egész terület közigazgatását az inkompetens és népszerűtlen Fatah, amely Oslo, és különösen Jasszer Arafat halála és Mahmoud Abbas, a földkerekség egyik legkorruptabb politikusa örökösnek szánt (messze nem demokratikus) hatalomátvétele után rendfenntartó erőként készséggel kiszolgálta Izrael igényeit.

Noha az ICJ rendelkezését mindennek ellenére „földcsuszamlásszerű változásként” ünnepelte Ardi Imseis^[16], mégis úgy gondolom, éppen ezzel az ICJ döntésében is tükröződő terminológiai bizonytalankodással (vagy óvatoskodással) számol le Eghbariah bátor kísérlete. És nemcsak azáltal, hogy a megszállást és a telepes gyarmatosítást is a Nakba szerkezeti elemének (lényeges elemének, de csak egyik aspektusának) tekinti, hanem mindenekelőtt azáltal, hogy világossá teszi azt, amire az ICJ tudva-tudatlanul vak marad: hogy Izrael 1967 óta de facto életbe léptette egész (Nagy-)Palesztina, vagyis az egykori Brit Mandátum területén az „egyállami megoldást”, csak éppen egynemzetiségű (uninacionális) alapon, ahol a populáció palesztinnak született része, csak Ciszjordániában mintegy 3 millió ember, etnikai alapon alacsonyabb rendűnek minősül – ami megint csak apartheid-rezsimet jelez.

Eghbariah tehát olyan jogi fogalomként definiálja a Nakbát, amely magába foglalja a népirtást, az apartheidet és a katonai megszállást is, ugyanakkor ezektől történetileg és analitikusan is eltérőek az alapjai, a szerkezete és a célja is. A palesztin katasztrófát leírni hivatott másik két fogalommal, az etnikai tisztogatással és a telepes gyarmatosítással kapcsolatban pedig egyenesen ellenjavallja, hogy jogi értelemben magyarázó fogalmakként tekintsünk rájuk, mondván, ezeknek nincs is törvényesen bevezetett vagy kodifikált jogi érvényességük.

Amennyiben a Nakba nem „törés” a történelemben (mint az egyszerre – még ha időben elnyúlva is – lezajló népirtás), hanem állapot, akkor az ezt megalapozó, ún. „alapító erőszak”-nak, továbbá a rendszer biopolitikai szerkezetének, végül pedig a végcéljának vagy létokának a tisztázását kell elvégezni.

Az alapító elem leírásán keresztül lehetséges számba venni az 1948-as Nakba idején elkövetett bűntényeket, valamint Izrael államnak a palesztin romokon történt megalapításából származó, máig megoldatlan jogi disputákat (az elvett földekért, a lerombolt vagy kiürített településekért, valamint az üldöztetésért járó kárpótlást). A szerkezeti elemen keresztül vizsgálhatóak az erőszakosan létrehívott izraeli rezsim által gyakorolt elnyomás történetileg különféle módozatai – tehát az apartheidről szóló diszkussziót itt, a szerkezeti elemek között kell lefolytatni. A végcél pedig – amit Eghbariah (összhangban Imseisszel)^[17] az önrendelkezési jog megvonásában azonosít – utat nyit afelé, hogy a territoriális integritásnak és a csoportos önmeghatározás gyakorlásának a megtagadásához kapcsolódó jogi kérdéseket vizsgáljuk felül. A három különböző szint evidensen a hatalomgyakorlás különféle gyakorlatait involválja; a javasolt keretrendszerben azonban, mint talán első ránézésre is nyilvánvaló, a lehető legteljesebben elhelyezhetők a palesztinok által elszenvedett történelmi igazságtalanságok.

Eghbariah ennek nyomán a sorscsapások elvont és materiális síkjának a megkülönböztetését is javasolja. Az elvont szinten a Nakbának mint jogi fogalomnak el kell tudnia számolni a méltánytalanságok széles spektrumával, beleértve az önmeghatározás meghatározatlan idejű megtagadását, a területek erőszakos, illegális és nem megegyezéses felszabdalását, a hódítást és az etnikai tisztogatást, a populáció demográfiai összetételének manipulálását (demographic engineering), a menekültek visszatérési jogának a megtagadását, az elfoglalt terület annektálását, az apartheid implementációját és a népirtással felérő erőszakcselekményeket is. Materiálisan tekintve pedig a Nakba részeként értendő a gyilkosság, kínzás, bebörtönzés, bombázás, éheztetés, elüldözés vagy egyéb alávetés valamennyi aktusa.

