Már-már banálisnak mondható módon akadályozott meg sikeresen egy végrehajtást a Jámbor András országgyűlési képviselő által működtetett ingyenes jogsegélyszolgálat egy ügyben, egyszerűen azáltal, hogy Szepesházi Péter ügyvéd ellenkérelmet adott be. A hazai közéletben egyebek mellett a hitelkárosultak védelméről ismert volt bírót arra kértük, segítsen megvilágítani, mekkora akadályt jelent a sokak számára megfizethetetlen jogi segítségnyújtás és képviselet hiánya abban, hogy adósok viszonylag egyszerűen támadható végrehajtási követelésekkel szemben is védekezni tudjanak. Vagyis: mennyit ér az ingyenes jogsegély? 

„Sokszor tényleg csak ennyin múlik: hogy van-e jogi segítség, hogy tudja-e egy átlagos ember, hogy milyen dokumentumot hova kell beküldeni” – írta néhány héttel ezelőtt a Szikra Mozgalom országgyűlési képviselője, Jámbor András, aki saját választókerületében, Ferencváros és Józsefváros bizonyos részein ingyenes jogsegélyszolgálatot működtet, lassan egy éve. Az augusztusban Jámbor által közhírré tett ügyben egy lakónak azért keletkezett hátraléka, és kért rá végrehajtást a tulajdonos, mert az ő nevén hagyta a lakásszövetkezet vezetése a közüzemi mérőórát. Szepesházi Péter a Jámbor által finanszírozott jogsegély keretében ellenkérelmet adott be, aminek meg is lett az eredménye: a lakó esetében elálltak a pertől, a hátralékot rajta már nem (hanem vélhetően a lakásszövetkezeten) követelik. 

Hogy „sokszor tényleg csak ennyin múlik”-e, azt magától Szepesházitól kérdeztük meg. Az ügyvéd tapasztalata szerint „általában azért többön múlik”: az ő praxisában azoknak az eseteknek az aránya, amikor az befolyásolja döntően az ügy kimenetelét, hogy ő mint ügyvéd megjelenik, és ír egy egyszerű beadványt, becslése szerint nem több, mint 2-3 százalék, ami persze szintén nem elhanyagolható esetszámot jelent.

Ugyanakkor azt is hozzáteszi: „Nyugodtan mellé lehet tenni körülbelül 10 százalékot, ahol ugyan később még bonyolódhat az ügy, és nem teljesen biztos a siker, de esélyt kap az adós azáltal, hogy jogsegélyhez, hozzáértéshez jut.” Ez pedig már a végrehajtási ügyek jelentős részét lefedi.

Az említett lakó ügyében egyébként – Szepesházi szerint amúgy nem jellemző módon – feltehetően nem is a jogi, hanem inkább az etikai érvelést fogadta el a követeléskezelő cég. Vagyis azt, hogy a közüzemi szolgáltató felé az azt használó szövetkezet a felelős, hiába maradt az egyes lakó nevén a mérőóra. Habár azt nem lehet tudni, hogy mi jár a tartozást követelők fejében, Szepesházi úgy látja, általánosságban ilyenkor az ügyvédi tekintélynek önmagában nagy súlya lehet:  

„Mégiscsak tekintélyelvű a magyar társadalom: ott van egy ügyvédi pecsét, mégiscsak egy ügyvéd adta be az ellenkérelmet, és gondolták, hogy nekik is jobb legyen a hírük, nem a legvédtelenebb félen követelik ezután a közüzemi tartozást.”

Gyakran kell szakjogi tudás a jogaink érvényesítéséhez

Az ügyvédet arra kértük, példákon keresztül érzékeltesse, hogy a végrehajtási ügyekben milyen tipikus körülmények között lehet kulcsfontosságú a végkimenetel szempontjából egy – az ügyfél által is megfizethető, akár ingyenes – jogi képviselő puszta jelenléte.

Szepesházi szerint ilyen eset, amikor laikusoknak nem vagy nem teljes körűen adják ki a végrehajtás szabályosságának ellenőrzéséhez szükséges iratokat. Ha az ellenérdekelt végrehajtók azt látják, hogy kisebb „igényérvényesítési valószínűséggel” lép fel valaki, kevesebb jogtudatossággal, bátorsággal, esetleg a ruházata sem olyan, vagy félszegnek tűnik, sokkal gyakrabban teszik meg, hogy csak résziratokat adnak oda. Esetleg azt hazudják, hogy nem mutathatnak meg neki bizonyos papírokat (miközben csak az olyan iratokat nem mutathatják meg, amelyek a közeljövőben tervezett végrehajtási cselekményeket dokumentálják). Egy ügyvédi pecsétes levélnél azonban sokszor máris fordul a kocka. (Bár a volt bíró megjegyzi, hogy sajnos ebben is romló a tendencia 10-15 évvel ezelőtthöz képest: korábban nem nagyon volt példa arra, hogy a végrehajtók nem vagy nem azonnal küldik meg ügyvédeknek a kikért iratokat, ma már ebben is lazult a gyakorlat. Ezzel együtt is: sokkal hatásosabbnak mondható a jogi képviselői fellépés az iratbeszerzéseknél.)

