Párhuzamos valóságok helyett tud még közös társadalomként működni Magyarország? Boross Martin, a STEREO AKT színházi társulat vezetőjének első nagyjátékfilmjében, a Nyersanyagban egy képzeletbeli magyar településre, Pusztaszomajra kísérjük el a fővárosból érkező filmes stábot: Tamást, a rendezőt, barátnőjét, a drámaoktató Hannát, és Krisztiánt, az operatőrt. A csapat a polgármester meghívására érkezik, hogy egy workshop keretében filmet készítsenek a településen élő gyerekekkel. Azonban a falut meghatározó dinamikákkal, mélyszegénységgel és a kizsákmányolással szembesülve munkájuk egészen új irányt vesz, ami nemcsak a csapaton belül, de a település lakóival is konfliktusokhoz vezet.

A filmet már most többen az elmúlt évek meghatározó, közéletinek nevezhető filmjeihez hasonlítják, olyan alkotásokhoz, mint például a Magyarázat mindenre. A Nyersanyag is közvetlen állami támogatás nélkül készült el, azonban míg a tavalyi nagy társadalmi tablóból inkább hiányzott a társadalom, addig Boross Martin új filmje korántsem csak az individuumról szól: Tamásék és Pusztaszomaj találkozása egy realista keretekben megjelenített allegória a társadalom széteséséről. A rendezőt kérdeztük.

Filmetek, a Nyersanyag a közösségi alkotásról szól. Egy nagyon sok szempontból elrontott alkotói projektet követhetünk nyomon: egy fővárosi filmrendező visszaél a falusi, marginalizált emberek élethelyzetével, miközben meggyőzi magát, hogy jó, amit csinál. Mi inspirálta a filmet, milyen korábbi saját tapasztalatokból dolgoztatok?

Mondhatnám, hogy egy konkrét személyes élmény inspirálta a filmet, de ez nem lenne teljesen igaz. Van benne olyan motívum, amihez a saját valóságunkból merítettünk, például saját közösségi projektekből, marginalizált csoportokkal való munkából, saját városi és falusi élményeinkből. De szerintem azért közérthető és közérdeklődésre számot tartó film, mert nagyon sok benne az olyan közös élményanyag, amelyre egy csomó néző ráismer, rezonál. Nagyon ügyeltünk rá, hogy a részletek autentikusak legyenek. A filmbéli faluban talált titkok, visszaélések mintájaként ismert és kevésbé ismert bűnügyek, konkrét közéleti események szolgáltak, illetve a hatalommal való visszaélés és a kizsákmányolás olyan mintázatai is, melyek az egész országban jellemzőek. Nem egy falu és nem egy polgármester inspirált minket tehát, hanem tényleg több tucatnyi eset.

Azok a dilemmák, kérdések és csapdahelyzetek, amikkel a főszereplő Tamás és a társai szembesülnek a film során, olyan etikai kérdések, amik minden közösségi projekt során felmerülnek.

És mivel én az elmúlt 5-6 évben számos ilyen projektet hoztam létre, ezért kisebb-nagyobb léptékben ezekkel a kérdésekkel magam is szembesültem. A saját munkám során dolgoztam már együtt menekültekkel, tanárokkal, gondoskodási munkát végző szakemberekkel, lakhatási válsággal küzdő emberekkel, szociális munkásokkal. És volt egy Baranya megyei közösségi projektünk, amiben roma fiatalokkal csináltunk egy közösségi dokumentumfilmet, ez a Remake_Bodony. Ennek a munkának a körülményei ihlették a Nyersanyag alapszituációját, de nem ezt fikcionalizáltuk. Annyiban hasonlít csak a helyzet, hogy itt is egy közösségi filmkészítő workshopot tartottunk, ráadásul egy hasonló méretű és hasonlóan elzárt falu fiatal lakóinak. Itt azonban véget is érnek a párhuzamok, ez a projekt nem végződött tragikusan.

