Közép-Európában tucatjával szedik áldozataikat a zabolátlanul tomboló árvizek. A hatóságok, önkéntesek – és természetesen a politikusok – tömegével töltik a homokzsákokat a gátakon, miután szeptember közepén uszkve annyi eső szakadt le egyszerre a régiónkban, amennyinek egész nyáron kellett volna.
Az okokat aligha kell magyarázni, de azért röviden emlékezzünk meg róluk: a klímaváltozással nemcsak a bolygó átlaghőmérséklete emelkedik, de felborulnak azok a rendszerek is, amelyek többek között a csapadék – viszonylag – egyenletesebb eloszlását garantálták a mérsékelt égövben, és amelyek évszázadokon keresztül meghatározták klimatikus viszonyainkat. Magyarán az aszályos időszakok, a hosszú, száraz és forró nyarak mellett fel kell készülnünk a monszun-szerű esőzésekre is amellett, hogy az elmúlt években megszokott módon egyre inkább eltűnik a tavasz és az ősz, és mindinkább helytállónak tűnik száraz és esős évszakként hivatkozni az évszakokra.
Az „évtized árvize” is rávilágít: immáron semmi sem folyik a megszokott medrében. Ahhoz pedig, hogy mindez ne érjen minket hideg zuhanyként, a tengernyi homok nem lesz elég.
Akkor még jó ötletnek tűnt
A Duna szabályozása évezredes múltra tekint vissza. Azonban – ahogy az Ihrig Dénes szerkesztésében megjelent, A magyar vízszabályozás története szakirodalmi gyűjteményben olvashatjuk, igazán a XVIII-XIX. században történtek a legnagyobb, központilag szervezett lépések. Ekkoriban (az ipari forradalom kezdetén járunk) merőben mások voltak régiónk klimatikus viszonyai, de a folyószabályozás elsődleges céljai ugyanazok voltak, amiért a mai napig karbantartják a rendszert:
- a folyó hajózhatóbbá tétele, elsősorban kereskedelmi célokra;
- a települések árvízvédelme, aminek fontosságára az 1838-as, tragikus következményekkel járó nagy dunai árvíz is rámutatott;
- és nem utolsó sorban új mezőgazdasági területek kialakítása, többek között az ekkoriban felfutó exportigények kiszolgálására.
Ironikus módon épp ez utóbbi, a mezőgazdaság szenvedi meg napjainkban leginkább a – többé-kevésbé hatékony – árvízvédelmet.
2024. szeptember15-én.Fotó: Alföldi Dániel István
Azt talán senkinek sem kell bemutatni, milyen károkat – és látványos, posztapokaliptikus jeleneteket – köszönhettünk az idei szárazságnak, de még a 2022-es aszályra is emlékezhetünk. Ezek a nyarak nem csak a magyar Mad Max forgatásához teremtették meg az ideális díszletet, de jóformán az ország élelembiztonságát is fenyegették, ami már jóval súlyosabb probléma.
Bizonyos tekintetben ugyan kétségkívül szükséges és fontos az árvízvédelem – azt senki sem tagadhatja, hogy a településeket és lakóikat meg kell óvni a rájuk zúduló vizektől. Azonban a mezőgazdaság aszályvédelme legalább ilyen fontos lenne.
2024. szeptember15-én.Fotó: Alföldi Dániel István
Ehhez pedig épp az lenne az egyik legfontosabb eszköz, hogy megtaláljuk a szabályozás terén az optimális (vagy ahhoz legalább közelebbi) egyensúlyt, vagyis a folyóknak visszaadjuk az árterük legalább egy részét.
Elméletekkel tele a padlás, a hűtő meg üres
„A szemléletváltás a vízügyi ágazatban már jó ideje megtörtént. A vízügyi szakemberek a VÍZÜGY rendelkezésére (!!!!) álló területeken a lehetőségeikhez képest a legtöbb vizet visszatartják. Legfőbb stratégiai célunk a vizet a tájba juttatni! Folyamatos az új lehetőségek felkutatása, a meglévők kiaknázása.
Higgyék el, minden vízügyi szakember tudja: a 24.órában vagyunk”
– írja nagyon helyesen a Vízügy.
Napjainkban mégis – bár a fenti gondolat is egyre inkább beszivárog a mainstreambe – az uralkodó szemlélet továbbra is az árvizek mihamarabbi leeresztését propagálja, mint ahogy az a mostani árvizet illető kormányzati kommunikációból is kiderül.
Hiába ismerjük – ismerik egészen magas szinteken is – a jó elméletet, vagy legalábbis a vízmegtartás fontosságát, ha nem, vagy csak alig ültetik a gyakorlatba, mikor eljön az ideje. Pedig ezektől a vizektől nem megszabadulni kellene, hanem használni: hagyni, hogy szétterüljenek az ártereken, visszapótolva a nyári extrém szárazság során elveszett talajvizet.
