A háború 11. napjára virradó éjszaka sem csitult a háborús helyzet, sem Izraelben, sem a Gázai övezetben. Míg Izrael területén továbbra is landolnak a Hamász, illetve a libanoni Hezbollah által kilőtt rakéták, és lakosok tízezrei kényszerülnek elhagyni otthonaikat, Gázában vészesen fogyatkozik az ivóvíz, és az izraeli légicsapások egyre növelik a civil halálos áldozatok számát.
Időközben a nemzetközi színtéren is erősödnek az azonnali deeszkalációt sürgető hangok, bár egyes esetekben épp az elmúlt napokban lett egyre hallhatóbb a kardcsörtetés. Irán az első napok – magához képest – összességében kimértnek számító nyilatkozatai után magasabb fokozatra kapcsolt, megtorló csapásokkal fenyegetve Izraelt. Az iráni Forradalmi Gárda helyettes parancsnoka, Ali Fadavi odáig ment, hogy „rákos tumornak” nevezte Izraelt, amely ellen az „ellenállás tábora addig fogja folytatni a sokkszerű támadásokat, amíg az el lesz törölve a Föld színéről”.
Joe Biden, az Egyesült Államok elnöke hivatalosan is bejelentette, hogy a Közel-Keletre utazik, először Tel Avivba, ahol Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnökkel tárgyal, majd a jordániai fővárosba, Ammanba, ahol Mahmud Abbasz palesztin, Abdullah király jordániai, valamint Abdel Fatah al-Sziszi egyiptomi vezetőkkel találkozik. Olaf Scholz német kancellár és Emmanuel Macron francia elnök is Izraelbe látogat, ahogy Marcel Ciolacu, Románia miniszterelnöke is megtette kedden.
Háborús helyzet Gázában: lassan elfogy az ivóvíz
Nemzetközi szervezetek az ENSZ-től az Orvosok Határok Nélkülön át a Human Rights Watchig egyre riasztóbb jelentéseket adnak ki a gázai humanitárius helyzetről. A Hamász tömeggyilkos terrortámadása után Izrael elzárta az általa ellenőrzött, sűrűn lakott övezet alapvető létfeltételeit biztosító ellátás előtt az utat, így Gázába nem juthat be ivóvíz, élelmiszer, üzemanyag és áram, a folyamatos izraeli légicsapásokat elszenvedő lakosság számára gyakorlatilag kilátástalanná téve a helyzetet.
Mindennél sürgetőbb a vízhelyzet megoldása lenne, az al-Jazeera hírportál jelentése szerint a lakosok az egyre ritkábban hozzáférhető tiszta ivóvíz híján szennyezett, illetve egyéb, emberi fogyasztásra alkalmatlan/súlyosan veszélyes vizeket isznak (például a mezőgazdasági, illetve ipari termelés melléktermékének számító, illetve a természetben is előforduló félsós, úgynevezett brakkvizet).
A Reuters hírügynökség összesítése szerint már több helyről jelentettek eseteket, amelyek során a gázaiak kutakat kezdtek ásni a tengerrel szomszédos területeken, vagy Gáza egyetlen, szennyvízzel és tengervízzel szennyezett víztározójából származó sós csapvizet fogyasztottak.
Az izraeli hadsereg felszólítására ugyan tömegével kezdték elhagyni a lakosok az övezet északi részét a „biztonságosnak” kijelölt déli területek felé, ám ezeken a területeken is gyakoriak a légicsapások, főként az egyiptomi határnál fekvő Rafah határvárosában, illetve az attól északabbra elhelyezkedő Khan Juniszban.
Az ENSZ Emberi jogi Hivatala az eredeti evakuációs paranccsal kapcsolatban kedden közleményt adott ki, amelyben azt írja, a gázai lakosok ilyetén felszólítása otthonuk elhagyására akár emberiség elleni bűnnek is minősülhet:
„Aggódunk amiatt, hogy ez a parancs, a Gázai övezet teljes ostromának elrendelésével együtt, nem tekinthető jogszerű ideiglenes evakuálásnak, és ezért a civilek erőszakos áthelyezésének minősül, ami sérti a nemzetközi jogot”
– jelentette ki Ravina Samdaszani, az ENSZ Emberi jogi Hivatalának szóvivője.
Az „erőszakos áthelyezés” kifejezés a „polgári lakosság erőszakos áttelepítése” jogi terminusra utal, ami a nemzetközi büntetőbíróság által büntetendő emberiség elleni bűncselekménynek minősül, teszi hozzá a Reuters hírügynökség cikke.
A palesztin lakosság számára az is nyugtalanító lehet, hogy mind Jordánia királya, mind az egyiptomi elnök kedden kijelentették, hogy országaik nem hajlandók menekülteket fogadni.
Háborús helyzet Izraelben: belföldi menekültek, sebesülteket meglátogató nagykövetek
A Hamász terrorszervezet október hetedikei, több mint 1300 civil lemészárlásával járó bestiális támadása, és az azt követő, eddig sem szűnő rakétatámadások óta Izraelben továbbra is tízezreknek kellett ideiglenesen elhagyniuk az otthonukat, az első támadásoktól sújtott, Gázához közeli, illetve a Hezbollah által fenyegetett északi részekről.
A legalább 199, vélhetően Gázában fogvatartott túszról továbbra sincs hír.