Milyen dilemmákat akartatok ábrázolni, mi a film fókusza?

Város és vidék közt tátongó szakadék, a kizsákmányolás különböző formái, az értelmiség felelőssége és félresikló aktivizmus. Mi történik, ha bedöntünk egy káros rendszert, ami így vagy úgy, de biztosított egyfajta status quo-t, viszont utána apokaliptikus állapotok állnak fel.

A filmbéli polgármester, Gáspár és a filmrendező, Tamás is sikerre akarnak vinni egy-egy ügyet – a saját ügyüket -, és ennek komoly ára, van, de ezt az árat nem nekik kell megfizetniük.

Tehát a hatalommal való élés és visszaélés különböző formáiról is szól a film. 

És ott vannak persze azok az etikai dilemmák, amik akkor jelentkeznek, ha marginalizált csoportokkal dolgozol. Hogy mi történik, amikor hirtelen reflektorfénybe kerül, mondjuk egy közösség, ami addig alapvetően izoláltan élt. Mi történik egy közösségi projekt végén? Milyen feltételekkel, milyen etikai megfontolásokkal használhatom fel valakinek az akár tragikus történetét? Milyen szintig erőltethetem a saját értékrendemet valakire? Mi történhet, ha az ember eredeti célját szem elől téveszti a siker reményében, vagy ha abban az illúzióban ringatja magát, hogy jobban meg tudja oldani egy közösség problémáit kívülről, mint ők maguk.

Tamás ezekről a kérdésekről nem vesz tudomást, megkerüli őket, vagy kihagyja a számításból. Tulajdonképpen az a neki felróható legnagyobb bűn, hogy ignorálja a valós dilemmákat.

Általában a STEREO AKT nevű formáció égisze alatt dolgozol. Ez lényegében egy társulat, de művelődési házatok is van Józsefvárosban, az Illés utcában. És most már egész estés játékfilmetek is. Mesélsz erről a projektről nekünk?

A STEREO AKT egy színházi alkotócsoport, amely most 11 éves, és alapvetően kortárs színházi előadásokat csinálunk, amik sokszor dokumentumalapúak, jellemzően részvételiek és közösségi-közéleti témájúak. Általában interdiszciplináris előadások ezek, és a Jurányi vagy a Trafó ad otthont nekik, de nem ritka az sem, hogy helyszínspecifikusak. Az előadásaink egy részét valamilyen nemzetközi együttműködésben hozzuk létre. Éljük a magyar független színházak viharos életét. Egy évvel ezelőtt megnyitottuk a STEREO Művházat, amely a nevével ellentétben igazából nem művelődési ház, hanem közösségi tér és kulturális műhely. Alapvetően próbákat, workshopokat, munkabemutatókat, vetítéseket és közösségi programokat, fórumokat tartunk és látunk vendégül. Inkább inkubációs jellegű munka zajlik, tehát nem a szélesebb nyilvánosságnak szólnak a programok. Nincs is rendszeres nyilvános programunk, bár vannak nyitott események.

Habár sokféle projekten dolgozunk, általánosságban a STEREO AKT-ról elmondható, hogy a szerintünk húsbavágó, a nézők közvetlen valóságának részét képező témákkal foglalkozunk.

Szeretjük megpiszkálni a közönség előfeltevéseit, és felhívni a figyelmet az értelmiség felelősségére. Mi nem bólogató egyetértésre akarjuk késztetni a középosztálybeli közönségünk,

épp ellenkezőleg, inkább próbáljuk megkérdőjelezni a dolgok okát, és megmutatni a közös felelősséget. Vannak frontálisabb előadásaink, és vannak olyanok, amik interaktívabbak, jobban alapoznak a nézők aktív részvételére, de az közös bennük, hogy érett, aktív állampolgárként tekintünk a nézőkre, akiktől elvárjuk, hogy beletegyék a sajátjukat. Vagy azért, mert a történet igényel valami kiegészítést, vagy azért, mert valamilyen más módon kell a jelenlétével hozzájárulnia a nézőnek a teljes élményhez. És nagyon jellemző az, hogy nemcsak profikkal, hanem civil szereplőkkel is dolgozunk, akik vagy érintettjei vagy szakértői az adott témának.

