A filmiparban elhelyezkedni kiváltságnak tűnhet: pozícióból nincs sok, és mindig több százan állnak sorban az ember helyére. De hogyan dolgoznak és érvényesülnek azok, akik már eljutottak a szakmában az elismertségig? Milyen munka és áldozatok vannak például a 2010 utáni magyar dokumentumfilmes reneszánsz és más filmes sikerek mögött? Ma a kulturális politika kisebb figyelmet szentel a dokumentumfilmeknek a játékfilmekhez képest, ami az alkotók számára egyszerre jelent nagyobb autonómiát, de közben állandósult forráshiányt is. Milyen évekig elköteleződésből, méltányos fizetés nélkül dolgozni egy dokumentumfilmen, feltenni mindent egy lapra, amikor a végeredmény kétséges? Mennyi kötöttséggel jár és milyen szabadságot nyújt a piaci alapokon működő reklámok készítése?

Egy vágót kérdeztünk, akinek munkájáról azt tartják, akkor jó, ha láthatatlan marad. Most is inkább névtelenül nyilatkozott a tapasztalatairól. A kultúrharcon, belvitákon túl arra voltunk kíváncsiak, miképpen élik meg a filmesek a hétköznapokat, és mi lehet speciális egy női alkotó helyzetében, aki gyerekkora óta erről a szakmáról álmodott.

Miért a filmvágást választottad szakmádnak? Mióta csinálod?

Gyerekként sok időt töltöttünk a nagymamámnál, és egy alkalommal elvitt minket a testvéremmel moziba. Az X-ment néztük meg. Szegénynek fogalma sem volt, hogy mire ülünk be, de nekem meghatározó élmény lett. Főleg az első jelenet, amikor Magnetót elszakítják az anyjától. Leesett állal ültem, hogy atyaég, erre képes a mozi?! Lenyűgözött, hogy mekkora érzelmi hatást lehet elérni egy jól eltalált képsorral és hanghatásokkal.

Úgy jöttem ki onnan, hogy igen, én ezt akarom csinálni valamilyen módon, filmet szeretnék majd készíteni, ha nagy leszek. Ezután kamaszként sokat fotóztam, média szakos gimibe mentem, az egyetemen filmelméletet tanultam, és jelentkeztem a vágó szakra. Elsőre felvettek, mert hamar kiderült, hogy jó a képi memóriám, tudok struktúrákban gondolkodni, és van dramaturgiai érzékem. Onnantól nem volt megállás.

Milyen filmeket szoktál vágni, és hogyan kell elképzelni a munkádat?

Általában dokumentumfilmeket készítek, ez számomra sokkal kreatívabb feladat, szabadabb kezet kapsz, mint fikciós filmeknél, ahol jóval kötöttebb a szerkezet, és előre megvan a kidolgozott forgatókönyv.

Először a rendező leforgatja a dokumentumfilm anyagát – ami évekig eltarthat –, és utána kerül hozzám. Ez több száz órányi nyers felvételt (muszter) jelent, amit át kell nézni elejétől a végéig. Néhány rendező ezt teljesen a vágóra hagyja, mert nem akarják, hogy felülírja az eredeti víziójukat az új benyomás, mások kifejezetten szeretnek muszterelni.

Miközben megnézem a leforgatott anyagot, megírom a szkriptet – a jelenetek táblázatba szedett szöveges összefoglalását –, és beszélgetek a rendezővel arról, mi a fő üzenet, hogyan foglalná össze a filmet, és miért csinálja. Ezután elkezdek válogatni, készítek egy pár perces részt mondjuk két órányi nyers felvételből. Azt megmutatom a rendezőnek, és elindul a közös gondolkodás: „jó, hogy ezt kiemelted, ezt hagyjuk, nem fontos”. Lehet, hogy valamit szándékosan kihagytam, de végül kísérletképp beteszem a rendező kérésére, és végül éppen ez ad valami újat, elindulok egy új gondolatmeneten.

Ha organikus a folyamat, ki fog derülni, mi nem működik, ami meg igen, vissza fogja magát könyörögni, és a végén minden a helyére kattan.