A szöveg talán leglényegesebb megkülönböztetését iktató pontján Eghbariah ezt írja:

„Amennyiben a genocídium végcélja egy teljes népcsoport elpusztítása, az apartheidé pedig egy teljes népcsoport szegregálása, annyiban a Nakba végcélja egy teljes népcsoport kiszorítása (displacement). Amennyiben a genocídium a megsemmisítésen, az apartheid pedig az elkülönítésen keresztül fejt ki dominanciát, annyiban a Nakba a kiszorításon keresztül vet alá egy teljes népcsoportot.

A kiszakítást és kiszorítást jelölő arab szavunk kulcsfontosságú az 1948-as Nakbának és folyományainak a tapasztalatában, a velük járó fájdalom és megaláztatás leírásában. Az erőszakos kiszorítás ugyanis, természetéből adódóan, magával vonja az emberek megfosztását otthonuktól, földjüktől és tulajdonaiktól.

(…)

Végül, amennyiben a Nakbát megalapító erőszak a kiszorítás, annyiban a fel- és megosztás, a földszerzés és az etnikai tisztogatás olyan segédfogalmakként szolgálhatnak, amelyeken keresztül felmérhetőek a palesztinokat sújtó egyes bűntények és a velük járó jogi kérdések.”

---

Számomra azért tűnik különösen termékenynek Eghbariah holisztikus megközelítése, mert egyesével semelyik hagyományos jogi fogalom nem megkérdőjelezhetetlen, vagyis mindegyik ellen igen könnyen lehet érvelni. Hogyan is beszélhetnénk népirtásról, mondják Izrael támogatói (nem minden jog nélkül), ha egyszer a 750 ezres palesztin populáció nemhogy nem pusztult el, hanem – nyomorúságos menekülttáborokban, hontalanként – a többszörösére nőtt; hogyan is beszélhetnénk gyarmatosításról, mondják ugyanők (és ebben is van igazság), ha egyszer minden valaha ismert gyarmatbirodalom (talán az amerikai őshonosak leigázó britek és franciák kivételével) pontosan a bennszülötteknek mint olcsó munkaerőnek a bestiális kizsákmányolásán alapult, míg Izraelt a betelepülő zsidók építették fel; hogyan is beszélhetnénk apartheidről, mondják ugyancsak Izrael hívei, ha egyszer az Izrael területén élő 250 ezer palesztin rendelkezik állampolgári, egyben szavazati joggal (igaz, az állampolgárság teljes körű gyakorlásához zsidó nemzetiséggel is rendelkezni kell), ha van politikai képviseletük, gyakran a kormánykoalíció részeként, ha némi kisebbségi jog is megilleti őket? Hogyan is lehetne Izrael elnyomó rezsim, ha egyszer, mint mondják, a térség egyetlen „normális”, „nyugati típusú” demokráciája?^[18]

Eghbariah modellje mindezeket a szónoki kérdéseket úgy válaszolja meg, hogy világossá teszi: a háromszintes (alapító erőszakra, szerkezeti elemekre és végcélra bontott), sajátos módon felállított erőszakrezsim középső szintje variábilis:

az elnyomásnak területileg, taktikailag és geopolitikailag is különböző materiális módozatait tudja aktiválni annak érdekében, hogy az alapító erőszakot eltussolja, a stratégiai végcélt pedig, ha siettetni épp nem is képes, legalább számottevően ne késleltesse.

(Eghbariah nem tér ki a geopolitikai aspektusokra, de ezek könnyen kipótolhatóak: az elnyomás intenzitása és formátuma tetszőlegesen váltogatható aszerint, hogy Izrael ellenségei és szövetségesei éppen milyen politikát folytatnak a térségben. Így könnyen beilleszthető a Nakbába a két intifáda közötti, viszonylag békés szakasz is, amikor – 1993–2000 között – a kétállami megoldás a legközelebbinek tetszett, és amelynek a során Izrael beépítette, tulajdonképpen kooptálta elnyomó apparátusába a mindaddig ellenségnek tekintett Palesztin Felszabadítási Szervezetet, és rendfenntartói státuszban saját klienseként alkalmazta a Palesztin Fennhatóság frissen megalapított ciszjordániai területén – ezáltal is elősegítve a feldarabolást, azaz a területi-politikai megosztást, a palesztinok szegregálását a három zóna alapján, ezeknek a zónáknak a határvédelmi bebiztosítását, végül – miután előkészítették a területet – a telepesek lassú aknamunkájának a megindítását.)

