78 évvel ezelőtt, március 25-én született Daniel Bensaïd filozófus, trockista politikai aktivista. De nemcsak ez az évforduló adja az apropóját annak, hogy a gondolkodásáról szóló alábbi esszét közreadjuk. Ugyanis pontosan húsz évvel ezelőtt jelent meg a gondolkodását összegző memoárja Une lente impatience [Lassú türelmetlenség] címmel. Erről a könyvről, Bensaïd különös életéről és gondolkodásáról, a marxizmus megújítását célzó erőfeszítéseiről szól Darren Roso melbourne-i politikai aktivista, egyetemi tanár írása.^[1] Az írást, amelyet Kocsis Árpád fordított magyarra, a Jacobin magazin előzetes engedélyével adjuk közre.

Daniel Bensaïd egy alkalommal kijelentette, hogy az európai marxizmus „mestergondolkodói”-nak a kora – amelyet például Jean-Paul Sartre vagy Lukács György fémjeleztek – lejárt: „Ez pedig inkább jó dolog – az intellektuális élet és az elméleti vita demokratizálódásának a jele.” Bár kétségtelen, hogy Bensaïd az egyik legfontosabb marxista gondolkodóként maga is kiemelkedik az elmúlt generációból.

A 2010-ben bekövetkezett halála előtt Bensaïd rendkívüli könyvek és esszék egész sorozatát publikálta, amelyekben a marxizmust érintő politikai és elméleti kérdéseket vizsgálta. Tette ezt abban a franciaországi intellektuális közegben, amelyben a marxista gondolatokkal szembeni keserű ellenségesség vált irányadóvá. A keserűség gyakorta az 1968-as veteránoktól származik, akik – Bensaïddal ellentétben – megtagadták a korábbi elkötelezettségüket.

Bensaïd munkái közül néhányat lefordítottak angolra^[2], nevezetesen a Marx for Our Times: Adventures and Misadventures of a Critique ^[3] című könyvét és az An Impatient Life ^[4] című memoárját. Ugyanakkor azok számára, akik nem olvasnak francia nyelven, műveinek zöme elérhetetlen maradt. Az esszénkben rövid áttekintést nyújtunk azokról a témákról, amelyek Bensaïdiot foglalkoztatták, míg a marxista elmélet megújításán fáradozott.

Olyan teória kidolgozására törekedett, amely képes feldolgozni a múlt század vereségeit és csalódásait, és amely egyben intellektuális útmutatóként szolgál a jelen számára.

Politikai élet

Bensaïd 1946-ban született, a fiatalkorát pedig édesanyja kávézójában, a Le Bar des Amis-ban töltötte, a dél-franciaországi Toulouse-ban, amely a Pireneusokon túl Barcelonától nem messze található. A kávézót a spanyolországi polgárháború veteránjai, francia kommunisták, kékgalléros munkások és olaszországi antifasiszták látogatták, azaz a különböző helyről érkező és más és más hagyományú munkásosztálybeli radikálisok találkozóhelye volt.

A Le Bar des Amis-ban Bensaïd elsajátította a radikálisok vitakultúráját, egyben hatással volt rá  édesanyja politikai határozottsága, aki sztrájkba lépett, amikor Francisco Franco kormánya 1963-ban meggyilkolta Julián Grimau spanyolországi kommunista vezetőt. Az emlékirataiban Bensaïd ütköztette a munkásosztályról alkotott képét az elit háttérből érkezett franciaországi értelmiségiek nézetével, akik kezdetben távolról idealizálták a munkásosztályt, majd megtagadták baloldali meggyőződésüket, amikor annak tagjai nem tudtak megfelelni az irreális elvárásaiknak. Bensaïd így írt a munkásosztályhoz kötődő viszonyáról:

„A bárban töltött tanulóéveim idején védelmet szereztem azok ellen a mitológiák ellen, amelyek 1968 táján virágoztak. Nem éreztem a magaménak a vörös proletariátus bálványozását, a maoista novíciusokkal együtt nem hajtottam térdet és nem zengtem dicshimnuszt Mao Ce-tung Gondolatai előtt (éppúgy nem Szent Maurice Thorez vagy Szent Jacques Duclos ^[5]dicső élete előtt). A gyerekkorom emberei nem képzeltek voltak, hanem hús-vér emberek. Képesek voltak a legrosszabbra és a legjobbra is, úgy a legnemesebb méltóságra, mint a legalávalóbb szolgalelkűségre. Pierrot, a kommunista ellenálló mesterlövész, olyannyira a foglalkoztatója uralma alatt állt, hogy vasárnaponként a lovait ingyen hajtotta ki a lóversenypályára! Ugyanazok az emberek a körülményeknek megfelelően a legmeglepőbb bátorságra vagy a legcsüggesztőbb gyávaságra voltak képesek. Nem hősök voltak, inkább tragikomikus figurák telis-tele esendőségekkel és ellentmondásokkal, hiszékenységgel és ármánykodással. De az »én népemről« (people) volt szó, s én az ő oldalukra álltam.”

Bensaïd fiatalkorában Franciaország brutális támadást indított az algériai függetlenségi küzdelem ellen. Egy nappal azt követően, hogy 1962 februárjában a párizsi rendőrség a Charonne-i metróállomáson megvert és megfojtott kilenc kommunistát, Bensaïd a líceumban létrehozta a Jeunesse Communiste csoportot. A rendőrség egy tüntetésen követte el a gyilkosságot, amelyet az Organisation armée secrète (OAS) nevű francia fasiszta félkatonai szervezet algériai bombázásai ellen hirdettek meg.

Bensaïd csak 1965-ig volt a Francia Kommunista Párt (Parti communiste français, PCF) tagja. Ekkor több diáktársával együtt kizárták a pártból, majd megalapította a Jeunesse communiste révolutionnaire (JCR) nevű kis csoportot, többek közt Henri Weberrel és Alain Krivine-nel. A JCR kulcsszerepet játszott az 1968. májusi eseményekben és a franciaországi radikális baloldal későbbi pályafutásában.

1968 májusa villámcsapásként hatott Franciaországban és szerte a világon. Az egyetemisták és a munkások összefogása, amely Franciaország történetének legnagyobb általános sztrájkját eredményezte, leállította az egész államot. Bensaïd, aki ekkor kezdte a szárnyait bontogatni, Weberrel együtt rejtőzködött, hogy elkerülje a letartóztatást, és Marguerite Duras írónő lakásán lakott. Véletlenül ebben az időszakban éppen Lenin forradalmi válságról alkotott felfogásáról írta a disszertációját a két világháború közti nagy marxista filozófus, Henri Lefebvre felügyelete mellett.

Elmélet hideg éghajlat alatt

Bensaïd és a JCR mindent megtett annak érdekében, hogy a radikalizálódó egyetemista mozgalmat felépítsék, és igyekezett kapcsolatot kialakítani a munkásosztály radikálisaival. Úgy sejtették a hetvenes évek kezdetén, hogy az idők változnak, a forradalom pedig ismét napirendre került. Miután a szervezet elődjét a francia hatóságok betiltották, 1974-ben elindították a Ligue communiste révolutionnaire-t (LCR). Az LCR kisvártatva a franciaországi radikális baloldal egyik fő erejévé vált.

Az 1968-as általános sztrájk, majd pedig később az olyan kulcsfontosságú küzdelmek, mint például amikor az óragyártók 1973-ban elfoglalták a besançoni LIP gyárat, egyértelművé tették, hogy a munkások képesek átalakítani a társadalmat. Összeomlottak azok az elképzelések, miszerint az ipari munkásosztály a fejlett kapitalista országokban már elnyerte a fizetségét és lecsillapodott.

