A múlt héten ismét volt min vitatkozni az ukrajnai háború kapcsán, miután az ukrán hadsereg legjobb reguláris egységei Szumi régióból közvetlenül támadták meg Oroszország Kurszk régióját. Gyors katonai akciójuk, fejlett nyugati technikai támogatásuk, és az orosz reguláris hadsereg felkészületlensége azt jelentette, hogy több, az északi határ menti orosz falut és egy kisvárost, Szudzsát nagy részben az ukrán hadsereg ellenőrzi most is.

A hirtelen áttörést az ukrán hadseregben is egyre gyakrabban használt, kisméretű támadó drónok mellett segítette az is, hogy az offenzívához látszólag teljesen szabadon használhatták az amerikai HIMARS-rakétarendszert is, amellyel az ellenük kivezényelt, főként besorozott orosz katonákból álló csapatszállító konvojokat és nehézfegyverzetet nagy mértékben sikerült elpusztítaniuk.

A támadás annyira unortodox volt, hogy a moszkvai vezetést teljesen váratlanul érte. A védelmi minisztérium volt vezetője, Szergej Sojgu és a vezérkari főnök, Valerij Geraszimov is jelentős megaláztatásban részesültek, amikor Vlagyimir Putyin élő televíziós adásban adta át a Kurszk melletti ellentámadás katonai vezényletét helyettük a belbiztonsági szerveknek, az FSZB-nek. Ez azt jelenti, hogy az FSZB lesz felelős a belföldi rendfenntartó erők (főként a Roszgvardija fegyveres erőinek) és az orosz hadsereg koordinálásáért az ellentámadás során.

A Kurszk elleni ukrán támadásban részt vevő szárazföldi egységekről egyelőre keveset tudni. Volodimir Zelenszkij csupán a támadás első néhány napjának elteltével ismerte el és vállalta nyilvánosan is, hogy az Ukrán Fegyveres Erők akciójáról van szó. Hasonlóképpen óvatosan nyilatkozott Putyin orosz elnök is, aki legutóbbi megszólalása során „terrorellenes akciónak” minősítette a várható orosz ellentámadást és az ukrán támadás elleni biztonsági intézkedéseket oroszország három régiójában (az érintett Kurszkon kívül Belgorod és Brjanszk tehát az Ukrajnával északról szomszédos területek kerültek a különleges rezsim alá). Az intézkedések során elvileg az FSZB koordinálja majd a hadsereget, a területvédelmi erőknek megfelelő Roszgvadija egységeket és az FSZB saját fegyveres kommandósait (az A-szekciót, azaz az „Alfa-csoportot”).

Ez ugyan furcsa lehet annak, aki a hírekben azt olvashatta, egyes becslések szerint a támadásnak már 490 orosz katona esett áldozatául, a határállomások szétlövése után a régióban az ukrán-orosz határ jelenleg is nyitott: nyilvánvaló, hogy nem terroristák támadásai elleni biztonsági intézkedésekről, hanem a háború Kurszk régióra való, konkrét átterjedéséről beszélhetünk. 

Ugyancsak ismert, hogy az orosz hatóságok eddig 76 ezer orosz állampolgárt voltak kénytelenek a támadás által érintett területekről evakuálni, ami ugyancsak a köznapi fogalmak szerint háborús helyzet kialakulására utal Oroszországon belül. 

Putyin mégsem erről beszélt, szóhasználata mögött egyetlen motiváció rejlik:

ha a hadművelet komolyságához mérten háborús támadásról beszélne, akkor az orosz nukleáris doktrína érdekében már fel kellett volna vonulnia az atomerzenálnak is, ahogyan a széles körű mozgósítást is el kellett volna rendelni, az országban ezek hatására minden bizonnyal pedig pánik uralkodott volna el. Mivel viszont ez láthatóan nem célja az orosz vezetésnek az őket ért meglepetés-támadás után, inkább egy jól bevált, köztes megoldáshoz folyamodtak. Az 1999-2000-es  második csecsen háborúhoz hasonlóan itt is az FSZB-nek dobja az elnök a gyeplőt és „terrorellenes” akcióról beszél, így jelezve, a hadmozdulat mérete nem ad okot pánikra.

