Harmincadik szülinapját ünnepli október 18-án a kormányzati forrásmegvonások miatt nagyon nehéz helyzetben lévő független előadóművészek érdekvédelmi szerve, a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ). A terület kormányzati kezelésére jó példa, hogy legutóbb Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter hatáskörét túllépve, személyesen utasította el jó pár független pályázatát. A túlélésért is létrejött ünnepi gálára a FESZ meghívta a terület neves alkotóit, művészeit, és a szervezet alapítói, korábbi és jelenlegi vezetői is szót kapnak majd. Az esemény apropóján neves alkotókkal, az este szervezőivel beszélgettünk független előadóművészetről, kultúrpolitikáról és az alternatív kultúra szerepéről. Kérdéseinkre Jordán Tamás, Rihay-Kovács Zita, Nagy Zoltán és Szenteczki Zita válaszoltak.

Jordán Tamás

A Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész, rendező, színigazgató és főiskolai docens.

Ön az alternatív, underground színházi világban kezdte meg alkotói pályáját, az akkor élénk időszakát élő Egyetemi Színpadon. Miért fontos az ehhez hasonló terek, intézmények, közösségek fennmaradása?

1961-ben, 18 évesen kerültem az Egyetemi Színpadra, csöppentem bele ebbe a világba. Az Egyetemi Színpad a tűrt kategóriába tartozott, ennek köszönhetően egy kicsikét lélegzethez juthatott itt az értelmiség. Szabad volt Ionesco-t játszani (Eugène Ionesco román–francia származású író, az abszurd dráma egyik megteremtője – a szerk.), szabad volt Beatlest hallgatni. És ami számomra 18 éves fiatalként varázslatos volt: a budapesti gondolkodók színe-java oda járt, ott voltak a premierek, a viták, a kezdeményezések. Ott indult el a Fiatal Művészek Stúdiója, a Bródy Jancsi és a Koncz Zsuzsa. A rendszer velünk, az Universitas Együttessel mutatta be, hogy milyen gonddal figyel a fiatalokra, és ennek köszönhetően a ’60-as években nagyon sokszor járhattunk Nyugat-Európában. Akkor nagyon erős volt az európai diákok küzdelme a szabadságért. Mi belecsöppentünk ebbe a szabad világba, amit persze nem ismerhettünk, de a külföldi fesztiválokon rendkívül figyelemre méltó alkotásokkal találkozhattunk, a művészeten keresztül éltük meg ezt a szabadságot. Rendkívül sokat jelentett nekem ez az időszak és tapasztalat.

Ott, az Egyetemi Színpadon, ebben az alternatív térben én akkor megtanultam, hogy a színház nemcsak az előadásokról szól, hanem egy agóra, fórum, találkozóhely. Ez a gondolat aztán az egész pályámat végigkísérte. Ebben a szellemben vezettem később a Merlin Színházat a ‘91-es alakulásától kezdve tíz éven keresztül. Vállalom, hogy dicsekvés, de ott kezdte a pályáját Schilling Árpád, Pintér Béla, Bodó Viktor, Horgas Ádám, oda járt énekelni Cseh Tamás, a Sebő, a Kaláka, Hobo és Márta Pista. A Merlin egy szabad hely volt, itt olyan találkozásokra, beszélgetésekre nyílt tér, amelyeknek alapvető szerepük volt abban, hogy a közeg mentális állapota hogyan alakul.

Aktív alkotóként folyamatában látta a független színházi élet alakulását a rendszerváltás óta eltelt időszakban is. Röviden fel tudja vázolni, honnan hova jutottunk?

Nagyon nagy a különbség. A rendszerváltás követő években, évtizedekben azért még levegőhöz és lehetőséghez jutottak a szabadcsapatok. Rengeteg alternatív színház jött létre, amelyek mind hoztak valami újat a magyar színházi életbe. Még a 2000-es évek eleje is izgalmas volt. Ma ugyan én már a koromnál fogva is eltávolodva ettől a világtól csak szemlélődöm, de azt látom kétségbeesetten, hogy már nincs víz a medencében. És ha szabadúszó vagy, ezt észre kell venned.

Mélységesen fájlalom, hogy szinte minden meg van fojtva, ami korábban virágzott, és lendületet, lehetőséget adott.

