„Minden érték radikálisan kontingens, mivel nem egy rögzített attribútum, sem egy eredendő minőség, vagy a dolgok objektív tulajdonsága, hanem inkább több, folyamatosan alakuló és folyamatosan kölcsönhatásban lévő változó eredménye, vagy másképp fogalmazva, egy rendszer dinamikáinak terméke.”^[1]

– állítja Barbara Herrstein Smith. Elméletében a rögzített, szilárdnak tartott érték jellemzően kulturális folyamatok során, sajátos esetlegességek termékeként standardizálódik. Jelen tanulmányban Smith értékfelfogásához kapcsolódva a kortárs magyar irodalom olyan szövegeinek recepcióját tekintem át, amelyekben a szexuális és nemi kisebbségek szubjektivitása szolgál a legfőbb szövegszervező erőként. Rakovszky Zsuzsa VS, Kiss Tibor Noé Inkognitó és Nádasdy Ádám A szakállas Neptun című művének befogadási stratégiáit vizsgálom. A tanulmányt háromrészes sorozatban közöljük. Először azt az elméleti és módszertani pozíciót vázolom fel, amely segítségével az említett munkák befogadástörténetét értelmezem. A második részben az irodalmi korpusz körül kialakuló diskurzusokat elemzem a következő kérdések mentén: milyen szubjektivitáskonstrukciók strukturálják azokat, illetve miféle irodalomértelmezésről tanúskodnak; reflektálnak-e saját beszédpozíciójukra? Az utolsó részben összegzem és kommentálom a diskurzuselemzés tanulságait.

Az elméleti keret felvázolásához elsőként a cultural studies bizonyos alapvető állításait emelem ki, amelyekből kiindulva saját irodalomszemléletemre reflektálok, majd Horváth Györgyi kismonográfiájának^[2] segítségével kontextusba helyezem azt a folyamatot, amely során a gender és a cultural studies itthoni applikációi leginkább az antipolitika diskurzusában nyertek teret. A recepcióban megjelenő irodalomkoncepciók és szubjektivitásfelfogások vizsgálatához a kritikai diskurzuselemzés módszertanát alkalmazom. Az elemzés eredményeit többek között Gilles Deleuze és Félix Guattari, valamint Judith Butler filozófiáját segítségül hívva értelmezem, azt a kérdést kiemelve, hogy a szexuális és nemi kisebbségek rögzítése miért lehet kulcsfontosságú a kapitalista rendszerek és a hazai genderdiskurzusok számára az irodalmi mezőben (is).

A diskurzuselemzés célja az irodalomértelmezések és a szubjektumkoncepciók megközelítésén keresztül támpontokat nyújtani ahhoz a kérdéshez, hogy a kortárs hazai irodalomkritikában és az irodalmat tematizáló domináns diskurzusokban^[3] a szexuális és nemi kisebbségek irodalmi ábrázolását milyen főbb befogadási mechanizmusok szervezik.

Az elemzésből kirajzolódik, hogy az irodalomról való beszéd milyen módokon képes társadalmi-politikai folyamatokat és nézeteket megerősíteni vagy megkérdőjelezni.

E szöveg egy háromrészes sorozat első, bevezető része, amelyben a diskurzusanalízis elméleti hátterét és módszertani alapjait vázolom fel. Először a cultural studies elemzői pozíciómat meghatározó fogalmait és belátásait mutatom be, majd a magyarországi irodalomtudományos szférára jellemző depolitizáló attitűd sajátosságaira térek rá, végül a kritikai diskurzuselemző iskola kultúrakoncepcióját tárgyalom.

Cultural studies

A dolgozat a birminghami iskolából kiinduló cultural studies nevű interdiszciplináris kutatási irányzat hagyományához csatlakozik, amennyiben (1) az ideológia konstitutív értelmezését hívja segítségül, (2) a politikát a tudás lehetőségfeltételeként fogja fel, valamint (3) politika és irodalom kapcsolatát a megszólalás feltételein keresztül ragadja meg.