Kicsit úgy tűnhet azoknak, akik nem követik a STEREO AKT-ot, vagy a te megnyilatkozásaidat, hogy a film mintha a semmiből jött volna – pedig a megjelenése óta több helyen is az egyik legfontosabb idei magyar filmek nevezték, a 3000 számozott darab-hoz vagy a Magyarázat Mindenre-hez hasonlították. Miért lehetett előzetesen viszonylag keveset hallani látni róla, és miért nem szerepelt nemzetközi filmfesztiválok programjában sem a Nyersanyag?

A film szerepelt két A-kategóriás fesztivál fejlesztő programjában. Mind a kettő nagyon sokat segített a befejezésében. Az egyik a tallinni Black Nights fesztivál szakmai programja volt, a másik pedig a Karlovy Vary fesztiválé. Versenyprogramban egyelőre valóban nem szerepelt a film. Úgy döntöttünk, hogy az aktualitása miatt, és azért, mert már fél éve kész van  a film, most jelentetjük meg. Nem éri meg nekünk még egy évet várni csak azért, hogy elmondhassuk, hogy szerepelt ilyen vagy olyan fesztiválokon, a nézők többségét sem elsősorban a fesztivál megjelenésekkel lehet bevinni a moziba, max az jelent nagy hírverést, ha valami fontos díjat is kap a film. És az is bennem volt, hogy közelegnek a választások, ilyenkor a társadalom azért egy picit alapból is politikusabbá vagy legalábbis érzékenyebbé válik a filmünkben ábrázolt témák iránt, mint pl. a hatalmaskodás, korrupció, kizsákmányolás.

„Ma a cenzúra nem direkte működik, hanem a források elapasztásával” – nyilatkoztad tavaly egy tüntetésen a független színházak „bedarálása” kapcsán. Évek óta alkotsz nagyon kevés pénzből, az új filmed is közvetlen állami támogatás nélkül készült el. Mit jelent ez az alkotás szempontjából, milyen kompromisszumokra szorít rá, és mi teszi lehetővé, hogy ilyen körülmények között is dolgozz?

Rá vagyunk utalva arra, hogy minden munka szélesebb együttműködésben valósuljon meg, akár a befogadóhellyel, akár egy fesztivállal, akár egy magyar vagy nemzetközi társproducerrel. Visszatérő modell, hogy először külföldön csinálunk meg valamit, aztán hazahozzuk az adott előadást. És persze hosszas előkészítésre van szükség, van olyan előadás, amelynél egy-másfél éves munkát igényel csak a források megszerzése. Ennek van pozitív oldala is, jól át kell gondolni, hogy mit csinálsz, miért csinálod, kinek készül. És mi szükség rá, mi a társadalmi és művészi haszna. Továbbá számunkra minden körülmény között fontos, hogy ne szívességi alapú legyen a munka, legyen méltányos fizetés. Persze ez nem a versenyszféra, és állandó adottság, hogy azok a művészek, alkotók, közreműködők, akikkel dolgozunk, sok más produkcióban is benne vannak. Van egy nagyfokú munkahalmozás, ami nagyon-nagyon megnehezíti az egyeztetést, és nem tesz jót sem a minőségnek, sem a munka hangulatának.

