Kifejezetten nagy kihívás a magyarországi olvasóknak a szlovákiai választásokról írni a NER 13. évében. Ennek két oka is van: Magyarországon a sorozatos Fidesz-kétharmadok és az ezt követő társadalmi, politikai és kommunikációs eszközökben beállt változások komolyan befolyásolták a demokrácia percepcióját – a társadalmi megosztottság jóformán két dobozba szuszakolta a közügyeket. Szlovákiában – bár voltak és lesznek erre kísérletek – még nem tartunk itt.

A másik ok – és ez saját tapasztalás –, hogy a magyarországi olvasó sokszor reflexszerűen is az orbáni prizmán keresztül figyeli – ha figyeli – a szomszédos országok politikai folyamatait, és igyekszik megfeleltetni az ottani pártokat, politikusokat, eseményeket és folyamatokat az orbáni Magyarország hasonló eszköztárának.

A helyzet azonban, ahogy az lenni szokott, a nyilvánvaló kapcsolódási pontokon túl azért jóval árnyaltabb. S mikor felmerül, hogy a szombati szlovákiai parlamenti választások tétje az, hogy Szlovákia Kelethez vagy Nyugathoz akar tartozni, elindul-e az orbanizálódás útján, vagy a liberális demokrácia pályáján marad, a válasz ez: igen, van ilyen tét is, de nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk.

Álbaloldal

A parlamenti választásokra Szlovákia úgy fordul rá, hogy nincs hagyományos baloldala és jobboldala, és az elmúlt csaknem 20 évben nem is igazán volt. Az erővonalak máshol húzódnak: elsősorban a nemzeti-populista és a demokratikus pártok között. S ezeken a táborokon belül is őrületes a tagoltság, ezért is áll fenn az a helyzet, hogy

a parlamenti választás nem a politikai változás betetőzése, hanem csak az első, aprócska, bizonytalan lépése, és nincs garancia arra, hogy pár nap múlva nem lesz majd minden egészen másképp.

A vihar és káosz öt évvel ezelőtt, egy februári napon kezdődött Szlovákiában, mikor megtudtuk, hogy egy oknyomozó újságírót, az olasz maffia szlovák kötődéseinek feltárásán dolgozó Ján Kuciakot és menyasszonyát, Martina Kušnírovát ismeretlen gyilkosok végeztek ki egy szlovákiai magyar faluban, Nagymácsédon. A pár meggyilkolása, és az ennek nyomán előkerülő újabb és újabb információk annyira megkeverték a politikai kártyákat Szlovákiában, hogy az ország az azóta eltelt öt évben elfogyasztott öt kormányfőt, holott parlamenti választásból azóta csak egy volt, 2020-ban. Az idei előrehozott parlamenti választásról januárban döntöttek, miután az Eduard Heger vezette kormány tavaly decemberben megbukott.

A Kuciak-gyilkosságba az akkori kormányfő, Rober Fico végül belebukott, pártja, a nevében szociáldemokrata Smer megrogyott. A Smer sosem volt igazi baloldali párt, most már különcségüket elismerve „szlovák szociáldemokráciáként” hivatkoznak magukra.

A Smer a kétezres évek elején fejezte be a baloldali pártok bekebelezését, ekkor gyakorlatilag egyeduralkodóvá vált ezen a politikai térfélen. A baloldaliságától fokozatosan szabadult meg, s míg a 2000-es évek jobboldali kormányainak gazdasági eredményeiből, majd a 2010-es évek konjunktúrájából élt, magáévá tette a nemzeti-populista módszereket ezzel szélesítve szavazótáborát. A Smer baloldalisága pusztán póz maradt.

Ezek után nem meglepő, hogy Robert Ficónak sosem okozott gondot megegyezni a papíron teljesen más, de mentalitásban hozzá hasonló pártokkal – például a nacionalista SNS-szel vagy a Vladimír Mečiar-féle HZDS-szel.

A Smerrel kötött koalíciót „halálos ölelésnek” nevezték akkoriban: akivel a párt összeállt, az a következő választásokon kihullott a parlamentből.

2014-ben a Smer egyszínű kormányt alakíthatott, igaz, kétharmaduk nem volt. Ám így is elkezdték lerakni egy Orbánéhoz hasonló, a „Mi Embereink Rendszerének” gúnyolt rendszer alapjait: a kiválasztottak korrupciós pénzszivattyút építhettek, miközben az állami intézmények politikai befolyásolása a gazdagodásukat és büntethetetlenségüket szolgálta. Ahhoz azonban, hogy ezt teljes és tartós sikerre vigyék, nem volt elég erejük, forrásuk – na és működött a társadalom immunrendszere is.

