„Ha Jujuyba érkezel, előfordulhat, hogy nem lesz buszcsatlakozás. Ne is várakozz sokat, indulj el gyalog!”

– tanácsolta egy ismerősöm, amikor megtudta, hogy Buenos Airesből Észak-Argentínába, Jujuyba utazom. Gyalog? Ki indul el az Andok lábától, 2300 méter tengerszint feletti magasságról gyalog, hátizsákkal, felfelé, folyamatosan ritkuló levegőben? Az ott élő emberek nem várakoznak se buszra, se autóra, csak mennek, akár napokon keresztül, mérhetetlen nyugalommal, hozzászoktak a távolságokhoz, mint ahogy ahhoz is, hogy ők közel vannak az éghez. A nagyrabecsült hegyeik között haladnak, mint a népmesei hősök.

Jujuyról júniusban hallottam először. Argentína egyik legeldugottabb, legcsendesebb vidékének tartják, ahol a napi rutin – 3000 méter magasságban – egészen más, mint a mi városi mindennapjainkban.

A Jujuyról szóló információk nem tudatosan, de beférkőztek a hétköznapjaimba. Először egy-két ismerősömmel való beszélgetés során került szóba a térség, később láttam egy videót, amelyikben a helyi rendőrség fizikai erőszakkal lép fel a tüntető őslakos közösségek ellen. A videóanyag megdöbbentett, ezért utánanéztem, hogy miért tüntetnek közösen kollák, kecsuák, és inkák. Ezév június 20-án a tartomány kormányzója, Gerardo Morales minden előzetes bejelentés nélkül, másfél óra leforgása alatt elfogadta, és Argentína őslakosaira nézve jogfosztóan változtatta meg az alkotmányt.

Az őslakosok ellenállása nem most kezdődött

1946-ban az őslakosok békemenetet szerveztek és három hónapig gyalogoltak, hogy Buenos Airesbe érve az egykori Peron-kormánytól jóvátételt kérjenek. Jóvátétel helyett a kormány az őslakosokat vonatokra pakolta, és kitoloncolta Buenos Airesből.

Az esemèny utàn 1949-ben történt az első intézkedés, amely alapján az argentin állam kisajátította az őslakosok földjeit, és azokat az egyes tartományok vezetőinek irányítása alá vonta. Minden argentin tartomány vezetője teljhatalmat kapott a saját területén fellelhető erőforrások felett, amelyek addig az őslakosok által nagyra becsült és hasznosított, vagy épp érintetlen nyersanyagok voltak.

1994-ben, tizenegy évvel a katonai diktatúra után, Carlos Menem kormányzása alatt került sor az argentin nemzeti alkotmány reformjára, mely több pontjában az őslakosok javát szolgálóan előremutatónak tűnt. Többek között arról rendelkezett, hogy az egykor elvett földek jogilag visszakerüljenek őslakosok tulajdonába. Ez viszont csak papíron valósult meg: a tartományoknak korábban átjátszott földnek csak elenyésző százaléka került vissza eredeti tulajdonosukhoz.

Az alkotmányban szerepelt az is, hogy a tartományok kormányzóinak a területtel kapcsolatos bármilyen döntése előtt kötelezően konzultálnia kell az őslakossokkal. Jujuy kormányzója idén, a júniusi alkotmánymódosítással ettől a kevés ágenciájától is megfosztotta a Jujuyban élő több, mint harminc közösséget. Ezután a kormányzó szabadon dönthet a területén lévő természeti erőforrások sorsáról, a közösség beleegyezése nélkül. Szabad utat kaptak a külföldi (kínai és koreai) multinacionális cégek, hogy a lítiumkitermelés jogát könnyedén megszerezhessék.

A kialakult helyzet nem csak az argentinoknak jelenthet gondot. A világ túloldalán mi is érintettek vagyunk. Magyarország a lítiumionos akkumulátorok világpiacán a harmadik legnagyobb előállító, Kína és az Egyesült Államok után.

