Wir liefen über die Straßen, getragen von Adrenalin
Liefen schnell wie die Hasen
Doch schneller als Autos waren wir nie
Born to be Opfer
Zeit zu kapieren
Dass da wo wir leben Leute wie wir eben einfach kassieren^[1]

Kummer – 9010

Vasárnap választásokat tartottak két keletnémet tartományban, Szászországban és Türingiában. A korábbi várakozásoknak megfelelően mindkét tartományban áttörést ért el a szélsőjobboldali, etnicista AfD (Alternative für Deutschland). Türingiában 32,8%-os eredménnyel első helyen végzett, ez a párt történetében először fordul elő tartományi választáson. Szászországban pedig 30,6%-kal másodikként, épphogy lemaradva a kereszténydemokrata CDU (Christlich Demokratische Union Deutschlands) mögött, amely 31,9%-ot ért el (és 23,6%-ot Türingiában).

Mivel a párt – melyet mindkét tartományban szélsőjobboldaliként tart számon az egyébként jobb szemére jellemzően inkább vak alkotmányvédelmi hivatal – Türingiában megszerezte a mandátumok harmadát, már úgynevezett „blokkoló kisebbséggel” (Sperrminorität) rendelkezik, tehát képes blokkolni az alkotmányos eljárásokhoz szükséges kétharmados többséget. Így meg tudja akadályozni például az alkotmánybírák megválasztását – amelyre Türingiában a most következő ciklusban fog sor kerülni – a bírák kinevezését, az alkotmánymódosításokat, de az alkotmányvédelmi hivatalt felügyelő parlamenti bizottságban is kapóra jön számukra az egyharmad, még ha kormányt valószínűleg nem is alakíthatnak. Utóbbira inkább a CDU-nak lehet esélye.

Mindkét tartományi választás erős figyelmeztetés a berlini kormánynak: az úgynevezett közlekedési lámpa (Ampel) koalíciót alkotó szociáldemokrata SPD (Sozialdemokratische Partei Deutschlands), a Zöldek (Bündnis90/Die Grünen), valamint az erősen piacpárti FDP (Freie Demokratische Partei) egyaránt leszerepeltek. Türingiában az SPD 6,1%-ot ért el, a másik két párt pedig kiesett a tartományi parlamentből. Szászországban az SPD 7,3%-ot, a Zöldek 5,1%-ot értek el, az FDP az 1% alatti eredményével idén sem jutott be a parlamentbe.

Az elégedetlenek megszólítását zászlajára tűző, magát a vezetőjéről elkeresztelő, „baloldali-konzervatív” Sahra Wagenknecht Szövetség (BSW – Bündnis Sahra Wagenknecht) néhány százalékponttal ugyan elmaradt az előrejelzésektől, de így is két számjegyű eredményt ért el mindkét tartományban: Szászországban a szavazatok 11,8%-át, Türingiában 15,8%-át szerezte meg. Jó eséllyel tehát egyik helyen sem lehet kormányozni nélkülük, jelentős mértékben befolyásolhatják majd a tartományok politikáját.

Wagenknecht korábbi pártja, a Linke (Balpárt) most sem tudta megfordítani az évek óta tartó lejtmenetét, és mindkét tartományban a felére zuhant vissza a támogatottsága. Szászországban csak azért nem esett ki a parlamentből, mert képes volt megnyerni két egyéni választókörzetet, és így a „Grundmandatskausel”-nak köszönhetően a rájuk leadott listás szavazatok arányában (4,5%) képviseltetik majd magukat. Türingiában – ahol eddig egyedülálló módon kormányon voltak – mindössze 13,1%-ot értek el, szavazóik jó része a BSW-hez vándorolt.

A gyorselemzések alapján az látszik, hogy a választók döntésében a szövetségi kormánnyal szembeni elégedetlenség mellett (mindkét tartományban a megkérdezettek több mint 80 százaléka elégedetlen), a bűnözés, biztonság és az ezekkel összefüggésben kezelt bevándorlás játszott fontos szerepet. Ez minden bizonnyal szorosan összefügg azzal, ahogy a német média és politikai elit reagált a solingeni merényletre, melyben egy szír származású férfi augusztus 23-án pénteken 3 embert megölt egy késsel, és többeket megsebesített. A támadást az Iszlám Állam (ISIS) terrorszervezet vállalta magára.