Robert Fico 2018-as bukása után sokan azt hitték, a volt kormányfő többet már nem fog visszatérni. Több jelentős politikusa is otthagyta a Smert – ekkor jött létre a Hlas, a másik szlovák szociáldemokrata párt, melyet Peter Pellegrini, Fico egykori koronahercege vezet. Pellegrini és társai a Smer botrányaitól akartak szabadulni, tiszta lappal kezdték volna újra.

Ficónak azonban volt még pár trükk a tarsolyában. Míg az áljobboldal – róluk majd később szólunk – kapkodva és a járvánnyal küzdve beleroppant a kormányzásba, addig Fico egyre szélsőségesebb irányba tolódott. Rájátszva a kaotikus kormányzás, a járványellenes intézkedések és az egyre rosszabb társadalmi hangulat miatt egyre elégedetlenebb emberek dühére, megújította a választóbázisát. Ahogy erősödött, fokozatosan új szövetségeket épített, na meg visszataláltak hozzá régi szövetségesei. Rendszerellenes mitológiát gyártott saját mártírokkal: a Smer-kormányok egykori haszonélvezőiről elhitette, hogy az új kormány politikai üldözöttjei.

Névlegesen továbbra is baloldali maradt, méghozzá rendszerellenes baloldali. De ebbe a valójában populista irányzatba bele tudta sűríteni a szélsőjobboldali tradicionalista, szuverenista, protekcionista eszméket, a nyugatellenességet, az oroszbarátságot, és politikai viszonyba kezdett például a fasiszta pártból kiszakadó, „öltönyös fasisztákkal”, a Republika politikusaival is. Fico, aki egykor az EU magjához akart tartozni, most EU-szkeptikus, és legközelebbi politikai barátja Orbán Viktor – akit Szlovákiában épp Fico és a szélsőjobb tábora tart nagyra.

A Smer vezetője ez idei választáson olyan stabil kormányt ígér, mint amilyen Magyarországon van.

Ezzel a radikális fellépéssel szép lassan visszaszipkázta szavazóit a Hlastól, mely ugyan nagyon erősen indított – a felmérések rendre 20% fölé mérték őket –, mára azonban Pellegrini pártjának támogatottsága a kutatások szerint nagyot csökkent. A Hlas az egykori választási favoritból az esélyes pártok harmadik helyére csúszott vissza.

Pellegriniék szerepe viszont így is érdekes lesz: a jelenlegi forgatókönyvek szerint bár visszaestek, a mérleg nyelvét ők jelenthetik.

A Smer jelen pillanatban a választások esélyese, kormányt tudnak majd alakítani, ha nem történik meglepetés. Ebben pedig kulcsszerepe lesz annak, hogy az egykori koronaherceg, Peter Pellegrini hogyan dönt – ismét összeköti-e pártja sorsát a Smerrel, melytől szabadulni akart, vagy megpróbálja saját jogán megújítani a szlovák baloldalt. A választások előtti utolsó vitában Pellegrini utalt arra, hogy hajlik Fico felé – hogy ezért mit kap, arról csak találgathatunk, de suttogják, hogy elindulna az államfőválasztáson, hiszen épp ő jelenleg Szlovákia legnépszerűbb politikusa.

Áljobboldal

Szlovákiában a jobboldali szcéna hagyományosan töredezett – de imidzsük összeforrt az EU- és NATO-csatlakozással és azzal, hogy az ő szövetségük tudta leváltani a korrupt és alvilággal összefonódó kormányzásáról hírhedt Vladimír Mečiart 1998-ban. A régi politikai szlogen szerint ők voltak a „jó oldal” – ám a Dzurinda-kormány 2006-os választási veresége után nem tudták magukat összeszedni. Legfontosabb politikusaik, vezető arcaik marginalizálódtak, majd eltűntek a politikatörténet süllyesztőjében. A helyükre érkezők az elődeiknél mindig egy kicsit rosszabbak, egy kicsit kevésbé karizmatikusak voltak.

A jobboldal végül eltűnt a szlovákiai politika darálójában – csak apró planktonpártok maradtak utána. Ebbe a politikai űrbe érkezett 2020-ban központi, erős vezető figuraként jobb híján Igor Matovič, akinek mozgalma, az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek (OĽaNO) döbbenetes 25%-kal nyerte meg a választást – úgy, hogy pár hónappal korábban még csak 5% körül álltak.