Argentínában a külföldi cégeknek eddig eladott lítium-lelőhelyekről, és az exportált erőforrások mennyiségéről az állam nem ad ki hivatalos adatokat és a cégeket sem kötelezi, hogy hozza nyilvánosságra azokat. Már a lítiumkitermelés hirtelen növekedése előtt is ellenőrizhetetlenné és átláthatatlanná vált az argentinok számára hazájuk lítiumkitermelése, de csak az őslakosok tiltakoznak újabb útlezárásokkal és gyalogos békemenettel, hiszen ők a közvetlenül érintettek. A történelem során harmadik alkalommal teszik meg az 1200 km-es utat Buenos Airesbe, hogy felhívják az argentin kormány és világ vezetőinek figyelmét, hogy

a lítiuméhség hosszú és rövid távon is ökológia katasztrófához vezethet.

Szerencsémre volt buszcsatlakozás. Purmamarcához közeledve, a busz ablakából láttam meg az első útlezárást. A hegyek között lobogó hétszínű wiphalák, molinók; az út szélén, tüzek körül táborozó, tüntető őslakosok már nem egy videó szereplői voltak, hanem földjük értékeit őrizni akaró hús-vér emberek. A fával, kövekkel torlaszolt utakat csak időlegesen teszik szabaddá az arra járó utazóknak. A tiltakozók szórólapokon köszönik meg a türelmet, ismertetik céljaikat. Nézem ezeket az embereket. Elszánt, erőt sugárzó tekintetek, idős arcok ráncaiba gyűrt történelem, csecsemőkkel a karjukon jövőjük biztonságára garanciát váró nők csoportjai.

Mindig érdekelt a dél-amerikai őslakosok gazdag kultúrája, amivel az Argentínában töltött hosszú hónapok alatt egyre személyesebbé vált a kapcsolatom. Júniusban az élet úgy hozta, hogy kétórányi repülőútra voltam a tüntetések és lítiumbányák helyszínétől, ezért odautaztam.

Miért fehér arany?

A Salinas Grandes-i sóföldekre hosszas szervezés után egy helyi férfi segítségével jutottam el. Útitársam mesélt a terület vízhiányáról, a kiszáradt folyókról, az ivóvízként nem fogyasztható csapvízről, az évente csak két hónapban eső csapadékról, a turizmus visszaeséséről, a bizonytalanságról. Amint a lítium szóba került, bizalmatlan hangsúllyal kérdezett vissza: mi a véleményem, mit gondolok a helyzetről? Pármondatos válaszom feloldotta a bizonytalanságát, szabadon beszélgettünk. A témában egyre mélyebbre, a hegyekben egyre magasabbra jutottunk, a telefonomon szakadozott az internet, 3500 méter felett már nem volt térerő, 4170 méteren már elő se vettem a telefont, miközben lassan megérkeztünk Latin-Amerika 4. legnagyobb sóföldjére.

Salinas Grandest, 2019-ben Argentína 7 csodája közül az elsőnek választották meg az ország lakói. Ennek ellenére

ez a föld külföldi érdekeltségek nyomására, kormányzói támogatással hamarosan helyiektől és látogatóktól elzárt lítiumbánya lehet.

A „fehér arany”, vagyis a lítium, nagy mennyiségben található meg a Földön. Az utóbbi évtizedekig nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, de a gazdasági globalizáció folyamatában különböző állami és multinacionális érdekeltségek fókuszába került – „az anyag, ami leváltja a fosszilis energiát, ami megmenti az emberiséget a globális felmelegedéstől, a szén- dioxid kibocsátástól és az aszálytól”

Jól hangzik! Az eddig szinte ismeretlen anyag, egyre keresettebb, mert a környezettudatosabb és függetlenebb élet ígéretét hozza el nekünk, megválhatunk a régi, környezetkárosító technológiáktól. A helyzet paradox. Az Egyesült Államok Geológia intézete szerint a világ lítiumkészlete 98 millió tonna, aminek kb. hatvan százaléka az úgynevezett „lítiumháromszög” országaiban található: Bolívia, Argentína és Chile területén.

A lítiumháromszög népszerűségének több oka is van a régió jelentős készletein túl. Bolívia és Chile államosította a lítiumlelőhelyeket, az eladott erőforrásból származó haszon az országé. Ők erős versenytársként lépnek a világpiacra, míg az argentin kormánypolitika a külföldi multinacionális cégek privatizációját támogató függő viszonyba kerül – képtelen a saját kedvező helyzetét geopolitikailag kihasználni.