Ön volt a FESZ elődjének, a Alternatív Színházak Szövetségének egyik alapítója. A szövetség 1994. október 18-án lett hivatalosan bejegyezve, ennek harmincadik évfordulóját fogják ünnepelni péntek este. Mit remél a gálától?

Nagyon szubjektív lesz a válaszom. Ugyanis én – minden látszat ellenére – a lelkemben mindvégig amatőr maradtam. Miután nem végeztem el a színművészetit, nagyon kacskaringós pályán jutottam el az összes állomásra, de lelkileg mindig azzal voltam azonos, amit az alternatív világ képvisel. Én tudom, hogy milyen fontos eredményeket vívtak ki az alternatívok a színház területén, hogy mennyi tehetség, mennyi újdonság, mennyi innováció van benne, és azt gondolom, hogy ez most is így lenne, ha a lehetőségek nem szűnnének meg. Nagyon fontosnak tartom, hogy azok, akik most 20, 30 évesek, ne csüggedjenek el, hanem higgyenek benne, hogy van jövőjük, és szükség van azokra az erőkre, amit a hivatalos színházon kívül ők képviselnek.

dr. Rihay-Kovács Zita

Ügyvéd, 2014-2021 között a Független Előadó-művészeti Szövetségben töltött be különböző tisztségeket, volt elnökségi tag.

2019-ben te voltál „A Kultúra Nemzeti Alap” kampány egyik szervezője. Miért küzdöttetek akkor, és mi történt ezzel a kezdeményezéssel?

Az ügy úgy kezdődött, hogy birtokunkba jutott egy előterjesztés, amiből több botrányos dolog kiderült. A kormány – habár mindezt utólag tagadja – meg akarta szüntetni a Nemzeti Kulturális Alapot, az előadó-művészeti törvényből pedig kikerült volna az a mondatrész, amely addig biztosította a független színházak működési pályázatát. Továbbá, habár ez nem érintett minket, a kőszínházi támogatások addig valamennyire objektív számítása helyébe egy politikai megállapodás került, tehát a törvény szerint a kormány és az önkormányzat állapodott volna meg a kőszínházak támogatásáról, és így a kormánynak vétójoga lett volna az önkormányzati tulajdonú színházak esetében is. Mi történt? Nem tudjuk, hogy a demonstrációnk hatására-e, de az NKA végül megmaradt. Az előadó-művészeti törvényben a működési támogatásra vonatkozó rész szintén. Viszont a kőszínházakra vonatkozó rész megváltozott, úgy, ahogy azt a kormány tervezte.

A kampányunknak hála nemzetközi szervezetek és rangos művészek értesültek a helyzetről. Itthon az érintett kőszínházak és a függetlenek közösen szervezkedtek, a Radnóti és az Örkény munkatársai különösen sokat tettek azért, hogy minél többen értesüljenek a közös eseményeinkről. Petíciót is indítottunk, amit öt nap alatt több mint ötven ezren írtak alá. Sikerült a buborékon kívülre is elérnünk ezzel az üggyel. Végül, bár mi sem számítottunk rá, de tízezres tömeg jött össze a Madách téren. Én rendezőként, sárga mellényben álltam hátul, és nagyon felemelő érzés volt, hogy mindig hátrébb kellett mennem, aztán le kellett zárni az utat, és végül a villamos se járhatott, mert annyian jöttek.

Nagy figyelmet kapott tehát az ügy, és végül sikerült elérnünk valamit. De azért a következményekről sem szabad megfeledkezni. A tüntetés végén Karácsony Gergely, a frissen megválasztott ellenzéki főpolgármester felállt, és kinyilvánította, hogy visszafoglaljuk a várost. Ezzel a függetlenek bekerültek a kétosztatú politikai mezőbe. Új időszámítás kezdődött, egyfajta hidegháború vette kezdetét. Innentől több évig nem volt sem formális, sem informális egyeztetés a kormányzat és a függetlenek között.

Ügyvédként színházak etikai kódexének kialakításán is dolgoztál-dolgozol. Szerinted miben kell fejlődnie a színházi világnak?