Egy ma különösen pertinens idézettel fogom zárni a cikk bemutatását:

„A gázai népirtás nyomatékosította, miért központi fontosságú Palesztina a nemzetközi jogrendben. Ahogy a világnak ismételten szembesülnie kell a kolonializmus következményeivel és hagyatékával, Palesztina marad annak a gyarmati felosztásnak a leglátványosabb mementója, amelyet a nemzetközi közösség állítólag meghaladott. Pontosan emiatt a vonatkozás miatt állítjuk, hogy a Nakba felszámolása lehetőséget teremt a nemzetközi jogrend újjáépítésére, egyáltalán arra, hogy helyreállítsuk a nemzetközi jog projektjének, sőt, az univerzális normák puszta meglétének a hitelét. A folytonos Nakba megszüntetése nem pusztán közös, sürgős felelősségünk, hanem egyben hatalmas lehetőség is.”

Muszáj megemlíteni, hogy Eghbariah cikkének egyes vakfoltjai sokak számára rendkívül igazságtalanok lehetnek, és a szemükben alááshatják az egész vállalkozást. (Túl jól tudom, hogy ez a saját írásomra is igaz, amely minden elővigyázatosságom ellenére egész biztosan tartalmaz számtalan olyan faktikus állítást, amelyet sokan nem fogadnak el, számtalan olyan gondolatalakzatot, amely sokak számára egyenesen sértő. Ezen itt most nem tudok segíteni, de ezt őszinte sajnálattal és mentegetőzés nélkül, ugyanakkor soraimért minden felelősséget vállalva írom. Hogy azonban a legsúlyosabb vádat elhárítsam, a leghatározottabban leszögezem, hogy sem ebben a cikkben, sem sehol másutt nem propagálom Izrael állam megszüntetését, és azt is, hogy – tudtommal – Eghbariah sem indítványoz semmi ilyesmit. Azt a kérdést, hogy egy majdani – minden erőmmel kívánom, hogy mielőbbi – rendezés után milyen államalakulat(ok) jöjjön (jöjjenek) létre, ebben az írásban még felvetni sincs mód; Eghbariah sem tér ki rá.)

Ilyen feltűnő vakfoltja a cikknek az, hogy Egbhariah nem analizálja sem a PFSZ (Palesztin Felszabadítási Szervezet), sem a Fatah, sem a Hamász tevékenységét. Voltaképp nem is említi őket, így a Hamászt sem azon a közismert, 2019-es, hajmeresztő Netanjahu-nyilatkozaton túl, amelyben a miniszterelnök kijelentette, hogy a Hamászt Izrael nemzetbiztonsági érdeke finanszírozni, mert így kerülhető el Gáza és a Palesztin Fennhatóság összefogása.^[19] Így nincs szó Arafatról, nincs szó a PFSZ 1974-es „Tíz pont”-járól, amelyben végleg kizárták az egyállami, binacionális megoldást, egyáltalán az „egyezkedést” Izraellel, „lépésről lépésre” egyetlen etnikailag homogén, egységesen arab Palesztinát kívánva helyreállítani a Brit Mandátum területén, kezdetben beérve az 1948-as határokkal és a kétállami megoldással (emiatt a – szerintük – „kompromisszum” miatt a szervezet radikális szárnyai még ezt a tíz pontot sem fogadták el, és azonnali fegyveres harcot sürgettek, nem adva alább a totális győzelemnél), hosszú távon Izrael elpusztításának az árán (beleértve a palesztinai születésű – „Mizrahi” – zsidók „depalesztinizálását” és „dezarabizálását”, azaz az ő elűzésüket is). Ekkor váltott át a palesztin ellenállás az egykor még pislákoló konföderacionalista, soknemzetiségű koncepcióról végleg az etnikai nacionalizmusra – végzetes módon igazodva ellenfeléhez, a keményvonalas cionizmushoz, és megalapozva a Hamász majdani eszmei bázisát.

