Az már biztos, hogy a rekordok éve lesz a 2024-es választási év Indiában. A választás, amelyen a 2014 óta hatalmon lévő miniszterelnök, Narendra Modi és hindu-nacionalista-szupremacista Bharatíja Dzsanáta Pártja (BJP) immár harmadik ciklust szeretne elérni, messze túltesz az eddig rekord szavazótömeget felvonultató 2019-es választáson.

Az akkori több mint 810 milliós szavazótömeg mostanra 150 milióval növekedett, így immár 968 millió választásra jogosult él a 1,5 milliárd lakosú Indiában. Az ország 1949-ben kapott független alkotmányt, ami 1950-ben lépett életbe. Ennek 83-as cikkelye írja elő a választás szabályait. Ismerős lehet, hogy a brit, westminsteri rendszerhez hasonlóan, itt is az számít csupán, a választókerületekben melyik képviselőjelölt szerzi meg a szavazatok többségét, a töredékszavazatok elvesznek.

Mivel viszont az ország hatalmas, a választásokat az 543 választókerületben hét fázisban, szakaszosan tartják meg. Ez jóval hosszabb, mint az eddig megszokott eljárás, ami a rezsim kritikusai szerint arra is módot adhat, hogy Modi végigkampányolja a választási időszakot. Sőt, arra is, hogy a menetrenden, témákon, intézkedéseken időközben a nem hivatalos eredmények ismeretében akár változtasson is, így borítékolhatja előnyét. Az indiai legfelsőbb választási bizottság a választások ütemtervét az év elején hirdette ki, ezek szerint ezek a fázisok idén a következőképpen alakulnak:

1. fázis: 101 és fél választókerület szavazott 21 államban és regionális területen, április 19-én. A teljes, déli Tamil Nadu állam ezen a napon tartja a választását, Manipurban egy és egy fél választókerület járult az urnákhoz
2. fázis: 87 és fél választókerület szavaz 13 államban és regionális területen április 26-án. Ekkor választja meg képviselőit teljes Kerala és Radzsasztán állam, a manipuri választókerület maradék fél választókerülete is szavaz, ahogyan Karnataka állam választókerületeinek fele is ekkor szavaz.
3. fázis : 12 állam és regionális terület 95 választókerülete szavaz le május 7-én. A nagy népessége miatt minden választáson fontos Gudzsarát állam – Modi szülőhelye és politikai felemelkedésének színtere – is ezen a napon szavaz. A május 7-i fázis legvégére az 543 szövetségi képviselői helyből 283 sorsa már akár el is dőlhet, így eddigre valamelyik párt minden bizonnyal már előnyt szerez a Nemzetgyűlésben (Lok Szabha).
4. fázis: 10 állam és regionális tartomány 96 választókerülete szavaz május 13-án.
5. fázis: 8 állam 49 választókerülete adja le szavazatait május 20-án. Ekkorra az egyik legnépesebb állam Maharástra összes választókerülete leadja majd már voksait, így a beérkezett szavazatok aránya átlépi a 70 százalékot.
6. fázis: 7 állam 57 választókerülete következik május 27-én, ekkor Delhi utolsó választókerületei is leszavaznak.
7. fázis: a végső fordulóban 8 állam és régió 57 választókerülete zárja az óriásválasztást június 1-én.

A végső eredmény a választások folyamatos, gördülő jellegéből kiindulva csupán az utolsó fordulónap végén, június 1-én derül majd ki.

A választások ugyan szabadok és az eddigi gyakorlat szerint tiszták is, de az esélyek a Modi uralma alatt egyre kevésbé demokratikus rendszerben biztosan nem egyenlőek. A legfőbb ellenfél, az előző hegemón kormánypárt, az államalapítók és a britek elleni küzdelem idejéből származó Indiai Nemzeti Kongresszus párt számos hátránnyal indul.

Egyre nagyobb Modi hatalma

A 2024-re is jellemző helyzet szerint ugyanis messze a legtöbb képviselőjelöltet, 446-ot a kormányzó BJP indíthat. Ellenfelei, a Modi miniszterelnök hindu szupermacista politikáját és muszlimok, illetve más vallási kisebbségek elleni hadviselést számonkérő polgári és kommunista pártok hagyományosan egy szövetségbe, az INDIA blokkba tömörülnek.

India a szabad választások korában versengő demokrácia volt, ami azt jelenti, számos, egymás ellen is induló országos párt és több tucat regionális párt versengett a szavazatokért, a kormány pedig a választások után abból a pártból lett, amelyik a legnagyobb, és amely elérte, hogy az 543 nemzetgyűlési képviselő legalább fele, 272 képviselő megszavazza kormányát.