A jó vágás sokszor láthatatlan, ezért nem is annyira tekintik értékes munkának. Csomó ember azt gondolja, hogy a rendező azt mondja a vágónak a fotelből, hogy ott vágd el, és a vágó nem is tesz hozzá a filmhez. Holott dehogynem. Csodák születnek abból, ha a rendező teret ad a vágónak.

A laikusoknak egyébként fogalmuk sincs, hogy mennyi idő alatt készül el egy egész estés dokumentumfilm: minimum egy év, de lehet több, attól függően, mennyi anyagod van. Egy fikciós film azért ennél kevesebb idő, de az is számít, hogy van-e benne VFX (vizuális effektus), kell-e számítani pótforgatásra, vagy extra hangi effektekre, stb. Ha megkeresnek fikciós filmmel, azt is szívesen elvállalom, ha van rá éppen kapacitásom.

És hát ugye abból, ami értékteremtő, nemigen lehet megélni itthon, úgyhogy reklámokon is dolgozom. De azt sem élem meg kényszerként, vannak ott is rendezők, akikkel szeretek együttműködni, meg ők is ragaszkodnak hozzám. Szeretem a pörgést, hogy fel kell venni a ritmust. A szoros határidő miatt persze stresszesebb is, de én bírom. A reklámnál nagyon értékelik, ha önállóan működsz, előre dolgozol, leválogatod az anyagokat magadtól, időt spórolsz azzal, ha leveszed róluk a terhet, és már a nyersvágott verzióhoz tudnak hozzászólni. Az is jó, ha néha a hosszabb távú projekteket megszakítja egy ilyen munka, felráz, és új energiákkal tudok visszatérni a korábbi filmhez.

A munkafolyamat melyik részét élvezed legjobban? 

Szerintem az a legjobb, amikor megszületik a film. A muszter adott, azon végig kell rágnod magad, én mondjuk kihívásként élem meg, hogy össze tudok-e rakni belőle valamit. Nyilván én is begurulok a nap végén, amikor nem, de aztán másnap újra megpróbálom. (nevet) A vágás egészen apróságokon múlik. Érezni, ha nem működik, de nem tudod megfogalmazni, hogy miért, és akkor elkezdesz vele játszani. Azt a részét is szeretem, hogy szomorúból tudsz vidámat csinálni, meg vidámból szomorút, lehet csalni.

Csodálatos megalkotni egy érzelmet, csupán egy hosszúra nyújtott csenddel vagy pont az ellenkezőjével. A dokumentumfilm nem az igazság meg a valóság közvetítése, inkább annak egy szelete.

Korábban egyébként mindenkinek az volt az álma, hogy jó fikciós filmet csináljon. Most ez átalakulóban van: a streaming szolgáltatások óta sokkal több ember néz dokumentumfilmeket, és a nagy részük már olyan élményt ad, mint egy fikciós film, nem egy ültetett interjút kell elképzelni.

Van időd érzelmileg feldolgozni, hogy a vágás alatt akár évekre bevonódsz a szereplők életébe?

Eddig nem volt nagyon megterhelő dolog, amit fel kellett volna dolgozni. A mostani filmem vágása például egészen felemelő, terápiás folyamat. Az, hogy belelátsz valakinek az életébe, szerintem izgalmas pozíció, tanulságos magadra nézve is. Persze ha valami erőszakosat vagy durvát vágnék, az más lenne.

Azt, hogy sokat beszélgettek a vágás során, akár lelki dolgokról is, teherként éled meg? Kicsit a pszichológusa leszel a rendezőnek? 

Ha jól működünk együtt, akkor ez kölcsönös. Vannak nehéz időszakok, de azok is inkább azért, mert nem tudok segíteni, a rendezőnél mondjuk megszakad az alkotófolyamat, mert nincs jó passzban, és nem tudod kimozgatni belőle. De ezzel együtt kell élned. Volt olyan rendező, akivel nehezebben működtünk együtt, akár az alkotói bizonytalanság miatt, és ez rányomta a bélyegét az elkészült munkára is, de a legtöbb nem ilyen. És egyébként tapasztalni fejlődést is dinamikában, volt rendező, akivel másodszor már sokkal jobb volt a közös munka, mert összecsiszolódtunk. De máshol is igaz, ha rossz a közeg, nem becsülnek, nincs meg a kémia, akkor abból nem tud jó születni.

