Hat tézis a szorongásról, hogy miért akadályozza meg hatékonyan a militantizmust, és egy lehetséges stratégia a szorongás leküzdéséhez.^[1]

1: A kapitalizmus minden egyes fázisának megvan a maga domináns reaktív affektusa.^[2]

A kapitalizmus minden egyes fázisa sajátos affektussal bír, amelyek összetartják a kapitalizmust. Ez azonban nem egy statikus helyzet. Egy sajátos domináns affektus^[3] érvényesülése csak addig fenntartható, amíg nem születnek olyan ellenállási stratégiák, amelyek képesek lebontani ezt a sajátos affektust és/vagy az ezen belüli társadalmi forrásokat kifejezésre juttatni. Ennélfogva a kapitalizmus folyamatosan válságba kerül, és az új domináns affektusok körül újrakomponálódik.

Minden fázis domináns affektusának egy aspektusa, hogy nyílt titok: valami, amit mindenki tud, de senki nem ismer be vagy senki nem beszél róla. Amíg a domináns affektus nyílt titok, addig valóságos marad, és nem fognak megjelenni ellene irányuló stratégiák.

A nyílt titkok tipikusan személyre szabottak. A probléma csak egyéni, pszichológiai szinten látható; a probléma társadalmi okai rejtve maradnak.

Minden fázis a rendszer áldozatait hibáztatja a rendszer által okozott szenvedésért. Funkcionális logikájának alapvető részét pedig esetleges és lokalizált problémaként ábrázolja.

A modern korszak (a háború utáni rendezésig) domináns affektusa a nyomor volt. A tizenkilencedik században az volt az uralkodó narratíva, hogy a kapitalizmus általános meggazdagodáshoz vezet. E narratíva nyílt titkát a munkásosztály nyomora jelentette. E nyomor leleplezését forradalmárok végezték. A modern társadalmi mozgalmak első hulláma a tizenkilencedik században a nyomor elleni küzdelem gépezete volt. Az olyan taktikák, mint a sztrájk, a bérharc, a politikai szervezetek, a kölcsönös segítségnyújtás, a szövetkezetek és a sztrájkalapok hatékony módjai voltak a nyomor legyőzésének egy bizonyos társadalmi minimum biztosításán keresztül. E stratégiák némelyike ma is működik a nyomorral szembeni küzdelemben.

Amint a nyomor kontrollstratégiaként működésképtelenné vált, a kapitalizmus az unalomra váltott.

A huszadik század közepének uralkodó narratívája az volt, hogy az életszínvonal – amely kiszélesítette a fogyasztáshoz, az egészségügyi ellátáshoz és az oktatáshoz való hozzáférést – emelkedik. A gazdag országokban mindenki boldog volt, míg a szegény országokban mindenki megtalálta a maga fejlődéséhez vezető útját. A nyílt titok az volt, hogy mindenkin eluralkodott az unalom. Ez az 1980-as évekig uralkodó fordista rendszer hatása volt – egy olyan rendszeré, amely az élethosszig tartó teljes munkaidős munkahelyeken, a garantált jóléti juttatásokon, a tömeges fogyasztáson, a tömegkultúrán és a nyomor elleni küzdelemért létrehozott munkásmozgalom kooptálásán alapult. A munkahely biztonsága és a jóléti ellátás csökkentette a szorongást és a nyomort, a munkahelyek viszont unalmasak voltak, egyszerű, ismétlődő feladatokból álltak. A század közepi kapitalizmus mindent megadott, ami a túléléshez szükséges volt, de nem adott lehetőséget az életre; olyan rendszer volt ez, amely a túlélésre való kényszerítésen alapult a telítettségi pontig.

Természetesen nem minden munkásnak volt stabil munkahelye vagy biztonsága a fordizmus alatt – mégis ez volt a munka központi modellje, amely köré a nagyobb rendszer szerveződött. Valójában három alku volt érvényben ebben a fázisban: a B-munkás alku – unalom a biztonságért – a legszemléletesebb példa a fordizmus unalom-konjunktúrájára. Napjainkra a B-munkás alku nagyrészt megszűnt, és szakadék tátong az A- és C-munkások (a fogyasztói társadalom bennfentesei, valamint a legkülső rétegek autonómiája és bizonytalansága) között.