Komolyan kell venni azt a sokszor hangoztatott mondatot, hogy első az emberi méltóság, és a művészi szabadság sem írja felül. El kell fogadjuk, hogy nem vagyunk egyformák, nem egyformán reagálunk helyzetekre, van, akinek meg sem kottyan egy kiabálás, a másiknak meg komoly, tartós traumát jelent. Ha törekszünk arra, hogy tisztességesen viselkedjünk egymással, az nem fog a szakmai munka rovására menni, épp ellenkezőleg. Egy rendező tud nem kiabálva is instruálni, egy igazgató tud konfliktusok nélkül is felvenni embereket és megválni tőlük.

A hatalom gyakorlása nem szükségszerűen válik egy művészeti intézményben visszaéléssé, és nem kell félni attól, hogy mi magunk határozzuk meg, hogy ahol mi dolgozunk, ott mi az, ami belefér, és mi az, ami nem. Egy ilyen munka elvégzése pénzbe és időbe is kerül, de megéri áldozni arra, hogy fejlődjön a szervezeti kultúra, és nem csak akkor foglalkozni a munkatársak mentális egészségével, amikor botrány van.

A színházban dolgozók élete sokszor a nyilvánosság előtt zajlik, emiatt a botrányok is nagyobbak. Ez felelősséget is ruház a területen dolgozókra, hogy járjanak elöl a jó példával. Szerintem nagyon fontos lenne, hogy ha visszaélés történik, akkor ne azzal foglalkozzunk csak, hogy ki a felelős, hanem azzal, hogyan történhetett meg, mit kéne tennünk, és mit teszünk azért, hogy ez legközelebb ne fordulhasson elő.

Milyennek látod a függetlenek hangulatát most?

Nem egységes a függetlenek helyzete. Annyiban közös a helyzet, hogy mindenkit súlyosan érint az állami támogatások csökkentése, de az nem egységes, hogy erre hogyan reagálnak. Vannak, akik megszűntek, ellehetetlenültek. Vannak, akik még mindig a lefagyottság állapotában vannak, és nem értik, hogy a kormányzat miért nem fogadja el, hogy ez a tevékenység ugyanúgy támogatásra méltó. És van egy nagyon látható csoport, akik azt mondják, hogy csakazértis. Ők elkezdtek új üzleti és működési modelleket kialakítani. Nyilván a lehetőségeikhez képest. Aki régóta műkődik, és kialakult közönsége van, könnyebb átvészelnie ezt az időszakot, mint akár csak egy pár éve induló társulatnak. Szerintem a kultúra támogatása, a függetleneké is, az állam feladata. Most

az állam teljesen figyelmen kívül hagyja azt a szolgáltatást, amit a függetlenek nyújtanak az embereknek.

Az érdekképviselet jogosan mondja ezt el, és lobbizik az állami támogatásért. De az is dolga, ahogy a társulatoknak is, hogy alkalmazkodjanak a valós viszonyokhoz. Most működési modellt kell váltani, amihez nagyon sokat kell tanulni: az adománygyűjtést, hogy hogyan induljunk el nemzetközi pályázatokon, tanulni kell az együttműködést.

Nagy Zoltán

A FESZ ügyvezetője, Bessie Schoenberg-díjas koreográfus, a SÍN Művészeti Központ alapítója.

A kormány nem kevés pénzt költ a kultúrára, de látványos, hogy a függetleneknek egyre kevesebb, szinte semmi sem jut. Miért akarhatják megfojtani ezt a közeget, és a kultúrpolitikai logikájukban mi kerül a függetlenek helyére, vagy miért nincs szükség rá szerintük?

Amikor a kormányzat azt kommunikálja, hogy egyre többet fordít a kultúrára, akkor érdemes megnézni, hogy mit ért kultúra alatt. Európai összehasonlításban valóban élmezőnybe tartoztunk az elmúlt években. Csakhogy nálunk a kultúra támogatásba beleszámít a sport, a rekreáció, sőt, a különböző egyházi intézmények támogatása is. Az is, hogy stadionokat és egyéb létesítményeket építünk. Valójában tehát rengeteg betonról beszélünk, és nem arról, hogy miként finanszírozzuk a művészetet. Ha csak a művészetet vizsgáljuk, akkor az elmúlt években több mint 20 milliárd forint támogatás tűnt el a területről. A független szférára szánt támogatás 2024-ben összesen 830 millió forintot tett ki – pedig ez a legsérülékenyebb ága az előadó-művészetnek. Tehát az állam ennyi támogatást adott a minősítéssel nem rendelkező előadóművészeti szervezeteknek. Ebben benne vannak a különböző zenekarok, a nemzetiségi színházak, a fesztiválok. Igazából, amit az állam a független színházra, a táncra, befogadó infrastruktúrára, produkciós házakra és színházi nevelésre szánt, az nem volt több, mint 286 millió forint. Ez az összeg a feladatokat és vállalásokat látva nem elég, és sajnos a töredéke annak, amit csak néhány évvel ezelőtt szánt ugyanezekre.