Szerinted a férfi vágóknak is ennyi érzelmi munkát kell végezniük?

Vannak érzékenyebb férfi vágók, akik csinálják ezt a fajta pszichológusi szerepkört, és van, aki erre egyáltalán nem alkalmas, vele máshogyan kell dolgoznia a rendezőnek.

Az SZFE-n kezdtél tanulni. Ott hogyan alakultak a projektek, tanultatok dokumentumfilmes vágást külön?

Inkább technikai gyakorlatok voltak, vágj meg újra x jelenetet már létező filmekből. Olyan nem rémlik, hogy teljes filmet kellett volna vágni, de olyan volt, hogy valaki egyetemen belül forgatott valamit, és azt kellett összerakni. Emlékszem is az első komoly munkáimnál az iszonyatos felismerésre, hogy úristen, itt van öt év anyaga, több mint 200 óra, most ezzel mit kell kezdeni? Ezt nagyjából úgy tanulod meg, hogy csinálod. Nincsen recept, valaki így vág, valaki meg úgy. Valaki mindent szabályt megszeg, az arcodba vannak dobva a snittek, de baromi jól lüktet, és a karakterhez, akiről szól a film, éppen ez illik. Számít, hogy mi a téma, milyen a rendező attitűdje, mennyire szeret formai dolgokkal játszani, te szeretsz-e ezzel kísérletezni. Sok dokumentumfilmet kell nézni, az segít.

Amikor én tanultam az SZFE-n, még organikusan alakultak a projektek, mindenki azzal dolgozott együtt, akivel jóban volt, vagy akivel együtt dohányzott a teraszon. Később együtt dolgozhatsz olyanokkal, akiket előtte nem ismertél, az is egy mélyvíz. De az informalitás és véletlenszerűség továbbra is jellemző: egy rendezővel sportolás közben találkoztam, egy másikkal kulturális eseményen. Szimpatikusak voltunk egymásnak, elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy mindketten filmekkel foglalkozunk. Máskor meg csak látták, hogyan dolgozom, mert osztoztunk az irodán, és aztán ajánlottak másnak is.

A szakmában emiatt is nagy a törés, van pár vágó, akinek ismeretségek miatt folyamatosan van munkája, sokan meg túlélni próbálnak. Vannak, akik elesnek lehetőségektől, hiába tehetségesek, vagy megcsinálnák kevesebb pénzért és akár jobban is, de új emberek felé ritkán nyitnak a rendezők. Kezdőkkel meg, azt érzik, rizikós együtt dolgozni. Nehéz végigjárni a szamárlétrát, hosszú idő, mire komolyan vesznek.

Mit gondolsz arról, hogy mivel a dokumentumfilmeknél a vágó nagyon sokat hozzátesz a dramaturgiához, igazából társszerző?

Igen, ez így van, de kifelé nem látszik. Évekkel ezelőtt a HSE-n (Magyar Film- és Videóvágók Egyesülete) belül felmerült a kérdés, hogy vágóként jogosult vagy-e jogdíjat kérni. Régen lehetett, aztán eltörölték, és most azt hiszem, kb. egyéni megállapodás kérdése, de azok közül, akiket ismerek, csak néhányan tudták kiharcolni. Általában minden szellemi jogról lemondasz, ez is a láthatatlanság része.

Nekem személyesen nagyon rosszul szokott esni, amikor a rendező, még ha nem is szándékosan, de úgy nyilatkozik a filmről egy interjúban, mintha az csak az ő egyszemélyes munkája lenne.

Holott minimum dolgozott rajta egy operatőr vagy hangmérnök. Viszont van, aki meg kiemeli azokat, akikkel együtt sírtak, nevettek és szenvedtek. Vagy azt mondja, hogy a filmünk. Ez lehet, hogy apróság, de szerintem nagyon sokat számít.