A folyószabályozások részleges visszafordítása, amellett, hogy segíthetne a biodiverzitás megóvásában, még csak nem is járna a gazdálkodás kiszorulásával az érintett területekről, csak más szemléletet és módszereket kíván. Kétségtelen, hogy az ipari forradalom idején elterjedt mélyekés – és az elmúlt évszázadban rohamosan elterjedt nagytáblás – gazdálkodással fel kellene hagyni, de lehetővé tenné a korábban évszázadokon át művelt, és jóval fenntarthatóbb ártéri gazdálkodást, avagy fokgazdálkodást, vagyis nagyvíz esetén a folyók medrének bevágásain kifolyó víz által táplált lápok, mocsarak hasznosítását.
„A korábbi elképzelésekkel szemben mára nem az a feladat, hogy magas gátak közé szorítva gyorsan elvezessük Magyarország területéről az esővizet, hanem hogy hogyan tudjuk bővíz idején betárazni, azaz megőrizni a csapadékot, és azzal az év további részében gazdálkodni”
– állapította meg szintén nagyon helyesen Nagy István agrárminiszter még két évvel ezelőtt (és azóta is rendszeresen, mikor alkalma nyílik rá). Eközben a fenntartható gazdálkodás fontosságát is több fórumon említette az elmúlt években, bár utóbbi tekintetében igencsak óvatosan szokott fogalmazni, és még ez sem túl hiteles attól a kormánytól, amelyik bő évtizede erőszakkal számolta fel az ország akkoriban talán legnagyobb hatású öko-mintagazdaságát.
Pedig az ártéri mellett a mezőgazdaság általános átalakítását sem úszhatjuk meg.
A korábban említett nagytáblás, nagyipari mezőgazdaság és a „zöld forradalom” mellékhatásai és a talajrétegeket átforgató mélyekés művelés ugyanis nemcsak ökológiai szempontból, de mint napjainkban a vak is láthatja, a megforgatott talaj sebesebb kiszáradásának is köszönhetően tájjellegében is sivataggá teszi az ilyesfajta gazdálkodás alá vont földeket. De ha mindezt tudjuk, miért nincs meg az akarat a változásra?
Míg alul a víznek árja, azért a rövidtávú profitérdek az úr
A jelenlegi rendszer fenntartásához nagyon komoly gazdasági érdekek fűződnek, ráadásul túlnyomórészt sajnos a NER holdudvarába tartozó új földesurak érdekei, akiknek a jelenlegi kurzus aligha szándékozik keresztbe tenni. Napjainkban még mindig jövedelmezőbb több ezer hektárokat felszántani és vegyszerekkel fenntartani, vagy akár növelni a monokultúrás táblák hozamát. És ez rövid távon az is marad. Az csak hab a tortán, hogy a mezőgazdasági ösztönző támogatások mellett a jogszabályok értelmében az aszály- és vízkárokat is megtéríti a kormány a költségvetés terhére.
Vagyis elsősorban politikai és rosszul felfogott gazdasági okok fenyegetik a hosszú távon is fenntartható és biztonságos élelmiszerellátást.
Persze közrejátszanak a fent említett torz birtokszerkezet és a technológiai befektetések megtérülési ideje által szabott kényszerpályák is. Ugyanakkor a felelős, jövőálló agrárpolitika épp az lenne, hogy ahol csak lehet, a vízmegtartó megoldásokkal megtámadott, diverz és ökológiai szempontból fenntartható mezőgazdálkodást ösztönözze, és ennek teremtse meg a lehetőségeit ott, ahol be tud avatkozni, például a folyamszabályozás módjával.
Ma a gazdálkodóktól a gumicsizmában pózoló politikusokig szinte mindenki attól tart, hogy ha nem vigyázunk, a Duna zúgva, bőgve töri át a gátot. Holott a jövőnk érdekében épp, hogy segíteniük kellene a megbéklyózott folyónak.
Mert ha nem így teszünk, az elkövetkezendő években bizonyára még jobban befürdünk.
Kedves Olvasó, ha tetszett ez a cikk, és szeretnéd, hogy az általunk képviselt társadalmi igazságosság minél több emberhez eljusson, legyél te is a támogatónk! Februárban és márciusban 6 millió forintot szeretnénk összegyűjteni, hogy a Mérce idén ne csak túléljen, hanem épülni és fejlődni tudjon. Most ahhoz járulhatsz hozzá, hogy legyen időnk és energiánk fejlődni, kísérletezni és meg tudjuk sokszorozni tartalmaink hatósugarát! Hogy együtt még többeket győzhessünk meg arról, hogy egy igazságosabb világ lehetséges!