A mostani film kapcsán elsősorban azt kellett mérlegelnünk, hogy nagyjából húsz nap alatt le tudjuk-e forgatni. A napok száma központi kérdés a költségvetésnél, pláne egy vidéken forgó film esetében, ahol az utazás, meg a szállás költsége miatt a napok száma sok mindent befolyásol. Feszített tempóval sikerült tartanunk a menetrendet. A helyszínek, a díszlet vagy a felvétel módjának kiválasztásánál is költséghatékonyak voltunk. De ezek nem munka közbeni lemondások voltak, hanem előzetes döntések, felmérve azt, hogy mik a lehetőségeink. Vannak olyan filmtervek, ahol fel sem merülhet, hogy ezt kis költségvetésből megcsinálható, de mivel ez egy dokumentarista elemekkel dolgozó, igazából nagyon egyszerű látványvilágú film, amiben kevés a filmnyelvi trükközés, így meg lehetett csinálni a számunkra elérhető forrásokból.

A korábbi színházi munkáidban gyakran szerepet kapott a rendszer- és kormánykritikusság, gyakran akár a színészek személyes tapasztalataival és a közönség bevonásával. Ezek jórészt könnyedebb, humorosabb hangvételűek voltak, ami talán hiánypótló is a humorát vesztett közbeszédben. A Nyersanyagban is van azért humor, de talán mégsem illeszkedik annyira a STEREO AKT-tól megszokott mintázatba. Miért egy ilyen, komolyabb alkotással debütáltatok a nagyvásznon?

Szerintem a színházi munkáinkra sem elsősorban a könnyedség a jellemző, én legalábbis nem így nevezném, de az tény, hogy markánsabban nyúlunk a stilizáció, az elemeltség, a zeneiség, az irónia eszközeihez. A Nyersanyag esetén pedig az elejétől éreztem, hogy ez egy olyan történet, ami reális tér- és időkezelést,  autentikusságot igényel, olyat, amire csak a mozgókép képes. A nyersesség, az „in your face”-jelleg érdekelt. Szituáció-, dialóg- és színészközpontú helyzeteket szerettünk volna csinálni, egy olyan közegben, ami ismerős is, de közben sok néző számára a pici részletektől fejbekólintó hatása tud lenni – egy olyan hangulatot akartunk teremteni, amit leegyszerűsítve valóságosságnak tudunk nevezni.

Közelebb lépve a filmhez, milyen határokat lép át konkrétan Tamás az önérdekvezérelt segíteni akarása következtében?

Vannak filmes meg emberi etikai határok, amikor íratlan szabályokról beszélhetünk. Ami már büntetőjogi kategória, amikor betör a hivatalba, és jogtalanul másolatot készít hivatalos papírokról. De ennél sokkal megkérdőjelezhetőbbek és fájdalmasabbak azok, amikor visszaél régi és új ismerőseinek bizalmával. Amikor beleviszi Zsanit, egy 15 éves lányt egy olyan játékba, ami egy szórakoztató, cinkos, tét nélküli szórakozásnak tűnik, de valójában Tamás nyomozásra használja a helyzetet. Amikor engedély nélkül készít felvételt valakiről, vagy amikor egyeztetés nélkül a széles nyilvánosság elé tárja az anyagokat, amit a saját logikája, szerkesztési elvei szerint vágott össze. És vannak azok, az inkább emberi alapon megkérdőjelezhető dolgok, mint a viselkedése a hozzá lojális társaival, akik közül az egyik ráadásul a barátnője. Velük közösen szövetkezik egy munkára, de egy idő után már egyáltalán nem hallgat a véleményükre, megy a saját feje után, ami nagyon káros.

A hibái, bűnei ellenére nagyon ódzkodtunk attól, hogy klasszikus negatív karakterként ábrázoljuk őt. És ez ugyanúgy érvényes a polgármesterre, Gáspárra is. Mindkettejüknek sokféle motivációja van. Van bennük egó, büszkeség és ambíció. Tamás valóban érzékeny a problémákra, és szándékosan akarja borítani az asztalt egy olyan helyzetben, amiről azt gondolja, hogy bántalmazó. És van benne empátia, figyelem, kíváncsiság, de valóban nem annyira érzékenyen viszonyul a helyzethez, mint amennyit az megkívánna. Csak feltételezésekből indul ki, hogy mi az, amitől jó lenne a másiknak.