Szerinted a szakmán belül is van értetlenség azzal kapcsolatban, hogy milyen és mennyi munka egy dokumentumfilm vágása? Például azért nehéz a Nemzeti Filmintézetnél (NFI) kiharcolni egy elfogadható büdzsét a hosszú évekig készülő dokumentumfilmekre, mert nem mérik fel a vágással járó munkát? [„Nem kicsi, nem olcsó”, mondják a legsikeresebb rendezők és producerek – szerk.]

Általában az egész estés dokumentumfilmekre nem igazán adnak pénzt, mert nem lehet felmérni, hogy meddig tart a forgatás. Ez teljesen a rendezőtől és az alanytól függ, olyan is van, hogy éveket kell várni egy bizonyos életeseményre, ami nélkül értelmetlen lenne a film. Ezt rizikós támogatni. A vágás és utómunka azért kézzelfoghatóbb folyamat, ha már megvan a leforgatott anyag. De van, hogy még a forgatási szakasz alatt párhuzamosan elindul a vágás, hogy lássuk, mit bír el az anyag, esetleg mire lehet még szükség.

Másrészt a dokumentumfilm „szabad” műfaj, nehéz fentről kontrollálni, és az uralkodó rezsimnek nem biztos, hogy javára válik, ha egy filmben kimondatnak olyan dolgok, amiket inkább a szőnyeg alá söpörnének.

Elbutulás felé megy a támogatási rendszer, általában azok a filmek kapnak pénzt, amik kihívás nélküliek. Nem veszélyesek.

Ma már azt is mérlegelni kell, hogy mit és hogyan írsz le a filmedről egy NFI-s pályázatban. Egyébként izgalmas lenyomat az ország hangulatáról az, hogy miről forgatnak az emberek dokumentumfilmeket. Iszonyúan nyomasztó minden téma, amiről tudok. És rengeteg leforgatott anyag fekszik a fiókban a támogatás hiánya miatt.

Az ideológiai okokon túl szerinted az is jellemző, hogy arra nem ítélnek meg pénzt, hogy évekig ülj egy vágószobában? Egy élőszereplős fikciós film forgatásával összevetve nem tűnik számukra munkának?

Olyan, mint a gyereknevelés, hogy „otthon ülsz, és reszeled a körmöd”. (nevet) Hát, igen. Dolgozom most egy filmen, 2 millió forint van a vágásra, úgy, hogy egy éve kezdtük. Nagyon kevés, de széttárja a kezét a producer, hogy ki az, aki ennél többet tud adni? Nem tudsz honnan forrást előteremteni. Külföldre lehet pályázni maximum.

Tényleg csak az a vágó tudja elvállalni, aki szereti a rendezőt, akit érdekel a téma, és akkor rááldoz x évet a filmre úgy, hogy lutri: lehet, hogy csak fölkerül a polcra, nincs díszmegnyitó, nem cikkeznek róla, nem forog aztán közszájon, és elment rá pár éved.

Szerintem igazából ez az, amiért sokan félnek dokumentumfilmeket készíteni.

Volt már veled olyan, hogy úgy vettél részt egy projektben, hogy nem kaptál fizetést, vagy csak ígérték, hogy majd később lesz honorárium?

Mindig később fizetnek, így vállalod el. Olyan ritkán van, hogy akkor kapsz pénzt, amikor dolgozol. Ez kimerítő, mert muszáj legalább három projektet pörgetned egyszerre, úgy lesznek kifizetéseid. Nem jön minden tizedikén „fix” munkabér, mint az irodai munkáknál. Hónapokig nincsen semmi, aztán hirtelen kapsz egy nagyobb összeget, aztán megint semmi.

Előfordul, hogy kérhetsz előbb fizetést, ha éppen rendelkezésre áll, de a legtöbb esetben nem áll. Persze nem mindegy, hogy mennyi ideig dolgozol nulla pénzért. A munka kezdetekor sokszor nincs is szerződésed. A reklámoknál néha ezzel vissza is élnek, újabb és újabb feladatot kapsz, ahhoz képest, amiben szóban megegyeztetek, de nincs mire hivatkoznod, és a munka közepén már nem fogod otthagyni őket. De tanulsz belőle, és lehet, hogy legközelebb okosabb leszel.