És hogy miért? Mert az állam most úgy működik, mint egy rossz cégvezető: mindent központosít, mindent felülről irányít. Mindent el akar dönteni egy személyben. Abban a hitben él, hogy mindenhez ért, minden problémát lát, és mindent meg tud oldani. Csak saját magára hallgat, és persze néhány szakemberre, akit ő választott ki, és akik tőle függnek. Ezért van az, hogy mindenki egy irányba néz, és azt mondják a „főnöknek”, amit hallani akar. Így lesz minden szürke és egysíkú. Nincs sokszínűség, nincs odafordulás, nem beszéljük ki a társadalmi problémákat, nincs kritikai szellem, és végül nincs szabadság. Talán ezért nem támogatja az állam a függetleneket, mert az itt létrejött előadások és színház nevelési projektek pont azt mutatják meg a nézőknek, amiről nem akar tudomást venni a kormányzat.

Miért nem tud megvalósulni egy szélesebb összefogás az egész kulturális területen, de még a szélesebb színházi mezőben sem?

Mindenki azt gondolja az elmúlt 10 év tapasztalataiból kiindulva, hogy ha én bejutok a miniszterhez, ha én jóban vagyok a főnökkel, ha van annyi lobbierőm, hogy saját magamnak kijárjam a támogatást, akkor minden jól van. A saját érdekeit szem előtt tartva a többiekről mindenki megfeledkezik.

A kormányzat szalámizgat, és a legtöbben mindig azon tanakodnak, hogy vajon ők lesznek-e a rúdnak az a része, amit levágnak és megeheti a kutya, vagy nem.

Vagy másképp: együtt fővünk meg abban a bizonyos forró levesben, mint a béka, mert egyikünk se gondolja azt, hogy együtt változtatni tudnánk, és hogy felelősek vagyunk egymásért.

Mi most a FESZ javaslata, ti hogyan működtetnétek a forráselosztást? Mi a FEA?

A FESZ azért hozta létre a Független Előadó-művészeti Alapot (FEA), mert úgy láttuk, hogy paradigmaváltásra van szükségünk, és ha felelősen gondolkodunk az egész független szakmáról, akkor egy olyan alap kell, ahová minden független pályázhat. Nem Csák János kedvéért, de felismerve a helyzetet megpróbáljuk megszólítani és felkutatni a mecénásokat, a gazdaság szereplőit, különböző vállalatokat, akiknek fontos a kultúra, még akkor is, ha a kormányzat jelenleg nem segíti a kulturális célú adományozást.

Szerencsénkre a főváros ebben a törekvésünkben abszolút partner. Idén májusban Karácsony Gergely a választási kampányában 150 millió forintot ígért a függetleneknek, egy olyan konstrukcióban, ahol minden egyes megszerzett forinthoz a főváros hozzáteszi a sajátját forintját, 150 millió forint erejéig. Jelen pillanatban arról tárgyalunk, hogy ez a konstrukció ne nulláról induljon, hanem egy olyan összegről, ami már magában is lehetővé teszi a pályázat kiírását. Ha az adományozás sikeres, akkor még az is elképzelhető, hogy 300 millió forintról tudunk majd pályázatot kiírni a Pro Cultura Urbis közalapítvánnyal együttműködve. Természetesen ezek még tervek, de a gyűjtés és a főváros támogatása biztos.

A FESZ az alap létrehozásán túl azt is vállalta, hogy kidolgoz egy olyan pályázati rendszert, ami átlátható, nyílt és elszámoltatható. Ez a rendszer nagyban függ attól is, hogy mennyi pénz fog összegyűlni, mert a célokat hozzá kell rendelni az összegekhez, és megfordítva, az összegek meg fogják határozni a célokat. Ideális esetben az a célunk, hogy az egész területet támogassuk, ne csak a jelenleg sikeres társulatokat. Olyan alapot akarunk létrehozni, ahova a jövő nagy együttesei is tudnak pályázni.

