Tömeges fasiszta erődemonstrációra került sor vasárnap Rómában. Egy jobboldali eseményen több száz, katonás rendben álló feketeinges lengette a karját vezényszóra, minden karlandítésnél azt kiabálva, hogy „Jelen!”. Az olaszországi médiát és internetes felületeket hétfő reggel elöntötték az eseményen készült videófelvételek és fényképek, erőteljes indulatokat felkorbácsolva a közbeszédben.
Az eseménynek egy hetvenes évekbeli esemény évfordulója adott alkalmat. Vasárnap több jobboldali és szélsőjobboldali szervezet is tiszteletét fejezte ki a neofasiszta Olasz Szociális Mozgalom (Movimento Sociale Italiano – MSI) egykori helyi székházánál, ahol 1978 elején ismeretlen tettesek tüzet nyitottak az MSI ifjúsági szárnyának (Ifjúsági Front) egy kisebb csoportjára, megölve két tinédzsert. A jelenleg kormányzó, az azóta megszűnt MSI-hez erősen köthető Fratelli d’Italia több prominens tagja és szövetségese is részt vett a megemlékezéseken aznap, igaz, állításuk szerint egy másik, nem túl messze lévő helyszínen, még a neofasiszta műsorozás előtt.
Roma, Italia, 2024.
Vergogna di Stato. #AccaLarentia pic.twitter.com/yR7VtvmfVR— Paolo Berizzi (@PBerizzi) January 7, 2024
A megemlékezések egy pontján jelenlévő, az áldozatok emlékére koszorút elhelyező Francesco Rocca, Lazio tartomány szélsőjobboldal által támogatott elnöke maga is az Ifjúsági Front tagja volt egyetemista évei alatt. Rocca-t és több másik, az eseményen résztvevő jobboldali közéleti személyiséget, így Miguel Gotort, a helyi kulturális kormányzat vezetőjét, Andrea De Priamo-t, a kormányzó Fratelli d’Italia szenátorát, valamint többek közt – szintén a legnagyobb kormánypártból – Fabio Rampellit, az alsóház alelnökét is komoly kritika érte több helyről az események után.
„A halottakról való megemlékezés egy dolog, fasiszta gyűléseknek intézményes fedezetet adni viszont már más. Az évek során a bal- és a jobboldal is azon dolgozott, hogy közös emléket állítson az Ólomévek [intenzív politikai erőszak-sorozat Olaszországban 1968 és 1988 között – B.L.] áldozatainak, de ez a tüntetés valami más. Rocca és Angelilli ne feledjék, hogy egy demokratikus intézmény élén állnak”
– közölte a sajtóval Emanuela Droghei, az ellenzéki Demokrata Párt egyik helyi vezetője.
A jobboldali politikusok részéről vegyes reakciók érkeztek. A Droghei által a demokráciára emlékeztetett Rocca felháborodottan utasította vissza a vádat, hogy fasisztákat leplezett volna:
„[Droghei] Via Acca Larenzia-i mészárlásról való megemlékezéssel kapcsolatos vádjai hamisak, szürreálisak és rágalmazóak. Az intézményi ünnepség, amelyen részt vettem, és amelyen részt vett Miguel Gotor, Róma tanácsosa is, rendkívül higgadt volt, és kizárólag az Ólomévek három áldozatára való emlékezés volt a célja. Egyetlen intézményi iroda előtt sem volt római tisztelgés, amit maga Gotor is megerősíthet.”
Rocca bírósági perrel is megfenyegette az ellenzéki politikust. Egészen más hangot ütött meg az esettel kapcsolatban Olaszország külügyminisztere, a koalíció tag Forza Italia párttitkára:
„Mi olyan erő vagyunk, amely biztosan nem fasiszta, mi antifasiszták vagyunk. Azokat, akik így viselkedtek, természetesen mindenkinek el kell ítélnie, ahogyan minden diktatúrát támogató demonstrációt el kell ítélni. Van egy törvényünk, ami kimondja, hogy hazánkban nem lehet a fasizmust mentegetni.”
De mik azok az Ólomévek?
Ólomévek (Anni di piombo) néven szokás emlegetni azt a – nagyjából – 1968-tól 1988-ig tartó, intenzív politikai erőszakkal jellemzett időszakot Olaszországban, amelynek során szélsőbaloldali és szélsőjobboldali szervezetek tömegével követtek el terrortámadásokat és célzott merényleteket. Ebben az időszakban több mint 400 ember lelte halálát a támadások során, és több ezren sérültek meg.