Egyébként arra sincsen garancia, hogy teljesen ki fogják fizetni a munkádat. A dokumentumfilmes szerződésnek gyakran része az úgynevezett „késleltetett fizetés” (deferment) is. Amikor elkészül a film, a megállapodásban rögzített összegnek csak egy részét kapod meg, a többit majd az érkező bevételektől függően, ha fesztiválok vetítési díjat fizetnek, vagy egy forgalmazó megveszi. Van film, amit öt éve lezártunk, és még mindig nem érkezett meg a teljes összeg, lóg a levegőben. Nem lehet mit csinálni. A rendezőknek is áll benne a pénzük. Nyilván nekik jön ki a legrosszabbul, végigcsinálták elejétől a végéig az egész folyamatot, azért az háromszor annyi idő, mint megvágni. Vagy még több. Úgyhogy soha nem arányos a befektetett munkával, amit érte kapsz a végén. De hát nem is ezért csináljuk. (nevet)

Azzal, hogy sokáig ingyen dolgozol, olyan, mintha a film kockázatait is te vállalnád.

Igen.

Katja Praznik szociológus ír arról, hogy a művészet sokak számára önmegvalósításnak, a kreativitás és tehetség megnyilvánulásának tűnik, a létrejött alkotással a középpontban, ami elfedi a művész befektetett, fizetséget érdemlő munkáját. Nem merül fel, hogy az illetőnek is kell valahol laknia, kell valamit ennie. Ezt a hozzáállást az alkotók is rendszeresen magukévá teszik, és rengeteg áldozatot vállalnak a lehetőségekért. Erről mit gondolsz?

Ez abszolút igaz. Meg akarod csinálni a filmet, és a végén ott állsz, hogy nincs befizetve a lakbér, na sebaj. Sajnos ebbe többször belefutottam. Persze próbálok félretenni, ezért van, hogy gyakorlatilag nem alszom. Korábban kelek, mint a család, dolgozom két órát valamin, utána folytatom a „normális” vágómunkámmal, aztán kicsit a szeretteimmel vagyok, majd kilenc után megint dolgozom éjfélig még x órát. Egyszer szívrohamot fogok kapni, vagy meghalok a kimerültségtől. (nevet)

Azért odáig nem fajul, hogy zsíros kenyeret együnk, mindig tudom úgy szervezni, hogy legyen egy reklám, vagy valami, ami fenntart. De az biztos, hogy így nem fogok a közeljövőben egyről a kettőre jutni, nem fogok tudni lakást venni, vagy elutazni külföldre. Nem tudom, mások hogy csinálják, talán nagyon felsrófolják az árat, amit kérnek? Nekem ez egyszerűen nem megy, azt érzem, kb. nekem tesznek szívességet azzal, hogy én végezhetem el a munkát. (nevet)

Hogy éled meg azt, hogy alkudozni kell?

Dokumentumfilmnél nem is nagyon tudsz alkudozni, úgy keresnek meg, hogy ennyi van rá, vállalod-e. Ha van esély arra, hogy nyerjenek még pluszban pénzt, azt megemlítik, vagy azt, hogy beszállhat az HBO, de nem biztos… De ha elvileg támogatja is az HBO a film elkészültét, előfordulhat, hogy később üzleti döntések miatt mégis visszavonják az ígéretet. És akkor erre azt tudom mondani, hogy oké, nem érdekel, meddig tart a dokumentumfilm vágása, mellette elmegyek reklámon dolgozni, és majd meglátjuk. Nem jó rendszer, de nincs nagyon más út.

Reklámnál sok producer taktikázik azzal, hogy mindig kevesebbet mondanak, mint amennyi van rá. (nevet) Vannak producer ismerőseim, nagyon jól tudom, hogyan működik ez.

Az a legrosszabb, amikor neked kell árat mondani: ha alálövöd, elkönyvelik, és az újabb munkáknál már nehezebb többet kérni. Pedig az élethelyzet gyakran befolyásoló tényező, ha megszorulsz, elvállalsz bármit kevesebbért is, csak legyen bevételed.

