Egykor március 8. nem a virágátadás és a közhelyek, hanem a kőkemény, egyenlőségért folytatott harc napja volt, emlékeztettek a közszférás szakszervezetek. Szerintük ma ismét a küzdelem, a főként nőket tömörítő szociális szféra gyermekbántalmazás és gyermekszegénység elleni küzdelme a legfontosabb feladat. 

Rövid rendezvényen, a Szociális- és Gyermekvédelmi Főigazgatóság épülete előtt hívták fel a figyelmet a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma konföderáció, valamint a hozzá tartozó Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete és a Pedagógusok Szakszervezete vezető tisztviselői arra, hogy a Nemzetközi Nőnap alapvetően a nemzetközi baloldal és a munkásmozgalom által kezdeményezett ünnep. A rövid programon Csóti Csaba, a SZEF elnöke hangsúlyozta, a március 8-i ünnep emlékeztet arra, hogy az ünnep eredeti tartalma „a társadalmi egyenlőtlenség” ellen fellépő nemzetközi szakszervezeti- és munkásmozgalom küzdelme volt.

„Az a munkásmozgalmi hagyomány, amely mellett tisztességes szakszervezet mai napig is kiáll, a társadalmi egyenlőségről szól. Számot kell vetni ezen a napon azzal, hogy a nők és gyerekek jogai hogyan közelítik meg a társadalom egészének a jogait” – emelte ki. Hozzátette, Clara Zetkin, a 20. század elején a nőnapi küzdelem lényegét még úgy foglalta össze, hogy az a nők jogaiért való harcról – tüntetésekről sztrájkokról, figyelemfelhívó akciókról – szólt.

„Vajon egyenlő jogai vannak-e ma a nőknek a férfiakkal? Vajon egyenlő bért kapnak-e?” – Csóti szerint a „tételes jog előtti egyenlőségnél” ezek a problémák jóval messzebb mutatnak.

A hivatal előtt Csóti közölte azt is, szomorú aktualitása van a küzdelemre való emlékeztetésnek akkor, amikor 2024 elején „Magyarországot súlyos gyermekbántalmazási válság” rázta meg, amely többek között a köztársasági elnök lemondásához vezetett, pedig továbbra sincsen egyeztetés a társadalmi szervezetek és a kormány között. Csóti feltette a kérdést, „mit fogunk tenni azért, hogy ezeket az elkeserítő problémákat a következő nőnapig legalább mérsékelni tudjuk?”

Szerinte a főként nőkből álló gyermekvédelmi szektort a kormány most sem vonja be reformterveibe, amelyeket a háttérben, az érintettek és a dolgozók bevonása nélkül dolgoznak ki.

Mindez arra utal a szakszervezeti vezető szerint, hogy az egy napig tartó, ünnepélyes virágátadás éppen azt takarja el, hogy a mozgalmárok huszadik századi vívmányai, küzdelmek gyümölcsei „elsikkadnak, kiüresednek”. Minderről pedig a politikai osztály mint legfontosabb kérdésről, sokszor beszélni sem akar, beéri az akár a trolin is felhangzó, üres köszöntéssel és formaságokkal.

Szabóné Würth Boglárka, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete képviseletében arról beszélt röviden, a köznevelés szerepe nélkülözhetetlen abban, hogy a gyermekeinket meg tudják védeni. Jelenleg ugyanis csak akkor jelennek meg, ha probléma van. Ezzel szemben a köznevelés feladatai közé tartozna az is, hogy észrevegye a bajt a gyerekeknél. Azonban  kormány 2011 óta olyan mértékben bürokratizálta a rendszert, amely miatt már ezt a feladatot sem tudják ellátni.

„Manapság egy alsós gyerek naponta 4-5 pedagógussal találkozik, ők pedig cserélődnek, nem tud napi kapcsolat kialakulni a diákok és tanárok között. […] Vannak tanárok, akik hetente 3-4 iskolában is dolgoznak, és nem tudnak még olyan alapvető kapcsolatot sem létesíteni, ahol a zaklatás kiderülne.”

Jellemző az is Würth szerint, hogy előfordulhat olyan eset is iskolákban, akár a viszonylag szerencsésebb helyzetű Budapesten, amikor egy diák a portásnak szól először arról, hogy aznap még nem evett és éhezik, mert a nevelőszülei még az ingyen étkezést sem igényelték neki, de a pedagógusokig az információ már el sem jut, legfeljebb „folyosói beszélgetések során”.

Hozzátette, „nagyon szép fizetésemelést kaptunk – a sajtó szerint.” Ebből az „emelésből” valójában a minimum sem valósul meg, ami pedig igen, az „egymás ellen fordítja a kollégákat a tantestületben.” 

„Fel sem ismerjük azokat a gyerekeket, akik segítségre szorulnak. Társadalmi nyomással kell rákényszeríteni a döntéshozókat arra, hogy tegyenek ez ellen.”

Tóth Tünde, a Pedagógusok Szakszervezete részéről pedig hozzátette, a szakszervezet gyermekvédelmi tagozatában nemrég „torokszorító” részletek derültek ki a bántalmazott gyermekek helyzetéről. Például átlagosan 60 napot kell várnia az azonnali segítségre szoruló gyerekek jelzéseinek feldolgozására. Egyre gyakoribb a gyermekek javítóintézetbe utalása, de a gyermekvédelmi rendszerben tapasztalható óriási szakemberhiány miatt ott sem működik az a rendszer, ami az ilyen súlyos visszaéléseket időben jelezni tudná.

Véleménye szerint a megbecsülés és odafigyelés hiánya mellett március 8-án ki kell emelni, hogy azokban a szektorokban, ahol a nők túlreprezentáltak, a bérek hangsúlyosabban alacsonyabbak. „A gyermekvédelmi rendszer foszlányai csak azért látszanak még, mert a nevelők, szociális dolgozók, pszichológusok hivatástudata ezeket még egyben tartja”. Egy szál virág helyett erről kell szólnia szerinte a nőnapnak.

A Nemzetközi Nőnapot hivatalosan valóban a gyermekekért harcoló nők emlékére szervezték meg, hiszen 1908-ban, a New York City akkori munkásnegyedében, a Lower East Side-on robotoló gyermekmunkások védelmében kivonuló varrónők szakszervezete tiltakozott elsőként ezen a napon a kizsákmányolás, és a gyermekek bántalmazása ellen. 1910-től a II. (Szocialista) Internacionálé égisze alatt, Clara Zetkin és Louise Zietz németországi szociáldemokraták kezdeményezésére a fellépés napja a nemzetközi munkásmozgalom Nőnapja lett, amely egyenlőséget és szavazati jogot is követelt a nőknek a világ nagyobbik felén.