Gyakori az is, hogy az adós nincs tisztában olyan körülményekkel, mint például hogy a végrehajtás felfüggesztetése – amivel az adós lényegében időt nyerhet – mindig csak átmeneti körülményekre való hivatkozással lehetséges: pl. rövidebb távon gyógyuló betegség vagy átmeneti szociális probléma esetében. Sokan ezért a meggyőzőbb érvelés reményében beírják hivatkozásképpen az olyan súlyos, tartós betegségeket, hosszú munkanélküliséget, amelyek nem nagyon fognak javulni. „Szegények persze csodálkoznak, hogy azon az alapon utasítja el a bíró a felfüggesztését a végrehajtásnak, hogy ez nem átmeneti” – magyarázza az ügyvéd.  

Ahogy Szepesházi mondja, annak a tudásnak az érvényesítése, hogy valaki tartós, vagy ”csak” múló betegségre hivatkozzon, egy jogász számára „nem egy hatalmas bravúr”, az ügyfél számára azonban rengeteg múlhat rajta. 

Ügyvédi segítség nélkül sokan azt sem tudják, hogy legfeljebb akkor lehet a  végrehajtási eljáráson belül elévülésre hivatkozni, ha az elévülés tényét a végrehajtást kérő (például bank vagy követeléskezelő) elismeri. Ha elismerik az elévülést a végrehajtó felhívására, akkor az ügy valóban megoldódik minden különösebb per nélkül, és onnantól nincs végrehajtás. Ha viszont nem ismeri el, külön elévülési (végrehajtás-megszüntetési) pert kell indítania az adósnak. Egy laikus magától nem biztos, hogy „időben kapcsol” – mondja Szepesházi – , ám ha „egy jogásznak az egész sztorit elmondta, akár csak húsz percben, az rögtön azt mondja, hogy hát sajnos pert kell indítani. Ami ugyan további költséget fog számára vagy az igénybe vett jogsegélyező számára jelenteni, de akkor is tudja legalább, hogy ez a helyzet, és nem ír még tíz beadványt a végrehajtónak, hogy >>Te, mit képzelsz, elévült követelést hajtasz végre?!<<”

Sokszor előfordul az is, hogy az adósok a végrehajtónak írnak leveleket, amelyekben például a behajtandó összeget vitatják, pedig ha a végrehajtó nem ismeri el, hogy hibás a díjjegyzék, akkor azt az elévüléshez hasonlóan, szintén csak pert indítva lehet megtámadni. 

Szinte senki nem jogosult az állami jogsegélyre

A Szikra jogsegélyszolgálata keretében egyébként jellemzően lakhatási és végrehajtási ügyek kerülnek Szepesházi asztalára a VIII. és XI. kerületben. A szolgáltalás különösen nagy jelentőséggel bír a hatályos, elavult jogszabályi környezet mellett, amely cseppet sem segíti a lakáskiürítések megelőzését, amelyek száma a rendkívüli moratórium kivezetésével másfélszeresére nőtt a tavalyi évben. 

Szepesházi Péter  úgy érzi, sok olyan esettel találkozik, amelyek esetében mára elkésetté vált az ügyvédi beavatkozás, amellyel évekkel ezelőtt még jó eséllyel vehette volna fel a küzdelmet az ügyfél. „De akkor is azért valami bizonyossághoz jut – és ezt sem szabad lebecsülni – hogy itt már nem lehet mit tenni. Ez is egyfajta megnyugvás” – magyarázza az ügyvéd. 

Korábbi cikkünkben Szepesházi Péter már kifejtette, hogy a magyar állami jogsegély rendkívül alacsony szintű: pártfogó – tehát az állam által fizetett – ügyvédre a gyakorlatban nagyon kevesen jogosultak: az állam ugyanis akkor viseli garantáltan a pártfogó ügyvéd díját, ha az ügyfél és a vele közös háztartásban élő hozzátartozók egy főre eső havi nettó jövedelme nem haladja meg a fent már citált öregségi nyugdíj legkisebb összegét, azaz 28 500 forintot. Amennyiben az ügyfél egyedül él, akkor ez a határösszeg 42 750 forintra emelkedik. Döbbenetesen alacsony határszámok ezek Szepesházi Péter szerint, amelyeknek a valóságban alig felel meg valaki. Mindehhez hozzájön az is, hogy a pártfogó ügyvédekek gyakran nem a leglelkesebb, és legjobb jogi képviselők közül kerülnek ki.

A volt bíró azt is elmondta lapunknak, hogy mi lehetne a jelenlegi jogsegélyezési rendszer alternatívája: szerinte lehetne egy évre szóló, jogsegélyre költhető utalványösszege minden magyar állampolgárnak, ha pedig egy adott évben nincs perben vagy jogvitában érintettsége valakinek, akkor ennek az összegnek egy kis része tovább görgethető lehetne a következő évre. Ez azt is eredményezhetné Szepesházi szerint, hogy az ügyfél olyan ügyvédet fogadhatna fel – esetleg kisebb mértékű ráfizetéssel –, akiben valóban megbízik. Az állam pedig ugyancsak jól járna, mert egy ilyen rendszer egyszerűbb és nem mellesleg olcsóbb lenne, mint – ahogyan az adósokat képviselő ügyvéd fogalmaz – ezt az „őrült hivatalt” fenntartani, és a „közömbös és nem mindig jó” pártfogó ügyvédeket fizetni.