A munkásosztály képességei azonban nem nyertek formát Franciaországban, sem az 1970-ben, sem a később. A Szocialista Párt (Parti Socialiste, PS) 68 májusa után néhány évvel a baloldal uralkodó erejévé vált. François Mitterrand került hatalomra 1981-ben, s bár kezdetben radikális reformokat ígért, gyorsan a megszorítások felé fordult. Bensaïdnak át kellett gondolnia, hogy mit jelentenek a munkásmozgalom és a baloldal által elszenvedett vereségek a PS-en és a PCF-en kívül.

A nemzetközi színtéren élénk érdeklődéssel követte a katonai diktatúrával szemben álló brazíliai Munkáspárt megalapulását [1980], és Latin-Amerikába utazott, hogy részt vegyen a Negyedik Internacionáléban az LCR brazil kamardádjaival folytatott megbeszéléseken. Később, az 1980-as évek felé azonban az AIDS megakadályozta Bensaïdot, hogy hosszabb utazásokat tegyen. Edwy Plenel újságíró bátorítására – a párttal kapcsolatos kiadványok közlése mellett – az irodalom és elméleti munka felé fordult.

Ez a fordulat minőségi ugrását jelentett a marxista elméletben. Bensaïd kreativitása újrarajzolta az elmélet terepét azzal, hogy az újabb generáció számára, mely először találkozott Marxszal, számos lehetőséget tárt fel. Bensaïd megújulása három ösvényt követett: a történelem és az emlékezet, a marxista elmélet és a profán politika artikulációja útjain haladt. Mindhárom említett ösvény összefutott Bensaïd abbéli törekvésében, hogy a marxizmus filozófiai interpretációját párbeszédbe hozza a kapitalizmus megdöntésére irányuló politikai stratégiákkal.

A Benjamin-ösvény

A történelem és az emlékezet területén Bensaïd legjelentősebb műve a Walter Benjaminról szóló tanulmánya, a francia forradalomról írt könyve (egyes szám első személyben, azaz a forradalom hangján elmesélve), valamint a Jeanne d’Arcról szóló megható könyve. Utóbbi a neoliberális diadalmenet kontextusában tisztelgés az előtt az erőfeszítés előtt, mely a fiatalkori forradalmi meggyőződéseket hűséges ápolja.

Ezeken a könyvekben azonosíthatjuk azt a központi törekvést, hogy a történelmet a marxizmus előző generációjának elképzelésétől eltérő módon ábrázolja. Bensaïdnak a történelemről és az emlékezetről szóló írásai jelentősek, különösképpen ha tekintetbe vesszük Perry Anderson történész Considerations on Western Marxism című művének utószavában tett megfigyelését, miszerint a történelem eszméjét a marxista hagyományban nem tisztázták, nem gondolták át, és nem vizsgálták megfelelően.

Noha a munkáját nem szánta válaszul Andersonnak, Bensaïd kidolgozta a történelmi bifurkáció, azaz a történelem szétágazásának fogalmát. Ezzel eltért attól a történelemfelfogástól, amely a trockista hagyomány nagy részében uralkodott, s amely hibásan kapcsolta össze a tudományt és a történelem törvényeit. Ez a felfogás azt sugallta, hogy a történelem a kommunizmus felé tör, mintegy előre elrendelt kifejlettel. Bensaïd szakított ezzel az illúzióval, amikor kitartott amellett, hogy a történelem nem ismer egyirányú utcákat.

Bírálta azt a „bizonyos szociológiai optimizmust”, amely a marxisták körében uralkodott, jelesül „azt a gondolatot, hogy a kapitalista fejlődés szinte mechanikusan együtt jár egy egyre növekvő, egyre koncentráltabb, egyre szervezettebb és egyre tudatosabb munkásosztály létrejöttével”. Úgy vélte, ez a megfontolás megkerüli a politikai szerveződés kemény munkáját, melynek egyébiránt nincsen előre eldöntött eredménye:

„egy évszázad tapasztalatai világossá tették a proletariátus soraiban lévő megosztottság és különbözőségek mértékét. A kizsákmányolt osztályok egysége nem természetszerűleg adott, hanem valami olyasmi, amiért küzdeni kell, amit létre kell hozni.”