A HSE-ben (Magyar Film- és Videóvágók Egyesülete) tartottak képzéseket arról, hogyan képviseljük magunkat jobban, senki ne menjen piaci ár alá, de mindig van olyan, aki alámondja. Nem a többiekkel akar kiszúrni, hanem kényszerből, mert nem teheti meg, hogy ne.

A HSE mennyiben képes kollektív érdekekért küzdeni, elérni, hogy általában a vágók jobb körülmények között dolgozhassanak?

Próbálkozik több-kevesebb sikerrel. Ha gondod van, vagy elakadsz egy produkcióval való megállapodással, jogi segítség kell például szerződéshez, akkor támogatnak az illetékesek, ha tudnak. Volt már olyan, hogy sikerült jobb feltételeket kialkudni a HSE-n keresztül. Emellett a HSE inkább abban hasznos, hogy sok szakmai eseményt szervez: mindig vannak workshopok, szemináriumok, ahol tudod bővíteni a technikai és egyéb tudásodat.

Volt olyan valaha, hogy nem szabadúszóként foglalkoztattak, és fix fizetést kaptál?

Dolgoztam tévében még az egyetem alatt. Ott volt fix fizetésünk, órabér. De szerintem ott sem jelentettek be, hanem számláztunk. Nem, szerintem életemben nem voltam bejelentve. Mindig valaki leszámlázta, vagy katáztunk, de projektalapon élünk egyik napról a másikra.

Mennyire éled meg a saját döntésedként, és mennyire a filmszakma sajátja, hogy nem kötött munkaidőben dolgozol?

Szerintem az utóbbi, csak így lehet dolgozni. Nekem ez egyébként nagy segítség, meg átok is: több időt tudok otthon lenni a családdal, vagy rugalmasan szervezhetem a napi teendőket, amit más nem biztos, hogy megengedhet magának. Éjszaka és hajnalban is tudok dolgozni, ha olyan a projekt, hogy nem kell bejárni. De közben áldozatokkal jár, máshonnan lopod el az időt, és a végén nem jön ki jól a lépés energia szempontból. De szerintem mindenki így csinálja.

Nyilván tévében inkább úgy dolgozol, hogy tudod, mennyi időt vagy ott. Ahol viszont projektalapú a munka, ott hónapokig belehalsz, aztán pihensz. Meg magamtól is rengeteg időt foglalkozom a forgatott anyagokkal, folyamatosan pörög az agyam azon, hogyan kéne két snittet egymás mellé tenni. Még akkor is, ha konkrétan nem dolgozom. Van, hogy csak bevillan, hogy mit kéne kipróbálni. Ha meg végre el is készül valami, azt is nehéz elengedni, azon agyalok utólag is, hogyan lehetne még jobb.

Mit gondolsz arról, hogy otthon kell vágnod, és a munka betüremkedik az otthon tereibe?

Hát igen, nem jó, hogy egész nap ott a monitor. De szerintem máshogy nem nagyon lehet. Sokszor kapóra is jön. Például a reklámnál vársz egy visszajelzést, amiről nem tudod, hogy pontosan mikor küldik. Ha megérkezik, jó odapattanni, gyorsan megcsinálni, és aztán el tudod engedni.

De nagyon sokszor meg azt érzem, leural, hogy mindig rendelkezésre kell állni.

Sajnos a telefon is állandóan cseng és rezeg, és nem tudsz kikapcsolni, mert este 11-kor is fölhívhatnak, hogy nem tudja olvasni az ügyfél a fájlformátumot, exportálj azonnal egy újat. Ha nem vagy elérhető, akkor nem is létezel, onnantól kezdve nem fognak rád számítani.

Nagyon sok múlik azon, hogy időben válaszolsz, gyorsan dolgozol, szóval megbízható vagy. Ez pedig sajnos a család és a szabadidő rovására megy. Nyilván lehet kezelni, meg elfogadják, mert tudják, hogy ebből élünk.