Ezzel párhuzamosan természetesen Oroszország vezetése folyamatosan, egyre inkább korlátozza az információk áramlását az ország többi részébe, ennek részeként pedig a maradék internetes médiát is. Ráadásul nagyon sok év börtönt is kockáztathat az, aki a háborúról Oroszországban az interneten beszél, posztol, kommentál. Nem tudni tehát, hogy az orosz átlagpolgárokhoz a sokkoló hírek pontosan milyen mértékben jutottak el.

Ez tehát nem jelenti azt, hogy az orosz elnök minden nukleáris fenyegetése üres, bagatell, vagy komolytalan lenne – jókora arzenál áll mögötte. De jelenti azt, hogy az atomdoktrína területén arányosság elvét az oroszok továbbra is próbálják érvényesíteni – ha máshol nem is.

Miért szánta rá magát Ukrajna erre a kétes kimenetelű kalandra?

Bár mind az ukrán, mind pedig az orosz média jelentősen korlátozza a harctérről kijutó információkat, a lényegesebb mozzanatokról a nyugati országokban elindult a vita. Az egyik legfontosabb kérdés a látványos kurszki támadással kapcsolatban az, miért döntött az akció mellett az ukrán hadvezetés. Elsőre a logikus érvek száma elég kevésnek tűnik. A látványos betörés könnyen megvalósítható volt. A most is aktív és mindkét oldalról nagyon komoly erődítésekkel kerített Donyec menti fronton viszont a gyors áttörés esélye mind az orosz, mind pedig az ukrán hadsereg részére elérhetetlenné vált. Mivel erőforrásai és utánpótlása jóval nagyobb, ezért az itteni helyzet az orosz hadsereg lassú előrehaladásának kedvez.

A kurszki ukrán akciót megelőzően a 2014-es háború utolsó, eddig változatlan frontvonala is nyugatra mozdult el Toreck és Pokrovszk városa között, ami azt is jelenti, minden bizonnyal nem sikerül megakadályozni, hogy az oroszok a fontos, harkivi (harkovi) országúton fekvő, két, erődített ukrán állást: Szlovjanszk és Kramatorszk környékét hónapokon belül ostrom alá vegyék.

Eközben az ukrán hadsereg gyalogsági állománya iszonyatos állapotban van.

Az általában Ukrajnát támogató brit Economist riportere  a Donyec-folyó melletti fronton arról számolt be, a harcba érkező, besorozott ukrán gyalogság újoncaival a tiszteknek alig adódik alkalmuk beszélgetni, sokszor olyan gyorsan a frontvonalba kerülnek, és megsérülnek vagy meghalnak.

Ebben a helyzetben az év elején az ukrán vezérkar élére kerülő Olekszandr Szirszkij vezérezredes számára egyenesen logikusnak tűnhetett, hogy a az ukrán hadsereg még meglévő, képzett és nagy harcértékű egységeit ne ezen a mészárszéken pazarolja el, hanem próbáljon velük olyan katonai akciót végrehajtani, ami a kiábrándító helyzetben még fenntarthatja a háborús lelkesedést, visszaépítheti a háborús bizalom egy részét az ukrán társadalomban.

Erre szükség is van. A mobilizáció jelenlegi szakaszában, amikor egyes, Donyec melletti ukrán dandárok 20 fősre apadtak, a Szirszkij-féle vezetés már kényszerűen, erőszakkal viszi el az új és új, katonakorú férfiakat a frontra, ami a leírások alapján sokuknak a biztos halált vagy egy életre szóló, súlyos sérülést jelent. Nem is csoda, ha a helyi média információi szerint a toborzóirodák erőszakos akciói elleni társadalmi ellenállást egyre növekszik. Odessza és Dnyipro régiókban sokszor a nők akadályozzák meg azt, hogy férfiakat az utcáról vigyenek el a toborzóirodákba, Odessza városában pedig a mentősök kezdtek el szervezkedni, mivel a sok besorozott miatt jóformán már nincs is, aki a városban a súlyos esetekhez mentőautóval kimenjen.

