Jacques Delors 98 évig élt. Amikor 2023. december 27-én elhunyt, a közösségi média gyászüzenetekkel telt meg az Európai Unió jelenlegi és korábbi tisztségviselőitől, az integrációt tanító professzoroktól, közeli és távoli tisztelőktől. A közös gyásznak ez a nemzetközi pillanata ellentmond annak az általános érzületnek, amely Brüsszel említése esetén rögtön arctalan bürokratákat lát maga előtt. Jól tudjuk, az európai intézményeket névvel, politikai profillal, emberi jellemvonásokkal rendelkező figurák vezetik, de tény, hogy az átlagos megfigyelő emlékezetében kevés név ragad meg. Jacques Delors a kivétel.

Delors tízéves elnöksége (1985 – 1995) az etalon, ez az időszak az európai integráció aranykora^[1]. A tízből tízes mutatvány, amely – részben a megvalósult tervek, részben a koncepciók szintjén – örök megoldókulcsot adott az európai integrációhoz. Ugyanakkor az életmű vázlatos áttekintése rávilágít az EU-ban fellelhető némely visszásságok és diszfunkciók eredetére is.

Egységes piac – szociális dimenzió

Delors nagy hadművelete az addig ismert „közös piac” egységes piaccá változtatása volt. Ez nem szómágia vagy jogászkodás, nem valamilyen barbatrükk volt, hanem az intézkedéssel egyidőben megszülető Európai Unió összes tagállamának állampolgárai számára kézzel fogható változás lett: a tagállamok közötti határok (folyamatos ellenőrzés nélkül) átjárhatóvá váltak. Az áruk, szolgáltatások, pénz és emberek szabad áramlása mint ideál korábban is megfogalmazódott, de 1993. január elsejétől 12 ország között gyakorlattá vált, aztán pedig minden új tagra kiterjedt, sőt további országokra is, mint például Norvégia vagy Svájc. A kis luxemburgi város, Schengen neve fogalommá vált (itt írták alá 10 tagállam képviselői 1985-ben a belső határellenőrzés megszüntetéséről szóló megállapodást).

A mobilitás, amelyet 1989-ben a szociális jogok sorába emeltek, olyan programokban is megtestesült, mint az Erasmus – az EU egyik legnépszerűbb teremtménye. Ugyanakkor az egységes piac sok félreértés forrása és félremagyarázás tárgya is. Nem kevesen gondolják úgy, hogy itt egy összeurópai szabad piacról van szó, valójában azonban a hangsúly az „egységes” szón van. A szabályozás válik közössé, és közös pénzügyi-ellenőrzési infrastruktúra is épül hozzá annak érdekében, hogy a nemzeti határok átlépésének macerája a gazdasági szereplők és az egyszerű állampolgárok számára a történelem szemétdombjára kerülhessen. A belső gazdasági határok eltörlése szükségessé tette az Unióba kívülről történő belépés közös szabályozását is a menedékkérőkre^[2] vonatkozóan.

Delors projektje azonban nem egyszerűen egy 12 országra kiterjedő – aztán pedig kontinentális méretűre kiterjeszthető – óriási piactér létrehozása volt, hanem egy szociális piacgazdaság megvalósítása, a szolidaritás erős kötelékeivel.

Nem sokkal azután, hogy hivatalba lépett, összehívta a munkáltatók és munkavállalók szervezeteinek vezetőit, hogy a „nagy átalakulást” társadalmi paktumba ágyazza be. Innen eredeztethető a szociális Európa eredetmítosza, a gyakran (pl. Ursula von der Leyen által is) emlegetett Val Duchesse^[3], ahová Delors 1986 elején összehívta az összeurópai szociális partnereket. A közösségi szintű érdekegyeztetést aztán 1991-től intézményesítették, és Maastricht-tól (1992) kezdve beépítették az Unió szerződéseibe is. Erre támaszkodva indult el a munkakörülményeket szabályozó EU-szintű jogalkotás, amelynek köszönhető a munkaidő egységes korlátozása, a munkahelyi egészségvédelem kiterjesztése, a nemek közötti egyenlőség előmozdítása és sok minden más.

Delors európai szociális modelljének (amelyre a „koncert”^[4] kifejezést is előszeretettel használta) fontos alkotóeleme volt a megerősített kohéziós politika is. Tisztában volt azzal, hogy a piac működése önmagában nem egyensúlyra vezet, de területi egyenlőtlenségeket is okozhat. Ezt ellensúlyozandó, a „gazdasági, szociális és területi kohézió” előmozdítása érdekében volt szükség egy erősebb, hatékonyabb költségvetési eszköztárra, amely a lényegét tekintve mindmáig a Delors által lefektetett elvek szerint működik (bár kétségtelenül újabb frissítésre szorul).

