Visszatér a fasizmus?

Az Egyesült Államokban Donald Trump 2016-os megválasztása és azt követő elnöksége széles körű polémiát váltott ki e kérdés körül.

Számos színvonalas esszé érvelt a tézis mellett, akárcsak ellene, miközben terjedelmes és éles vitákra került sor különböző nyilvános fórumokon, így az online tér különböző bugyraiban is. Az egyesült államokbeli akadémiai elitet éveken át szemlátomást kevés nézeteltérés foglalkoztatta oly intenzíven, mint az f-szó használatának jogosságával kapcsolatos.

E polémia kulcsdokumentumait gyűjti egybe a most tavasszal megjelenő, Daniel Steinmetz-Jenkins által szerkesztett Did It Happen Here? Perspectives on Fascism and America (Vajon megtörtént itt? Fasizmussal és Amerikával kapcsolatos perspektívák). Ahogy e szerkesztői bevezetőt és harmincegy további írást tartalmazó kötet részletesen bemutatja, e szerteágazó, első ránézésre történelmi érvekről és analógiákról szóló vita olyan kérdésekre kísérelt meg reflektálni, mint hogy mi, illetve ki is a felelős Donald Trump elnökké választásáért; hogy politikai karrierjének és sikereinek gyökerei Amerikában keresendők-e vagy inkább az óceán túlpartján; valamint arra, hogy szokatlan hatalomgyakorlása miféle veszélyeket rejt magában.

2016-tól kezdődően tehát a fasizmus fogalma vált egyik legfőbb eszközévé, hogy a történelmileg művelt és politikailag tudatos rétegek az amerikai demokrácia kortárs problémáiról vitatkozhassanak.

A Did It Happen Here? bemutatja, hogy e sokéves vita kezdetben – Trump 2016-os megválasztása előtt és kevéssel hivatalba lépése után – elsősorban a történelmi analógiák körül zajlott. Trump számos terve és botrányos kijelentése kapcsán kerültek felvetésre olyasmik, mint hogy „Hitler is mondott hasonlókat,” illetve „a Weimari Köztársaságot is belső erőt rombolták le.” A vita első fázisa ily módon leginkább arról szólt, állítja Steinmetz-Jenkins, hogy Európa fasiszta múltja megfelelő analógiákkal szolgál-e.

E korai fázist követően több hozzászóló is megfogalmazta a magasabb szintű és fogósabb kérdést: vajon jogos-e az összehasonlítás? Erre válaszul a szaktörténészek jellemzően azt fejtették ki, hogy számos alapvető különbség van a történelmi fasizmus és Trump elnöksége között.

Ez ugyanakkor egy másik kérdést is indukált, mégpedig azt, hogy Trump elnöksége anomáliának tekinthető-e az amerikai történelemben.

Mondhatni ennek hatására bontakozott ki a vita harmadik fő fázisa. Ha nem igazán jogosak, sőt alapvetően félrevezetőek az európai huszadik századdal vont analógiák, akkor – érveltek többen – Trump fasisztoid nézeteinek és tekintélyelvű hatalomgyakorlásának amerikai történelmi gyökereit érdemes megvilágítani – mint a Jim Crow korszak erőszakos rasszizmusát, a Ku-Klux-Klan paramilitáris szervezetének tevékenységét, a náci szimpatizáns German American Bund vagy Charles Coughlin antiszemita pap történetét. E súlyos helyi hagyományokat elsőként afrikai-amerikai radikális gondolkodók, így például W.E.B. Du Bois vagy Angela Davis kritizálták érdemben. Részletes boncolgatásuk 2016-ot követően immár a kulturális és politikai mainstream részévé vált.

A helyi hagyományok e kipellengérezésére érkezett aztán kritikus válaszul a provincializmus vádja, mellyel kezdetét vette e szerteágazó polémia negyedik alapvető fázisa, érvel a szerkesztő.

E kritika szerint korántsem sajátosan amerikai vagy kizárólag nyugati jelenségekkel van dolgunk: a tekintélyelvűség és a fasizmus új formákat öltenek napjainkban és több kontinenst is mélyen érintő 21. századi feltámadásukat lenne sürgető vizsgálnunk.

Daniel Steinmetz-Jenkins antológiája ily módon rajzolja meg az elsősorban 2016 és 2021 között zajló egyesült államokbeli vita ívét.

Ahogy a kötet érdemben bemutatja, e sokrétű polémiának több, idővel szintén változó politikai tétje is volt. A Trump megválasztása körüli hónapokban alapvetően balosok és liberálisok között zajlott a vita: előbbiek, jellemzően Bernie Sanders hívei szerint utóbbiak – Hillary Clinton támogatói – a gazdasági és társadalmi problémák mélyebb vizsgálata helyett a fasizmus felszínes vádjával dobálóznak, hogy dominanciájukat ezáltal próbálják meghosszabbítani. Clinton támogatói erre jellemzően azzal reagáltak, hogy a baloldaliak bagatellizálni próbálják a fasizmus veszélyét, továbbá azzal, hogy „dogmatikus materialistákként” hajlamosak alulértékelni a rasszizmus és a szexizmus Trump felfutásában játszott szerepét. E szembenállásnak 2016-17-ben valóban meghatározó jelentősége volt a demokraták köreiben.

