Esküvő. Néhány óra, amíg eszünk-iszunk, nevetünk és sírunk – ünnepeljük az örök szerelmet. A cikk arra keresi a választ, hogy milyen pszichés ára van ennek az egy napig tartó csillogásnak, és megkérdőjelezi a közhelyet, miszerint „Ez a nap rólatok szól!”

Sokféleképpen értelmezhetjük az „esküvő” szót. Alapvetően házasságkötési szertartást jelent; egy anyakönyvvezető előtt történő hivatalos jogi aktust. Ezt a szót használjuk akkor is, mikor ez templomi szertartással vagy esküvői szertartásvezető előtt tett fogadalommal egészül ki; és ehhez tartozik a lakodalom vagy lagzi is, minden hagyományos és nem hagyományos fogásával, szokásával együtt.

Eltérő tehát, hogy pontosan mit értünk „esküvő” alatt. A cikkben minden olyan szertartást, szokást és hagyományt, terméket és szolgáltatást esküvőiként értelmezek, amely a házasságkötés és ennek ünneplése köré épült.

A megszokott megkérdőjelezése bevett gyakorlat a társadalomtudományokban. Ilyenkor azokat az örökölt és a szocializáció során beépült dolgokat vizsgáljuk, melyeket így vagy úgy szüleinktől kaptunk; mindazt, amit megtanultunk és begyakoroltunk barátságainkban, közösségeinkben, és amit társadalmi pozíciónk adta kulturális keretben természetesnek és elfogadottnak tekintünk. A „megszokott” egyéni szinten megélt kiszámíthatósága, biztonsága és kényelme miatt sokszor nehéz reflektálnunk természetessé vált működéseinkre. Meglátnunk, hogyha valamely társas szinten elfogadott gyakorlat nem épít, hanem gátol – esetleg rombol minket.

A házasságkötési gyakorlatok kritikájában azt a stratégiát követem, hogy a gyakran elhangzó mondatok és saját tapasztalataim alapján vizsgálom az esküvőipar rejtegetett tulajdonságait; melyeknek hatásait mégis mindannyian érezzük – ismerjük.

2018 májusáig vendégként, azóta viszont leggyakrabban sminkesként veszek részt esküvőkön. Az utóbbi négy-öt év tapasztalatai, a megfigyelések és beszélgetések puzzle-darabjai egy nagy képpé álltak össze, és minél több emberrel osztottam meg, annál több aha-élményről számoltak be nekem.

A következőkben mesélek arról, hogy ezen évek alatt milyen megélésekkel találkoztam az esküvőre készülő párok esetében, különös figyelemmel a menyasszonyokra. Ennek gyakorlati oka, hogy a menyasszonyokra kerül smink, így velük töltöttem a legtöbb időt. Érzéseiken és gondolataikon keresztül ismertem meg igazán az esküvőipar által gerjesztett vágyak árnyoldalát.

Elemzem az esküvő kivitelezésének társadalmi jelentőségét. Beszélek a szolgáltatások áráról, a szolgáltatók hozzáállásáról; illetve arról, milyen jelentősége van annak, ahogyan tovább éltetik az esküvőt a közösségimédia-platformokon. Végül

megkérdőjelezem az esküvők egyik jelmondatát, miszerint: „Ez a nap rólatok szól!”. Az esküvő napja valóban a párról szól?

„Menyapara”

A „menyapara” esküvői szolgáltatók között elterjedt kifejezés arra utal, amikor a menyasszony „parázik”. Vagyis az esküvő előtti pár hónapban, hétben megemelkedik a stresszszintje, elhatalmasodnak rajta a félelmek, a megfelelni akarás, és az esküvő napjának legrosszabb forgatókönyvei peregnek le lelki szemei előtt újra meg újra, ébren és álmában. Ezzel találkozva felmerült bennem a kérdés: miért van ez így? Milyen tényezők borítják fel a menyasszony lelki egyensúlyát?

Azt gondolom, megéri fejest ugrani a probléma megértésébe, mert ezáltal sokat tudhatunk meg társadalmunk romantikusnak beállított fogyasztási szokásairól. A menyasszonyokra nehezedő nyomások és félelmeik feltárásában nehézséget okoz az is, hogy amikor rájuk gondolunk,

a díszes fehér ruha, a gyönyörű frizura, az ékszerek, a virágcsokor és a díszlet, vagyis maga az esküvő eltakarják a felszín mögötti hús-vér valóságot.

Több mint száz menyasszonyt ismertem meg az évek alatt, és azt láttam, hogy általánosan feszültebbek voltak az esküvőjük előtti napokban, hetekben. Legtöbbjüket végigkövettem onnantól, hogy az esküvőjük előtti négy-öt hónapban személyesen konzultáltunk, és próbasminket készítettünk, melynek célja, hogy a „nagy nap” előtti hónapokban nyugodtak lehessenek sminkjükkel kapcsolatban.