Ebben a helyzetben nyilvánvalóan mindent el kell követnie a kijevi vezetésnek ahhoz, hogy a háborús erőfeszítések hátországi támogatása legalább minimálisan megmaradjon.

Vannak itt viszont más, ezzel összefüggő problémák is. Egyrészt a nyugati szövetségesek a jelenlegi, publikus információk szerint nem tudtak előre a kurszki akció terveiről. Viszont reakciójukból látszik, nem is lepődtek meg rajta.

Sőt mi több,  a Fehér Ház sajtófőnöke leszögezte, a kurszki területről indított, civilek elleni orosz rakétatámadások miatt ezen a területen használni a fegyvereiket „önvédelemnek” számít Ukrajna részéről, valamint azt is hozzátették, „nincs joguk” megítélni, Kijev miféle hadműveleteket tart szükségesnek, vagy kívánatosnak. Tették ezt úgy, hogy amikor a drága és hatékony amerikai fegyvereket (például a HIMARS-rendszereket) – amerikai kezelőszemélyzet és „tanácsadók” kíséretében – Ukrajna rendelkezésére bocsátották, Joe Biden hivatalos kormánykommunikációban leszögezte, nem használhatják Oroszország elleni támadó hadműveletekre, csupán védekezésre.

A reakció annyiban logikus, hogy az orosz hadsereg valóban brutális és még az addigiaknál is megrázóbb támadásokat hajtott végre civil célpontok, köztük egy gyermekkórház ellen, a Kijevet és környékét érő rakéták pedig éppen a kurszki régióból indulhattak útnak.

A nyilatkozatok és a kurszki akció azonban azt is jelentik, újabb amerikai vörös vonalat léptek át az ukránok abban a tekintetben, hogy NATO-fegyvereket milyen mértékben használhatnak közvetlenül az orosz hadsereg ellen. Nem túlzás kijelenteni, hogy egy Kurszk megyében végrehajtott, több száz orosz áldozattal járó HIMARS csapás kimeríti a NATO-orosz összetűzés tág fogalmát is. Nem véletlenül alkották meg az ezzel kapcsolatos tilalmakat ilyen rugalmas módon.

Putyin reakciója mindezzel együtt a saját fenyegetéseihez képest akár még visszafogottnak is nevezhető. Ennek  egyik oka az lehet, hogy a támadás visszaveréséhez szükséges erők megszervezése némi időbe kerül, egy másik magyarázat viszont még érdekesebbnek tűnik.

Harcolni, hogy tárgyalhassunk

Az idősebbek még emlékezhetnek arra, hogy Daytonban, Ohióban hozta tető alá Bill Clinton és kormánya a jugoszláv háborút megállító tűzszüneti- és békemegállapodásokat 1995-ben. Ezek fő jellemzője a Richard Holbrooke által képviselt „területet a békéért cserébe” (Land for peace) elv. A koncepció arra épül, hogy az agresszor tűzszüneti megállapodásra szorítható ha 1. területcserékkel próbáljuk háborús étvágyát jóllakatni 2. az etnikai és a politikai határ egységesítésével egyfajta „szegregáció” segít a konfliktus kiújulását megakadályozni. Hasonló elven próbálták meg az oslói békével „rendezni” Izrael és Palesztina helyzetét, még ugyanabban az évben Oslóban, jóval kevesebb sikerrel.

A dolog gyenge pontja természetesen az volt, hogy megbeszélésekre elutazó szerb, horvát, bosnyák elnökök tárgyalásait közvetlenül megelőző hetekben minden egyes hadsereg óriási erőfeszítésekbe kezdett. A szerbek már Boszniában és a horvátok által követelt területeken is jól álltak katonailag, a boszniai bosnyák és horvát katonai erők ezért még a tárgyalások megkezdése előtt, hirtelen, óriási erővel kezdtek hadjáratokba, hogy a fehér asztalnál aztán majd legyen mire cserélni a megszerzett előnyökből a vágyott előnyökre.