Daniel Steinmetz-Jenkins ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a fasizmus-vitát téves lenne e balos–liberális nézeteltérésre redukálni. Számos marxista gondolkodó és balos politikus, így többek között Alexandria Ocasio-Cortez is a fasizmus elméleti keretében próbálta értelmezni Trump politikáját, miközben prominens liberális és balliberális gondolkodók (így például Jan-Werner Müller vagy Adam Tooze) éppenséggel vitatták a fogalom trumpi hatalomgyakorlásra való alkalmazhatóságát.

Mindezek után érdemes közvetlenül is felvetnünk, hogy mi is volt e fogalom rendszeres használatának a célja?

A közelmúltban vele készített beszélgetésem során Daniel Steinmetz-Jenkins arra hívta fel a figyelmemet, hogy a fasizmus kifejezés tárgyának tarthatatlanságát állítja – valaminek a diszkvalifikálását követeli és ellenállásra szólít fel. A Trumppal szembeni politikai mobilizációt illetően valóban könnyűszerrel hozhatnánk példát mindháromra.

Az antifasizmus köré felépített stratégia eközben alapvetően megosztotta a kortárs amerikai baloldalt, jelzi az antológia szerkesztője: egyesek a Trump-ellenes népfrontpolitika hangos híveivé váltak, mások viszont az (elvileg Trump ellen küzdő) antifasizmus örve alatt éppenséggel az állambiztonság további erősödését érzékelték.

Figyelemreméltó továbbá, kommunikálta a szerkesztő, hogy míg a demokráciák válságával kapcsolatos diskurzus már évekkel korábban is élénk volt az Egyesült Államokban, bár szinte kizárólag más rezsimeket tárgyalták általa, Trump megválasztásakor szinte azonnal a fasizmus erős fogalma vált az ország állapotával kapcsolatos nyilvános eszmecserék egyik legfontosabb elemévé. „A választás eredményeként fasiszta diktátor került hatalomra” gyakorlatilag a választási eredmények bejelentésekor az egyik legnépszerűbb keretezéssé vált – mégpedig gyakran anélkül, hogy a rendkívül tetemes gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek vagy az USA közelmúltbeli háborúinak masszív következményei is érdemi tárgyalásra kerültek volna, jelzi Steinmetz-Jenkins.

E váratlan váltásnak voltak eközben pozitív hatásai is: immár a mainstream fórumok is helyet biztosítottak az ún. liberális nemzetközi rend jellegéről és problémáiról szóló kritikai hozzászólásoknak, akárcsak a rasszizmus és az elnyomás történeteiről és aktuális kérdéseiről szóló értekezéseknek.

A liberális világrend ígéreteinek újrafogalmazása helyett a fiatalabb generációk tagjai szemlátomást inkább különböző válságnarratívákat állítottak érdeklődésük fókuszába – melyekről aztán gyakran hevesen vitatkoztak egymással.

Ahogy Steinmetz-Jenkins jelzi, a fasizmussal kapcsolatos narratívák eközben – némileg paradox módon – a nyugati, liberális civilizáció megvédésével kapcsolatos agendákat is felelevenítettek az Egyesült Államokban, melyek jellemzően épp a nyugati civilizáció felsőbbrendűségét hirdetik.

A posztkoloniális gondolkodók, illetve a Globális Dél azon képviselői, akik hazájukban az új tekintélyelvűség ellen küzdenek, a fasizmus fogalmának Trumpra való alkalmazásában ezért az eurocentrizmus újabb jelét vélték felfedezni.

Még Narendra Modi azon kritikusai, akik az indiai elnök politikáját határozottan a fasizmus kortárs formájaként értelmezik, sem igazán tudtak mit kezdeni az amerikai fasizmus-vita rasszizmusra való kihegyezésével, teszi hozzá Steinmetz-Jenkins – a bőrszínek megkülönböztetésén alapuló rasszizmus Indiában ugyanis másmilyen, alapvetően kisebb szerepet játszik.

A fasizmussal kapcsolatos egyesült államokbeli vita az elmúlt években csitulni látszott: a 2021. január 6-i támadást követő felháborodás és heves polémiák lecsengése óta viszonylag kevés érdemi hozzájárulás született.

Trump jelenleg zajló kampányának kezdetei óta a fasiszta analógiák azonban ismét rendszeresen előkerülnek. Számos elemző a demokrácia túlélését tartja a közelgő elnökválasztás tétjének. Feltéve, de nem megengedve, hogy Donald Trumpot a szavazópolgárok az idén újraválasztják, a fasizmussal kapcsolatos szerteágazó és tanulságos vita visszatértére is bizton számíthatunk az Egyesült Államokban.