A cultural studies alapvető álláspontja szerint a kutatási terület megnevezésében a kultúra szó nem a „magas”, „elit” kultúra vizsgálatát jelzi, sokkal inkább a kultúra politikai aspektusára vonatkozik.^[4]

Ily módon kiterjesztik a kultúrafogalom sokszor igen szűkre szabott spektrumát: „a kultúra politikai” megállapításával a cultural studies többek között arra is rávilágít, hogy a Raymond Williams által sajátos életmódnak^[5] nevezett kultúrának kell a kritikai kultúrakutatás tárgyává válnia. Richard Johnson felvetései meghatározták a cultural studies diskurzusait; Johnson a marxista politikafelfogás és a cultural studies kapcsolatát tisztázza:

Az első az, hogy a kulturális folyamatok szorosan összefonódnak a társadalmi viszonyokkal, különösen az osztályviszonyokkal és az osztályformációkkal, a nemi megosztottsággal, a társadalmi kapcsolatok származási strukturáltságával és az életkoralapú elnyomással, mint a függőség formáival. A második, hogy a kultúra hatalmi kérdés is, és így hozzájárul az egyenlőtlenségek termeléséhez, ami az egyének vagy társadalmi csoportok képességeit illeti a szükségleteik meghatározására és beteljesítésére. A harmadik pedig, ami az előző két pontból következik, hogy

a kultúra nem autonóm és nem is kívülről meghatározott terület, hanem a társadalmi különbségek és küzdelmek helyszíne.^[6]

A cultural studies mindezen marxista alapvetések folyományaként felfogható egyik radikális lépése (1) az ideológia-fogalom újrakonceptualizálása. A diskurzusban ez a fogalom hivatott arra, hogy áthidalja a társadalmi és kulturális viszonyok látszólagos elszakítottságát. Foucault és Althusser elméleteiből kiindulva, a hétköznapi szóhasználatunktól határozottan eltérően az ideológia nem a mindennapi létezést időben (utólagosan) befolyásoló, arra rárakodó megvalósulásokat jelöl, vagyis az ideológia „nem ellentéte a józan észnek, hanem éppen konstituálja annak aktuális tartalmát.”^[7] Ennek értelmében (2) a „független” tudomány koncepciója is problematikussá válik, ugyanis a tudomány hitelességét biztosítandó objektív függetlenséget is egyaránt megelőzik az ideológiák, a tudáshoz való hozzáférés lehetőségei és a tudás kommunikálhatósága. „[A] politika […] lehetőségfeltétele a tudásnak, az érvényes kijelentések megtételének – és nem olyasvalami, ami a tudáshoz utólagosan, esetlegesen (és kiiktathatóan) kapcsolódik.”^[8] A cultural studies további kiemelt állítása (3) az esztétikum értelmezésére vonatkozik, amennyiben azt „nem autonóm, felülről jövő, ám ártatlan utolsó szónak, hanem szociális-politikai-etikai tényezők kibogozhatatlan szövevényének”^[9] tekinti. Ebben a megközelítésben az esztétika és egyben az irodalom nem valamiféle politikán kívüli szférában létezik, hanem a politika áthatja a kultúra, így az irodalom szövegeit, „biztosítva számukra a diszkurzív teret, a megszólalás keretfeltételeit.”^[10] A cultural studies által javasolt irodalomszemlélet azért hangsúlyos a dolgozat elméleti hátterének szempontjából, mert ez teszi lehetővé többek között a plurális, változó kulturális folyamatok által előhívott, különböző irodalomfelfogások tárgyalását.

Depolitizáló diskurzusok

Hazánkban a cultural studies elméleti belátásai több okból is problematikusnak bizonyultak. Horváth Györgyi Utazó elméletek című könyve részleteiben járja körbe azt a folyamatot, ahogyan a 20. század végén az angolszász politizáló elméleteknek nevezett irányzatok^[11], és ekként „az eltérő környezetbe »átültetett« (és azzal kölcsönhatásba lépő) elmélet egy olyan új tudás (potenciális) generálójává és hordozójává válik, amely szükségszerűen nem azonos az eredetivel.”^[12] Horváth amellett érvel, hogy a lokális megvalósulási formák sajátosságait leginkább a marxizmus eltérő megközelítései határozták meg:

„Míg a keleti blokkon kívüli országokban cultural studiest^[13] művelni és támaszkodni a marxizmus örökségére logikus összekapcsolódást jelentett, hiszen az elemzők a kulturális gyakorlatok vizsgálatakor rendre domináns ideológiákat, reprezentációkat, szubjektumkonstrukciókat újratermelő mechanizmusokat és a mögöttük álló hatalmi érdekeket tesznek kritikai reflexió tárgyává, addig Kelet-Európában a cultural studiesnak épp ez a marxista öröksége, baloldali politizáló jellege vált problematikussá (hovatovább az egyik legérzékenyebb ponttá).”^[14]

