Az abszurdabbnál abszurdabb nemzetközi kompromisszumok világából is kiemelkedik Ciprus helyzete. A szigetországban jelenleg érvényes status quo a nemzetközi politika egyik legbizarrabb szituációját hozta el: Törökország, amelynek évtizedek óta kiemelten fontos politikai törekvése az Európai Unióhoz való csatlakozás, jelenleg nem csak területi követeléssel él az Európai Unió egyik tagállamával szemben, de egyenesen katonai megszállás alatt tartja az Unió területének egy részét. Van-e megoldás erre a helyzetre? Ha feltépik a régi sebeket, meddig fajulhat a Földközi-tenger keleti medencéjében a konfliktus? 

Az ENSZ megbízásából Ciprus északi, Törökország által megszállt, első sorban török etnikumú része és déli, főként görögök lakta szuverén része között húzódó, mintegy 180 kilométer hosszú demilitarizált zónában meghökkentően kicsi, mintegy 800 fős kéksisakos békefenntartó kontingens járőrözik folyamatosan. Az ő feladatuk garantálni, hogy egyik fél sem sérti meg a fegyvermentesség szigorú szabályait a régióban. A semleges terület azonban az utóbbi időben észrevétlenül szinte hadműveleti zónává alakult, miután riasztóan elszaporodott a mindkét oldalról becsempészett nehézfegyverek száma, és gombamód szaporodnak az infravörös megfigyelőrendszerekkel felszerelt, géppuskákat és gránátvetőket rejtő, kiépített lőállások.

Az ENSZ békefenntartó kontingens leköszönő vezérkari főnöke, Ben Ramsay ezredes szerint csak 2024 folyamán 70 százalékkal nőtt a demilitarizált övezetben tapasztalt, tűzszünetet sértő cselekmények száma a tavalyihoz képest, amely évben már eleve 60 százalékos emelkedés volt tapasztalható a korábbiakhoz képest. Ramsay szerint „csendes hadszíntérré” változott a Ciprust keresztülszelő övezet, amelyen jelenleg intenzív „sakkjátszma” zajlik. Az ezredes elmondása alapján a feszült helyzetben „csak idő kérdése, hogy valaki elszámítsa magát.”

Ha valaki pedig elszámítaná magát, az nem csak a sziget lakóit, de az egész régiót a katasztrófa szélére sodorhatja. Mint ismeretes, épp Ciprus szigete szolgáltatja a bázist a jelenlegi gázai háború által sújtott palesztin emberek százezreinek részleges humanitárius ellátásához, így egy adott esetben bekövetkező aktív konfliktus azt az alapvető segítségnyújtást is könnyen ellehetetlenítheti, ami a háborús övezet lakói számára jelenleg létfontosságú.

De miért feszülnek egymásnak a géppuskák 2024-ben egy EU-tagállam kellős közepén?

Ciprus, a görög és a török nacionalizmus ütközőzónája

A nagyhatalmi politika számára stratégiai fontosságú sziget a huszadik században látott mindent, amit az imperializmus kérdéses tisztaságú eszköztára csak mutatni tudott: az oszmán birodalmi fennhatóságot váltó brit birodalmi adminisztrációt, amerikai segítséggel kivitelezett görög nacionalista puccsot és nyomában török megszállást, majd végül a nemzetközi közösség által garantált kényszeredett status quót.

Az 1923-as lausanne-i béke rajzolta meg többé-kevésbé Törökország mai határait. Az Oszmán Birodalom területeit felosztó sèvres-i békét felváltó szerződésben – amelynek eléréséhez Törökországnak szó szerint újra kellett egy időre indítania az első világháborút a maga részéről – Ankara lemondott a régi oszmán területek jelentős részéről, így az akkor már évtizedek óta formálisan a Brit Birodalom által ellenőrzött Ciprus szigetéről is.

Ciprus hamar brit koronagyarmattá vált, és a király gyarmati hatóságai a következő évtizedekben kiválóan hozták, amit mindenhol máshol: egy ellenőrzésük alá vont, etnikailag és kulturálisan megosztott területen elvesztették a kontrollt az egymással acsarkodó frakciók harca felett, majd mikor már tarthatatlanná fajult a helyzet, kivonultak. A sziget 1960-ban nyerte el függetlenségét, ám ekkor már a többségi görög etnikumú lakosság körében igen népszerűvé vált a Görögországgal való egyesülés gondolata, sőt, a szélsőséges, késő bizánci állapotokat visszaállítani kívánó „Megali eszme” is elterjedt. Az Oszmán Birodalom felbomlásakor népszerűvé vált görög nacionalista elképzelés szerint a földközi-tengeri szigetvilágon túl minden, jelentős görög lakossággal bíró területet egy, Kis-Ázsia nyugati partját is magába foglaló Nagy-Görögországban kellene egyesíteni, amely új állam fővárosa Konstantinápoly (Isztambul) lenne.

Az első világháború utáni görög-török etnikai tisztogatások és lakosságcserék etnikailag jóval homogénebb területeket hoztak létre a két országon belül, de a szélsőséges nacionalista eszme megmaradt sok ciprusi vágyának, akik az 50-es években megalapították az EOKA nevű gerillacsoportot a britek kiűzésére, és a Görögországgal való egyesülés (enoszisz) előmozdítására.