Tamás riválisa a filmben Gáspár, a simlis, atyáskodó polgármester, aki miközben segíti-vezeti a falut, ki is zsákmányolja annak lakóit. A két vetélkedő férfialakból kiindulva talán arra juthatunk, hogy a Nyersanyag a gőg és az önbecsapás filmje: Tamás és Gáspár mindketten úgy hiszik, hogy jót tesznek a falunak. Miről szól az ő párharcuk?

Az első perctől kezdve egyértelmű volt számunkra, hogy a polgármester férfi kell legyen, aki egy klasszikus patriarchális, atyáskodóan gondoskodó dinamikában tartja a falu lakosságát, hiszen ez jóval jellemzőbb. Hozzá képest ellenpont értékrendben, megközelítésben és bizonyos értelemben férfiképben is Tamás, aki inkább intellektuális vezető akar lenni, ezen a síkon juttatja érvényre az akaratát.

Igazából itt egy városi, szofisztikált, felső-középosztálybeli értékrend és ennek az exportja, egyfajta modernkori gyarmatosítás attitűdje találkozik egy sokkal elementárisabb, ösztönösebb, elsőkörösebb hatalmi működéssel.

E kettő feszültsége érdekelt minket.

Ha már értékexport és modernkori gyarmatosítás: hol vannak a civil, a legtöbb esetben tényleg segítő szándékú projektek korlátai, erről is szól a film? 

A moralizálást igyekeztünk elkerülni. Nem cél, hogy a filmünk a rosszul elsülő közösségi projektek kritikája legyen, hiszen hogy jövök én ahhoz, hogy azokat kritizáljam. Nem akartunk belerúgni a munkájukat nehéz körülmények között végző, segítő szakmában dolgozókba.

Mi arra a szakadékra akartunk rámutatni, ami a városi értelmiség és a leszakadt, marginalizált, mélyszegénységben élők között van.

Utóbbit szerintem az emberek nagy része vagy nagyon-nagyon felületesen, vagy egzotikumok szintjén, romanticizálva tapasztalja meg. Kibeszéletlen, szinte tabusított az a párhuzamos valóság, amiben élünk, ami akkor válik nyilvánvalóvá, mint például a 2022-es szavazatszámlálók esetében. Önmagát teszi nevetségessé a privilegizált városi azzal, hogy mint akkor, naivan rácsodálkozik a magyar valóságra: elnevezi, kategorizálja, és homogén masszaként próbálja értelmezni a magyar vidéket. Egyfajta kognitív disszonanciát eredményez az, hogy vannak dolgok, amikkel együtt élünk, de nem vagyunk velük elégedettek, és a problémákra nincsenek válaszaink se, mert nem is beszélünk róla.

De nem csak a városi értelmiségnek szól a film. Volt már a nézőink között olyan, aki érintett a témában, falusi polgármester, voltak fiatalok, konzervatívak, baloldaliak, látta már NER-közeli ember is, és az általános tapasztalat, hogy mindenkiben megmozgat valami frusztráló dolgot, azt érzi az ember, hogy ez nem oké, és nem szabadna így lennie. 

Erről a szakadékról is akartunk kérdezni. A zárlat inkább pesszimista, a kudarc felismerésénél válunk el Tamástól. A film megmutatja azt, hogy mennyire cselekvésképtelen az elkötelezett értelmiség intézmények nélkül. De valóban nincs mit tenni? Milyen cselekvésre hív fel a film az intézmények (akár az állami cselekvés) hiányának felmutatásával?

Drámai és alkotói szempontból nagyon frusztráló lenne, ha a reménytelenség talajára akarnánk kitaszítani a nézőt. Az intézmények hiánya mellett azért sem cselekvőképes/sikeres Tamás, mert egyedül vágott neki, mert nincsen körülötte csapat, közösség, és hosszú távú gondolkodás. Impulzívan cselekszik, és nem számol a következményekkel. Erre utal például az a pillanat, amikor Pali, a kisfiú számon kéri Tamáson, hogy mi lett az uborkával, amit kilőttek az űrbe, és ekkor hirtelen szembesül vele, hogy jézusom, ez a srác emlékszik arra, amit négy-öt hónappal ezelőtt mondtam vagy tettem.

