Hétfőn nyomásgyakorló akciót tartottak az RTL Magyarország esti főműsoridős műsorait készítő vágók és műszaki dolgozók. Az akció során demonstráltak is a tévé XXII. kerületi székháza előtt, jobb munkakörülményeket és béreket követelve.

Az akció érdekessége, hogy – noha miképp Rónay Ferenc, a Magyar Mozgóképkészítők Szakszervezetének (MMKSZ) elnöke a Media1-nek elmondta,

a dolgozók többségükben tagjai a szakszervezetnek – mégsem sztrájkolhatnak hivatalosan, hisz nem is állnak alkalmazásban.

Épp ezért a mostani munkabeszüntetést sem a szakszervezet szervezte, nem is tehet ilyet – a dolgozók önmaguk elégelték meg a helyzetet, és tették le a munkát.

Ráadásul, mint az RTL közleményéből kiderül, nem is állnak szerződésben közvetlenül a tévével, mivel műsoraikat túlnyomórészt alvállalkozókkal készíttetik.

„A külső gyártók által foglalkoztatott vágók és műszaki szakemberek minőségi munkája fontos az RTL Magyarország számára, ugyanakkor az RTL csak áttételes kapcsolatban áll velük, így ezen szakemberek foglalkoztatásával kapcsolatban a külsős produkciós cégek tudnak érdemi választ adni”

– írta a tévé a sajtóügyekkel foglalkozó lapnak.

A kérdésben nyilatkozott nekünk Dr. Szabó Imre Szilárd, ügyvéd, egyetemi adjunktus, a Munkástanácsok ügyvezető alelnöke.

„A jelenlegi eset elsősorban arra világít rá, hogy a hazai jogi szabályozás nem tud érdemben mit kezdeni a hasonló nyomásgyakorló akciókkal és munkaerőpiaci jelenségekkel.

Nem zárulhat ugyanis a tiltakozás kollektív munkajogi szempontból »értelmezhető« megállapodással, tekintve, hogy a szakszervezet csak munkaviszonyban álló alkalmazottak esetén tud kollektív szerződést kötni.

A nem munkaviszonyban álló személyek, az önfoglalkoztatók és informális gazdaságban alkalmazottak a hagyományos szakszervezeti logikán kívül esnek. Azt is fontos kiemelni, hogy az önfoglalkoztatók szervezkedési szabadságát – és még inkább kollektív alkuhoz való jogát – a versenyjog értelemszerűen korlátozhatja bizonyos mértékben. Ez a réteg jellemzően polgári jogi (tipikusan vállalkozási, megbízási) szerződés alapján kerül foglalkoztatásra a különböző gazdasági társaságoknál, de ugyanolyan – gazdaságilag függő – helyzetben van, mint a (jogi értelemben vett) munkavállaló, éppen ezért hasonló szociális és munkajogi védelmi szükséglete áll fenn.”

Vagyis a történtek egy duplán faramuci helyzetre világítanak rá, egyszerre mutatva be, hogyan szabadulhat meg a de facto munkáltató a felelősségtől, és hogy mennyire nincs felkészülve a magyarországi jogrend továbbra sem a kreatív iparban a mai napig jellemző bújtatott foglalkoztatás elleni fellépésre. Hiába ígérte a kormány tavaly nyáron, hogy bezárják a kiskapukat – amivel, ha a dolgozói érdekek figyelembevételével módosítják a szabályozást, értelemszerűen valóban jól járnának – a nyakatekert foglalkoztatási struktúrákban a cégek még mindig el tudják kerülni, hogy felelősséget vállaljanak a foglalkoztatottakért, akik viszont épp a Szabó által említett versenyjog miatt maguk vállalnak jogi kockázatot a kollektív akcióval.

A jelenlegi munkajogi és vállalkozási szabályozások szerint ugyanis amennyiben közösen fogalmaznak meg követeléseket az őket foglalkoztató céggel szemben, az ad absurdum akár kartellezésnek is minősülhet.

Az egyik legnagyobb probléma épp az, hogy hiába az egyenlőtlen erőviszonyok, melyben a cégek alkuereje sokszorosan meghaladja a dolgozókét – a jog ugyanúgy gazdasági vállalkozásként kezel például egy tévécsatornát vagy egy műsorgyártó céget, mint az egyéni vállalkozóként foglalkoztatott szakembert.