A marxizmus értelmezése kapcsán érdemes utalni arra a tényre is, hogy nem a rendszerváltás után kezdődött a magyarországi és a birminghami marxizmus eltávolodása: előbbi hatalmi, utóbbi ellenálló ideológia volt, és ettől nem függetlenül Magyarországon nem is igen volt recepciója a birminghamire ható Gramsci–Althusser-vonalnak. Ezért emeli ki Horváth azt, hogy nálunk marxista szellemben „domináns ideológiákat, reprezentációkat, szubjektumkonstrukciókat” nem nagyon vizsgáltak. Sári B. László a Helikon Kritikai kultúrakutatás című számát nyitó tanulmányában körültekintően érzékelteti a „marxizmus terhes örökségét.”^[15] Többek között azt a tünetértékű esetet említi, amikor Terry Eagleton irodalomelméletének egyik recenzense, Kalmár György a kötet (irodalom)politikai kérdésfeltevéseit a „vörös farok” kifejezéssel illette^[16]. Horváth szerint a marxizmus eltérő hagyományai mellett a vizsgált elméletek depolitizálódásához hozzájárult az is, hogy Magyarországon a 20. század második felében a politika leginkább a mindenkori hatalmon lévők ügyeként lett elbeszélve, s ezzel szemben tételezték az ember személyes létezését, amely kereteken belül elhagyhatóvá váltak a politika béklyói

„Nem véletlen tehát, hogy ezek az elméletek a lokális állapotok között átíródtak, s a kezdeti gyanakvó hozzáállás után az antipolitika^[17] diskurzusában nyertek teret, szinte teljesen megfosztva politikai elköteleződésüktől és ideológiakritikai jellegüktől a hazai tudományos szférában.”^[18]

A depolitizálódás elsősorban tehát abban a jelentésben használatos Horváthnál, ami egy adott gondolatrendszer politikai tartalmának lecsökkenésével vagy annak (látszólagos) kiiktatásával jár. A dolgozatban én is ebben az értelmében használom a fogalmat. Ugyanitt fontos megjegyezni, hogy egy adott elmélet politikájának elnémítása nem azt feltételezi, hogy az ily módon kikerül a politikai meghatározottság alól. A depolitizáló attitűdök valójában másféle politikai célokhoz használják ki az adott elméletet, tehát

a depolitizált elmélet nem egy független, üres térbe kerül, hanem különféle értéktársítások mentén akár az elmélet „eredeti” társadalmi céljaival szögesen ellentétes politikai célokra is felhasználhatóvá teszik.

A tanulmány ekként a depolitizáló-kifejezést annak műveleti értéke szerint használja, ami az értéktársítások különböző mértékű és célú kihasználására hivatott fényt vetni.^[19]

Lengyel Imre Zsolt hívja fel a figyelmet arra, hogy Horváth Györgyi kismonográfiája minden erénye mellett egy kérdést biztosan megválaszolatlanul hagy: mégpedig azt, hogy mi is az a pozíció, ahonnan szerzőként megszólal ebben a munkában. Ez azért lenne igazán fontos, mert az általa bemutatott angolszász elméletek politikaértelmezését affirmatívan közelíti meg, így várható lenne, hogy mindenekelőtt meghatározza saját kutatói elköteleződését – hiszen a tudás neutrális, objektív értelmezéseivel szemben szólal fel. Lengyel szerint:

„[M]iközben a cultural studies felemás itthoni befogadásának felelőseit a szöveg teljesen megalapozottan a »depolitizáló« címkével illeti, mintha benne magában is felfedezhető lenne egy depolitizáló mozzanat: rögzíti ugyan az eredeti angolszász »politizáló elméletek« »többszörös baloldali kötődés«-ét, ám már az amerikai nyolcvanas-kilencvenes évekről írva is a cultural studies diadalmenetére és intézményesülésére összpontosít, és meglehetősen csekély hangsúlyt kap a tény, hogy ez a periódus más aspektusból a »kánonvita és kultúrháború« vagy a feminizmus elleni backlash időszakaként is leírható lenne.”^[20]

Vagyis nemcsak a saját elkötelezett tudományos pozíciót lett volna érdemes reflektálttá tenni, hanem azt is, hogy a cultural studies mint politikai agendával rendelkező irányzat is egy politikai vita része, tehát álláspontja nem abszolutizálható. Mindemellett kétségtelen, hogy a kötet körültekintően építi fel azt a narratívát, amelyen keresztül a politizáló elméletek kelet-európai és hazai befogadását szemlélteti.