2: A kortárs ellenállás az 1960-as évek hullámaiból született, válaszul az unalom domináns affektusára.

Ha az uralkodó rendszer minden egyes szakaszának van egy uralkodó affektusa, akkor az ellenállás minden egyes szakaszának stratégiákra van szüksége ezen affektus legyőzésére vagy feloldására. Ha a társadalmi mozgalmak első hulláma a nyomor elleni küzdelem gépezete volt, akkor a második hullám (az 1960-70-es évek, vagy tágabban – és szűkebben – az 1960-90-es évek) az unalom elleni küzdelemé. Ez az a hullám, amelyből a mi mozgalmaink születtek, és amely továbbra is befolyásolja elméleteink és gyakorlataink nagy részét.

A korszak legtöbb taktikája a munka – fogyasztás – halál körforgásból való kitörés módja (volt). A szituacionisták az unalom ellen irányuló taktikák egész sorát vezették be, kijelentve, hogy „nem akarunk olyan világot, amelyben a garanciát, hogy nem halunk éhen, az unalomba való belehalás kockázatának vállalásával vásároljuk meg”. Az Autonómia Mozgalom a munka megtagadásával küzdött az unalom ellen, mind a munkán belül (szabotázs és a munkalassítás eszközeivel), mind pedig a munka ellen (lógás és kiugrás). Ezek a tiltakozási formák az unalmas munka és az unalmas társadalmi szerepek uralkodó formáiból való ellenkulturális kivonulás szélesebb körű társadalmi folyamatához kapcsolódtak.

A feminista mozgalomban a „háziasszonyi rossz közérzetet” az 1960-as években rendszerszintűnek tekintették. Később további elégedetlenségeket tártak fel a tudatébresztés során, valamint az ebből eredő szövegek és akciók által (A vaginális orgazmus mítoszától a Redstockings [Vörösharisnyák] abortuszdiskurzusáig). Hasonló tendenciák figyelhetők meg az Elnyomottak Színházában, a kritikai pedagógiában, a direkt akció főbb stílusaiban (karneváli, militáns és pacifista), és még az 1990-es években is olyan mozgalmakban, mint a szabad partik mozgalma, a Hódítsd vissza az utcákat!, a csináld magad- és a hacker-kultúra.

A század közepén a nyomorból az unalom felé történő újraorientálódás döntő szerepet játszott egy új lázadási hullám kialakulásában. Mi ennek a hullámnak a végét képezzük. Ahogy az első hullám taktikája még mindig működik a nyomor elleni küzdelemben, úgy a második hullám taktikája továbbra is működőképes az unalom elleni küzdelemben.

A nehézség az, hogy ritkábban nézünk szembe az unalommal mint fő ellenséggel. Ez az oka annak, hogy a militáns ellenállás jelenleg holtponton van.

3: A kapitalizmus nagyrészt magába olvasztotta az unalom elleni küzdelmet.

Az unalom elleni küzdelem részben visszatért. A kapitalizmus követte a munkán túli terekbe való kivonulást, létrehozva a társadalmi gyárat – egy olyan területet, ahol az egész társadalom munkahelyként szerveződik. A prekaritást arra használják, hogy az embereket visszakényszerítsék a munkába egy kibővített munkamezőn belül, amely most már a társadalmi gyár egészét magába foglalja.

E törekvés számos példája felsorolható. A vállalatok lapos irányítási modellekre váltottak át, amelyek arra ösztönzik a munkavállalókat, hogy ne csak irányítsák, hanem a lelküket is fektessék be a munkájukba. A fogyasztói társadalom ma már a hiánypótló termékek szélesebb választékát kínálja és állandó figyelemelterelést, amelyet nem határoz meg ugyanolyan mértékben a tömegízlés, mint korábban. Az új termékek, mint például a videojátékok és a közösségi média, az aktív egyéni részvétel és a deszocializált ösztönzés fokozott szintjével járnak. A munkahelyi tapasztalatokat a mikrodifferenciálódás és a teljesítménymenedzsment, valamint a kapitalizmus peremén lévő alkalmi és félig önfoglalkoztatott munkalehetőségek megsokszorozódása teszi változatossá. A kapitalizmus ösztönözte a mediatizált másodlagos identitások – a közösségi médián, a látható fogyasztáson és az egész életen át tartó tanuláson keresztül megjelenített én – növekedését, amelyeket megszállottan fenn kell tartani. A korábbi időszak ellenállásának különböző formáit visszanyerték vagy megörökített formában újjáélesztették miután az eredeti kialudt: például a rave helyébe a vállalati night club és a zenei fesztivál lépett.