Az esetet az AfD természetesen rögtön felhasználta, hogy a saját bevándorlás- és menekültellenes, valamint rasszista és iszlamofób hergelését folytassa. Ahogyan az sem lephet meg sokakat, hogy a Friedrich Merz által vezetett CDU és Sahra Wagenknecht is a bevándorlók és menekültek jogainak visszavagdosásában látják a megoldást, és szívük szerint Afganisztánba és Szíriába toloncolnának ki embereket, amely országok esetén túlzás lenne jogállamról beszélni.

A szélsőjobboldali és konzervatív pártok mellett a „progresszív” kormánypártok is a bevándorlással és a menekültekkel kötötték össze a merényletet, amellyel finoman szólva biztosan nem rontották az AfD esélyeit a választásokon, miközben a sajátjukat jól láthatóan nem sikerült javítaniuk. A kormánypártok a nyilatkozatok mellett egy intézkedéscsomagot is elfogadtak, amely a kitoloncolások egyszerűsítését, valamint a menekülteknek nyújtott támogatások csökkentését tartalmazta. (Iskolapéldája ez annak, amit TGM posztfasizmusnak nevezett.^[2])

Szélsőjobboldali pártok előretörése

Az AfD szereplése nem érhet minket váratlanul. Habár a választási eredmények jelentős átalakulást mutatnak az ország keleti részén a pártstruktúrában, a változások ennél sokkal mélyebbek, és már a választási kampány alatt is világosan megmutatkozott, hogy mire lehet számítani az elkövetkező években ezekben a régiókban.

Ahogyan azt a taz elemzése kifejti, a 90-es évek óta egész Németországban megnőtt a (szélső)jobboldali pártok támogatottsága a választásokon. Az adatok szerint a kilencvenes években ezek a pártok (NPD, DVU, Republikaner) a választókörzetek többségében még 5%-ot sem értek el, és 1998-ban egyetlen olyan körzet volt, ahol meg tudták szerezni a szavazatok több mint 15%-át. A népszerű hiedelemmel ellentétben a szélsőjobboldali pártok támogatása nem volt pusztán keletnémet jelenség, az előbb említett egyetlen körzet is a nyugati Baden-Württembergben található Gutenzell-Hürbel.

A szélsőjobboldali politikai képviselet gyengesége ellenére a keletnémet tartományokban a kilencvenes években mindennapos volt a szélsőjobboldali utcai erőszak, az időszakra így ma baseballütő-évekként (Baseballschlägerjahre) hivatkoznak. Bakancsos, bomberdzsekis fiatalok verték meg azokat, akik nem illettek bele a világnézetük szerinti Németországba: baloldali és alternatív fiatalokat, az általuk nem-németnek tekintett embereket, valamint felgyújtottak több hajléktalant is. Ez az erőszak többször pogromokban csúcsosodott ki, mint Hoyerswerdában 1991-ben vagy Rostock-Lichterhagenben 1992-ben.

Az elmúlt években az AfD és más szélsőjobboldali pártok támogatottsága országszerte jelentősen erősödött. A 2021-es szövetségi választásokon elenyésző volt azon körzetek aránya, amelyekben nem szerezték meg a szavazatok legalább 5%-át. Ahogyan a déli és egyébként tehetősnek számító baden-württembergi és bajorországi tartományokban is azok a körzetek voltak többségben, ahol 10% feletti eredményt értek el. Ez az erősödés különösen a keletnémet területeken szembetűnő, ahol mára alig van olyan körzet, ahol 20% alatt maradna a támogatottságuk, sőt, már olyan körzetek is akadnak, ahol 50% feletti eredménnyel szerepeltek.

A polgári közép jobbra tolódása

A szélsőjobboldal megerősödése és az ezzel járó pénzügyi források által kiépülő neonáci struktúrák (médiumok, kocsmák és szálláshelyek, edzőtermek, nemzeti-rock kiadók és ruhamárkák) csak az érem egyik oldala. Ezzel egy időben egyre nagyobb azoknak az aránya (a megkérdezettek ötöde), akik jobboldalinak vagy egyenesen szélsőjobboldalinak vallják magukat.

