A feszültség uralása. Ezzel a fogalommal határozhatnánk meg azt az igyekezetet, amely Tajvan kapcsán az Amerikai Egyesült Államok és Kína kapcsolatát jellemzi. Bár a szigeten ma zajló parlamenti- és elnökválasztás előtt – s általában a névleg függetlenségpárti progresszívek nyolc évig tartó kormányzása alatt – a feszültség felizzott, valójában semmi sem utal arra, hogy úgy a két atomhatalomnak, mind pedig a tajvani választásokon részt vevő szereplőknek egyéb célja lenne, mint a status quo fenntartása.

Az, hogy a Kínai Népköztársaság az Egyesült Államok ellensége, s a viszonyuk nem pusztán a kölcsönös bizalmatlanság talaján áll, meglehetősen új jelenség.

Az elmérgesedés mondhatni egy telefonhívással kezdődött 2016 decemberében, amikor a világ botrányára elnökké választott Donald Trump feltelefonálta Caj Jing-vent, Tajvan új elnökét, s voltaképpen önálló entitásként kezelte a szigetországot, amelyet mindössze 13 ország ismer el független államként, köztük Paraguay és a Vatikán. Ezzel legalábbis óriásit nőtt a mintegy 24 milliós lakosságú szigetország nemzetközi politikai jelentősége.

A két hatalom a hetvenes évek óta békülőben volt egymással, ennek úttörője Henry Kissinger külügyminiszter volt, aki a béküléssel a Népköztársaság és a Szovjetunió konfliktusát igyekezett elmélyíteni és meghosszabbítani. A kapcsolat a telefonhívás után azonban  gyorsan megromlott. A kölcsönös szerződések felmondása, a vámháború és a retorikai hadakozás pedig a mai napig tart, legalábbis Joe Biden elnöksége mit sem enyhített a két állam feszült kapcsolatán. A válság mélypontja Nancy Pelosi egykori képviselőházi elnök 2022 augusztusi tajvani útja volt. Bár az utazás nyilvánvaló szimbolikus értékkel bírt (egyként szólt az Ukrajnában hadakozó Oroszországnak és a Kínai Népköztársaságnak), egyben jelezte, hogy az Egyesült Államok – amely formálisan továbbra is tartja magát az „egy ország” elképzeléshez, jelesül Tajvant nem kezeli önálló államként – nem kíván lemondani a feszültség fenntartásáról. Nem is váratott sokáig magára a válasz: Kína nyomban hadgyakorlatokba kezdett a Tajvani-szorosban.

Ám számítsuk ide a Csendes-óceánon idestova hetven éve állomásozó amerikai hadiflottát (erről a nemrég elhunyt John Pilger The Coming War on China c. filmje szolgálhat eligazítással), a Tajvan légterét rendre-módra megsértő kínai hadirepülőket, az Egyesült Államok és Kína rendszeres hadgyakorlatait Tajvan körül – ez az az ellenségeskedés, mely legelébb a belpolitikában hozhat hasznot, s nem a közvetlen összecsapásokban mutatkozik meg.

Így amikor a tajvani választások kapcsán arról olvasunk, hogy Kína árgus szemekkel követi az eseményeket, vagy hogy Joe Biden bejelentette, hogy a választások után magas rangú delegáció fog érkezni a szigetre – ezeket a híreket kezeljük a helyén. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy elfogadjuk az államok közti még oly burkolt fenyegetőzések, erőfitogtatások jogosultságát, ami már a puszta szólamokon keresztül is ártó. Ha a világ politikai rivalizálásának hőfokát kívánjuk lemérni, s különösképpen az USA és Kína viszonyát mérnénk fel, ám érdemes Tajvan szigete mellett a tengerbe mártani a hőmérőnket.

Érezhető a nemzetközi sajtó igyekezete, hogy lelket leheljen a parlamentáris- és elnökválasztásokba. Mintha politikai elképzelések nélkül érdemi változás kivívható lenne, mintha a makacs elképzelés, miszerint a fiatalok pusztán azzal, hogy fiatalok, már valamiféle változásnak ágyaznának meg, igaz lenne.