A történelmi megközelítése az általa „Benjamin-ösvénynek” (trail) nevezett úton haladt, amelyen keresztül megpróbálta megmenteni a politikai cselekvés elsőségét a marxizmus sztálinista deformációjával szemben. Bensaïd az önéletrajzában megírta, hogy a Benjamin-ösvény egy „gondolati tájat” tárt fel, amely „egy ortodox marxista számára lehangoló volt”, és amelyet olyan alakok népesítettek be, mint Auguste Blanqui, Charles Péguy, Georges Sorel és Marcel Proust:

„Péguy, a militáns szocialista számára a történelem látszólagos jelentése csakis elterelés lehetett attól a felelősségtől, amely itt és most szólít fel. Ez a felfogás azonban az elvont történelmi törvények nevében nem szabadíthatott fel a jelennel való találkozás alól. Senki sem szökhetett meg a hibás, emberi, hús-vér testi döntés félelmes felelőssége elől. Amely magában hordozza annak kockázatát, hogy az ember elveszti önmagát. A szocializmus nem az ígéret földje, nem az utolsó ítélet, az emberiség végső és lezárt célja. »A küszöbön áll«, az ismeretlenre támaszkodik, a jelen bizonytalanságára és a »történelmi disszenzus erejére«.”

Bensaïd útjának, melyet Benjamin fémjelzett, a „történelmi disszenzus ereje” alapvető vonása volt, amely az elnyomottak hagyományainak emlékezetét foglalja magában. Bensaïdot az ő múltjuk kötötte le: legyen szó az őslakosok küzdelmének gyarmatellenes ellenállásáról, vagy a sztálinizmus elleni baloldali ellenállásáról, a náci holokausztról, a Franco-terrorról vagy a Latin-Amerika nagy részén tapasztalható, egy nemzedéket kiirtó diktatórikus elnyomás áldozatairól. Mindez arra indíttatta, hogy a munkássága középpontjába az elnyomottak hagyományait egybefonni képes emlékezés formáját állítsa. Ezáltal az emlékezésnek olyan tere nyílik meg, amely kötelességet ró a jelenre.

Plurális Marx

Bensaïd törekvése, hogy újrakonfigurálja a történelmi gondolkodást és emlékezetet, a metaforában öltött testet. Így a marxista elmélet olyan kifejezési eszközeihez jutott hozzá, amelyek képesek voltak azonosítani és túlszárnyalni a marxizmus gyenge pontjait. A filozófus az 1980-as évek nagy részében a University of Paris 8 tanára volt, és diákjaival Marx befejezetlen politikai gazdaságtani kritikáját dolgozta fel. Ez a munka az angolul is olvasható Marx for Our Times és a La discordance des temps: Essais sur les crises, les classes, l’histoire ^[6] könyvekben nyert formát.

A „történelmi materializmus” metaforikus újrafogalmazása, amelyre Bensaïd Walter Benjamint követve vállalkozott, átfolyt Marx legfontosabb műveinek elméleti bemutatásába. Bensaïd annak érdekében, hogy a történelmi materializmust újfajta módon magyarázza, a meghatározó tényezők közül főként az időre összpontosított.

Bensaïd interpretációja más olyan erőfeszítések mellett jelent meg, amelyek egyként szélesebb perspektívában – a marxizmus mint zárt gondolatrendszer homogén képén túl – kívánták Marxot megérteni. Ma már, legalábbis a kontinentális és az angolszász baloldalon, általánosan elvetik azt az elképzelést, miszerint a marxizmus egységes doktrína lenne. Ez lehetővé teszi a számunkra, hogy a Marx kritikája által megnyitott utakat komolyan vegyük, és dogmatikus ellenállás nélkül járjuk be őket.