Egyszerre volt érdekes és megrázó élmény, amikor az esküvő napján újra találkoztunk, és egy túlhajszolt, kialvatlan, nyugtalan ara ült be a sminkszékbe. Egy nő, aki izgult a rengeteg szervezés miatt, és aki minden vendégnek meg akart felelni – főleg a szüleinek, a leendő anyósának és apósának. Aki elmesélte, hogy lámpalázas, mert egy teljes napig főszereplőnek kell lennie – emiatt napok óta nem tudott enni és aludni. Megosztotta velem, hogy mire a sok teendő végére ért,

menyegzője napján nem látta szépnek és nem érezte boldognak magát. Cserébe ráhelyeződött a nyomás, hogy most boldognak kellene lennie.

Sok esetben elmondták, hogy napok óta magányosnak érzik magukat, az előkészületek leterhelik őket, és ebben a félelemmel és feszültséggel teli időszakban senki nem értette, senki sem hallgatta meg őket.

A menyasszony tehát az esküvővel járó – főleg pszichés – terhekkel küzd akkor, amikor „parázik”. Ezek a terhek lehetnek társadalmiosztály-szintű kulturális elvárások (és látszatuk), az esküvőipar lelketlen fogyasztásközpontúsága; a rokonok, a szűk család, a barátok és a munkatársak kimondott és ki nem mondott igényei. De miért éri meg? Miért fogadjuk el, hogy ekkora lelki árat kell fizetnünk azért, hogy elmondhassuk: szuper esküvőnk volt? Kiről és miről szól valójában az esküvő, hogyha a pár életében ennyi belső nehézséggel jár?

Az esküvő mint társadalmi státusz

„Aki fizet, az dönt” – mondta egy menyasszony, mikor arról kérdeztem, hogyan képzelték el az esküvői dekorációt, és mi alapján döntöttek ezekről. Kiderült, hogy nekik fiatal párként nem volt lehetőségük a lagzijuk finanszírozására, és mivel a vőlegény szülei tehetősebbek voltak, ők fizették a költségek nagy részét. Az anyagi egyenlőtlenség a döntési helyzetet is egyenlőtlenné tette a gazdagabb fél előnyére. Így végül nem is a házasulandók határozták meg a lényeges paramétereket, és nem ők döntötték el, pontosan kikkel szeretnének ünnepelni, hanem azok a személyek, aki mindezt fizették.

Olyan esetben, amikor a házasság előtt álló párnak nem álltak a rendelkezésére az elvárásoknak megfelelő esküvő költségeit fedező anyagi feltételek, a szülők léptek a helyükbe – vagyis szüleik ágenciájáról beszélünk.

Minél nagyobb az osztálykülönbség a pár és a szülők – és/vagy a két család között –, annál kevésbé egyenlő a viszony az esküvőt érintő döntések joga, és a cselekvőképesség tekintetében.

Elmesélt történeteik alapján gyakran a szülők esküvőjének költségeit is az ő szüleik fizették.

Több örömanya osztotta meg velem, hogy bizony az ő lakodalmán is alkalmazkodnia kellett ahhoz, amit a szülei és/vagy leendő férje szülei kívántak.

Innen nézve érthető, hogy egy generációval lejjebb válnak valóra az „álomesküvők”, az örömanya/anyós elképzelései alapján. Ez a kérdés sem fekete-fehér, viszont a kritikai nézőponthoz szükséges szituációk bemutatása elengedhetetlen. A fent említett mintázatok gyakran ismétlődtek.

A társadalmi státusz valami olyasmi, amit több dimenzió együttesen határoz meg. Ilyen dimenziók például: a jövedelem és a vagyon, a fogyasztás és az életmód, a lakás, a település és a lakóövezet, a munkamegosztásban elfoglalt hely és az érdekérvényesítő képesség. A korábbi történetek alapján érezhetjük, hogy a felsoroltak szorosan összekapcsolódnak egymással, és halmozottan számítanak egy esküvő kapcsán. Akkor, amikor azt mondjuk, hogy „az dönt, aki fizet érte”, valójában megfogalmazzuk, hogy a jobb anyagi helyzetben lévő fél fölényben van az érdekérvényesítésben, döntéshozatalban.

Az esküvők ugyanis ilyen értelemben remek alkalmat kínálnak arra, hogy megmutassuk, „milyen jól megy a szekér”. Siker és boldogság! A lagzin adott sok fontos ember egyidejű jelenléte, így díszcsomagolásban, ételben és italban bővelkedve, jókedvűen pillanthatnak társadalmi státuszunkra. Akik pedig nem lehetnek ott, úgyis látják majd Facebookon: nagyszerűen élünk.