Továbbá a „polgári közép”, valamint a mainstream pártok is jelentősen jobbra tolódnak, és egyre több olyan intézkedést hajtanak végre, amelyek eddig alapvetően csak a szélsőjobb agendájában szerepeltek.

Ilyen például a bűncselekményt elkövető bevándorlók és menekültek kitoloncolása akár olyan országokba is, mint a talibán által irányított Afganisztán, ahol a kínzás a büntetés végrehajtás eszköztárának mindennapos része – ezekkel a kitoloncolásokkal a német kormány megszegi a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeit is.

Ahogyan különféle rendelkezéseikkel a menedékkérők integrációját is jelentősen és szükségtelenül megnehezítik:

például egyre több tartományban kerül bevezetésre, hogy a menedékkérők a számukra kiutalt támogatást egy műanyag „fizetőkártyára” (Bezahlkarte) kapják, amelyről nem lehet készpénzt felvenni, miközben Németországban híresen elterjedt gyakorlat, hogy kizárólag készpénzzel lehet fizetni. De még ha jobb is lenne a kártyás fizetési lehetőség lefedettsége, számtalan esetben – gondolhatunk például egy iskolai büfére, kisebb élelmiszerboltokra vagy piacokra – nem a kártyákat részesítik előnyben, pedig ezeken a helyeken gyakran megfizethetőbb vásárolni, mint a szupermarketekben.

A folyamat részeként a polgári pártok mellett a (korábbi) szavazóik is egyre inkább jobbra tolódnak.

A Zeit elemzése szerint az AfD megerősödésének egyik oka, hogy képes volt kitörni a (szélső)jobboldali szubkultúrából, és amellett, hogy egyre sokszínűbb a szavazóbázisuk, a választóik közül egyre többen nem is jobboldalinak tartják magukat, hanem centristának.

Ezt a jelenséget nevezi a szociológus Wilhelm Heitmeyer „nyers polgáriságnak” (rohe Bürgerlichkeit): a lecsúszástól tartó középosztály minden rendelkezésre álló eszközt – akár erőszakot is – bevet annak érdekében, hogy megőrizze a megmaradt privilégiumait. Így szalonképessé válnak az ezt legitimáló szociáldarwinista, szexista és rasszista ideológiák is, és nem váltanak ki akkora társadalmi ellenállást az általuk motivált támadások sem. Tehát arról szó sincs, hogy az AfD mérséklődne – igaz, valamennyi különbséget tesz aközött, ahogyan szavazóbázisának magjához kommunikál és ahogy azon túl próbálja megszólítani az embereket. Akiknek jelentős része egyre nyitottabb az AfD üzeneteire.

Visszatérő kilencvenes évek – szélsőjobboldali erőszak és hegemónia

A magyar baloldalon is

előforduló értelmezés, hogy az AfD elsősorban a neoliberális kormányzati politika elleni protestszavazatok által legitimált párt.^[3] Ez, bár a választókat valóban motiválja a kormánnyal szembeni elégedetlenség, ilyen formában nemcsak téves – ugyanis az AfD programja nettó neoliberális – hanem egyenesen káros, mert elfedi az AfD szerepét abban, hogy a szélsőjobboldali erőszak milyen szinten normalizálódott Kelet-Németországban.

A támadók egy része pont abból a szélsőjobboldali milliőből érkezik, amely több szálon is kötődik az AfD-hez – például azáltal, hogy a párt Bundestag frakciója több mint száz szélsőjobboldalit foglalkoztat. Továbbá az AfD retorikája legitimációként, „engedélyként” hat a támadók számára – ahogyan a pszichológus Anne Otto kifejtette a Freitag című hetilapnak. Ezen a „centristák” félrenézése sem segít.

Jól mutatja ezt az is, hogy

ahol az AfD vezető pozícióhoz jut, ott gyakoribbá válnak a rasszista és jobboldali támadások.