Az a hozzáállás, hogy majd én szabadságharcosként egyedül nagy gesztusokat teszek, és nagy eredményt várok, nem működött szerintem soha sehol. A változáshoz kitartó csapatmunkára van szükség, még a legkisebb változáshoz, vagy akár csak a problémák enyhítéséhez is. És igen, politikai akarat vagy állami beavatkozás nélkül, és persze pénz nélkül nincsenek strukturális változások.

A mi kérdésünk az, hogy vajon van-e társadalmi igény a változásra? Meddig vagyunk hajlandóak tolerálni, hogy egy szétszakadó országban élünk, ahol ilyen szintű az igazságtalanság és az esélyegyenlőtlenség? Ha ezt egyre kevesebben hajlandóak elviselni, annál könnyebben kikényszeríthetőek bizonyos lépések vagy rendszerszintű változások. Igazából mindenki felelős, és mindenkinek van szava, de nem mindenkinek feladata tudni, hogy mit kell tenni. Ahhoz viszont, hogy bárki elszámoljon a lelkiismeretével, és meglegyen benne a kellő empátia ahhoz, hogy szolidaritást tudjon vállalni a másik emberrel, ebben a kirakósban – remélem – lehet egy puzzle-darabka a történetünk.

A film nyersessége mellett azért operál egy-két szimbólummal – ilyen az űrbe fellőtt uborka is például. Miért fontos szerinted, hogy legyenek egy ennyire realizmusba hajló filmben ehhez hasonló, fantáziateremtő elemek?

A filmben a dokumentarista és az absztraktabb elemek direkt vannak vegyítve. A szatíra, a humor is megjelenik, mert bár dokumentarista elemekkel dolgozik, ez nem egy dokumentum-, hanem egy fikciós film, amiben a képzeletre és a fantáziánkra is hagyatkozunk, amiben ugyanúgy helye van a költői dolgoknak, hiába nagyon narratív a történet. Ez részben alkotói ösztönből is jön, és abból az igényből, hogy lazítsunk, könnyítsünk azon a sokszor nagyon nyers, tömény valóságon, amit bemutatunk. Minden olyan érzéki dolog, ami hozzátesz a narratívához, amitől több lesz, mint mondjuk egy közéleti témájú riport, az nagyon-nagyon jó, mert ezektől tud igazán mélyre menni valami.

Az uborka lehet nagyon nyers, konkrét motívum is, hiszen prózai oka is van annak, hogy a stáb szállását egyre inkább ellepik a zöldségek: tényleg ott elég hűvös, száraz az ubiknak. És persze lehet manipulatív eszközként is tekinteni rá, a polgármester ki akarja rakni őket, és azért használja raktárként a szobájukat. Továbbá a filmben az uborka a megélhetést, a boldogulást és a jövőbe való befektetést jelenti, nem szimbolikusan, hanem teljesen konkrét értelemben. A film végét sem csak nagyon elvontan lehet érteni. Palinak az a mondata, hogy ha az uborka visszaesik, akkor el tudjuk ültetni, és lesz mindig mit enni, egy nagyon egyszerű és nyilvánvaló, az egyszerűségétől szép gondolat. Megmutatja, hogy nem olyan borzasztó nagy értékekre vágynak feltétlenül az emberek, hanem arra, hogy legyen egzisztenciális biztonság, fedél a fejük fölött, legyen mit enni. Emberi méltóságra. De az uborka kilövése számomra azt is jelenti, hogy el lehet a földtől rugaszkodni kicsit, és magasabbról visszatekinteni arra, ahol vagyunk.

Nagyobb perspektívából nézni a dolgokat, ahonnan nézve még bármi lehet – amíg vissza nem zuhanunk újra.