Eghbariah éppígy nem ejt szót egy következő jelentős fordulatról, az Oslo I–II. (1993, 1995) révén Tunéziából visszaszállított egykori felkelők (a PFSZ fatahista maradványai) Arafat vezetésével létrehozott Palesztin Hatóság területén kiépített kliens- és rendőrállamról, ahol a nyugati segélyek nagyrészt vagy az elnyomó apparátusokba, vagy a forradalmi hagyományát rég maga mögött hagyó palesztin „politikai” elit úszómedencés luxusvilláiba vándorolnak (ami az amerikai-európai donoroknak is megfelelt, amíg „rendet tartottak”; ezeket a villákat Ramallah körül a saját szememmel láttam), nincs szó sem az iszonyatos korrupcióról, sem a Fatah (ekkor már: Abbász) szerepéről a második intifáda (2000–2005) leverésében, illetve abban, hogy 2006-ban a Hamász nyerte a választásokat Gázában (nemcsak azért, mert hitelesebb volt, az izraeli fennhatóságnak való ellenállása igazabb, hanem azért is, mert a szociális ellátórendszere már ekkor jobban működött, mint a Fatahé), ami aztán hozzájárult a két megszállt terület (Ciszjordánia/Kelet-Jeruzsálem és Gáza) nemcsak közigazgatási, de sziklaszilárd politikai elválasztásához is, tehát Netanjahu „oszd-meg-és-uralkodj”-tervének a legfőbb lehetőségfeltételeként szolgált.^[20]

Kritikus fényben bemutatni a palesztin vezetőségek Oslo utáni teljesítményét éppolyan kulcsfontosságú a mostani iszonyú válság megértéséhez, mint feltárni a nem szűnő Nakba történelmi okait.

És ismétlem, Eghbariah nem elemzi a Hamász, az Izraelt el nem ismerő, a válságból kivezető utat kezdettől csakis a fegyveres ellenállásban látó, az őt megválasztó, belé bizalmat helyező honfitársait feláldozó terrorszervezet tevékenységét, ami a mából olvasva a legfájdalmasabb hiány, és erősen gyöngíti a cikk kifutásában javasolt „megoldásnak”, a Nakba elismertetésének mint a megbékélés első lépésének a meggyőzőerejét.

Eghbariah további vakfoltja, hogy Izrael politikai-teológiai elgondolását teljességgel a Herzl-féle szekuláris, az „Ígéret Földjét” gyarmatosító cionizmusra, illetve annak Jabotinsky-, Moshe Dayan- és Netanjahu-féle értelmezésére szűkíti (kijelentve, hogy a cionizmus egyenlő a Nakbával, azaz a palesztinellenességgel, amivel én egyáltalán nem értek egyet). Ez a felfogás így, ebben a formában, kétségkívül egyenesen az „Iron Wall”-koncepcióhoz, az iszlámmal vívott „civilizációs” (ábrahámita testvér)háborúhoz és bármiféle együttélés merő feltételezésének is a lehetetlenségéhez vezet. A cikk nem is említi a cionizmus alternatív, inkluzívabb, egalitáriusabb, „emancipatorikusabb” politikai-teológiai-filozófiai eszméit: Bernard Lazare, Yitzhak Epstein, Arthur Ruppin és Ernst Simon – a Brit Shalom: kétnemzetiségű, egyenlő jogokon alapuló arab-zsidó állam, a paritás elvével nemzeti önrendelkezést biztosítva Palesztina őslakos népének, és ennek nyomán az Ihud nevű szervezet, amely már térségi föderalizmusban gondolkodott, Palesztina, Transzjordánia, Szíria és Libanon gazdasági és politikai konföderációját óhajtotta 1942 után Martin Buber, Judah Magnes és Moses Smilansky vezetésével – vagy a kabbala és a zsidó miszticizmus legnagyobb tudósa (és Walter Benjamin legközelebbi barátja), Gershom Scholem, később Emmanuel Lévinas, az ő nyomán – még radikálisabb megbékélést, vendégbarátságot hirdetve – Jacques Derrida… Róluk – és még felsorolhatatlanul sok más jelentős  zsidó gondolkodóról – nincs szó.