Mindez természetesen nem javított a ciprusi törökök közérzetén, akik körében élénken élt még az emléke annak, hogy Kréta és Görögország egyesítése után az ott élő törököket hogyan űzték el otthonukból. Miközben a sziget többé-kevésbé ma is létező felosztása volt a leginkább népszerű a ciprusi törökök körében, Törökország saját kútfőből szintén tekert egyet a lassan válságossá fajuló helyzeten: az ötvenes években Adnan Menderes török miniszterelnök kormánya kijelentette, hogy Ciprust „Anatólia déli meghosszabbításának”, s így Törökország területének tekinti. Mikor a hatvanas évekre a török külpolitika belátta, hogy a sziget lakosságának mindössze 20 százalékát kitevő török etnikumú lakosság nehezen terjeszthetné ki a befolyását a maradék nyolcvanra, Ankara favorizálni kezdte két külön állam létrehozásának tervét. Az EOKA ellensúlyozására létrejött még a brit adminisztráció alatt a ciprusi törökök fegyveres szervezete, a felosztásért küzdő, nacionalista TMT is.

Miután az EOKA az ötvenes évek második felében fegyveres harccal meghátrálásra kényszerítette a briteket, Ciprus 1960-ban függetlenné vált. Az új államban gyorsan elfajult a két etnikum közötti feszültség, ami a hatvanas években sorozatos incidensekhez vezetett. A legsúlyosabb krízis azonban 1974-ben tört ki, amikor III. Makáriosz érsek, az első ciprusi elnök a hatalmát a Földközi-tenger keleti medencéjében és a Közel-Keleten építgető Szovjetunióhoz kezdett közeledni. Az Egyesült Államok és az akkori görögországi katonai junta bátorítására szélsőjobboldali ciprusi görögök egy csoportja megpuccsolta Makárioszt, és a helyére a Görögországot vezető diktatúra emberét ültették. Az egyesítést zászlajára tűző politikai csoport hatalomátvételére Törökország azonnal katonai intervencióval válaszolt. A török hadsereg sorozatos győzelmeket aratott, és a nemzetközi közösség csak a sziget mintegy egyharmadának elfoglalása után állította meg a tankokat. Ekkor jött létre az országot a mai napig elválasztó „Zöld Vonal”.

A sziget északi harmadán Ankara bábáskodása mellett létrejött az Észak-Ciprusi Török Köztársaság, amelyet a mai napig egyetlen állam sem ismer el – leszámítva Törökországot. Az inváziót követő évtizedekben Törökország aktívan segítette a török állampolgárok ciprusi letelepedését a megszállt részeken, ezt viszont az ENSZ és a legtöbb nemzetközi jogi szakértő egy megszállt terület népessége mesterséges megváltoztatásának tartja, hasonlóan ahhoz, amit Izrael Ciszjordániában művel.

Miért fontos ennyire Ankarának egy sziget?

Ciprus szigetének stratégiai jelentősége szembeötlő lehet bárkinek, aki ránéz a térképre. A sziget kiváló bázisként szolgálhat a Közel-Kelet felé irányuló manőverekhez (az Egyesült Királyság nem véletlenül tart fent két támaszpontot is a szigeten a mai napig), és a Szuezi-csatorna felett is őrködik. Van ugyanakkor egy másik jelentősége is a szigetnek, ami Törökország szempontjából legalább ennyire fontos, ez pedig nem más mint a földgáz.

A meglehetősen kaotikus nemzetközi tengerjogi helyzet egységesítésére 1982-ben az ENSZ elfogadta az UNCLOS-t, azaz az ENSZ Tengerjogi Konvencióját, ami 12 tengeri mérföldben határozza meg a partvidéktől számítva az egyes, tengerparti országok felségvizeit. Ez példátlanul egyenlőtlen helyzetet teremt Törökország és Görögország között: a több ezer, Görögországhoz tartozó sziget és szigetecske gyakorlatilag görög tavat csinált az Égei tengerből. Ankara ezt az egyezményt sose fogadta el, ráadásul a török parlament törvényt hozott, amelynek értelmében háborús oknak tekintik, ha Görögország a gyakorlatban is kiterjesztené tengeri hatalmát szigeteinek 12 mérföldes körzetére. A probléma másik része a szintén nemzetközileg elfogadott 200 mérföldes kizárólagos gazdasági övezet, amellyel minden tengerparti állam részesül a partjai mentén található természeti kincsekből. Törökország ragaszkodik hozzá (a térképet nézve nem meglepő módon), hogy a 200 mérföldet az egyes országok kontinentális földterületeitől lehet csak mérni, a szigetek nem (még a szigetországok sem) számítanak, de ezzel egyedül van jelenleg a nemzetközi porondon.

Ez alapján viszont követelheti magának Ankara a Ciprus környéki vizeket, amit annál is inkább tesz előszeretettel, mivel 2009-től kezdődően hatalmas kiterjedésű földgázmezőket fedeztek fel először Izrael felségvizein (Tamar és Leviathan), majd Ciprustól délre (Aphrodite, 2011) ciprusi vizeken és Egyiptom gazdasági övezetében is (Zohr, 2012). Mindezt a hatályos és nemzetközileg is elismert tengerjog mellett Törökország puszta irigykedéssel nézhetné, de ha sikerülne átvinnie – Ciprus kárára – a saját tengerjogi értelmezését, akkor máris részesülhetne ezekből a gazdag erőforrásokból. Hogy egyértelművé tegye álláspontját, az Erdoğan-rezsim kutatóhajókat is rendelt a térségbe, illetve az őrzésükre hadihajókat is 2020-ban, ami a görög hadiflotta mozgósításához, és majdnem konfliktus kirobbanásához vezetett.

Mindezek alapján igencsak valószínű, hogy Törökország még jó ideig nem fogja elengedni Ciprus kérdését, és amíg a jelenleg nacionalista rezsim fenntartja kalandor külpolitikáját, a ciprusiak nem lehetnek teljesen nyugodtak afelől, hogy nem jönnek vissza az évtizedekkel ezelőtti polgárháborús évek.