Bolíviában, Argentínában és Chilében nem bányák mélyén, hanem a sóföldek alatt rejtőzik a lítium. A vastag sóréteg felszín alatti vizeket borít, ezek alól kinyerhető a fehér arany. A jó minőségű lítiumkoncentrátum kitermeléséhez több millió liter (fogyasztásra is alkalmas) vizet kell elpárologtatni, egy olyan régióban, ahol folyamatos a szárazság.

A kitermelési folyamat során használt vegyi anyagok a földbe kerülve rendkívül szennyezőek.

A Salinas Grandes-i sóföld több módon biztosítja az őslakosok megélhetését. A közösségek összefogásából létrejött szövetkezetek a rövid ellátási láncok elvei szerint maguk állítják elő a fogyasztásra alkalmas konyhasót a helyiek és a környékbeliek használatára. Az Andok-közeli népek (kolla, kecsua és inka) kultúrája a természettel való kölcsönös egyensúly fenntartására épül, ezért a sóföldeken nincsenek környezetet károsító nagy gépek, nem folyik ipari termelés.

A só kitermelésén túl a turizmus a másik nagy bevételi forrása a helyieknek. Egyedi természeti látványosságokban gazdag a vidék, Salinas Grandes, Hornocal-hegy, amelyek hagyományosan az ősi közösségek gondnoksága alá tartoznak. A helyiek nyitottak a természetet kímélő turizmusra, a turistáknak pedig nyitottnak kell lenniük az őslakosok évszázados tudására, tapasztalatára, ha sérülésmentesen, fizikai megterhelés nélkül szeretnék a 3000-4000 méteres magaslatok csodáit látni.

A salinasi sóföldek természetes kapujához a letáborozott tüntetők ismerik leginkább az utat. Ők a legérintettebbek, minden erejüket beleadva védik földjeiket a bányászat pusztításától. Útitársam és kísérőm, Ariel megáll, szóba elegyedünk a helyiekkel. Ariel helyi őslakos, aki idegenvezetőként szintén a turizmusból él.

Az őslakosok ellenállása nem nagyvárosi mintát követő környezetvédelmi aktivizmus. A jujuyi őslakosok annak a természetnek a szerves részeként tekintenek magukra, amelyért szót emelnek. Ha tüntetnek, és a kormány részéről nincs válasz a kezdeményezésükre, akkor letáboroznak a buenos airesi legfelsőbb bíróság elé (immáron négy és fél hónapja), mert a figyelemfelkeltés az utolsó esélyük. Nem mennek haza, nem zárhatják magukra veszélyeztetett otthonaik ajtaját. Nekik az otthon a több évszázados szülőföld, ahol egyre csökken a föld termése, az iható víz.

Az őslakosok nem csupán egy környezeti katasztrófával fenyegető kitermelés megoldásáért elkötelezettek, hanem az életükért. Napirendjüket, életvitelüket most a tiltakozáshoz igazítják, fordítva nem lehet: nem a tiltakozást próbálják beilleszteni hétköznapi teendőikbe. Dolgozni, békében élni önmagunkkal és a természettel – csak ennyit szeretnének, a szellemi és materiális értékeik, tulajdonuk, kultúrájuk és identitásuk védelme mellett.

A föld tartozik az emberhez vagy az ember a földhöz? Víz, élet vagy lítium? Mindegyiknek megvan az ára. Argentína őslakosainak nem lesz szüksége elektromos akkumulátorral működő autóra – a legtöbben nem is engedhetnék meg maguknak. De mi lesz akkor a természettel, a vízzel, a földdel, ha Európán és Ázsián túl a közel 50 millió fős Argentínában vagy 214 milliós Brazíliában többen is elhiszik, hogy elektromos akkumulátorú autó nélkül nem lehet élni? Biztos, hogy helyesen gondolkodunk, amikor azt hisszük az emberiség érdekeit és a klímaválság megoldását szolgálja az elektromos akkumulátoripar, ha az akkumulátorok előállításának több fázisa ennyire szennyező? Közérdekünk az élet alapfeltételeinek megóvása, létszükségletünk az ivóvíz.