Mert ha minden így megy tovább, akkor 10-15, vagy már 5 év múlva sem lesznek új, meghatározó alkotóink.

Meg kell tudnunk menteni a jövő generációját, és meg kell tartanunk a mostanit. Ez egy hatalmas, nagyon nagy cél. Épp ezért nem abban gondolkodunk, hogy most egyszer összegyűjtjük a pénzt, és minden le van tudva, a FEA hosszú távon kiszámítható forráslehetőség kíván lenni. Ez azt is jelenti, hogy innentől kezdve évente elő kell teremteni a forrásokat, meg kell szólítani a mecénásokat, a kerületeket, a gazdasági szereplőket, a fővárost, hogy az alap kiszámíthatóan működjön.

Fontos azonban leszögezni, hogy az állam semmiképp nem mondhat le a független területről, a működésre szánt forrásokat továbbra is biztosítani kell. Mert a kultúra nemzeti alap.

Szenteczki Zita

Színházrendező, író, performer.

Fiatal alkotóként te már egy forráshiányos közegbe léptél be. Milyen nehézségekkel szembesültél, mit jelent a gyakorlatban az, hogy haldoklik a független előadóművészet?

Szerencsésnek érzem magam, mert független, szabadúszó alkotóként is elég sokat dolgozhatok. Ezzel együtt azt gondolom, hogy nagyon kevés a forrás, és nagy a verseny. Kevés olyan pályázat van, ami ne lenne produktumorientált, így a mélyebb, hosszabb kísérletezésekre nincs lehetőség. Nagyfokú a kiszolgáltatottság, szenvedélyből, szerelemből csináljuk a dolgunk, ami valójában önkizsákmányolást jelent. Nem egy kiszámítható, stabil, egészséges egzisztencia ez. Ha sikerül is minden, akkor sem érzed azt, hogy egyre stabilabb az életed,

folyamatosan azzal kell szembesülni, hogy még épp, hogy túlélsz.

Karsai Dániellel, az eutanázia mellett haláláig kampányoló ügyvéddel is készítettél darabot korábban. Meg tudna ez valósulni a jövőben, ha folytatódnak a pénzügyi elvonások? Miért volt fontos, hogy létrejöjjön?

Az előadást Karsai Dániel családjának a segítségével, magánmecénás forrásokból tudtuk létrehozni. Pályázati pénzekből ennyi szereplővel ennyi idő alatt nem tudtuk volna ezt a darabot megcsinálni. Befogadó hely is kellett hozzá, a 6SZÍN nélkül nincs ez a darab. Komoly anyagi és infrastrukturális kérdés, hogy hol tudunk játszani. Nem elég az, ha önmagában előadások vannak, kell, hogy legyen tér, ahol megmutatjuk őket. Az előadásokat nemcsak létrehozni kell, hanem láthatóvá is kell tenni, a színház egy élő műfaj. Ezért sajnálatos, hogy a mostani helyzetben egyre több befogadóhely került veszélybe.

És hogy miért érzem fontosnak? Szerintem Dani példaértékű módon, mindenen keresztül végtelen kitartással harcolt valamiért. A maga sorsát belerakva, egy országot megmozgató kérdés kitárgyalásához járult hozzá. Egy olyan folyamatot indított el, amely a halál, az elmúlás tabusításával számolhat le. Danival együtt írtuk a darabot, és én nagyon örülök, hogy még az életében elkészült, és ő láthatta, és hozzá tudott szólni. Folyamatosan alakítottuk a bemutató után is, megnézte még szeptemberben is, nem sokkal a halála előtt. Nem volt könnyű, de nagyon örülök, hogy még részese lehetett ennek az alkotófolyamatnak.

Mit veszítünk a független színházi és előadó-művészeti kultúra kivéreztetésével, avagy mit adtak nekünk a függetlenek?

A függetlenség legfőbb értéke az, hogy az embernek teljes szabadsága van abban, hogy milyen alkotótársakkal, mikor, hol próbálva, milyen metódussal, milyen színészekkel dolgozzon. Nincs adott társulat, projektek vannak. Ez egy teljesen más gondolkodás- és működésmód, mint a kőszínházi. És nyilván sokkal szegényebb lenne mindenki, ha csak az egyik, vagy csak a másik létezne.