Joe Biden a NATO-vezetők múlt heti csúcstalálkozóján kijelentette, hogy az Egyesült Államok ismét találkozni fog az európai és japán vezetőkkel, s megvitatják, miként lehetne a közeljövőben tovább bővíteni a fegyverrendszerek építésére vonatkozó kapacitásokat.

Az elnök nyilatkozta pusztán egy hónappal azután hangzott el, hogy az USA és Japán egy új megállapodás keretében jelentős védelmi-ipari együttműködési megállapodást kötött. S bár az Egyesült Államok elnökének egészségi állapotáról szóló hírek, pár napja pedig a Donald Trump republikánus elnökjelölt elleni merénylet elhalványította a NATO-csúcstalálkozó jelentőségét, annyira azért mégsem, hogy ne tűnne fel a nyugati katonai hatalommal szoros partneri viszonyt ápoló Japán masszív fegyverkezése.

Az Egyesült Államokkal folyó együttműködés az új katonai beszerzésektől a  repülőgépek és hadihajók felújításáig terjed, s rövidebb távon lehetővé teszi, hogy a szigetország a bruttó hazai termék 2024-es 1,6%-áról 2027-re 2%-ra emelje a hadi kiadásait,

hosszabb távon pedig a két állam részbeni, az AUKUS megállapodáshoz hasonlatos katonai összeolvadását szolgálja.

Ám emellett, a második világháború óta példátlan módon Japán immár több európai állammal is elmélyítette a hadipari együttműködést. Ez utóbbi a fenyegető nevű Globális Harci Repülőgép Program (GCAP) keretében történik, amely azt a célt szolgálja, hogy Japán, Olaszország és az Egyesült Királyság ún. hatodik generációs lopakodó repülőgépeket fejlesszen ki. Ezen túl azonban arra is érdemes felfigyelnünk, hogy a GCAP, melynek hírét még Rishi Sunak egykori miniszterelnök jelentette be 2022 decemberében, az Egyesült Királyság egyéb katonai megállapodásokat is kötött Japánnal, melyek egymás területéhez viszonos hozzáférést biztosítanak, lehetővé teszi a két ország számára fegyveres erőik állomásoztatását egymás területén.

Ehhez éppen csak az 1947 óta fenntartott, az akkor született alkotmányba foglalt békés külpolitikáját kellett felcserélnie egy Kína-ellenes militantizmus kedvéért.

Búcsú a békétől

Ahogyan arra Gavan McCormack kutató a Jacobin oldalán megjelent írásában két évvel ezelőtt rámutatott, pusztán háromnegyed évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az a Japán, amely kijelentette, hogy soha nem fog „háborús potenciált” fenntartani, valójában egy félelmetes katonai rendszert építsen ki.

Az Egyesült Államok segítségével immár a világ ötödik legnagyobb katonai költekezőjévé vált, amelynek az elmúlt három esztendőben az az ötlete támadt, hogy kifejleszti az ellenséges támaszpontok megelőző csapásait szolgáló rendszerét, és fontolgatja, hogy felkérje-e az Egyesült Államokat, hogy „közös” nukleáris fegyvereket helyezzen el japán földön.

McCormack felidézi, hogy míg az 1960-as években megállapodás szólt arról, hogy Japán nem fog nukleáris fegyvereket birtokolni, nem gyártja azokat, és nem engedi, hogy a területén elhelyezzék őket; hogy más országoknak fegyvert nem fog eladni; s hogy a GDP-je 1 százalékától többet nem áldoz a hadseregre – mindez az eltökéltség – Abe Sinzó (2006-7, 2012-20), Szuga Josihide (2020-21) és Kisida Fumio (2021-22) – kabinetjei alatt a semmivé foszlott.

Fogalom is született a változásra: az ún. „pozitív pacifizmus”.

S ez a pozitív pacifizmus lökte oda Japánt, hogy mára az ország délnyugati szigetei, például Mage, Amami, Mijako, Isigaki, Jonaguni, hogy a legfontosabbakat említsük, a militarizálás középpontjába kerültek. Ezeken a szigeteken immár katonai bázisok állnak. Legutóbb, tavaly tavasszal Isigaki vált a  nagy hatótávolságú felszíni rakéták valószínűsíthető jövőbeli állomáshelyévé.

A szemléletváltás pedig a katonai tervekben is tükröződik. Ahogyan a Japán fegyverkezést számba vevő WSWS híroldal állítja, a Japán nemzeti védelmi tervekben és a katonai fejlesztése programokban Észak-Korea helyére immár Kína került, mint az az ország, mely a térségre a legnagyobb kockázatot jelenti.

A katonai dokumentumok Kínát Japán „legnagyobb stratégiai kihívásaként” mutatják be, Peking pedig mindközönségesen úgy szerepel, mint amely „a status quo egyoldalú, erőszakos megváltoztatását” célozza.