Gondolj merészet és nagyot

Ehhez a nagy ugráshoz komoly politikai akarat és elszántság kellett, aminek a forrását az 1970-es évek válságai, gyötrődése, stagflációja körül kell keresni. A szakzsargonban az euroszklerózis nevet kapta ez az állapot, amikor az Európai Közösség tagországai azt látták, hogy az Egyesült Államok – kihasználva katonai vezető szerepét is – minden forrást megmozgat a gazdasága fellendítéséért és korszerűsítéséért, és még sebesebben húz el mindenki mellett Japán.

Delors Franciaország első szocialista kabinetjének pénzügyminisztereként (1981-84) megtapasztalhatta azt, hogy egy ilyen nagyságú nemzetgazdaság (akkoriban az öt legnagyobb tőkés gazdaság egyike) sem rendelkezik olyan stratégiai önállósággal, amely a nemzetközi rendszer volatilitása, a szabad tőkeáramlás és az amerikai hegemónia viszonyai között sebezhetetlenné tenné.

Más-más okoknál fogva, de a francia és a német vezetésben egyszerre érett meg a döntés: a megoldás a mélyebb európai integráció. Delors lett a „vezérigazgatója” annak a „nagyvállalatnak”, amelynek két társelnöke Helmut Kohl és François Mitterrand voltak.

Később úgy nyilatkozott: sikerét annak köszönheti, hogy a megfelelő ötletekkel a megfelelő időben állt elő. Tökéletes karmestere volt az integrációs folyamatnak, de a bürokratikus nagyüzem nem működött volna olyan szürke eminenciások nélkül, mint az ő hűséges fegyverhordozója, Pascal Lamy. Delors ment előre, mint a gép; átszabta az EU költségvetését és új intézményeket is életre hívott. Az EU 1958 óta működő konzultatív testülete, a Gazdasági és Szociális Bizottság mellett létrejött a Régiók Bizottsága (1994), hogy közelebb hozza a brüsszeli döntéshozatalhoz az önkormányzatok és régiók képviselőit. Azt akarta, hogy az így létrejövő új Európának „lelke” is legyen, és ebben – meggyőződéses keresztény-szocialistaként – szerepet keresett a vallásnak^[5] is. Bár az EU kompetenciái döntően a gazdaságra koncentrálódnak, még ebből is lett valami később.

Ki tolta el a valutauniót?

Amilyen nagy mű lett az egységes piac, annyira értetlenül áll a világ – különösen a 2010-13-as válságidőszak óta – a valutaunió előtt: hogy lehetett egy ennyire primitív szerkezetet létrehozni, figyelmen kívül hagyva nem csak a tudomány állását, hanem a brüsszeli bürokrácia korábban képviselt koncepcióit is? Nos, a Delors-csapat lendülete vitte be a köztudatba a tézist: egységes piachoz egységes valuta passzol. Ha ezt Európa meg tudja valósítani, képes lesz visszaszorítani az amerikai dollár hegemóniáját, és az EK (illetve a majdani EU) a saját lábára tud állni. Delors maga állt annak a bizottságnak^[6] az élére, amely – szinte kizárólag központi bankárok részvételével – a valutaunió megvalósításának menetrendjét kidolgozta és jelentésben tette közzé (1989).

A nemzeti valuta azonban sok esetben a nemzeti identitás része, a szuverenitás szimbóluma, amit a társadalom nem ad fel könnyen.

Németországnak le kellett mondania a német márkáról (DM), elvárta azonban, hogy az új egységes valutát a saját képére mintázzák. Ez a kép azonban nem felelt meg az Unió egészének; sem az eredeti 12 országnak, még kevésbé a 28 tagállamra bővült közösségnek.

Az pedig, hogy a valutauniót fiskális unió és egységes bankszabályozás nélkül gondolták bevezetni, a később történtek ismeretében valamiféle intellektuális fogyatékosság jelének is tekinthető.

