Noha a jövő kedden az Amerikai Egyesült Államokban sorra kerülő többszintű választások győzteseinek kilétét még csak a mindenkori politikai vágyakat már idejekorán a képviseleti kormányzás medrébe csatornázni hivatott közvélemény-kutatások rideg számaiból fürkészhetjük, a szándékolt vesztes neve már tudott és kimondatott. A lehetőségek számosságával kecsegtető állam hosszú ideje legfeljebb két eshetőséget a választók elé állító pártjai és ezek elnökjelöltjei – eltérő hangvétellel – Kínát jelölték meg a fő ellenségnek.

A nacionalizmus és sovinizmus pedig visszaköszön az elnökjelöltek programjának gazdaságpolitikára vonatkozó megjegyzéseiből is, melyeket ebben az írásban számba venni törekszünk.

Azt fogjuk találni, hogy a külpolitikai célkitűzések a gazdaságpolitika gyúanyagát szolgáltatják.

Mindenekelőtt a lapokban „trumponomics”-nak keresztelt programot fogjuk elemezni – a homályossága dacára –, s ehhez viszonyítjuk a demokrata víziót.

Alapvetés

A hivatalban lévő demokrata párti Joe Biden alelnökéből a felettese egészségi állapota iránti kétségek miatt elnökjelöltté előlépett Kamala Harris visszafogottabban mondta ugyanazt a távol-keleti országról, mint a 2020-ban – hittük – a világpolitikától végleg búcsút vett republikánus párti kihívója, Donald Trump ex-elnök. A 21. századért vívott versenyt az USA, s nem Kína fogja megnyerni, ígérte augusztusban Harris, Trump pedig kis híján a teljes gazdasági programját a főként Kína ellen érvényesíteni kívánt vámháborúra alapozná.

Mindezen igyekezeteknek aggasztó aktualitást ad az USA védelmi hivatalának öt nappal ezelőtti bejelentése, miszerint az USA 2 milliárd dolláros értékben ad el fegyvereket, köztük az Ukrajnában tesztelt legújabb rakétarendszert a vitatott státuszú Tajvannak. Félreérthetetlen kihívás ez az elnökválasztás előtt tíz nappal, melyet az az ismétlődő, kellően azonban alá nem támasztott vád kísér, hogy Oroszország vagy Irán mellett Kína is befolyással kíván lenni a voksolásokra.

Persze a két atomnagyhatalom viszonyának hőfokát az egyik említett állam által sem önálló országnak elismert sziget körüli csatározásokban mérhetjük le a leghűbben. S bár az USA rendre „magas beosztású” politikusok látogatásával kísérti a Csendes-óceán túlpartján fekvő országot, melyre a válasz mindenkor egy újabb hadgyakorlat bejelentése szokott lenni, a felek érdeke a törékeny status quo fenntartása, melyet a „feszültség uralása” révén igyekeznek elérni. Így Harris vélhetőleg a civódások politikáját görgeti tovább, s Trump az, akinek az esetleges megválasztása több bizonytalanságot hordoz.

Trumponomics

Hiszen mintegy a gazdaságpolitikája a jelentős részben Kína ellen irányuló vámpolitikájára épül. Erre a megállapításra jut Doug Henwood a Jacobin oldalán, aki a volt elnök beszédeiből, az America First Policy Institute dokumentumaiból, a Trump kabinetje egykori emberei alkotta Heritage Foundation agytröszt által egy „jobboldali jelölt” számára összeállított Project 2025-ből megpróbálta felvázolni, miként is festene Trump második ciklusa alatt a gazdaságpolitika.

Henwood az írása elején nyomban példát szolgáltat arra, milyen nehéz is az eligazodás Trump gazdaságra vonatkozó nézeteiben. Ott van az előzmények nélkül bejelentett ötlet arról, hogy a borravalóra kivetett adót el kell törölni – amely lett légyen bármely kósza, átfogóbb tervhez látszólag nem kapcsolódó idea, nem akadályozta meg Kamala Harrist abban, hogy gyorsan lekoppintsa. De említhetnénk a kriptopénzekkel kapcsolatos fordulatát is: míg a volt elnök egykor a dollárt veszélyeztető kihívót látta a Bitcoinban és társaiban, négy-öt évvel később már a jelenleg 35 trillió dolláros államadósságot is a közben multimilliomosokká vált kriptovaluta-bányászok találmányában törlesztené.