Bensaïd egy 2006-os interjúban, amikor megkérdezték tőle, mi maradt érvényes a „marxista örökségből”, így fogalmazott:

„Nem egyetlen örökség van, hanem sok: az »ortodox« (párt- vagy állam-) marxizmus és a »heterodox« marxizmusok; aztán egy szcientista (vagy pozitivista) marxizmus és egy kritikai (vagy dialektikus) marxizmus; s ott van az, amit Ernst Bloch filozófus a marxizmus »hideg áramlatainak« és »meleg áramlatainak« nevezett.^[7] Nem pusztán különböző olvasatokról és interpretációkról van szó, hanem inkább olyan elméleti konstrukciókról, melyek néha antagonisztikus politikákat támasztanak alá. Mint ahogyan azt Jacques Derrida gyakran elmondta, az örökség nem olyan dolog, amit az utókorra lehet ruházni vagy ami megőrizhető. Az számít, hogy örökösei mit kezdenek vele: most és a jövőben.”

Nyilvánvalóan a leírások és történetek pluralitásának, amelyeket a marxista elméletről el lehet mondani, hatása van az elmélet feltámasztására és fejlődésére. Ez azonban nem afféle „anything goes” pluralizmus volt, abban az értelemben, hogy magának Marxnak a szövegeihez való hűség továbbra is döntő fontosságú maradt. Mi több,

a politikai érvelés és a gyakorlat a gondolkodás elméleten túli tesztje maradt.

Contretemps

Amikor Bensaïd jellegzetes meglátásait vizsgáljuk, a contretemps fogalma kerül előtérbe, amely az idő antagonisztikus szerveződéséről való gondolkodást foglalja magában. Ez azt jelenti, hogy Bensaïd A tőkét a kapitalizmus által szervezett idő komplex multiplicitása alapján értelmezi.

Ha valaki Marxot az időbeliség nézőpontja felől olvassa, olyan időtlen elmélethez jut, amely nem állt Marx korával tökéletes megfelelésben. Mit jelent ez a nem-megfelelés? Azt jelenti, hogy ha valaki a szocializmusért kívánt harcolni, tovább követhette Marx munkásságát, és megtalálhatta benne a kapitalizmusról, az osztályharcokról és a modern világ komplexitásáról szóló gondolkodás egyedülálló tudományos módját.

A következő idézet érzékelteti, hogy Bensaïd milyen érveket kívánt felsorakoztatni az idő és A tőke szerveződéséről:

„Az 1. kötet az értéktöbblet titkába hatol. A 2. kötet feltárja annak a módját, hogyan valósul meg ez az elidegenítésen keresztül. Ennek profitra való átváltozása áll a 3. kötet középpontjában, amely »a kapitalista termelésről mint egészről«, vagyis a reprodukció folyamatáról szól. Csak itt jelennek meg azok a konkrét formák, amelyeket »a tőke mint egész mozgása« hoz létre. Tehát a politikai gazdaságtan kritikája egyszerre bizonyul a fogalom logikájának és esztétikájának, amely »mindannak a belső nyugtalanságáig hatol, ami létezik«. A tőke a maga teljes szerkezetében a társadalmi idők ellentmondásos szerveződéseként mutatja magát. Marx itt úttörő munkát végzett.”

A kapitalizmus időbeliségét is a harcban álló osztályok alakítják. Bensaïd arra törekedett, hogy az osztályokat a küzdelmeik révén értse meg, s ne azok alapján a szociológiai adatok alapján, amelyeket a burzsoá társadalom manipulálhatott.

Bensaïd számára alapvető fontossággal bír, hogy Marxnak a kapitalista időszervezéssel kapcsolatos úttörő munkája annak a gondolatnak a dekonstrukciójával jár, miszerint Marx a történelem filozófusa volt.

A huszadik századi marxizmus nem tisztázta ezt a kérdést, azonban Bensaïd rámutatott arra, hogy Marx történelemszemlélete, amely a materializmuson és a politikai gazdaságtan kritikáján alapul, nem volt filozófia.