Mint utólag kiderült, ebben az időszakban a CIA az olasz hatóságokkal együttműködve számos politikai elterelő akció szervezése körül jelent meg. A „Gladio-művelet” eredetileg egy potenciális szovjet invázió utáni ellenállásra készített elő fegyveres csoportokat – nem ritkán korábbi fasiszta szervezetek tagjaiból verbuválva. Ezeket az erőforrásokat a hidegháború nyugodtabb mederbe kerülésével leginkább diverzáns, nem ritkán ún. „false flag” akciókra mozgósították a helyi és amerikai szolgálatok, vagyis bizonyos akciókat úgy állítottak be, mintha azokat baloldali csoportok követték volna el. Ettől még persze bőven akadt példa igazi szélsőbaloldali merényletekre is, de ezzel a taktikával a hatóságok gyakran tudatosan gerjesztették a politikai feszültségeket az utcákon, amit aztán a baloldali szervezetek, szakszervezetek elleni közhangulat felkorbácsolására használtak.
Átmentett fasizmus
Az olasz fasizmus félhibernált formában a második világháború után is fennmaradt. A feljebb említett MSI Mussolini volt tisztjeiből alakult, ám a politikai életben sok vizet nem zavart egészen a kilencvenes évekig. Tavaly megjelent, Mussolini’s Grandchildren: Fascism in Contemporary Italy (Mussolini unokái – Fasizmus korunk Olaszországában) című könyvében David Broder olasz fasizmus-kutató vázolta fel a Giorgia Meloni miniszterelnök pártja és a klasszikus fasiszták közötti leszármazás menetét. Broder bemutatta ezzel párhuzamosan azt a folyamatot is, ahogyan a fasizmus örökösei Olaszországban évtizedek szívós munkájával elérték, hogy az ideológia átmentődjön a modern politikai életbe, magát leginkább „konzervativizmusnak” álcázva, a jelenséget ugyanakkor pontosabban ragadja meg a „posztfasizmus” kifejezés.
A kiterjedt antifasiszta konszenzus évtizedei alatt – tehát a háború végétől a kilencvenes évekig – az MSI nem igazán rúgott labdába a politikai színtéren, ám Silvio Berlusconi első kormányába bevette őket, így jóval nagyobb közfigyelem fordult rájuk, amelyet a párt ódivatú fasizmusa „újrabrandingelésére” használt. Formálisan-teátrálisan szakítottak a Mussolini-örökséggel, és megváltoztatták a nevüket Nemzeti Szövetségre (Alleanza Nazionale). Ez a formáció a kétezres években beolvadt a Berlusconi-féle Forza Italia-ba, majd nagyrészt a valamikori tagok kiválásával megszületett a Fratelli d’Italia (FdI), a jelenleg legnagyobb kormányerőként kormányzó posztfasiszta párt.
Az MSI és annak örökségét továbbvivő FdI hosszú évtizedekig tudatosan vett célba közmegbecsülésnek örvendő egykori partizánokat, illetve antifasiszta történelmi személyiségeket, valamint kisebb, partizánok által elkövetett atrocitások alapján építette ki a maga egyrészt-másrészt álláspontját, amelyben az Olaszország felszabadulásáért küzdő antifasiszta partizánok és kommunisták egy polcra kerültek történetmesélésükben a fasiszta elnyomókkal.
A fasiszták örökösei mindeközben viszonylagos sikerrel táplálták magukról a képet, miszerint ők az igazi demokrácia elnyomott őrzői, akik egyszerre küzdenek a külső kommunista veszély, és annak belföldi képviselői ellen. A kilencvenes évekbeli nagy transzformáció, tehát a NATO-val való ideológiai megbékélés, és az antiszemitizmus elutasítása idején Broder szerint nem történt más részükről, mint a leglátványosabb külsőségek levetkőzése, ami alacsony ár volt a nagyobb politikai befolyás megszerzéséért. Ezt a befolyást a közbeszédben – mint láthatjuk – aztán sikeresen visszaforgatták saját soviniszta, szélsőjobboldali politikájuk megerősítésére, így lett látszatában „fasizmusmentes” a valójában fasiszta örökségével sosem szakító, „fehér, keresztény hagyományos családot” a bevándorlóktól „védelmező”, agresszív retorikával működő… fasiszta párt.
Bár az antifasiszta hagyományokat egyelőre kevéssé kell félteni Olaszországban, hisz mind a baloldali politikusok, szakszervezetek, mind az általános lakosság körében jelentősen elutasított a Mussolini-romantika, kétségtelen, hogy a fasizmus jelképeit, retorikáját és politikai hagyományait Giorgia Meloni pártjának, és annak elődjének sikerült átmentenie és megerősítenie az elmúlt évtizedekben.
Ennek eklatáns példája a vasárnapi római fasiszta vircsaft is.