Volt, hogy képviselted magad azzal kapcsolatban, hogy nem leszel este, hétvégén elérhető? 

Nem, sajnos. (nevet)

Azért, mert ha nem válaszolsz, akkor legközelebb nem hívnak?

Ez valószínűleg a saját hülyeségem is. Nagyon frusztrál, ha valami nincs kész, és nincs lerakva. Ez folyamatos feszültségi állapot, ha még erre jön egy újabb kérés, amit nem tudok megcsinálni, csak napokkal később, azt érzem, hogy egyre halmozódik. Sokkal egyszerűbb, ha gyorsan elcsenek egy órát, és letudom. Attól én is jobban megnyugszom. Olyan nincsen, hogy nem vagyok elérhető. (nevet)

Mikor voltál utoljára nyaralni?

Nem emlékszem.

Te miben látod a megoldást, hogyan lehetne jobb a női dokumentumfilmesek helyzete?

A MADOKE-nek (Magyar Dokumentumfilmesek Egyesülete) például vannak próbálkozásai önsegítő workshopok keretében. Szerintem ebbe az irányba el lehetne indulni: hogyan képviseld magad nőként, ennek biztos, hogy sok aspektusa van. Szerintem sokunknak nincs önbizalma. Meg nyilván a pénzhiány is hozzátesz, valami csoda kéne, egy olyan támogatói rendszer, ami fölkarolja a filmeket, és azt mondja, hogy alkossatok, ki lesz fizetve. Vagy egy keretrendszer, ami megakadályozza, hogy a minimum alá menjünk. Akkor a producerek is azt tudnák mondani, hogy végre nem ingyen és szívességből kérnek fel valakit a munkára. Mindenkinek sokkal jobb lenne. De egyelőre nem itt tartunk, inkább romlik a helyzet.

A kata-módosítások milyen hatással vannak az életedre?

Pont a módosítás előtt kezdtem azt érezni, hogy na, most tudok többet félretenni, végre szintet léptem egy picit, érkeznek jobb megkeresések. Ez most teljesen keresztül lett húzva. Rohadt sokat kell adózni, mert általányadós lettem, a keresetem majd’ 40 százalékát oda kell adnom… Nagyon jól néz ki, hogy több százezerért csinálok meg egy reklámot, de abból kicsit több, mint a fele marad nálam, valójában kevesebbért dolgozom, mint előtte. Iszonyatosan megnehezítette az életemet.

A munkakörülményeid most milyenek tíz évvel ezelőtthöz képest? 

Ha nincsenek otthon cuccaid, akkor szinte lehetetlen dolgozni. Egyelőre kevés az olyan dokumentumfilmes vágóhely lehetőség, ahol van egyáltalán gép, vagy vesznek egy vágóprogramot. A fikciós filmek költségvetésébe azért bele szokták számolni, hogy valahol vágnod kell, de a doksiknál úgy kalkulálnak, hogy te laptoppal érkezel, és ha kell, a lakásodban is tudsz dolgozni. A kezdetektől alapvetés, hogy otthon stúdiód van, vagy minimum egy géped két monitorral. Ha jobbak a körülmények, akkor be tudsz ugyan járni egy irodába, de akkor is ki kell harcolnod a számítógépet, a vágóprogramot, a külső merevlemezt. Tehát azért az alap minimumért könyörögsz, ami a munkádhoz nélkülözhetetlen. Ebben sajnos nem gondolom, hogy túl sokat léptünk volna előre.

Említetted, hogy a hazai támogatás hiánya miatt külföldi finanszírozást is kell keresni. Szerinted ki van szolgáltatva a csapat kelet-európaiként annak, hogy kaptok-e nyugatról forrásokat?

Igen. Érezni időnként némi lenézést is, hogy mi „szegény elnyomottak” vagyunk. Az az érdekes, hogy közben egy csomóan nem is tudnak arról, hogyan lehetetlenítik el itthon a szakmát, az oktatást. Megnéznek pár külföldi filmfejlesztő műhelybe bekerült magyar filmet, és akkor jönnek rá, hogy „ja, ezek azért kaparnak, hogy életben maradjanak”. És hiába jobb a projekted, vagy gondolod, hogy többet ér, a szabadabb országban szocializálódott csapat nagyobb figyelmet kap, vagy értékesebbnek számít, mert Magyarországon a filmed úgysem tud sehova se jutni, az NFI sokszor indoklás nélkül elutasítja a finanszírozását.