Mindeközben 30 ország nagykövetei látogatták meg csoportosan a tel-avivi Ichilov kórházban 7-e óta fekvő sebesülteket. Az európai, ázsiai és dél-amerikai országok diplomatáit Ronni Gamzu, a kórház főigazgatója kísérte körbe az intézményben.
Kedden a Hezbollah állásai felől tankelhárító rakétákkal lőttek az izraeli Metula településére, megsebesítve három katonát és egy civilt.
Írók, filozófusok a béke lehetőségéről és a párbeszédről a tragédia árnyékában
Miközben az izraeli válaszcsapások sűrűsödnek, és a jelentések szerint küszöbön áll egy ki tudja, mekkora áldozatokkal járó szárazföldi offenzíva a Gázai övezetben, több nemzetközileg elismert értelmiségi is felvetette az utóbbi napokban a béke és a párbeszéd keresésének szükségességét.
A francia Le Monde hasábjain Dror Misáni izraeli író a az erőszakra még több erőszakot elvét kérdőjelezi meg, nem csak az emberiesség, de az alapvető politikai ésszerűség szempontjából is. Így fogalmaz néhány nappal ezelőtti cikkében:
„Nemcsak azt a kérdést [kell] feltenni, hogy hogyan támadjunk vagy kerüljünk el egy újabb támadást, hanem azt is, hogy milyen módon akarunk itt élni tovább a szomszédainkkal. Egy részük jelenleg az ellenségünk – nem mindannyian, ezt nem szabad elfelejtenünk –, de talán egy nap újra a szomszédaink lehetnének majd, ha akarják, ha olyan vezetőket választanak, akik méltók erre a névre, és kevésbé barbárok, mint a Hamász tagjai, és ha mi is olyan vezetőket választunk, akik méltók erre a névre, és kevésbé barbárok, mint a jelenlegi kormány. Feltenni a kérdést, hogy a rombolással és a halállal szemben valóban az egyetlen lehetséges válasz-e a rombolás és a halál, és azt, hogy vajon eddig bevált-e ez a válasz.
Mindez megvalósíthatatlannak tűnik a barátaink és a hozzánk közel állók által elszenvedett szörnyűségek után, szemben ezzel a rettenettel, amit szombat óta vég nélkül nézünk, dermedten. De nem ez az egyetlen ok. Gondolkozni? Reménykedni? A miniszterelnök Benjamin Netanjahu és Izrael történetének legrasszistább és legveszélyesebb kormánya eltávolítottak bennünket attól a világtól, ahol ezeknek a kifejezéseknek meg lenne a maguk helye. És nem ők az egyetlenek.
A tévéstúdióinkban ma a szakértők és katonák – akik közül sokan ellenzik a kormányzati politikákat – egy olyan háború mellett kardoskodnak, amely durvább mindazoknál, amelyeket ők maguk vezettek Gáza ellen az elmúlt évtizedekben. Azt fejtegetik, hogy a Közel-Keleten csak erővel tudunk győzni, csak erőszakkal lehetséges a túlélés. Amit nem tudott megoldani az erő, megoldja majd a megsokszorozott erő, amely egyszer és mindenkorra elrettent.
De elképzelhető-e, hogy megkérdőjelezzük, még ha csak egy futó pillanatra is – amíg eltemetjük halottainkat – ezt a leckét, amit úgymond a történelem tanított nekünk? Elképzelhető-e, hogy feltegyük legalább azt a kérdést, hogy minden distinkció nélkül gyilkolni Gázában, lerombolni százezrek otthonát valóban javít majd az életesélyeinken a következő években?”
Judith Butler amerikai filozófus, a Kaliforniai Egyetem professzora a London Review of Books-on közölt cikkében hosszan foglalkozik a Hamász terrortámadásával kapcsolatos diskurzus erkölcsi dilemmáival, a maga részéről leszögezve, hogy a mészárlás elítélésére igenis szükség van, és amellett szükség van a térség összefüggéseinek megértésére is. Butler szerint ugyanis a kettő nem gyengíti egymást:
„Mi lenne, ha erkölcsünk és politikánk nem érne véget az elítélés aktusával? Mi lenne, ha ragaszkodnánk ahhoz a kérdéshez, hogy milyen életforma szabadítaná meg a régiót az ehhez hasonló erőszaktól? Mi lenne, ha az hidegvérű bűncselekmények elítélése mellett olyan jövőt akarnánk teremteni, amelyben az ilyen jellegű erőszak véget ér? Ez egy olyan normatív törekvés, amely túlmutat a pillanatnyi elítélésen. Ahhoz, hogy ezt elérjük, ismernünk kell a helyzet történetét, a Hamász mint militáns csoport növekedését az Oslo utáni pusztításban azok számára, akiknek Gázában az önrendelkezésre vonatkozó ígéreteket soha nem váltották be; a palesztinok más taktikával és célokkal rendelkező más csoportjainak kialakulását; valamint a palesztin nép történetét és a szabadságra és a politikai önrendelkezési jogra, a gyarmati uralomtól és a mindent átható katonai és hivatali erőszaktól való megszabadulásra irányuló törekvéseit. Akkor talán részesei lehetnénk a szabad Palesztináért folytatott küzdelemnek, amelyben a Hamász feloszlana, vagy felváltanák az erőszakmentes együttélésre törekvő csoportok.”