Az esküvő és a társadalmi státusz kapcsolata nem új keletű. A néphagyományban is voltak olyan tárgyak és hozzájuk kapcsolódó értékek, amelyek a menyecske és a vőlegény családi helyzetét, társadalmi pozícióját mutatták meg. Tájegységtől és házasságkötési szokáskörtől függően ilyenek voltak például a menyasszonyi vagy tulipános láda, vagy a menyasszonyi ruházat díszítettsége vagy az, hogy mekkora zenekart tudnak megfizetni a lakodalomra. A 21. században azonban nem hiteles lenyomatra törekszünk, hanem jobbnak, szebbnek, gazdagabbnak szeretnénk látszani. A fogyasztás által befolyásolhatjuk társadalmi státuszunk megjelenését esküvőnkön.

Miért hazudjuk ugyanúgy, ugyanazt?

Nemcsak a „főszereplő” családok között cikáznak társadalmi státuszt kommunikáló üzenetek az esküvőn. Figyeljük, hogy melyik vendég milyen márkájú autóval, milyen ruhában érkezett, megvan-e még a barátnője/barátja, felesége/férje, hogyan neveli a gyermekeit, előrelépett-e a ranglétrán a munkában a legutóbbi találkozó óta.

Ezen az eseményen lehetőségünk van arra, hogy információt szerezzünk, és nagyrészt tudatos módon magunk is információt közvetítsünk. Vagyis mindenki arra törekszik, hogy sikeresnek és boldognak látszódjon.

Hogyha jó színben szeretnénk feltűnni egy ilyen alkalmon, csak annyira kell figyelnünk, hogy a középosztályi státusz kulturális repertoárjának megfelelő pontokat kipipáljuk.

Nem számít, hogyha évekig kell gyűjteni a lakodalomra, vagy ha hitelt kell hozzá felvenni. Egyrészt a menyasszony majd úgyis összetáncolja egy részét, másrészt ott van a nászajándék is, ami ismét lehetőséget nyújt a násznép tagjaként megmutatni, hogy „meddig ér a takarónk” – mennyi pénzt vagy milyen magas értékű tárgyat tudunk adni.

Az esküvők többnyire nagy anyagi terhet jelentenek a párnak, családjának és a vendégeknek is. És mielőtt megkérdőjelezhetnénk a különböző termékek és szolgáltatások szükségességét, az esküvőipar hangos vőfélyei, habcsókos tortái és levendulaillatú fotózási helyszínei egyöntetűen azt bizonygatják, hogy minden forint megéri, amit erre költünk, mert a „jó házasságért” van.

Az ipar hozzáállása lecsupaszítva annyit sugall, hogy

az esküvő egy tőkeforma, amely a házasságban fial. Egy olyan anyagi befektetés, amely azt követően átalakul, és érzelmi haszonként él tovább a kapcsolatban.

Szükségtől függően ki a boldogságot várja tőle, ki a ragaszkodást, a szeretetet, a békességet vagy a megértést. Miközben ezt írom, azon gondolkozom, melyek azok a vágyaink, amelyekbe a „szerelemgyár” belekapaszkodhat, hogy kizsebelhessen minket. Azt ígéri az ipar kimondatlanul, hogy minél nagyobb (drágább, fényesebb, hangosabb stb.) esküvőnk van, annál csodásabb házasévek várnak ránk.

Hány forint a szerelem?

2023-ban nagyjából 30 000–60 000 Ft/fő költséget számolt a legtöbb esküvői portál. Ez azt jelenti, hogy egy 120 fős esküvő 3,6–7,2 millió Ft, egy 200 fős esküvő pedig 6–12 millió forint között mozgott.

A cikk címében szereplő „szerelemgyár” arra utal, hogy áruvá válik, kommodifikálódik a házasságkötés.

A szerelemgyárban először felparcellázzák a szokásokat (pl. lánykérés, lánybúcsú/legénybúcsú, esküvői szertartás, lakodalom, nászút), majd egyenként szolgáltatásokat építenek köréjük.

Akármilyen házasságkötési ceremóniát, ünneplési helyszínt, terméket vagy szolgáltatást választunk, árlistáik azon részén, ahol az „esküvői” vagy „menyasszonyi” jelzőkkel tüntetik fel cikkeiket, nagyjából másfélszer magasabb áron vásároljuk meg ugyanazt a hétköznapi árazáshoz képest.

Az egyik első esküvőn, ahol sminkeltem, elképedtem a mellettem dolgozó fodrász árain, ezért megkérdeztem, mi az oka a másfélszeres szorzónak. Senki nem kérdőjelezte meg eddig az árait? Az is érdekelt, hogy egy vidéki, alsó-középosztálybeli családból származó ara miért nem sokallja ezt? Kérdéseimre adott rövid és tömör válasza ez volt:

„Úgyis kifizetik.”