Mint például a türingiai Sonneberg körzetben, ahol a 2023-as hatalomra kerülésük óta ötszörösére nőtt a jobboldali erőszakos cselekedetek száma. De országszerte is egyre gyakoribbak a rasszista és szélsőjobboldali támadások, idén májusban például egy fekete nőt fényes nappal támadott meg egy férfi egy drezdai parkban, miközben rasszista szidalmakkal illette.

Egyre több jel mutat arra, hogy a 90-es évek és a neonáci ifjúsági kultúra is visszatértek Kelet-Németországban. Újra divatba jött a fehér fűzős bakancs és a bomberdzseki. Karlendítéssel üdvözlik egymást diákok az iskolában, és zaklatják azokat az osztálytársaikat, akik nem jobboldaliak. Itt is konkrét fizikai következményekről beszélünk: a mecklenburg-elő-pomerániai Grevesmühlenben neonáci fiatalok támadtak egy fekete kislányra.

Véget nem érően lehetne sorolni az elmúlt évek támadásait, de még azokat az eseteket is nehéz számba venni, amikor politikusok vagy aktivisták ellen követtek el támadásokat. Az SPD egyik vezető politikusát szélsőjobboldali fiatalok májusban úgy megverték, hogy sürgősségi operációt kellett végrehajtani rajta. A Linke szászországi listavezetője a taznak adott interjújában arról számolt be, hogy a Pegida (Hazafias Európaiak a Nyugat Iszlamizációja Ellen nevű szélsőséges bevándorlás- és idegenellenes mozgalom) 2014-es megjelenése óta 22 támadás érte az irodáját.

Az újraegyesítés öröksége

Ahogy arra már utaltunk, a (szélső)jobboldali hegemónia nem a semmiből jött, és nem magyarázható pusztán a jelenlegi kormánypárt politikájával vagy a solingeni merénylettel.

Az AfD sikerének egyik titka keleten éppen a pártpolitikán kívül keresendő: a polgári és progresszív pártok leginkább csak az intézményekben vannak jelen – miközben az ezekbe vetett bizalom egyre csökken -, az úgynevezett „politika előtti térben” (Vorpolitischer Raum) – mint az egyesületek, szurkolói csoportok, kocsmai törzsasztalok, önkéntes tűzoltóság, vagy éppen a szülői munkaközösség – egyáltalán nem.

Pedig pont ezek a terek, ahol az emberek megtárgyalják, és kialakítják a véleményüket a médiában olvasott/látott/hallott információk kapcsán.^[4] Az elmúlt harmincöt évben jószerivel csak a (szélső)jobboldalnak sikerült gyökeret eresztenie – nem ritkán puszta erőszakkal vagy éppen állami segítséggel^[5] – ezekben a terekben.

Mindez erősen következik abból, ahogyan a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK) beolvasztották a Német Szövetségi Köztársaságba (NSZK). A folyamat során a keletnémeteknek vajmi kevés beleszólásuk volt abba, hogy milyen keretek között fognak a továbbiakban élni. Az öt „új tagállamban” az NSZK jogrendje lépett életbe, amelynek következtében például többen elvesztették a szakképzettségüket, ugyanis az NSZK nem ismerte el azokat, így nehezebben találtak munkát.

A munkavállalás ekkor eleve nem volt könnyű, a keletnémet üzemeket az állam gondnokság (Treuhand) alá vonta, és minisztériumi bürokraták döntöttek az egyes üzemek bezárásáról vagy eladásáról. Ami korábban papíron, az állam közvetítésével, társadalmi tulajdon volt, azután nyugatnémet és nemzetközi cégekhez került. Ezek a cégek pedig elsősorban a saját profitabilitási válságuk kezelésére használták fel az így megszerzett üzemeket, azok bezárásával új piacot kívántak teremteni a saját termékeiknek. 1991-ben az „új tagállamokban” 10,2% volt a munkanélküliek aránya, ami 2005-ben 20,6%-on tetőzött.