Az egyik ilyen műhelyen is ültek nagy szemekkel a külföldi producerek, hogy de miért nem kérünk pénzt az államtól? A magyar producerek meg feszengenek, hogy megint el kell magyarázni, hogy nem adnak pénzt, hiába kérünk, azért van szükség a workshopra, az összefogásra, hogy egyáltalán elkészülhessen valami. Elképesztő aránytalanságok vannak nemzetközi szinten.

Te tapasztaltál olyan visszajelzést külföldi producerek részéről, hogy bizonyos módon mutasd be a hazai viszonyokat, politikát?

Igen, és nagyon nem tesz jót se a rendezőnek, se a csapatnak. A filmnek gyakran nem célja ezeket közvetlenül bemutatni, de mivel a külföldi producerek felületesen ismerik a hazai helyzetet, nekik az az érdekes, hogy „itt elnyomásban élünk, és álljunk ki magunkért”. De a beleszuszakolt jelenetektől nem fog úgy működni a film, mert nem erről szól. Nyilván része, de nem lehet a központban.

Elég nagy baj, hogy mindig felmerül a magyar filmeknél, hogy mitől lesz érdekes egy külföldi számára. Nem elég az életút, a szereplőnek ki kell mennie tüntetni, meg feláldozni magát a parlament előtt, mert az lesz politikai állásfoglalás.

És akkor dilemmáznod kell, mert nagyon erős szempont, hogy külföldre hogyan lehet eladni, hogy ne maradjon a fiókban. Ez valahol önelnyomás, részben az üzeneted beáldozása, hogy ne haljon meg a filmed már a születésénél.

A külföldi műhelymunkák során mit tapasztalsz, jobban megértik, hogy vágóként milyen munkát végzel? Jobban megbecsülnek, mint Magyarországon?

Szerintem csapatként vagy filmként kezelnek, nem emelnek ki, hogy jó vágó vagy. Ott a film létezik, és te része vagy, ugyanúgy, ahogy a rendező. De nyilván azért kerül oda az a film, mert fontos, vagy ér valamit, látják benne a potenciált, és ez már önmagában felemelő, még akkor is, ha néha értetlenséget tapasztalunk a külföldi producerek részéről.

Szerinted előfordul, hogy ha magyar dokumentumfilmes vágókról van szó, akkor te jutsz az emberek eszébe?

Szerintem nem. Nem gondolom magamat akkora kalibernek, de egyébként fikciós vágót se tudsz megnevezni, ha átlagember vagy. Sokszor még szakemberként sem tudod eldönteni, hogy egy jó filmben mi a vágó érdeme, mi a rendezőé. A filmet szereted általában, és nem az embert, aki csinálta. Persze kivételek, iskolapéldák vannak.

Meddig tervezel a szakmában maradni?

Egyelőre nem tervezem abbahagyni, de kacsingatok más felé, amit talán párhuzamosan tudnék mellette csinálni. Valamit, amihez kevésbé kell a gép előtt ülni, máshogy kihívás szellemileg és testileg. Sok női filmes egyébként szakmán kívüli mellékes állást választ az anyagiak miatt, pultoznak például, és közben ebből töltődnek fel. Máshogy vannak együtt emberekkel, másra koncentrálnak. Szerintem mindenkinek kell egy B szakma egy ponton.

Szerinted végső soron megérik ezek az áldozatok?

Igen. Örülök, hogy fontos filmeket csinálunk, hogy részt vehetek bennük. Nem a pénz motivál, hanem hogy értéket teremtünk, hogy adok valamit a rendezőnek és a nézőknek, ezt nem is lehet máshogy. És el tudok számolni a lelkiismeretemmel, talán ez sokkal többet ér. Ha majd meghaltam, rávésik a síromra, hogy élt, szeretett, vágott. (nevet)