4: A jelenkori kapitalizmusban a domináns reaktív affektus a szorongás.

Napjainkban nyílt titok, hogy mindenki szorong. A szorongás a korábbi lokalizált helyszínekről (mint például a szexualitás) az egész társadalmi mezőre kiterjedt. Az intenzitás, az önkifejezés, az érzelmi kapcsolat, a közvetlenség és az élvezet minden formája ma már szorongással van átszőve. Ez lett az alárendeltség gerince.

A szorongás társadalmi talapzatának egyik fontos része a megfigyelés sokrétű, mindenütt jelenlévő hálója. Az NSA,^[4] a CCTV, a teljesítményértékelés, a munkaügyi központ, a börtönökben a kiváltságrendszer, a legkisebb kortól kezdve az iskolások állandó vizsgáztatása és osztályozása. Ez a nyilvánvaló háló azonban csak a külső páncél.

El kell gondolkodnunk azon, hogy a siker neoliberális eszméje milyen módon ülteti be ezeket a megfigyelési mechanizmusokat a lakosság nagy részének szubjektivitásába és élettörténetébe.

El kell gondolkodnunk azon, hogy az emberek tudatos és látszólag önkéntes önkitárulkozása a közösségi médiában, a látható fogyasztáson és a vélemények mezőjén belüli pozícióválasztáson keresztül hogyan feltételez egyben egy performanszt a virtuális mások állandó tekintetének mezőjében. El kell gondolkodnunk azon, hogy ez a tekintet miként befolyásolja azt, hogy hogyan találjuk meg, értékeljük és ismerjük meg egymást, mint egy végtelenül figyelt örökös előadás társszereplői. E teljesítményünk sikere viszont mindent befolyásol, az emberi melegséghez való hozzáféréstől kezdve a megélhetési eszközökhöz való hozzáférésünkig, nemcsak a bér, hanem a hitel formájában is. A mediatizált felügyeleten kívüli mező egyre inkább el van zárva, ahogy a köztereket bürokratizálják és privatizálják, továbbá az emberi tevékenységek egyre szélesebb körét kriminalizálják kockázat, biztonság, kellemetlenség, életminőség vagy antiszociális viselkedés címén.

Ezen az egyre inkább titkosított és láthatóvá váló területen kommunikációra vagyunk utasítva. A nem kommunikálhatót kizárjuk.

Mivel mindenki eldobható, a rendszer azzal fenyeget, hogy bárkit bármikor erőszakkal lekapcsolhat; egy olyan kontextusban, ahol az alternatívák eleve ki vannak zárva, így az erőszakos lekapcsolás deszocializációt von maga után – ami a deszocializált befogadás és a deszocializált kirekesztés közötti abszurd nem-választáshoz vezet. Ez a fenyegetés kis mértékben a mai fegyelmi gyakorlatokban nyilvánul meg – az „időtúllépésektől” és az internetes letiltástól kezdve az elbocsátásokon át a juttatási szankciókig –, és a börtönökben található magánzárkák drákói formáiban csúcsosodik ki.

Az ilyen rendszerek a szorongás általi ellenőrzés nullfokát jelentik: egy állandó veszélyhelyzet áll fenn, amelyben a kapcsolódás koordináta-rendszere összeomlik, ami a személyiség összeroppanásához vezet.

A szorongás jelenleg uralkodó affektusát prekaritásnak is nevezik. A prekaritás a bizonytalanság egy olyan fajtája, amely az embereket eldobhatóként kezeli, hogy kontrollt kényszerítsen rájuk. A prekaritás abban különbözik a nyomortól, hogy az életszükségletek egyszerűen nem hiányoznak – rendelkezésre állnak, de feltételesen visszatartják őket.