De nem ez a leginkább elrugaszkodott ötlete. Míg másfél éve csak tíz százalékos általános és 60 százalékos Kínára vonatkozó vámtarifa bevezetését szorgalmazta, ma már Trump azt pedzegeti, hogy a személyi jövedelemadót teljesen töröljék el, és helyette jelentősen megemelt vámokat vezessenek be. Henwood elemzése szerint ez a 19. századi Egyesült Államok szövetségi kormányzatához való visszatérést jelentené. Akkor még a kisebb háborúk, katonai beavatkozások költségeit fedezték a 80-90 százalékos vámok, egyéb kiadásokkal nem kellett számolni, mígnem a munkásmozgalom nyomására a kormányzat kiadásai megszaporodtak. Nyilván a terv mögött nem áll hatásvizsgálat. Elemzők szerint a trumponomics ezen intézkedése a mostani kormányzati bevételek egyharmadát sem tenné ki, s a vámháború árfelhajtó hatása miatt a legszegényebbek járnának rosszul. A programvázlatokban azonban kifejezett a Kína-ellenesség. Csak a már említett Heritage Foundation projektuma 41-szer hivatkozik a Kínai Kommunista Pártra, mint amely „a globális dominanciára való törekvése során” „egzisztenciális veszélyt” jelent.

Ugyanakkor az sem mondhatni, hogy Trump előző ciklusában ne próbálkozott volna hasonlóval. Ha még emlékszünk, 2018 márciusában a legtöbb országból származó acél- és alumíniumimportra, majd pedig a napelemekre, továbbá 2018 és 2019 folyamán négy lépcsőben a Kínából származó importra vettetett ki vámot. Ennek a hatása egyes elemzők szerint drámai volt. A Moody’s Analytics vezető közgazdásza például arra jutott, hogy egy év elteltével a vámok 88 milliárd dollárba kerültek az Egyesült Államoknak. S míg 340 ezer munkahely odalett, az acéltermelés két év alatt csak két százalékkal nőtt. Egyszerűen az történt, összegzi a Jacobin szerzője, hogy a vámháború terhei nem a kínai, nem is az USA-beli cégeket, hanem az embereket terhelték.

Esélyteremtés

Ám Harris „esélyteremtő” programjában is találni olyan elemeket, melyek bízvást ígérhetők annak tudtával, hogy a megosztott kongresszus elfogadja őket. A WSWS híroldal elemzése szerint ilyen az újszülöttes családoknak szánt hatezer dolláros adójóváírás, vagy a 25 ezer dolláros adókedvezmény az első lakásvásárlóknak. Harris emellett ki akarja terjeszteni az alacsonyabb keresetű dolgozóknak járó jövedelemadó-hitelt, valamint Biden progresszív, ám a magas infláció elemésztette jóléti és egészségbiztosítási intézkedések közül többet is folytatna, miközben jelentősen leépítené a bürokráciát.

Ami a jelöltek közt fontos különbség, hogy miként viszonyulnak a szakszervezetekhez és a munkajogokhoz. A Project 2025 a munkajogok leépítését szorgalmazná, így lazítana túlórák kifizetésére vonatkozó szabályozáson, dereguláció alá vonná a gyermekmunkát, és ösztönözné „a szakszervezetek alternatívái”-ként esélyes szervezetek munkáját, és megkövetelné, hogy a szövetségi vállalkozók alkalmazottainak 95%-a amerikai állampolgár legyen – magyarán: ne migráns, s főként ne Puerto Ricóból származó migráns. Harris pedig szorgalmazná a szakszervezetek és a „munkaadók” közti megegyezést, bár kétséges, mennyire támogatja az egységesülő szakszervezetiséget.

Hiszen ne feledjünk: úgy a republikánusok, mint a demokraták mögött a pénzügyi kapitalizmus legnagyobbjai, az Egyesült Államok legtehetősebb emberei sorakoznak fel.

Behúzni az X-et

Nemcsak az újmódi kampányguruvá előlépett Elon Muskot, az X és a Tesla tulajdonosát látjuk a volt elnök mellett ugrabugrálni a színpadon, hanem ott látjuk Harris támogatói közt is a multimilliomosok sorát (szám szerint legalább 83 embert), élükön a Microsoftot alapító Bill Gatesszel, aki potom ötvenmillió dollárral segítette meg a demokraták kampánygépezetét.

S hiába a progresszívebb politika: a Forbes által közölt adatok azt mutatják, hogy 2020 márciusa és 2024 márciusa között az Egyesült Államokban a milliárdosok száma 614-ről 737-re nőtt, a vagyonukat pedig nem az infláció dobta meg. Az ezen milliárdosok által ellenőrzött vagyon négy év alatt majdnem megduplázódott, azaz közel 88 százalékkal nőtt.