Az ún. maastrichti kritériumok állítanak emléket annak a dupla ostobaságnak, miszerint egyrészt a közös valutától csak a gazdaság stabilitását (és nem a dinamikáját) várja el, másrészt pedig, hogy a gazdaság stabilitását esetlegesen megválasztott, de aztán tabuként kezelt mérőszámokhoz köti. A stabilizátorok nélküli rendszernek csak az lehet a következménye, hogy az előnyök és a kockázatok egyenlőtlenül oszlanak el, ez nem konvergenciát, hanem divergenciát^[7] okoz, és a közösség egésze egy deflációs mechanizmusba zárja magát, ami hosszú távon versenyhátrányt okoz minden szereplőnek.

Szemtanúk szerint a Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) eredeti modelljének kidolgozói közül sokan tisztában voltak a terv hiányosságaival, úgy gondolták azonban, hogy a folyamatnak – a német kérdéssel összefüggő sürgősség miatt – a maga korlátjai között is el kell indulnia, a hiányosságokat pedig majd pótolják, mielőtt túl késő lesz. Nem így lett. Ezt nevezhetjük „Delors-paradoxonnak”: az egységes piachoz gondosan megépítették a szociális dimenziót, de a valutaunióhoz – korábbi és korabeli figyelmeztetések ellenére – nem társítottak ilyet, ami aztán két évtized múltán veszélybe sorolta a Delors által megálmodott európai szociális modellt is.

Delors kontra Thatcher

A Delors-nosztalgia egyik oka, hogy ő egyszerre volt technokrata és politikai vezető, aki ha kellett, nyilvánosan vitázott, és konfliktusokat is vállalt. Ez pedig azt jelenti, hogy a Brexithez vezető hosszú út is Delors-ral kezdődött. A szomorú végkifejlet persze a köztes évtizedek jobb döntései által elkerülhető lett volna, de az elhidegülés kezdete éppen arra az időszakra datálódik, amikor Brüsszelben az optimizmus uralkodott, miközben az Egyesült Királyságban, tehát az egyik legnagyobb tagállamban, a szkepszis eresztett gyökeret.

Margaret Thatcher idején a britek támogatói, sőt élharcosai voltak az egységes piac létrehozásának. Azt a francia-német koncepciót azonban már nem fogadták el, hogy az egységes piachoz egységes valuta is tartozzon, és a közösség szintjére emeljék a szociális kérdéseket. A thatcheristáktól távol állt a kontinensre jellemző és Delors által is favorizált neokorporatista modell^[8]. Emellett tudatában voltak annak, hogy a német gazdaság termelékenysége gyorsabban nő, mint a brité (mivel a thatcheri „forradalom” semmiféle pozitív hatással nem járt a gazdaság endogén növekedési képességére), ezért továbbra is szükségük lesz a nemzeti valutára, hogy azt időről időre leértékelhessék.

A két koncepciónak össze kellett ütköznie.

Az EU történetének talán legnagyobb politikai párbaja zajlott le 1988 szeptemberében, amikor Delors Angliába utazott, és beszédet mondott a brit szakszervezetek éves konferenciáján Bornemouth-ban.

Ezzel nemcsak a brit, hanem az egész európai szakszervezeti mozgalmat a mélyebb integráció, tehát az egységes piac oldalára tudta állítani. Kevesebb, mint két héttel később Thatcher Bruges-ben (a College of Europe vendégeként) mondott híressé vált beszédet integrációs koncepciójáról, de valójában a mélyebb integráció elutasításáról.

Thatcher eltökélt volt: nem azért győzte le otthon „a szocializmust”, hogy azt európai szinten visszacsempésszék és rákényszerítsék. A Delors-Thatcher párharctól kezdve a Munkáspárt döntően EU-pártivá vált^[9], a Konzervatív Párt viszont elkezdte magát felőrölni az európai kérdés mentén (kezdve az 1992-es Fekete Szerdával, majd az 1997-es választások elvesztésével).

A britek a Delors-korszak ünnepelt vívmányához, a schengeni övezethez se csatlakoztak, és mivel onnantól kezdve a konzervatívok rutinjává vált, hogy a világ minden bajáért Brüsszelt hibáztassák, végül 2016-ban a britek kiszavazták magukat az Unióból (amit a többségük már bán, de ez egy érzés, nem pedig terv).

Keletre, Nyugatról

Delors hivatali időszakát fontos EU-bővítések is szegélyezték. 1986-ban került sor a spanyol és portugál csatlakozásra – ezeket nagyrészt már Delors hivatalba lépése előtt előkészítették. Úgy tűnhetett, hogy a Közösség hosszú ideig 12 taggal fog működni. Majd ledőlt a berlini fal, és a szovjet blokkból kiszakadó országok deklarálták törekvésüket az éppen létrejövő Unióhoz való csatlakozásra. Ettől hosszabb távon Brüsszel nem zárkózhatott el, viszont stratégiai kérdéssé vált az EFTA országok, tehát Ausztria, Finnország, Svédország és Norvégia gyorsabb felvétele (utóbbi aztán végül népszavazáson elutasította a belépést, immár másodszor).