A prekaritás általános reménytelenséghez vezet; állandó – feloldás nélküli – testi izgalom. A fiatalok egyre nagyobb hányada él otthon. A lakosság jelentős része – az Egyesült Királyságban több mint 10% – szed antidepresszánst. A születési ráta csökken, mivel a bizonytalanság miatt az emberek vonakodnak a családalapítástól. Japánban fiatalok milliói soha nem hagyják el otthonukat (ez az ún. hikikomori), míg mások szó szerint halálra dolgozzák magukat, ami járványszerűen elterjedt. Felmérések szerint az Egyesült Királyság lakosságának fele jövedelmi bizonytalanságban él. Gazdasági szempontból a szorongás rendszerének aspektusai közé tartozik a „sovány” termelés, a financializáció és az ebből következő adósrabszolgaság, a gyors kommunikáció és pénzügyi kiáramlás, valamint a termelés globalizációja. Egyre gyakoribbak az olyan munkahelyek, mint a call centerek, ahol mindenki figyeli magát, igyekszik fenntartani az előírt „szolgáltatásorientáltságot”, és állandóan újratesztelésnek és esetleges kudarcnak van kitéve mind a hívások számának mennyiségi követelményei, mind pedig egy olyan folyamat miatt, amely a legtöbb munkavállalótól megtagadja a stabil munkahelyet (hat hónapig kell dolgozniuk ahhoz, hogy egyáltalán munkát kapjanak, szemben a tanulóhelyekkel). Az imázsmenedzsment azt jelenti, hogy a hivatalos szabályok és a valóságos történések között minden eddiginél nagyobb a szakadék. A 9/11 utáni légkör pedig ezt a széles körben elterjedt aggodalmat a globális politikába csatornázza.

5: A szorongás nyílt titok.

A túlzott szorongás és a stressz nyílt titok. Ha egyáltalán szóba kerülnek, akkor egyéni pszichológiai problémaként értelmezik őket, és gyakran hibás gondolkodási mintákat vagy rossz alkalmazkodási képességet okolnak értük.

Az uralkodó nyilvános narratíva valójában azt sugallja, hogy több stresszre van szükségünk ahhoz, hogy (a szekuritizáció^[5] révén) „biztonságban” és (a teljesítménymenedzsment révén) „versenyképesek” maradjunk. Minden morális pánik, minden újabb elnyomó intézkedés vagy az elnyomó törvények újabb köre növeli az általános túlszabályozásból fakadó szorongás és stressz kumulatív súlyát. A valós, emberi bizonytalanság a szekuritizációt táplálja. Ez egy ördögi kör, mivel a szekuritizáció éppen azokat a feltételeket (eldobhatóság, megfigyelés, intenzív szabályozás) növeli, amelyek a kezdeti szorongást okozzák. Valójában a haza biztonságát az Én biztonságának helyettesítőjeként használják. Ennek is vannak előzményei: a nemzeti nagyságot a nyomorúság helyettesítő kompenzációjaként, a globális háborút az unalomból eredő frusztráció csatornájaként használják.

A szorongás is lefelé irányul.

Az embereknek az életük feletti kontroll hiánya megszállott küzdelmet eredményez, hogy visszaszerezzék az irányítást azáltal, hogy mikromenedzselik mindazt, amit az ember irányítani tud. A szülői menedzsmenttechnikákat például úgy reklámozzák, mint a szülők szorongásának csökkentésére szolgáló módszereket, mert egy határozott, követhető forgatókönyvet nyújtanak. Tágabb, társadalmi szinten a prekaritásból eredő látens szorongások a társadalmi szabályozás és a társadalmi ellenőrzés megszállott projektjeit táplálják. Ezt a látens szorongást egyre inkább a kisebbségekre vetítik ki.

A szorongást számos módon személyre szabják: az új jobboldali diskurzusoktól kezdve, amelyek a szegényeket hibáztatják a szegénységért, egészen a kortárs terápiákig, amelyek a szorongást neurológiai egyensúlyhiányként vagy diszfunkcionális gondolkodásmódként kezelik. A „menedzsment”-diskurzusok százféle változata (időmenedzsment, dühmenedzsment, szülői menedzsment, önmárkázás, gamifikáció) a szorongó alanyoknak a kontroll illúzióját kínálja, cserébe a szubjektivitás kapitalista modelljének való egyre nagyobb megfelelésért. A bűnbakképzés és kriminalizálás még több diskurzusa pedig a prekaritást személyes devianciaként, felelőtlenségként vagy kóros önkirekesztésként kezeli.