Ez nem is annyira területeket jelent elsősorban: az ukránok által most ellenőrzött orosz földdarab eltörpül az oroszok által elfoglalt ukrán területek mellett.

Hanem inkább stratégiai létesítmények, hadifoglyok és egyáltalán az oroszok számára politikailag rendkívül kínos betörés felszámolásának kérhetik meg igazán az árát, reményeik szerint.

A kurszki támadást közvetlenül egy csomó fontos, a tűzszüneti tapogatózás irányába tett lépés előzte meg. Fogolycsere történt: ennek során fontos bebörtönzött amerikai túszokat adott át Oroszország, cserébe nyugati börtöneikben ülő embereikért. Alexander Stubb finn elnök a finn politikában először vetette fel egyfajta, akár Kína közvetítésével elérendő tűzszünet igényét, ugyanerről beszélt Zelenszkij ukrán elnök is – egy novemberi csúcs lehetőségét is felemlítve. Vlagyimir Putyin májusban hangsúlyozta, ha meghívják az ukránok az orosz tárgyalófelet, ők mindenképpen leülnek majd velük. Az ukrán gazdasági kimerülés immár kézzelfogható, és az orosz hadigazdasági bumm is a lassulás jeleit mutatja.

Ráadásul közeleg a megjósolhatatlan kimenetelű amerikai elnökválasztás, ugyancsak novemberben, nem lehet tehát még magabiztosan tippelni arra, hogy Trump, avagy Kamala Harris alakíthat majd új amerikai kormányt. Így Kijevnek nehéz máshogyan hosszú távú stratégiát találnia, minthogy nyitva hagyja valamiféle tárgyalások lehetőségét. Ezzel a lehetőséggel szemben pedig már az EU elitje sem olyan engesztelhetetlen, mint akár még egy éve.

A Kurszknál ideiglenesen elfoglalt állások és javak – ahogyan erről Rácz András Ukrajna-szakértő gyorselemzése is beszámolt, nyilvánvalóan tarthatatlanok hosszú távon. De ha megszállás nem is lesz, cserealapnak még beválhat a terület – és a kitörés során szerzett hadifoglyok is a fehér asztalnál.

Kurszkban tehát az eddigieknél nyilvánvalóbb: Ukrajna immár azért háborúzik, hogy tárgyalhasson, hogy legyen mire támaszkodnia alkudozás közben – mert a támadás előtti helyzetben ilyen ütőkártyája alig volt a politikai vezetésnek.

Energiapolitika – katonai eszközökkel

Van ezen kívül még egy Magyarországot nagyon is érintő vetülete a kurszki kitörésnek. Az ukrán katonák még az akció legelején látványos videót közöltek arról, hogy elfoglalták a Gazprom gázszállító-állomását is Szudzsában. Ez az állomás a Magyarországot és Szlovákiát is kiszolgáló Testvériség földgázvezeték egyik fontos létesítménye, még orosz területen.

Zelenszkij fenyegető nyiltakozatainak, melyekben  az orosz Lukoil cégeinek szankciók alá vetését helyezte kilátásba, ez a katonai akció lényegében súlyt ad. Mint az akkor kiderült, az ukrán elnök Orbán Viktor Vlagyimir Putyinnál tett „békelátogatását” és a szlovák miniszerelnök, Robert Fico kritikus nyilatkozatait kívánná megtorolni a magyarországi és szlovákiai energiaellátást is fenyegető lépésekkel. De egy dolog a politikai nyilatkozat, és más dolog, hogy a Gazprom létesítménye előtt fotózkodó ukrán katonák valóban komoly károkat és fennakadásokat tudnak okozni – többek között – a magyarországi téli gázellátásban, ezzel befolyásolva a kőolaj és földgáz – az orosz hadigépezet fontos bevételi forrása – világpiaci árát.

Az ugyanis, hogy a háború, a katonai hadművelet „a politikai folytatása más eszközökkel”, erre az esetre is igaz.