Ezzel egy időben, részben a fentiek következményeképpen, komoly kivándorlási hullám indult meg: 2017-ig a keletnémet területek eredeti lakosságának közel negyede, kb. 3,7 millió ember hagyta el az országrészt. Elsősorban fiatalok, nők és magasan képzettek – tehát pont azok a demográfiai csoportok, akik jellemzően nagyobb arányban támogatnak progresszív politikákat.

Mindemellett a szakszervezeteknek – akik baloldali erőként szociális irányba csatornázhatnák be az elégedetlenségeket – sem sikerült meghatározó demokratikus intézménnyé válniuk a keletnémet tartományokban.

Ehhez nagyban hozzájárult a Treuhand keretében lezajlott privatizáció, üzembezárások és tömeges munkanélküliség, de nem vétlenek maguk a szakszervezetek sem. Amikor 2003-ban az acélipari munkásokat tömörítő IG Metall megpróbálta ledönteni az úgy nevezett „bérfalat” (Lohnmauer) – ami abból adódik, hogy amíg nyugaton az acél- és elektronikai iparban 35 óra, addig keleten 38 óra számít teljes munkaidőnek – akkor egyes nyugatnémet üzemek szabotálták a sztrájkot, mivel attól féltek, ha nem érkeznek meg időben a keletnémet üzemekből az alkatrészek, akkor az megakasztja a termelést. A nyugatnémet szakszervezeti vezetők tehát a profitrészesedés miatt saját üzemeik produktivitását fontosabbnak tartották, mint a keletnémet kollégáikkal való szolidaritást, akik ezt természetesen árulásként értelmezték, és ennek köszönhetően súlyosan visszaesett a szakszervezetekbe vetett bizalmuk.

Az osztálytársadalom, amely nem mozdul

Mindezen történeti és strukturális okok miatt a Németországban végbemenő folyamatok – például az infláció és az elszálló energiaárak, valamint a munkaerőpiac folyamatos prekarizációja -, amelyek eredményeképpen jelentősen nő az egyenlőtlenség és a szegénység az országban, a keletnémet tartományokban még erősebben vannak jelen.

Ahogyan a mai napig kevesebbet keresnek, többet dolgoznak, rosszabb infrastruktúrával rendelkeznek, és rövidebb ideig élnek a keletnémetek.

Felmerülhet a kérdés viszont, hogy miért nem a baloldal tarolt a választásokon?

Erre a tegnapi választás talán legrémisztőbb adata nyújt választ: a választók szerint a szociális kérdések képviseletében az AfD a legkompetensebb párt. Türingiában a választók 18, Szászországban pedig a 19%-a gondolja így. Mindezt úgy, hogy – ahogyan azt fentebb említettük – a programjuk valójában a szegényektől a gazdagoknak osztana újra.

Az ellentmondást a német szociológus, Klaus Dörre által kidolgozott demobilizált osztálytársadalom fogalma oldja fel, amely arra mutat rá, hogy

habár a legfontosabb egyenlőtlenségek mai napig a munka-tőke szembenállásból adódnak, a baloldali intézmények – például szakszervezetek, szocialista pártok – és az ezekhez tartozó egyesületi élet hiánya miatt a társadalom nem mobilizálható az osztálykérdés mentén. Ehelyett sokkal inkább az osztályon belüli, csoportok közti ellentétek mentén lehet sikeresen mozgósítani politikailag.

Szászországban például a választók 67%-a – és ezen belül az AfD-re szavazók 98%-a – gondolja úgy, hogy „az állam jobban törődik azokkal az emberekkel, akik hozzánk jönnek, mint a saját polgáraival”. Tehát a fent és lent közti ellentét, vagyis az osztálykonfliktus sikeres tematizálásának hiánya miatt az emberek egyre inkább csak zéró összegű játszmákban képesek gondolkodni „kívülálló” és „belső” csoportok között – ahogyan azt Linus Westheuser, a berlini Humboldt egyetem tudományos munkatársa találóan megfogalmazta az X-en.

Wagenknecht mégsem tudta megállítani az AfD-t

Sahra Wagenknecht pártjával szemben az egyik legnagyobb várakozás éppen az volt, hogy szavazatokat fog elhalászni az AfD elől. Arra alapoztak, hogy képes megszólítani a rendszerben és a mainstream pártokban csalódott választókat, mivel nem akarja „megnevelni” az embereket (értsd: nem támogatja az antirasszista, szexizmus és homofóbia ellenes, tehát emancipatorikus törekvéseket).