E diskurzusok közül sokan a fordizmus felépítményét (nacionalizmus, társadalmi integráció) annak infrastruktúrája (nemzetgazdaság, jólét, munkahelyek mindenkinek) nélkül próbálják fenntartani. Az egyéni felelősség doktrínái központi szerepet játszanak ebben a visszahatásban, megerősítve a kiszolgáltatottságot és az eldobhatóságot. Aztán ott van az önértékelési ipar, a média hatalmas áradata, amely arról tájékoztatja az embereket, hogyan érhetnek el sikert pozitív gondolkodással – mintha a szorongás és a frusztráció forrásai egyszerűen illuzórikusak lennének.

Mindezek azt a tendenciát jelzik, hogy mind a munkával, mind a pszichológiával kapcsolatos problémákat privatizáljuk.

Korábban úgy érveltünk, hogy az embereknek szociálisan elszigeteltnek kell lenniük ahhoz, hogy a nyílt titok működjön. Ez a jelenlegi helyzetre is igaz, amelyben egyre ritkább a hiteles kommunikáció. A kommunikáció a valaha volt legnagyobb mértékben hat át mindent, de egyre inkább csak a rendszer által közvetített utakon keresztül történik. Ezáltal az embereket sok tekintetben megakadályozzák abban, hogy ténylegesen kommunikáljanak, még akkor is, ha a rendszer azt követeli, hogy mindenki legyen elérhető és közlékeny.

Az emberek inkább alkalmazkodnak a kommunikáció iránti igényhez ahelyett, hogy kifejeznék magukat, így azt öncenzúrát gyakorolnak a mediatizált terekben.

Hasonlóképpen: az affektív munka^[6] nem enyhíti a szorongást; súlyosbítja a dolgozók szenvedését, miközben egyszerűen eltereli a fogyasztók figyelmét (kutatók megállapították, hogy a dolgozókkal szemben támasztott, a boldogság színlelésére vonatkozó követelmények valójában súlyos egészségügyi problémákat okoznak).

A kommunikáció mennyisége lényegtelen. A felszabadító társadalmi erők újrakomponálása – újrakapcsolása – nem fog megtörténni, hacsak nincsenek olyan csatornák, amelyeken keresztül maga a nyílt titok is megszólalhat. Ebben az értelemben az emberek alapvetően magányosabbak, mint valaha. A legtöbb embernek (köztük sok radikálisnak is) nehéz elfogadni azt a valóságot, amelyet tapasztal és érez. Valamit számszerűsíteni vagy közvetíteni (virtuálisan közvetíteni) kell, vagy számunkra már eleve politikainak kell lennie, hogy valósnak ismerjék el. A nyílt titok nem felel meg ezeknek a kritériumoknak, épp ezért marad láthatatlan.

6: A jelenlegi taktikák és elméletek nem működnek. Új taktikákra és elméletekre van szükségünk a szorongás leküzdéséhez.

A mozgósítás és a valódi társadalmi változás időszakában az emberek a képessé tétel [empowerment] érzését, az önkifejezés képességét, a hitelesség érzését, az elnyomás és az elidegenedés megszüntetését tapasztalják, ami a depresszió és a pszichológiai problémák hatékony kezelését jelentheti; egyfajta csúcsélményt. Ez az, ami fenntartja a politikai tevékenységet.

Az ilyen tapasztalatok az utóbbi években erőteljesen megritkultak.