Azt ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a médiában foglalkoztatottak helyzete – még ha hasonlónak tűnhet is sok esetben – gyökeresen eltérő lehet. Míg vannak, akik valóban többé-kevésbé vállalkozó jelleggel dolgoznak – akár több cég számára is hasonló munkát végezve – számos esetben fordul elő, hogy megfeleltethető az egyes dolgozók helyzete a bújtatott foglalkoztatás definíciójának. Vagyis, hogy miközben papíron vállalkozóként dolgoznak egy cégnek, valójában munkavállalók, csak épp nincsenek bejelentve. Ezt viszont – még ha szociológiai szempontból viszonylag könnyen meg is lehet állapítani – jogilag csak a munkafelügyelet ellenőrzése vagy munkaügyi per nyomán lehet kimondani.

A szerződéses foglalkoztatás okai egyébként igen prózaiak: ily módon kevesebbe kerülnek a dolgozók a cégek számára – amit az érintettek felé úgy adnak el, hogy ilyenformán többet kereshetnek. Ez egyébként igaz is, ha feltételezzük, hogy a cég fillérre ugyanannyit költene egy dolgozó foglalkoztatására akár szerződéses formában, akár bejelentve keresi kenyerét. Mindazonáltal a bejelentett, alkalmazásban álló dolgozók – mint a fentiekből is kiderül – könnyebben tudnak a szakszervezetek segítségével, kollektíve nyomást gyakorolni a cégekre.

A nem munkaviszonyban foglalkoztatottak számára további hátrányt okoz, hogy nem érvényesek rájuk a bejelentett dolgozókat megillető munkajogok, vagyis nem jár nekik a fizetett- és betegszabadság, a szülési szabadság, GYES, GYED, stb. és nem védi a törvény a munkaviszonyukat sem – vagyis szabadon, egyik napról a másikra megválhat tőlük a munkáltató, felmondási idő és végkielégítés nélkül.

Noha Magyarországon egyelőre nem úgy tűnik, hogy a kormány kész lenne megnyugtatóan rendezni a médiában és a szórakoztatóiparban dolgozók helyzetét, az Európai Bizottság elvárna ezirányú lépéseket.

Bár az atipikusan, ellenben függő helyzetben foglalkoztatott munkavállalókkal kapcsolatban általában a platformcégeknek dolgozó „vállalkozók” – mint például az ételfutárok juthatnak eszünkbe, akiknek a helyzetével lapunk is több cikkben foglalkozott a korábbiakban – az eheti események rávilágítanak, hogy számos más iparágban is vannak megoldandó problémák. Azt pedig, hogy akár csak a médiában is mennyire nem egyedülálló az RTL-es dolgozók helyzete, szemléletesen világítja meg, hogy bő másfél éve épp a nagy rivális TV2-nél állt elő nagyon hasonló helyzet.

Ehhez viszont politikai akaratra lenne szükség a döntéshozók részéről, ami láthatóan hiányzik. Pedig ha a munkajogban megteremtenék a lehetőségét, hogy a hasonló módon foglalkoztatottak akár foglalkoztatási csoportokra kiterjedő, a bérszinteket és munkakörülményeket előíró iparági szintű kollektív szerződést köthessenek – ahogy teszik például az Egyesült Államokban – azzal nagyban elő lehetne segíteni az érintettek bizonytalan, kiszolgáltatott helyzetének a felszámolását.

Ennek fontosságára Szabó Imre Szilárd azzal világított rá nemzetközi példákat is felhozva, hogy

„A munkavállalói érdekképviseletek – itthon is – a mindenkori gazdasági és társadalmi körülményeknek megfelelően más és más szerveződési formákkal kísérleteznek, amelyre kiváló példa a médiaipar – és itt ne csak a 2023-as hollywoodi sztrájksorozatra gondoljunk.

Megjelennek az innovatív, nyitott, hálózat-jellegű szervezkedési logikát képviselő szakszervezetek és egyéb alternatív jellegű, rugalmas érdekképviseleti struktúrák. Az ilyen jelenségeket gyakran nevezik a munkajogi szakirodalomban »alternatív« szakszervezeti tevékenységnek. Világszerte elmondható, hogy saját érdekükben is (hiszen egyre több ilyen személy van) egyre inkább felvállalják a munkavállalói érdekképviseletek minden gazdaságilag függő munkavállaló és az önfoglalkoztatók érdekeinek védelmét, és a szabályozás is követi ezt a jelenséget.

Hazánkban is szükség lenne olyan munkajogi szabályozásra, amely megnyitja azt a lehetőséget, hogy az ilyen személyek érdekképviseletei kollektív szerződést köthessenek a megbízói, megrendelői oldallal.

Ilyen megállapodások – csak a környező országokat vizsgálva – léteznek például Ausztriában és Németországban is.”