Ettől a cikk olykor kétségkívül vészesen közel kerül ahhoz, hogy nyíltan vállalt (számomra nem mindenben követhető) anticionizmusa (számomra teljesen követhetetlen) antiszemitizmusba csapjon át. Eghbariah ugyanis több ponton úgy beszél a cionizmusról, mintha a huszadik századi zsidó gondolkodás csak ebben a katasztrófa-állapotot előállító és azt több mint fél évszázadon át fenntartó államalakulatban kulminálhatna és egy lenne vele. (Egy – talán váratlan – ellenpéldát hozva: nem vagyok híve Yeshayahu Leibowitz teológiájának, de becsülöm azért, hogy ortodox – erősen keresztényellenes – judaizmusa ellenére, és annak ellenére, hogy élete végén Izrael egyik legtekintélyesebb értelmiségije volt, már 1992-ben kimondta az izraeli televízióban, hogy országa koncentrációs táborokat működtet. Leibowitz azok közé a zsidó gondolkodók közé tartozott, akik a világi államnak fogadott feltétlen hűséget egyenesen bálványimádásnak tekintették, olyan pogány dolognak, aminek semmi köze a judaizmushoz.)

Persze vallásos és filozófiai zsidó gondolkodás teljes zárójelezése, a judaizmusnak egyetlen állami biopolitikai doktrinára való redukálása Eghbariah részéről retorikailag hatásos, a közelmúlt izraeli kultúr-, állam- és politikatörténetét illetően tekinthető akár leírónak is, így a mostani szituációban, amikor már világszerte is kizárólagosnak tűnik – akár pozitív, akár negatív fényben – Izrael megítélését illetőleg, (sajnos) akár még helytálló is lehet.

De azoknak az emlékével és életművével, akik másfajta Izraelben hittek és gondolkodtak, talán – elvontabb értelemben – még éltek is, egyáltalán nem bánik méltó módon.

Továbbá Eghbariah egyáltalán nem is feltételez más közel-keleti államok és paramilitáris alakulatok részéről erőszakot és ellen-erőszakot; elhomályosítja a 75 évnyi, nem egyenértékűen kölcsönös, mégis oda-vissza ható erőszakspirált – legjellemzőbben azokban a passzusokban, ahol úgy ír, mintha a hatnapos háborút Izrael robbantotta volna ki, méghozzá pusztán Nagy-Palesztina teljes elfoglalása céljával, holott ebben az évtizedben az egyiptomi-izraeli viszony annyira mérges volt, Nasszer egyiptomi elnök Izrael megsemmisítésére törekvő szándéka pedig annyira nyilvánvaló, hogy logikai képtelenség a felelősséget teljes egészében az izraeli vezetőség nyakába varrni. És a dolgozat egésze alapján úgy azt gondolhatnánk, mintha egyáltalán nem is zajlott volna más háború 1948 (államalapítás) és 1993 (Oslo) között, mint ez az 1967-es; így meglehetősen átlátszó, miért nincs szó a leghíresebb izraeli katonai győzelemről, amelyet a jom-kippuri háborúban (1973) aratott – ezt a háborút ugyanis teljesen nyilvánvalóan Egyiptom indította. Az összes egyéb térségi (arab) politikai szereplő zárójelezésével Eghbariah nem analizálhatja a spirál csavarodásával a Közel-Keleten kialakult kölcsönös terror rendszerét; ennélfogva figyelmen kívül hagyja a „palesztin kérdés” iszonyatos lappangásában és ki-kitörésében a szunnita és síita államok – különböző mértékű – felelősségét; végül szóba sem hozza, hogy egy eljövendő demokratikus megoldáshoz feltétlenül és sürgősen térségi, transznacionális, transzetnikai kooperációra van szükség: mindenekelőtt Szíria, Libanon és Jordánia népének is emancipatorikus mozgalmakat kell(ene) majd indítania, hogy a majdani demokratikus palesztin önrendelkezésnek legyen bármi esélye.

Mégis azt gondolom, hiba lenne elutasítani (és a szólásszabadság megsértése cenzúrázni) Eghbariah dolgozatát azért, mert elhallgattat számunkra feltétlenül fontos zsidó vagy izraeli hangokat és nem végzi el a helyzet megértéséhez szükséges arab teokráciák és olajállamok kritikai bemutatását (már csak azért is lenne hiba, mert éppen utóbbiak hangos vádolásával szokták Izrael jobboldali védelmezői elhallgattatni a palesztin-párti hangokat és dicsérni Izraelt, mint a civilizáció védelmezőjét), amikor éppen 76 évnyi, változatos technikájú, fizikai és szimbolikus kegyetlenséget, illetve a Nakba ezeknek a révén realizált történelmi tagadását igyekszik áttörni; tanúskodva a tanúkról.