„Csak az bánt, ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a hálás utókor önmaga kínzására”

– idézte fel Merker Iván, a Szikra ferencvárosi elnöke.

A feladat szerinte elsősorban az, hogy ne emlékezzünk ezekre a személyekre, hanem megértsük, hogy mik azok az eszmék, mi az a jelenség, amiért az életüket adták.

Merker kifejtette, ’56 három társadalmi berendezkedésre is nemet mondott:
az egyik a sztálinizmus, a kommunizmus tragikus és megbocsájthatatlan átfordulása volt a legsötétebb diktatúrába. A második, amiről kevesebbet hallunk, az a nyomor, a paraszti elmaradottság, a csendőrterror, a félarisztokratikus uralmi viszonyok. A harmadik, amiről a legkevesebbet beszélünk, az ezzel a világgal párhuzamosan létező félig modernizálódó kapitalista Magyarország.

Angyal István abban hitt, hogy ’56-ban lehetőséget kaptunk arra, hogy a paraszti nyomort és a tőkés kizsákmányolást, a méltóságos urakat és az igazgató urakat magunk mögött hagyjuk.

Angyal és társai azért küzdöttek, „hogy létrejöhessen egy olyan Magyarország, amely nemcsak hogy nem sztálinista, hanem nem rendi, nem kasztos, nem feudális és nem is kapitalista. Ahol a munkás igazgatja a gyárat és a paraszt birtokolja a földet, amit megművel.”

– fogalmazott Merker.

Szerinte ’56 általánosabb tanulsága, hogy azért kell küzdenünk, hogy méltósága legyen mindenkinek.

Mi szerencsések vagyunk, mert nem kell fegyvert fognunk és tankokra lőnünk, de nem vagyunk szerencsések, élőlánccal kell védenünk embertársainkat a végrehajtói maffia kilakoltatásaitól.

Ha valakit jogtalanul utcára lehet rakni, akkor nem lehet szabad, mert megfosztható a szabadságától és a méltóságától – vagyis mindannyian megfoszthatók vagyunk ezektől.

„Ha a szabadság ára a nyomor és munkahelyi kiszolgáltatottság, akkor a szabadság semmit sem ér”

– mondta.

Angyal azt javasolta búcsúlevelében, hogy felejtsük el őt, éljünk és nevessünk teli szájjal, de Merker szerint azért nem feledtük el, mert még mindig nem tudunk teli szájjal nevetve élni, nem vagyunk szabadok. „De egyetértünk vele, mi is így akarunk élni.”

Shakkour Aram józsefvárosi önkormányzati képviselő, a Szikra helyi elnöke ausztráliai utazása tapasztalatairól mesélt, melynek során nagyon sok magyarral találkozott, köztük sok ’56-os veteránnal, akik mindenki irányába szolidaritást mutattak.

A később emigráló magyarok felé, lengyel, román, indiai, pakisztáni, arab és zsidó bevándorlók felé. Mert a szolidaritás volt az, amit a a világ mutatott feléjük, amikor ’56 után a kádári megtorlás elől menekülniük kellett, ezt adják tovább sokak számára, és mi ezt a szolidaritást dobjuk el részben, amikor hagyjuk, hogy politikusaink azon versenyezzenek, hogy ki tud előbb lebuktatni egy menekülttábort az osztrák határ mellett – vélekedett.

A szolidaritás volt az, ami Angyal Istvánt az utcára vitte, ami munkástanácsokba szervezte a melósokat, és ez volt az, amit elhozta Magyarország egyik legnagyobb általános sztrájkját egy hónappal később.

’56 célja egy olyan rendszer megteremtése volt, amely nemcsak politikai, hanem a gazdasági értelemben is egy demokratikus, egyenlő társadalmat hozna létre.

Az Orbán Balázsok nemcsak akkor árulják el a hazát, amikor kerek perec megmondják, hogy eladnák, hanem amikor megépítik a NER-t, azt a rendszert ami minket önzésre, kapzsiságra, megvetésre, fölényeskedésre tanít. Ami szomszédot a szomszéd ellen fordít, félelemmel akar minket befolyásolni, a rendszer, ami arra késztet minket, hogy egymás magyarságát is megkérdőjelezzük – fogalmazott a képviselő.

Jámbor András országgyűlési képviselő szerint 1956 kapcsán nem arról kell beszélni, mit csinálnának ma az ’56-osok, melyik pártpolitikai erőben lennének, nem azt kellene próbálni igazolni a mai politikusoknak, hogy az ő cselekedeteik 56 lekövetése.

Hanem, hogy mi az, ami bennünk van 56-ból, és hogyan tudja azt az örökséget és hagyományt a mi politikánk szolgálni. Amikor a saját kis történelmünket írjuk, a saját kis döntéseinket hozzuk politikusként vagy politizáló emberként, akkor van a történelemnek olyan pontja, amire vissza tudunk tekinteni, hogy az, amit csinálunk, az megfelelő, elegendő-e a népszuverenitás, a közösség, a szabadság szempontjából.