Az elmúlt évtizedben Modi és a BJP feltűnése ezt a rendszert az amerikaihoz vagy brithez hasonló kétpólusú választássá formálta át, ami az indiai választók lehetőségeit jelentősen korlátozta.

A kulcs mindehhez az volt, hogy Modi egyes európai példák és az indiai radikális hindu nacionalizmus talajára építve itt is jobboldali populista tömegmozgalmat – ez esetben százmilliók mozgalmát hozta létre. A BJP a 2014-es választás folyamán egyre inkább épített arra a gondolatra, hogy nem minden indiai állampolgár egyenlő a törvény előtt. Az államalkotó „nemzet” ez esetben a hindukból áll, míg az India megalakulása után, véres polgárháborúban megfogyatkozott – és a Pakisztánba, valamint Bangladesbe átűzöttek miatt abszolút kisebbségbe került – muszlimok Modi és radikálisabb támogatói számára a „belső ellenséget” kezdték el jelenteni.

Ugyanígy az Indiai Nemzeti Kongresszust és rendszerét Modi és a BJP támogatói engedékeny, „nyugatos”, „elitista” és a „néptől és értékeitől elszakadt” politikusoknak mutatja be, akik „nyugati befolyásként” több jogot akarnak a nőknek, és a kisebbségeknek is, ezzel Modi és pártja szerint „India hagyományos alapjait” gyengítik meg.

2019-ben ez nem látott sikert hozott. Az ugyancsak iszlamofób és bevándorlást ellenző – 2017-ben „muszlim bevándorlási tiltást” kieszközölő – Donald Trump elnök egyfajta nemzeti hőssé vált Modi és követői számára. Trump elnök indiai látogatása 2020-ban pedig a BJP összes szimpatizánsa előtt azt a képet alakíthatta ki, hogy globális, elsöprő támogatást élvez vezetőjük politikája és elképzelései a társadalomról. Trump látogatása megkérdőjelezte ugyan 2019-ben az ország alapítása után felvállalt, szigorúan el nem kötelezett politikáját, ez a románc az Egyesült Államok jobboldali erőivel viszont rövid életűnek bizonyult. Az oroszok ukrajnai offenzívája és a közel-keleti feszült helyzet után maga Modi kormánya ismét el nem kötelezettségét hangsúlyozza, és élesen bírálta is a NATO politikáját, miközben nem volt hajlandó Oroszország elleni szankciókban közreműködni.

Ehhez mérten nem csupán a főként muszlimok által lakott Kasmír és Dzsammu államban fokozta a muszlim szeparatisták elleni, kemény katonai elnyomást Modi kormányainak sora, az északi Uttar Pradesban, ahol ugyancsak jelentős a jogfosztástól félő, és hagyományosan a helyi hindukkal szektás erőszakba keveredő muszlim lakosság száma.

A 2019-es választási eredmény a kormányzó pártoknak óriási siker volt. A világ legnagyobb és legtöbb embert, valamint legtöbb állami alkalmazottat is megmozgató választásán ugyanis Narendra Modi szövetsége úgy ért el 37 százalékos eredményt, hogy az egyetlen komoly rivális, a Nemzeti Kongresszus nagyon lemaradva, 19,4 százalékkal követte. A parlamentben Modiék fölénye így nyomasztó: a westminsteri rendszer miatt 303 képviselőjük van, míg a fő ellenzéki párt 52 képviselős frakcióra zsugorodott össze, teljesen szabad kezet adva a BJP-nek és a miniszterelnöknek.

A helyzet most merőben más, ahogyan azt a második körben leszavazó, déli Kerala állam is mutatja. Az Al Jazeera londoni irodájának riportja szerint az állam, amelyet az Indiai Kommunista (Marxista) Párt vezet már jó pár évtizede, igazi lélektani jelentőséggel bír az idei választáson.

Új „Rádzs”?