Itt két kapcsolódó fejleményre összpontosíthatunk: a megelőzésre [pre-emption] és az eljárás általi büntetésre. A megelőző taktikák azok, amelyek a tiltakozásokat még azelőtt megállítják, mielőtt azok elkezdődnének vagy mielőtt bármit is elérhetnének. A karámba zárás [kettling], a tömeges letartóztatások, az igazoltatás és motozás, a lezárások, a házkutatások és az előzetes letartóztatások példák az ilyen taktikákra. Az eljárás általi büntetés azt jelenti, hogy az embereket félelemben, fájdalomban vagy kiszolgáltatott helyzetben tartják azáltal, hogy visszaélnek a más célokra kialakított eljárásokkal – például az embereket olyan előzetes letartóztatási vagy tárgyalás előtti óvadéki feltételek alatt tartják, amelyek megzavarják mindennapi tevékenységüket, repülés-tilalmi és határállomási listákat használnak ismert disszidensek zaklatására, erőszakos hajnali razziákat hajtanak végre, szükségtelenül közzéteszik a sajtóban az emberek fényképeit, gyanú alapján tartóztatnak le embereket (néha kvóták alapján), satufogást alkalmaznak vagy csendben közlik, hogy valaki megfigyelés alatt áll.

Amint az állami beavatkozástól való félelem kialakul, azt a közterületet behálózó, látható megfigyelés hálózata erősíti, amely stratégiailag elhelyezett trauma- és szorongáskeltő tényezőként működik.

Az ilyen taktikák hatásairól számos horrorisztikus történetet lehet hallani: az emberek idegroncsokká váltak, miután évekig vártak a tárgyalásra olyan vádak miatt, amelyek alól felmentették őket, öngyilkosságot követtek el, miután hónapokig nem tartottak kapcsolatot barátaikkal és családjukkal, vagy féltek kimozdulni otthonról, miután bántalmazták őket. A hatások ugyanolyan valósak, mintha az állam gyilkolna vagy eltüntetne embereket, csakhogy nagyrészt láthatatlanok. Ráadásul számos radikális is a bizonytalan foglalkoztatás és a büntető juttatási rendszerek rossz végén van. Nem sikerül megszabadulnunk a szorongás általánosan elterjedt termelésétől.

Ha az első hullám a nyomorúság elleni harc gépezetét, a második hullám pedig az unalom elleni harc gépezetét biztosította, akkor most a szorongás elleni harc gépezetére van szükségünk

– és ez olyasvalami, amivel még nem rendelkezünk. Ha a szorongást belülről látjuk, akkor még nem hajtottuk végre a „perspektíva megfordítását”, ahogy a szituacionisták nevezték – a hatalom helyett a vágy nézőpontjából látunk. Napjaink fő ellenállási formái még mindig az unalom elleni harcból erednek, és amióta az unalom helyébe a szorongás lépett, megszűntek hatékonyak lenni.

A jelenlegi militáns ellenállás nem küzd, és nem is tud küzdeni a szorongás ellen. Gyakran szándékos kitettséget jelent a nagy szorongással járó helyzeteknek. A lázadók úgy győzik le a szorongást, hogy a negatív affektusokat dühbe fordítják, és e dühből cselekednek egy lövedékszerűen támadó affektuson keresztül. Ez sok szempontból alternatívát nyújt a szorongás ellen. Az embereknek viszont nehéz átmenni a szorongásból a dühbe, és a trauma miatt könnyen visszalökődnek az ellenkező irányba.

Megfigyeltünk egy bizonyos tendenciát a lázadóknál: a militáns cselekvés pszichológiai akadályainak létét nem hajlandók komolyan venni. A válaszuk általában az, hogy „csak csináld!”. De a szorongás egy valós, materiális erő – nem pusztán kísértet. Az biztos, hogy forrásai gyakran kísértetekben gyökereznek, de a kísértet szorításából való kilábalás kérdése ritkán olyan egyszerű, mint annak tudatos elutasítása. A kísértet illuzórikus ereje mögött pszichológiai blokkok egész sora bújik meg, ami végső soron a reaktív affektus hatása. Azt mondani, hogy „csak csináld!”, olyan, mintha azt mondanánk egy törött lábú embernek, hogy „csak járj!”.

A helyzet reménytelennek és elkerülhetetlennek tűnik, de nem az.

Ezt a prekaritás hatásai miatt érezzük így, [mint] az állandó túlterhelés, az idő örök jelenné való zsugorodása, az egyes elszigetelt (vagy a rendszer által közvetített) egyének kiszolgáltatottsága, a rendszer uralma a társadalmi tér minden aspektusában. Strukturálisan a rendszer sebezhető. A szorongásra való támaszkodás kétségbeesett intézkedés, amelyet a konformitás erősebb formáinak hiányában alkalmaznak. A rendszer azon törekvése, hogy az emberek tehetetlenségének fenntartásával működjön hirtelen megrepeszthetővé teszi, a lázadás kitörhet. Hogyan jutunk el tehát arra a pontra, ahol már nem érezzük magunkat tehetetlennek?

