A múlt héten futott körbe a sajtóban a hír, hogy Pintér Sándor minisztériuma szorosabb gyeplőn tartaná az oktatási intézményeket. Ennek jegyében a Klebelsberg Központ a felügyelete alá vonná az egyes iskoláknak juttatott adományokat, és az értéküktől függően a tankerület vezetője vagy a KK elnöke dönthet az elfogadásukról és felhasználásukról.

A Népszava cikkéből kiderül, hogy a tankerületi fenntartásában lévő köznevelési intézményeknek és a tankerületi központoknak szánt adományokról bruttó kétmillió forint érték alatt a tankerületi központok igazgatói dönthetnek, kivéve, ha az adományozó természetes személy, civil szervezet, illetve nem belföldi önkormányzati vagy állami többségi tulajdonban lévő gazdasági társaság. Ha az adomány értéke meghaladja a bruttó kétmillió forintot, továbbá ha az adományozó például természetes személy vagy civil szervezet, az adomány elfogadásáról a KK elnöke, Hajnal Gabriella dönt. A felsorolt adományozók esetében mindegy, milyen értékű az adomány, minden esetben a KK elnöke jogosult dönteni. Az adomány lehet forgalomképes ingatlan, ingó dolog, pénzösszeg, szolgáltatás, munkavégzés, esetleg egyéb kedvezmény, támogatás, juttatás vagy ajándék.

Hajnal Gabriella valószínűleg jelentős mértékű pluszmunkát vállalt magára, hogy az állam mindenre kiterjedő, rendfenntartó kontrollját megerősítse.

Kiváltképp igaz ez a tanévkezdés körüli időszakokra, amikor jellemzően számtalan helyről – sok esetben a diákok szüleitől – kapnak támogatást az iskolák, hogy be tudjon indulni a tanév –  ezzel potenciálisan kitűnően tudják fegyelmezni az esetlegesen „renitens” iskolákat.

De miért állhat fenn egyáltalán ez a helyzet?

Ahogy Tóth Csaba kollégám írta a tanévkezdés alkalmából,

az állam bizonyos tekintetben gyakorlatilag kivonult az oktatási rendszer fenntartásából.

Vagyis – mint arról minden évben szemléletes beszámolók látnak napvilágot – számos helyen a szülőknek, iskolai közösségeknek kell megteremteniük az oktatás materiális feltételeit, miután az állam nem látja el ezt a feladatát. Sőt, olybá tűnik, mintha még számolna is azzal, hogy ha nincs kréta vagy hullik a vakolat, akkor a szülők majd úgyis megoldják jobb híján okosba’.

Az ugyanis láthatóan jobban érdekli a döntéshozókat, hogy a gyerekek ne részesülhessenek szexuális felvilágosításban, ne adj’ isten homoszexuális emberekkel beszélgessenek arról, miért nem baj, ha valaki a saját neméhez vonzódik, mint az, hogy rendben legyen az infrastruktúra, és végső megoldásként ne kelljen, ad absurdum konténerekben tartani az órákat.

Egyébként a külsős adományok fölötti állami kontroll nem lenne feltétlenül ördögtől való dolog.

De csak abban az esetben lehetne védhető, ha közben az állami fenntartó maradéktalanul biztosítaná a működéshez, mégpedig a színvonalas működéshez szükséges anyagi forrásokat. Úgy az infrastruktúra, mint a személyi ráfordítások terén. Magyarán amennyiben jó minőségű épületekben, modern és hiánytalan eszközparkkal, kényelmes megélhetést biztosító fizetések mellett oktathatnának a pedagógusok.

Ez esetben ugyanis

feltehetően nem is lenne szükség a most ellenőrizni kívánt adományokra. Hisz ez csupán egy tünet: az iskolák körüli közösségek nem hobbiból visznek tollat és festenek tantermet, hanem azért, mert akinek a dolga lenne, nem végzi el.

Egyszersmind ez az organikusan, kényszerűségből kialakult rendszer is – amellett, hogy sok intézmény esetében kétségkívül komoly segítséget jelent – súlyos hibákat rejt magában.

Könnyen belátható, hogy az egyes iskolák körüli közösségek különböző mértékben tudnak hozzájárulni az intézmények fenntartásához. A jobbmódú szülői közösség a tanárok „bérkiegészítése” mellett – mint az a Telex riportjából kiderül – Zuglóban például bútorokat, informatikai és sporteszközöket, klímát, de még 600 ezer forintos okostáblát is tudtak vásárolni az iskola számára. Ezt egy szegényebb kerületben, régióban aligha tehetik meg.

Itt a probléma nem azzal van, hogy valahol legalább nem pereg a vakolat a tanteremben, vagy hogy a pedagógusok többet kapnak a központilag megállapított éhbérnél. Gondot az okozhat, hogy azok az intézmények, amelyek ezt megengedhetik – mert például a gyerekek módosabb családjaira támaszkodnak – értelemszerűen könnyen elszipkázhatják a tanárokat a szerencsétlenebb sorsú intézményekből. Akiket ezért nyilván nem lehet hibáztatni; hibáztatni a kormányt lehet, amelyik még a krónikus tanárhiány közepette is csak Brüsszelre tud mutogatni, ha a megalázóan alacsony tanárbérek kerülnek szóba.

Az a rendszer, amely a szülők vagy különböző szervezetek adományozási hajlandóságára épít, (legalábbis részben) konzerválja a társadalmi egyenlőtlenségeket.

Meglehet, hogy egy cég, civil szervezet, stb. adott esetben egy-egy hátrányos helyzetű intézménynek nyújt segítséget, a szülőktől azonban aligha várhatjuk el, hogy ne a saját gyerekük iskoláját segítsék ki. Az pedig a szabad iskolaválasztásnak „köszönhetően” jellemző tendencia, hogy a társadalom jómódúbb rétegei – már amennyiben az állami iskolarendszert választják egyáltalán – „jobb” iskolákba fogják íratni a gyerekeiket, így a nagyobb anyagi mozgásterük mellett is vélhetően ezeket fogják támogatni anyagi vagy immateriális formában, és már bele is harapott a kígyó a farkába.

A szegényebb gyerekek? Náluk marad az állami oktatási rendszer rögvalóságának nyomora. Omladozó iskolával, kiégett és túlhajszolt, éhbérért küzdő tanárokkal és alacsony érdekérvényesítő-képességgel úgy a szülők, mint az intézmény és a benne dolgozók tekintetében. A KK vigyázó tekintete alatt, nehogy aztán elrontsa az idillt, ha valaki mégis adományozna valamit a sulinak.