A fentebb elmondottak alapján látható, hogy hazánkban miért problematikus politikailag elkötelezett irodalomtudományról beszélni – ezt a pozíciót sokszor elvetik, illetve tudományos igényét is gyakran megkérdőjelezik. Munkámmal ezért célom hozzájárulni ahhoz, hogy ez a reflektált értelmezői perspektíva és annak potenciális előnyei láthatóbbá váljanak. Sári B. Lászlóval egyetértve azt állítom, hogy

„a politikai kérdések vizsgálata az irodalommal kapcsolatban elengedhetetlen, de a politikának mint témának totalizálása […] nem kívánatos”.^[21]

Kritikai diskurzuselemzés

Az elméleti kiindulópontok áttekintése után a recepció diskurzusainak sajátosságaira térek rá. A cultural studies égisze alatt a fent említett három irodalmi műről való jellemző beszédmódok részletes elemzésére vállalkozom. A dolgozatban nincs módom a teljes recepció áttekintésére, továbbá sok más irodalmi szöveg recepcióját is érdemes lenne elemezni, hogy átfogóbb képet kapjunk a befogadás módozatairól. Azért e három mű recepcióját vizsgálom, mert e szövegek felépítése szembetűnően kínálja fel az identitásközpontú olvasatokat, ami a kritikákban jól láthatóan visszaköszön. Ebből az állításból következhetne az a módszertani belátás, miszerint az irodalmi szövegek által felvetett problémák köré lenne érdemes szervezni az irodalomkritikai diskurzus elemzését. Ez a feltételezés ugyanakkor azt implikálná, hogy a szövegnek, bár megismerhetetlen, van olyan tartománya, amely ténylegesen az esszenciáját hordozza magában, ez pedig önmagában megkérdőjelezné a diskurzuselemzői iskola alapvető megfigyeléseit. Ernesto Laclau munkáiból kiindulva Tony Bennett az olvasási formáció (reading formations) fogalmát hívja segítségül ahhoz, hogy a felvázolt álláspontot revideálja.

Olvasási formáció alatt olyan diszkurzív és intertextuális meghatározottságok összességét értem, amelyek szervezik és ösztönzik az olvasás gyakorlatát, és sajátosan kapcsolják össze a szövegeket és az olvasókat egymással azáltal, hogy az olvasókat egy bizonyos típusú olvasó szubjektumokként, a szövegeket pedig egy bizonyos módon olvasandó tárgyakként alkotják meg. Ezzel amellett is érvelek, hogy a szövegeknek nincs, és nem is lehet önálló létezésmódjuk az ilyen olvasási formációktól függetlenül.^[22]

A dolgozatban vizsgált kritikák más-más elméleti belátások és eszköztár segítségével közelítik meg az adott irodalmi szöveget, ezzel egyidőben az adott mű lehetséges irodalomkoncepcióját és saját irodalomfelfogásukat is behívják az értelmezés terébe. Ekként, amennyiben lefektetnénk, hogy miféle problémakörök mentén szerveződnek az adott irodalmi művek, egy újabb sajátos irányba terelődne a diskurzus leírása, ami egyúttal a kritikai diskurzus összetett működésmódját is rövidre zárná. Mindebből kifolyólag Tony Bennett azon módszertani és elméleti belátásából indulok ki, amely szerint egy kritikai, irodalomértelmező szöveg szerzői „[v]alójában amit mint »maga a szöveg« hoznak létre, az mindig egy arra vonatkozó ajánlat terméke, milyen intertextuális, ideologikus és kulturális vonatkozások érvényesüljenek az olvasási gyakorlatok megszervezésében”.^[23] Ezt felismerve, a diskurzusanalízisnek nem célja, és nem is képes mozgósítani az olvasásformációk és olvasási gyakorlatok hierarchizáló megközelítését, tehát annak előzetes kijelölését, hogy egyes szövegek értelmezéséhez milyen meghatározott olvasói pozíció szükséges.