A keleti blokk gyorsabban dezintegrálódott, mint azt Brüsszelben gondolták volna, de a bürokrácia gyorsan lekövette az eseményeket. A leggyorsabb átalakulást felmutató két ország: Lengyelország és Magyarország támogatására létrehozták a PHARE-programot, majd megkezdték egy új, a gazdasági átalakulást finanszírozó intézmény felállítását (ez lett a londoni székhelyű EBRD).

Delors idejére esett az ún. koppenhágai kritériumok elfogadása, vagyis hogy a belépést előre lefektetett politikai, gazdasági és jogi kritériumokhoz, valamint a közösség abszorpciós képességéhez kötötték. A 90-es évek elején sor került már kelet-közép-európai országokkal kötött társulási megállapodások aláírása is – első nagy lépésként a majdani teljes jogú tagság felé. Tény, hogy mivel a társulás aszimmetrikus liberalizációs folyamatot indított el^[10], a kezdeti időszakban Magyarország (és más aspiránsok) kereskedelmi deficitjét növelte az EU-országok felé, s így egyike lett azoknak a tényezőknek, amelyek később az 1995-ös Bokros-Surányi-féle stabilizációs csomagnak ágyaztak meg.

Egy megvalósult és egy meghiúsult találkozó

Amikor az ember megkapja a francia becsületrendet, megválaszthatja, hogy kitől vegye azt át. Egy feltétel van: az átadó maga is rendelkezzen a kitüntetéssel. Amikor e sorok szerzője 2014 nyarán megkapta az értesítést François Hollande aláírásával, az első gondolata az volt, hogy Delors-t kéri meg az átadásra. Ő ezt szívesen megtette volna, de kora és egészségi állapota miatt – ekkor már 89 éves volt – már nem tudott volna Brüsszelbe utazni. Így Michel Sapin, akkori pénzügyminiszter, korábbi foglalkoztatási miniszter olvashatta fel a vonatkozó elnöki üzenetet Franciaország brüsszeli képviseletén.

A felkérést az magyarázza, hogy a szerző néhány évvel korábban találkozott az idős, de inaktívnak nem nevezhető Delors-ral Párizsban, az eredetileg Notre Europe (a Mi Európánk) néven indult, de aztán róla elnevezett intézetben. Azóta egyébként három JD intézet vagy központ létezik: a párizsi „anyaintézmény” mellett egy-egy Berlinben és Brüsszelben. Delors ennek keretében maradt aktív brüsszeli visszavonulása után, pedig indulhatott volna az 1995-ös franciaországi elnökválasztáson, amelyet végül a gaullista Jacques Chirac nyert meg. Delors szinte biztosan arra gondolt akkor, hogy lánya, Martine Aubry (egykori munkaügyi miniszter, 2001 óta Lille szocialista párti polgármestere) számára adódik majd később lehetőség arra, hogy a siker esélyével induljon, és a köztársaság első női elnöke legyen. Ez a pillanat azóta elmúlt.

A fent említett párizsi látogatás apropója az volt, hogy a Brüsszelben éppen az egykor Delors által létrehozott uniós élelmiszersegély-programot (Aid for Most Deprived Persons, MDP) kellett megmenteni, tekintettel arra, hogy az eredetileg az agrárpolitika nyúlványaként jött létre (a szükségletek fölötti élelmiszer-termelési többletek elosztására), de mivel ennek a megoldásnak a jogi szavatossága lejárt, az egészet új keretbe kellett foglalni, mégpedig a szociálpolitika^[11] területén. Ennek viszont számos ellenzője akadt, közöttük népes tagállamok is, annak ellenére, hogy az EU éppen növekvő szegénységgel küzdött, az elhúzódó pénzügyi válság miatt.

Delors nemcsak azzal értett egyet, hogy válság idején az ilyen eszközöket nem megszüntetni, hanem bővíteni kell, hanem azzal is, hogy a tartós kohézió érdekében a rendszer automatikus stabilizátorokat, közös európai szociális védőhálót is igényel.

Az ilyen törekvések szervesen kapcsolódtak ahhoz, amit ő az európai integrációról gondolt, és amiért a maga eszközeivel – és kompromisszumaival – haláláig küzdött.