Ehelyett azt kívánta hangsúlyozni, hogy miként jelennek meg a kapitalizmus válságai a történelemben, amely kríziseket politikai cselekvéssel kell kezelni, anélkül hogy a történelemről szóló filozófiai mese vigasztalásába menekülnénk. Ez együtt járt Bensaïd fentebb említett bifurkáció-fogalmával. A történelemfilozófus Marx dekonstrukciója egyúttal annak a hitnek az elvetésével járt, miszerint a történelmet olyan általános törvények kormányozzák, amelyek lehetővé teszik, hogy végül eljussunk a szocializmusba.

Profán politika

Bensaïdot, a különös marxistát úgy érthetjük meg, ha összevetjük a gondolatait azzal, amit Perry Anderson a nyugati marxizmusról mondott. Anderson szerint a nyugati marxizmust főként az jellemezte, hogy visszalépett a forradalmi politikától, a stratégiai mérlegeléstől és a politikai gazdaságtan kritikájától, s ezek helyett a filozófiába és az esztétikába menekült. A filozófiai gondolkodásra való összpontosításnak az volt az ára, hogy a politikai gondolkodás és a konjunktúrák – melyekben a marxisták működtek – szükséges analízise elmaradt.

Bensaïd nem illik bele Anderson nyugati marxizmusról szóló áttekintésébe, hiszen a munkássága nagy részét a profán politika dicséretének szentelte, melyet a politikai gazdaságtan kritikája és az a történelmi jelen dúcol alá, melyben a filozófus tevékenykedett. Elszórtan a következő főbb műveiben érhetjük tetten az ez irányú érdeklődését: La Révolution et le pouvoir, Le Pari mélancolique: Métamorphoses de la politique, politique des metamorphoses, Éloge de la politique profane.

A felsorolt könyvek érdeme, hogy egyesítik a politikai és stratégiai vitákat, a kapitalista konjunktúra diagnózisát és a jelenkori elméleti és filozófiai reflexió irányzatait. Minden egyes mű a politika és a forradalmi átalakulás felé tör.

Bensaïd metaforikus és elméleti megközelítései a saját szóhasználatával szólva a „profán politika” felé vezettek.

Ez a kifejezés azért volt becses a számára, hiszen politikai formaként nem volt részeleme az az illúzió, hogy a történelem automatikus processzus, hanem benne a politikai tett és felelősség életerős marad és tartalmat nyer.

Azzal, hogy Bensaïd elismerte a politikai cselekvés előre nem látható következményeit és megvédte a világ átalakításának forradalmi igényét, a munkássága hozzájárult ahhoz, hogy a melankólikus fogadás gondolata megjelenjék a marxizmusban. Lényegében annak a híres fogadásnak a továbbfejlesztéséről van szó, melyet Blaise Pascal 17. századi francia filozófus tett, aki azt állította, hogy egy racionális embernek abból a feltételezésből kell kiindulnia, hogy Isten létezik. Hiszen ha a fogadása helyes, örök életet nyer, ám ha arra fogad, hogy Isten nem létezik, és téved, örök kárhozat lesz a sorsa.

Materialista fogalmakba átültetve ez annyit tesz, hogy ha arra fogadunk, hogy a szocializmus lehetséges, akkor megvalósíthatjuk az osztályok eltörlését.

Ha azonban arra fogadunk, hogy a szocializmus lehetetlen, és nem harcolunk érte, akkor az osztályuralom folytatódik, a kapitalizmus pedig tönkreteszi az emberi életeket és lerombolja a bolygót, melyen az élet megjelenhetett.

Bensaïd számára a kételyek kifejezésének ez a módja lehetővé tette, hogy megőrizzük a társadalom szocialista átalakulásába vetett reményt, egyben pedig annak a felismerését is, hogy ez az átalakulás nem szükségszerű. Létrejött tehát a remény és az esetleges kudarc közötti kölcsönös kapcsolat, amely kettősséget azonban a politikai tapasztalat a szocialista jövő irányába oldhat fel.