7: A prekaritásfókuszú tudatébresztés új módjára van szükség.

A szorongásra adott új válaszok megfogalmazásához vissza kell térnünk a tervezőasztalhoz. Új ismeretek és elméletek készletét kell alulról felfelé kiépítenünk. Ennek érdekében olyan viták sokaságát kell kirobbantanunk, amelyek sűrű metszéspontokat hoznak létre a jelenlegi helyzet tapasztalatai és az átalakulás elméletei között. Ilyen folyamatokat kell elindítanunk az egész kirekesztett és elnyomott rétegben – de semmi okunk arra, hogy ne magunkkal kezdjük mindezt.

Egy ilyen gyakorlat lehetőségeit vizsgálva az Intézet megvizsgálta a hasonló gyakorlatok korábbi eseteit. Az 1960-70-es évek feminista tudatébresztéséről szóló beszámolók vizsgálata alapján a következő központi jellemzőket foglaltuk össze:

• A tapasztalatokkal kapcsolatos új, megalapozott elmélet előállítása. Most újra kapcsolatba kell lépnünk a tapasztalatainkkal – a [gyakorlat] korábbi fázisaiból származó elméletek helyett. Az alapgondolat itt az, hogy a saját helyzetünkről alkotott elképzeléseinket blokkolják vagy beszorítják az uralkodó feltételezések, és ezeket világossá kell tenni. A hangsúlyt azokra a tapasztalatokra kell helyezni, amelyek a nyílt titokra vonatkoznak. Ezeket a tapasztalatokat el kell mondani és össze kell gyűjteni – először csoporton belül, majd nyilvánosan.
• Tapasztalataink valóságának és rendszerszerűségének felismerése. Ennek fontos része, hogy tapasztalataink valóságát érvényesnek érzékeljük. Meg kell erősítenünk, hogy fájdalmunk valóban fájdalom; hogy amit látunk és érzünk, az valóságos, és hogy problémáink nem csak személyesek. Ez néha azzal jár, hogy felszínre kell hoznunk olyan tapasztalatokat, amelyeket valaha lebecsültünk, figyelmen kívül hagytunk vagy elfojtottunk. Néha meg azzal, hogy megkérdőjelezzük a problémák személyessé tételét.
• Az érzelmek átalakítása. Megnevezhetetlen érzelmek bénítják meg az embereket, és az általános tapasztalat, hogy szarul érezzük magunkat. Ezeket az érzelmeket az igazságtalanság érzésévé kell átalakítani, a harag egy olyan fajtájává, amely kevésbé sértődött és fókuszáltabb, elmozdít az önkifejezés felé, és újraaktiválja az ellenállást.
• Megteremteni és hallatni a hangunkat [creating or expressing voice]. A nyílt titkot övező hallgatás kultúráját meg kell dönteni. A meglévő feltételezéseket denaturalizálni kell és meg kell kérdőjelezni, a fejünkben lévő zsarukat pedig ki kell űzni. A hangunk hallatásának gyakorlása [exercise of voice] áthelyezi az igazság és a valóság referenciáját a rendszerről a beszélőre, hozzájárulva a perspektíva megfordításához – a világot a rendszer helyett az egyén saját perspektíváján és vágyain keresztül láttatva. A különböző tapasztalatok és történetek összeszövése fontos módja a hang visszaszerzésének. A folyamat egyfajta artikuláció és kifejezés is egyben.
• Elidegenedésmentes tér kiépítése. Egy ilyen tér léte csökkenti a társadalmi elszigetelődést. A tér kritikus távolságot biztosít az ember életéhez, valamint egyfajta érzelmi védőhálót kínál az átalakulások megkísérléséhez, a félelmek feloldásához. Ez nem lehet egyszerűen önsegítő intézkedés, amelyet a meglévő tevékenységek fenntartására használnak, hanem ehelyett egy radikális perspektíva újjáépítésére szolgáló térnek kell lennie.
• A strukturális források elemzése és elméletbe foglalása a tapasztalati hasonlóságok alapján. A lényeg nem egyszerűen a tapasztalatok elbeszélése, hanem azok átalakítása és újraszerkesztése az elméletalkotáson keresztül. A résztvevők megváltoztatják a tapasztalataik domináns jelentését azáltal, hogy különböző feltételezéseken keresztül feltérképezik azokat. Ez gyakran úgy történik, hogy a tapasztalatokban olyan mintákat találnak, amelyek a felszabadító elmélethez kapcsolódnak, és a személyes problémákat és kisebb igazságtalanságokat a szélesebb körű strukturális problémák tüneteinek tekintik. Ez egy új perspektívához, a motívumok szókincséhez vezet; egy anti-antipolitikai horizonthoz.