Matovič megkapott mindent, amit kívánhatott: az általa vezetett négypárti koalíciónak alkotmányos többsége volt a parlamentben Fico bukása után, mégsem tudott élni a lehetőséggel. A kormány szekerét több irányba húzták-cibálták a lovak, Matovič pedig önfejűsége, kompromisszumképtelensége miatt nem tudta őket összetartani. A járványidőszakban leszerepelt kormányfő megbukott, népszerűsége óriásit esett. Az emberek 93 százaléka tartotta megbízhatatlannak.

Az OĽaNO furcsa mozgalom: több pártocska, helyi megmondóember, érdekcsoport és politikai kalandor különös egyvelege. Jobboldalinak titulálják, de ez nem teljesen igaz: voltak és vannak benne mérsékelt jobboldaliak, liberálisok, de kőkemény konzervatívok, egyházi aktivisták, sőt, nyomokban rendszerellenes baloldaliak is felbukkannak. Egyedül Matovič és az ő populizmusa adott valamiféle arculatot a pártnak.

Matovič nem engedett más politikus egyéniségeket felnőni maga mellett. Miután leváltották a kormányfői posztról, mérsékeltebb párttársa, Eduard Heger lett a miniszterelnök, aki 2 évvel később részben éppen Matovič miatt bukott. Ezzel szakadt az OĽaNO is, Heger vitte magával a liberálisabb szárnyat, és saját pártot alapított – a Demokratákat. Elvitte viszont a kudarcos kormányzás felelősségét is: míg az ő pártja a legutóbbi felmérések szerint nem lépné át az 5%-os küszöböt, Matovič erősödik. Fontos lesz, hogy az OĽaNO bejut-e így a parlamentbe: ők ugyanis azok, akikkel kiszámíthatatlanságuk miatt senki sem akar hosszútávon együtt kormányozni.

A koalícióalakításnál valószínűleg számolni kell a szintén a jobboldali űrbe benyomult Richard Sulík egykori házelnök, majd gazdasági miniszter pártjával, a Szabadság és Szolidaritással is. Az SaS névleg liberális – pártközpontjukat Liberális Háznak hívják –, de ez csak álca. Sulíkék közelebb állnak a libertariánusokhoz, gazdaságpolitikájuk pedig jobboldali-neoliberális, erősen szabadpiacpárti. Az utóbbi időben Sulík és Matovič konfliktusától volt hangos az ország – holott egykor szövetségesek voltak. Sulík Matovič drága, populista ötletei ellen tiltakozott, míg Matovič azzal támadta az SaS elnökét, hogy eladná az országot a nagyvállalatoknak, és nem az emberek, hanem a befektetők érdekeit nézi.

Mostanra az SaS-ra égett a kormánygyilkos bélyeg is, sokak szerint koalícióból való kilépésekkel már három kormányt buktattak. Sulíkék magukat pusztán elvhűként állítják be, s bár komoly népszerűségvesztéssel jártak számukra az elmúlt évek, még a bejutási küszöb fölé mérik őket.

A jobboldali folytonos konfliktus, állandó veszekedés és határozatlan kormányzás tette lehetővé, hogy ebben a demokratikus-jobboldali térben létrejöjjön és megerősödjön egy újabb alternatíva:a liberális Progresszív Szlovákia, mely inkább már balra húz, mint jobbra.

A PS először a városi, fiatal, értelmiségi szavazókat célozta meg. Az első sikerük 2019-re tehető, mikor meglepetésszerűen jól szerepeltek az EP-választáson, majd Zuzana Čaputová, a párt egykori alelnöke megnyerte az államfőválasztást is. A következő évben azonban óriásit buktak a választáson, pár száz szavazattal maradtak el a (koalíciójuk miatt magasabb) 7%-os parlamenti küszöbtől. A párt azonban nem hullott szét, és míg a jobboldal elveszett a saját konfliktusaiban, ők változtattak a hozzáállásukon: új, demokratikus alternatívaként léptek fel, nyitottak az őket korábban elutasító vidék felé.

A párt kampánytaktikájának fontos eleme volt, hogy nem mentek bele a durvább adok-kapokba, még akkor sem, ha komolyan támadták őket. Márpedig támadták: többek között Robert Fico és Igor Matovič is igyekezett őket szélsőségesen woke pártként beállítani, mely egy konzervatív Szlovákiában választhatatlan alternatíva. A párt elnökéhez, az egykori oxfordi diák Michal Šimečka nevéhez sem fűződnek botrányok – ráadásul igyekszik mindig igencsak mérsékelten megnyilvánulni, pártjához hasonlóan elkerülni a felesleges összetűzéseket.