Előbbi kétszavas mondat az esküvők köré épült szolgáltatóipar logikai esszenciája, amely a házasulandók százait rántja be évről évre az ördögi körbe – „úgyis kifizetik” jeligére.

Mivel ér többet egy termék vagy szolgáltatás, amely a nagy napra készül? Egyrészt társadalmilag ismert és elfogadott tény, hogy az esküvő drága, tehát költséges lesz minden tétel, amelyből összeáll; az árakat nem kérdőjelezzük meg. Másrészt ezek megvásárlásával a középosztályi státuszt szerezzük meg jelképein keresztül egy alkalom és az azt megörökítő fotó- és videóanyagok erejéig. Harmadrészt pedig a legtöbb menyasszony azt gondolja, hogy egy drágábban dolgozó fodrász által készített frizura azzal, hogy vonzóbbá teszi őt a nagy napon, párkapcsolatának nehezebben működő részeit is segít elfedni, amíg a konty tart. Ez utóbbiban a hollywoodi romantikus vígjátékok karaktereinek hatását tapasztaltam. Az amerikai filmekben ábrázolt esküvők és menyasszonytípusok modelljei nemcsak a „menya para” állapotát validálták ezekben az esetekben, hanem a különféle (hétköznapokban irreális) költségek megfizetését is.

Rizsszórás és like-eső

Hadas Weiss We Have Never Been Middle Class (Sohasem voltunk középosztálybeliek) című könyvében a középosztály illúzióját mutatja be. Azt, ahogyan a középosztálybeliség receptjéhez szükséges összetevőket megvásárolva és helyesen „elkészítve” egy boldogabb, szebb, vonzóbb, fiatalabb, sikeresebb képet tálalunk magunkról.

Az esküvőipar szolgáltatói nagyban építenek erre a vágyra. A fotósok és videósok a termékek, például a helyszín, a dekoráció, a választott ruhák és ékszerek, valamint a lagzi hangulatának és a pár örömének megörökítésén dolgoznak, így a felsoroltak egyszerre szólnak a pillanatnak és a jövőnek. Abban a világban, ahol a közösségimédia-felületek lehetőséget biztosítanak arra, hogy alakítsuk, hogyan látnak minket mások, ez különösen fontos szempont.

A Facebook és Instagram esküvőkre kiélezett tartalmai ártatlannak tűnnek, azonban nagyon fontos szerepük van társadalmi státuszunk megjelenítésében. Ezek a bejegyzések több emberhez érnek el, nagyobb figyelmet kapnak, és ezeket látva elindulnak gondolatainkban a szocializációnk során észrevétlenül beépült mérőskáláink mutatói. Elkezdődik az esküvőről megosztott képek bekategorizálása. Ezen a ponton többletjelentést kapnak a vizuális elemek, és átlépik a társadalmi, gazdasági mezők küszöbét. Mennyibe kerülhetett az esküvő? Milyen anyagi forrásokból tudták fedezni? Kikkel ünnepelt a pár? Stb.

Az ünnepről készült fotóknak és videóknak tehát nagy szerepük van a házaspár társadalmi státuszának megjelenítésében, és a folyamatot a közösségi média trendjei szilárdítják meg. Emellett fontos visszajelzés lehet a like-ok száma is – „Mennyi ember szeret minket!”. Azonban minden, ami számszerűsíthető, az összehasonlítás lehetőségét hordozza magában. Hogyha egy másik, szintén augusztusban házasodó pár több like-ot kap, akkor sikeresebbek? Vajon ők boldogabbak?

A folyamat hozzájárul az árak fenntartásához – a szerelemipar gyártósora tovább zakatol.

„Ez a nap rólatok szól?”

A mondat, amely szinte minden esküvőn elhangzik: „Ez a nap rólatok szól!”. Akkor láttam szükségét szolgáltatóként, amikor a sminkszékben ülő menyasszony figyelmének receptorai maximálisan környezetét fürkészték, és azon igyekezett, hogy éppen zajló esküvőjük elnyerje a násznép tetszését. Olyan mondatnak gondoltam ezt korábban, amely képes visszarántani a házasulandó pár fókuszát önmagukra és egymásra. Egy idő után úgy éreztem, nem tudom hitelesen átadni ezt az üzenetet, mert magam sem vagyok biztos benne, hogy igaz. A cikk végén szeretném visszaadni ezt a mondatot, azzal a néhány érzékenyítő és a témát egy nagyobb rendszerben értelmező kritikai gondolattal, amelyet érintettem.

Hogyha áttekintjük a fenti bekezdésekben összefoglaltakat, és ezzel lehámozzuk a szerelemgyár társadalmilag elfogadottá vált fogyasztásra buzdító héjait, meglátjuk, hogy az egész közepén valóban két ember szeretetkapcsolata dobog.

Ez a nap így szól róluk. Szóljon róluk!