India eredeti, 1949-es alkotmánya a szövetségi államot „szuverén, szocialista, szekuláris és demokratikus” államnak írta le. Ebből ma már alig valami igaz. A dinamikusan növekvő népességben Modi hatalomra kerülésének és elmúlt tíz évének legfontosabb gazdasági kontextusát a növekvő vagyoni egyenlőtlenség, az óriási paraszti népesség egyre kilátástalanabb helyzete, és egy új „nemzeti oligarcharéteg” megjelenése jellemezte. Noha India nemzeti összterméke a hivatalos számadatok szerint Kínáéhoz hasonló növekedést mutat, erős a nemzetközi közgazdászok azon gyanúja, hogy a Modi-rendszer az adatokat kifelé erősen „kozmetikázza”, a valós gazdasági termelékenység, foglalkoztatottsági adatok és kereskedelmi mérleg pedig a valóságban sokkal rosszabb.

A helyzet 2014 és 2023 között-re egyenesen az, hogy miközben kis- vagy közepes gazdasága összeomlása és az áremelkedések miatt 100 000 indiai földműves lett öngyilkos, addig 2021-re az ország leggazdagabb 1 százaléka már a nemzeti vagyon 51 százalékát birtokolja, a felső 10 százalék pedig egyenesen a 77 százalékát.

Ezek a különbségek a brit gyarmati uralom alatt az országot vaskézzel és London parancsai szerint igazgató Rádzs idején sem voltak ilyen mértékűek.

Jellemző a helyzetre, hogy miközben Modi retorikájában az ellenségkép a „globális elit” és az általa annak hazai „csatlósaiként” azonosított Kongresszus, addig a nemzetközi tőkésréteg igencsak jól járt Modi tíz évével. Míg a rá  etnikai alapon szavazó vidékek egyenesen gazdaságilag veszítettek az új közvetítőréteg felemelkedésén. Mi sem jellemzőbb adat erre, mintha megnézzük India egy főre eső nemzeti össztermékének alakulását: míg ez 1990-ben még alacsonyabb szinten, de ugyanannyi  volt, mint Kínáé (Kína: 348 dollár, India: 347 dollár), addig 2020-ra Kína esetében ez már több mint 10 000 dollár, míg India esetében mindössze 1900 dollár. A növekedés mindkét esetben számottevő, de a „demokratikus” oligarchia Indiában erősen korlátozta a növekedés potenciálját.

Mindennek előzménye  a piaci reformok folyamatos bevezetése volt az 1990-es években.

A folyamatoknak makacsul csupán a kommunisták állnak ellen. Létezik viszont többféle kommunista párt is, ezek közül a kínai ihletésű (Marxista) Kommunista Párt – amely egykor a teljes nyugati partvidéken meghatározó erő volt, mára sikeresen csak a déli Kerala államot irányítja. Noha ez az állam kiemelkedik India többi szövetségi állama közül kiváló közegészségügye, szociális hálója, környezetvédelmi programja, oktatása és tudományos intézményei – valamint a széles körű demokrácia – által, ezzel együtt egyfajta „szelepnek” számít. A hagyományos egyezmény szerint ugyanis a kommunisták a Kongresszussal csak az államért folytatnak versenyt, a szövetségi választásokon viszont a riválisok nem indulnak el egymás ellen.

Mindennek persze ára van: nevezetesen az, hogy az állam vezetéséért cserébe a Kommunista Párt részese lesz a modi és az oligarchák által irányított rendszernek, indulásával pedig legitimálja mind őket, mind koalíciós partnereit, az Indiai Nemzeti Kongresszust is, akik a status quo lényegi fenntartásában érdekeltek.

A stratégia 2019-ben egyenesen visszaütött, és az állam történetében először a BJP 13 százalékot szerzett. Modi erre alapozva most szimbolikus vereséget próbál mérni az együttműködő baloldalra itt is. Az állam 20 választókerületéből a miniszterelnök elvárása szerint immár több mint tizet kellene a jobboldalnak elhoznia.

Erre a nagyszabású kampány ellenére sincsen sok esélye. A 2021-22 óta Indiát is nagyon súlyosan érintő infláció, energiaválság és az alsóbb rétegek jelentősebb lecsúszása után az előrejelzések szerint a „vörös Kerala” ismét ajtót mutathat Modinak, és akár az is elképzelhető, hogy április 26-án egyetlen képviselőt sem választanak meg pártszövetségéből a 20 helyre.

A Modi által a Kerala fővárosában indított fő jelölt egyenesen a technológiai és információs minisztere, Radzsív Csandraszekár lett. A miniszteri szintű kampány pedig mutatja, Modi számára a választás szimbolikus, kiemelt fontosságú, legalábbis politikai értelemben. Még akkor is, ha a legtöbb indiai választási közvélemény-kutató arra számít, Modi megszilárdíthatja, sőt jelentősen javíthathatja 2019-es előretörésének eredményeit az országban.