A figyelem legalábbis Ko Ven-je felé irányul, aki a két nagy párt mellett próbál meg érdemi eredményt elérni. Mivel Tajvan félelnöki rendszer, az államfő pedig a parlament jóváhagyása nélkül is kinevezhet miniszterelnököt, az államfőválasztás kiemelt fontosságú, s Ko Ven-je a mérleg nyelvét képezheti a voksoláson. Ám őnéki éppen a „középutassággal” kellene az érdeklődést felkeltenie. Tajpej egykori polgármestere, az alig öt éve alapított Tajvani Néppárt (TPP) jelöltje nem ragaszkodik a szigetország függetlenségéhez, mellyel – állítólag – a Kuomintangtól (KMT) von el fiatal szavazókat, amely az egy Kína nézet pártján áll, közben azonban erodálja a Demokratikus Progresszív Párt (DPP) álláspontját, amely alkotmánymódosítással kiván függetlenséget kiharcolni.

Természetesen az említett pártok közti különbségek kevésbé élesek, mint ahogyan talán az előző mondatunk sugallná. Bár a progresszívek nyolc évig kormányoztak, se parlamenti többségük nem volt az alkotmányozáshoz, sem döntő elszánásuk, hogy akaratukat (amely még a párton belül sem töretlen) végigvigyék. (Jegyezzük azért azt a 2018-as népszavazást, melyen a megkérdezettek elvetették azt az ötletet, hogy a Köztársaság Tajvan név alatt vágjon neki a tokiói olimpiának.)  Amíg a tajvani csipeket (gondoljunk a TSMC óriásvállalat készülékeire) a kontinentális Kínában szerelik be az amerikai mobiltelefonokba, s amíg Tajvan élelmiszer-ellátása a Népköztársaságtól függ, addig az eszkalációval fenyegető függetlenségi szándék megmarad kampányszövegnek. S ne vakítson el bennünket a tech szektor csillogása: amint arra Michael Robert marxista közgazdász felhívta a figyelmet,

az USA beruházásainak dacára Tajvanon a profitabilitás zuhan, a fiatalok munkanélkülisége két évtizede magas, az egyenlőtlenség pedig jelentős a szigeten.

Amíg a progresszívek a demokrácia versus diktatúra párral kampányolnak, ugyanakkor elnökjelöltjük, az eddigi alelnök, Laj Cseng-tö a függetlenedési törekvés enyhítésével kívánja a kínai lerohanástól tartó polgárokat megnyerni, addig a Kuomintang a háború vagy béke perspektívája közti választást tételezi. Bár Laj Cseng-tö akár a szavazatok ötven százalékát is megszerezheti, a győzelme nem biztos. Úgy tűnik legalábbis, hogy a Kuomintang jelöltje, Hu Ju-hi egykori rendőrfőnök és Új-Tajpej volt polgármestere béke-szólama meggyőző. Ő úgy pozicionálja magát, mint aki képes enyhíteni a Kínával fennálló feszültséget, fejleszteni a kereskedelmet és a befektetéseket, valamint elősegíteni a kínai turisták visszatérését Tajvanra.

A jobboldali Kuomintang pálfordulása érdemel még pár szót. Az 1949-es forradalomban Kínában megbuktatott KMT (a Japán megszállás alól frissiben fölszabadult) Tajvanon egészen a nyolcvanas évekig katonai diktatúrát tartott fenn. A progresszív párt ezért olyan fiatal, 1986-ig más párt nem létezhetett a szigeten. A fehérterror idején legalább 18 ezer baloldalit és kommunistát gyilkoltak meg, de nem kímélték a kommunistákat a világháború előtt sem, érdemes csak emlékünkbe idézni az 1927-es sanghaji vérengzést.

A Mao Ce-tung halálát követő kapitalista restauráció pekingi felkarolásával a KMT és a Kínai Kommunista Párt azonban közös célokat talált. Mindkettő számára örvendetes volt Tajvan bőséges befektetése a kínai iparba, mely neki olcsó munkaerőt kínált. Mindemellett a sziget az Egyesült Államok beruházásait is szívesen fogadta, a csipgyártás lényegében az USA segítsége nélkül elképzelhetetlen lett volna. S bár a Kuomintang elutasítja az „egy ország két rendszer” elképzelést (melyet Kína pl. Hongkong vagy Makaó kapcsán gyakorol: álságosan), de egyetlen Kínáról beszél – azért annak a Kínának a berendezkedését szeretné befolyásolni. Ha a Kínai Kommunista Párt örülne is tehát a KMT győzelmének, azért kölcsönös bizalomról messze nem beszélhetünk.

Érdemes követnünk a mai választásokat: minden fenntartásunk ellenére is. A status quo megőrzésére való törekvés rég volt ilyen meggondolkodtató.