A cél a kattanás – a pillanat, amikor a problémák strukturális forrása hirtelen értelmet nyer a tapasztalatokra nézve. Ez a kattanás az, ami összpontosítja és átalakítja a dühöt. A nagyobb megértés viszont enyhítheti a pszichológiai nyomást és megkönnyítheti, hogy depresszió vagy szorongás helyett dühvel válaszoljunk. Talán még az is lehetséges, hogy bátorítsuk az embereket az ilyen csoportokba való belépésre, és népszerűsítsük az önsegítés egyik formájaként – még akkor is, ha elutasítják a terápiás és önértékelés-építő folyamatok szabályozó irányultságát.

Az eredmény egyfajta affinitáscsoport, de inkább a perspektíva és az elemzés, mintsem a cselekvés irányába fordul. Azt azonban széles körben fel kell ismerni, hogy ennek az új tudatosságnak valamiféle cselekvéssé kell válnia, máskülönben csak frusztráló befelé fordulás marad.

Ez a stratégia több szempontból is segíti a gyakorlatunkat. Először is, ezek a csoportok potenciális bűntársakat biztosíthatnak. Másodszor, felkészíthetik az embereket a lázadás jövőbeli pillanataira. Harmadszor, lehetőséget teremtenek arra, hogy az úgynevezett közvélemény általános mezőjét olyan módon változtassák meg, hogy a cselekvést megkönnyítő kontextust teremtsen. A csoportok életfenntartó rendszerként és a jelen dolgaiba való belemerülésből történő kilépés tereként is működnének. Egyfajta folytonosságot biztosítanának a radikális és nonkonform koncepciók terén, amelyek ma a legtöbb emberből hiányoznak.

A szorongást az a tény is erősíti, hogy soha nem világos, mit akar tőlünk „a piac”, hogy a megfelelési igény homályos, előre meg nem határozható kritériumokhoz kapcsolódik. Manapság még a legkonformistább emberek is eldobhatóak, amikor a menedzsment vagy termelés új technológiáit vezetik be.

A kiscsoportos beszélgetések és a tudatébresztés egyik funkciója az, hogy olyan perspektívát építsünk fel, amelyből a helyzet értelmezhetővé válik.

Az egyik fő probléma a rendszeres időbeli kötelezettségvállalások fenntartása lesz az állandó idő- és figyelemzavar közepette. A folyamat lassabb ütemű és emberközelibb, mint ami ma kulturálisan elfogadható. Ugyanakkor vonzó lehet az a tény, hogy a csoportok pihenést nyújtanak a mindennapi küzdelmekből, és talán a figyelmi nyomást is enyhíti az interakció és a meghallgatás csendesebb stílusa. A résztvevőknek meg kellene tanulniuk önkifejező hangon megszólalni (a banális információmegosztás kényszeréből fakadó neoliberális előadás helyett), valamint hallgatni és elemezni.

Egy másik probléma a tapasztalatok összetettsége. A személyes tapasztalatokat intenzíven differenciálják a szemiokapitalista kódba épített árnyalt megkülönböztetések. Ez különösen fontossá teszi a folyamat analitikus részét.

A folyamatnak mindenekelőtt új tételeket kell felállítania a szorongás forrásairól. Ezek a tételek képezhetik az alapját a harc új formáinak, új taktikáknak és az aktív erő felélesztésének a jelenlegi elnyomásból: a szorongás elleni harc gépezetének.