Az irodalmi szövegek tulajdonságait lehorgonyozva diskurzuselemzést végezni a diskurzusanalízis módszertanának aláásása, az ugyanis nem az igazságot magát kutatja, hanem „inkább arra kíváncsi: ki állítja magáról, hogy az igazság birtokában van, és állítását hogyan próbálja meg nyílt vagy rejtett hatalmi narratívákkal igazolni.”^[24] E megközelítés továbbá nem is tartja lehetségesnek, hogy egy adott szövegből kiolvasható legyen bármiféle objektív vagy helyes jelentés, valamint arra is rávilágít, hogy a jelentésképződést különféle ideológiai, történeti és hatalmi rendszerek befolyásolják.

„Így szemlélve a diskurzus mindig is azt a valóságot mutatja meg, amely a lehetőség tárgyaként van adva a számunkra, és nem azt, amelyik objektív adottságként vesz körül bennünket, amit aztán le is lehetne ellenőrizni.”^[25]

A kritikai diskurzuselemző iskola a diskurzusokat valóságteremtő gyakorlatokként értelmezi.^[26]

„A jelentésadás a diskurzusok egyik alapvető szervezőelve, amely már akkor tetten érhető, amikor azt vizsgáljuk: miről is folyik a diskurzus. A diskurzus témája, tárgyai ugyanis sohasem eleve adottak, objektívek, mindig az említett jelentésalkotó nyelvi gyakorlatok során jönnek létre.”^[27]

Michel Foucault elemzése a szexualitás körüli diskurzusokról látványos példáját nyújtotta annak, hogy mit is jelent a diskurzus valóságképző potenciálja. A francia szerző ugyanis azzal, hogy rámutat a homoszexualitás mint identitásképző és identitásjelölő kategória mindössze 20. századi kialakulására, egyben a diskurzusok történeti esetlegességére is felhívja a figyelmet.^[28] John Law és John Urry a társadalomtudományos diskurzusok tárgyalásakor kiemelik azok hatályba léptető (enacting) potenciálját: „[e]z alatt azt értjük, hogy hatásuk van; különbséget tesznek; valóságokat hoznak létre; és segíthetnek életre hívni azt, amit egyben fel is fedeznek”.^[29]

Miért érdemes az irodalomkritika esetében is annak „valóságteremtő” potenciálját hangsúlyozni? Teljes joggal feltételezhetjük, hogy a szexuális és nemi kisebbségek politikájának nem elsősorban az irodalomkritika képes diszkurzív teret nyújtani. A jelen társadalmi viszonyok között mégis kiemelt szerepe lehet ennek a területnek.

Az irodalom ugyanis az egyik azon néhány terület közül, amely keretében a szexuális és nemi kisebbségek megszólalhatnak. Az irodalomkritika pedig olyan támpontokat adhatna a szexuális és nemi kisebbségek diskurzusainak megközelítéséhez, amelyek bizonyos hazai esszencializáló genderdiskurzusokhoz képest alternatív beszédmódoknak biztosíthatnak teret.

Ebből a szempontból meglehetősen fontos szerepe van annak, hogy a különböző recenziók és kritikák milyen fénytörésben láttatják az elemzett szövegekből kibontakozó szubjektivitásokat. A Law–Urry szerzőpáros megfogalmazásában: „Ha a módszerek segítenek létrehozni az általuk leírt valóságokat, akkor szembesülnünk kell a kérdéssel: mely valóságokat próbáljuk megvalósítani?”^[30]

Mindezt figyelembe véve a recepció szövegeinek kiválasztásakor három fő szempontot érvényesítettem. Először is, csupán olyan kritikákat és recenziókat tettem elemzés tárgyává, amelyeknél rendelkezésre állt a megfelelő tér egy átfogó, összetett gondolatmenet kifejtésére; ebből kifolyólag például a Rakovszky-szöveget tárgyaló ÉS-kvartett csupán említés szintjén része a dolgozatnak. Szempont volt továbbá az is, hogy az adott kritikának vagy recenziónak szervezőeleme legyen a vizsgált irodalmi műben megszólaltatott kisebbségi szubjektum értelmezése. A fentebb bemutatott elméleti-módszertani kiindulópontok szerint továbbá igyekeztem minél szélesebb körben válogatni a recepció szövegeiből, ily módon mind különböző újságok, mind irodalmi folyóiratok és tudományos igényű médiumok hasábjairól is beemeltem szövegeket, figyelembe véve azt is, hogy sokféle irányból érkező szerzők tollából származzanak az adott írások.