Az eredményekből azonban világosan kiderül, hogy

a BSW nem tudta megszorongatni az AfD-t hazai pályán, és hiába szorgalmaztak a jelenleginél szigorúbb menekültpolitikát, szavazatokat elsősorban a Linke, valamint kisebb részben a nem-választók táborából sikerült elhódítaniuk

– ebben Wagenknecht személye mellett, elsősorban az Oroszország Ukrajna elleni agressziójának kormányzati kezelését célzó kritikája játszott döntő szerepet. Azok a (naiv) elvárások sem teljesültek, hogy Wagenknecht majd végre tematizálja az osztály kérdést, ez már a kampányban sem játszott szerepet. A választók pedig egy hajszállal még mindig kompetensebbnek tartják ebben a kérdésben (de még a keletnémet érdekek képviseletében is) a Linkét.

Mindez nem meglepő.

Wagenknechtnek és pártjának nem célja, hogy valóban tematizálja az osztálykérdést, hanem alapvetően a társadalomban aktuálisan jelentkező triggerpontok mentén igyekszik politizálni. Tehát azokban a kérdésekben, ahol a társadalom többsége úgy érzi, hogy az adott követelés, intézkedés „már túl messzire megy”

(mint például a nemileg igazságos nyelv használata a német nyelvben). Eredeti ígéretével ellentétben tehát nem kevesebbet, hanem szimplán csak más irányból beszél azokról a „kulturális” kérdésekről, amelyek miatt korábbi pártját kritizálta.

A személye köré felépített elitpárt modell, amelynek alig pár száz tagja van, sem abba az irányba mutat, hogy újra megerősítené azokat a fentebb említett intézményeket (szakszervezet, szocialista [tömeg]párt, ezekhez köthető egyesületi élet) amelyek elengedhetetlenek lennének a valódi, fentről lefelé történő újraelosztást követelő mozgósításhoz. (Wagenknechtről itt és itt írtunk bővebben.)

Nem lesz könnyebb

Mindezek fényében az tűnik valószínűnek, hogy az AfD előretörése és a jobbra tolódás itt nem áll meg.

Kelet-Németországban egyre nehezebb, sőt konkrétan veszélyes lesz élnie mindazoknak, akik nem illenek bele a (szélső)jobboldal által elképzelt társadalomba, pláne ha még politikailag tenni is próbálnak ellene – ahogyan azt az aktivisták és poltikusok elleni támadások mutatják.

A pozícióba kerülő AfD-s politikusok mindent megfognak tenni azért is – ahogyan azt például Brandenburgban már teszik is –, hogy forráselvonásokkal ellehetetlenítsék azokat a helyeket, amelyek valamilyen fajta menedékként szolgáltak ezeknek az embereknek. Itt nemcsak a mozgalmi baloldalhoz közel álló kulturális és ifjúsági központokra kell gondolni, hanem például olyan sportegyesületekre vagy akár egyházi közösségekre, amelyek menekültek és queer emberek számára is nyitottak.

Ebben jó eséllyel többször is számíthat majd a CDU segítségére is, amely helyi szinten az elmúlt időszakban egyre gyakrabban működik együtt az AfD-vel – hiába beszélnek a polgári pártok arról, hogy tűzfal választja el őket a szélsőjobboldali párttól.

Ami szintén azt jelzi előre, hogy a német politika és társadalom jobbra tolódása itt még nem ért véget. Ne legyen kétségünk, hogy mindent, amit az AfD itt kipróbál és begyakorol, a nyugati tartományokban is befogja vetni – ahol már most is vannak fellegvárai a pártnak.

Egy biztos: a baloldalnak – és mindenkinek, aki ellen szeretne tartani ennek a fasizálódási folyamatnak – jelentős mértékben változtatnia kell a stratégiáján. Nem lesz könnyű, mindezt egy egyre ellenségesebb térben kell majd megtennie.