Az elmúlt évben a PS egyre csak erősödött, mostanra 17-18% köré mérik őket, sőt az utolsó felmérések némelyikén már előzték a Smert is.

Az előrehozott parlamenti választás tétje, hogy a Smer vagy a PS tud-e élni a kormányalakítás lehetőségével.

Kaotikus társasjáték

Ha Robert Fico elcsábítja Peter Pellegrinit, a nacionalista SNS-t, a fasiszta Republikát vagy esetleg a bejutó kisebb pártok közül valamelyiket, akkor még csak meg sem kell nyernie a választást ahhoz, hogy visszatérjen a hatalomba. Bár minden szlovákiai politikus tudja, hogy a Ficóval köttetett szövetség veszélyes, a populista oldalon jóval pragmatikusabbak és opportunistábbak a politikai kalandorok, hogy ettől megrettenjenek.

A PS-nek ennél jóval szűkebb a merítése. A Hlasra biztosan szüksége lenne, és Peter Pellegrini meg fogja kérni a szövetség árát, ha úgy alakul. Emellett azonban csak a libertariánus, küszöbön tántorgó SaS-re számíthat, vagy a kereszténydemokrata KDH-ra, mely szintén 5-6% körül mozog, de nagyon nem akarja összekötni a sorsát a liberálisokkal.

Az OĽaNO és Igor Matovič pária a politikai színpadon. Fico és a Smer ősellensége, de a Hlassal sem hajlandó egy kormányban ülni. Matovičot ráadásul Richard Sulík és az SaS is elutasítja.

Ezért várja mindenki Szlovákiában a szombat este 10 órát:

a választási eredményekkel legalább az erőviszonyok tisztábbak lesznek – de a következő menet csak ezután következik a koalíciós tárgyalásokkal.

Na és a magyarok?

2020 óriási bukás volt a szlovákiai magyar politika számára, egyetlen magyar párt sem került be a parlamentbe – először Szlovákia történelmében.

Ez a politikai térfél legalább olyan töredezett, mint a szlovák politikai jobboldal.

Hárman is versenyeznek most a felvidéki magyar szavazatokért: a közös magyar pártnak indult, mára szétszakadt Szövetséget 3% körül mérik, a (Mikuláš Dzurinda egykori kormányfő minipártjával, Kékekkel összefogó) Hídat 2% köré becsülik, a Magyar Fórumot ennél is kevesebbre.

A Fidesz korábbi stratégiai partnere, a Magyar Közösség Pártja, az MKP-ból kivált, Fico halálos ölelésében megroppant Híd és a liberálisabb Összefogás a kudarcot követően 2021-ben kényszerházasságot kötött – létrejött a Szövetség nevű formáció, mely egységes pártként készült a parlamentbe. A 2022-es megyei és önkormányzati választásokat sikerrel vették, kiemelkedő eredményt értek el. Hamar kiütközött azonban, hogy az együttműködést a kényszer szülte. Nem sikerült sem a különböző világnézetek összefogása, sem a belső pozícióharcok toleráns kezelése.

A Szövetség MKP-platformja továbbra is teljes függést mutatott a magyar kormány felé, melytől a Híd vezető politikusai szabadultak volna. Ráadásul a belső, jelöltállítási folyamatok is inkább emlékeztettek iszapbirkózásra, mint politikára.

A Híd vezető politikusai 2023 májusában távoztak a Szövetségből – ők azt mondják, kiszorították őket, az MKP viszont azt, hogy a hidasok gerjesztették a feszültséget. A casus belli végül egy 2020 előtt ismeretlen politikus, Gyimesi György lett.

Gyimesi érdekes jelenség a szlovákiai magyar politikában. 2020-ban az OĽaNO listáján került a parlamentbe, és megtalálta az űrt a politikai bizniszben: ő vállalta fel a magyar képviseletet a szlovák törvényhozásban. Ezzel együtt politikai személyiséget is épített: ő lett a nyarat csináló fecske, Igor Matovič magyar ökle, a konzervatív politikai megváltó, aki kiváló kapcsolatokat ápol a magyar kormánnyal is.

Gyimesi szépen építette a táborát, és a szlovák nyelvű médiában is gyakran szerepelt, így egyre ismertebbé vált. Szimpatizánsai azonban egykori MKP-szavazók voltak, az MKP pedig megijedt, hogy Gyimesi túl nagy szeletet vág le a tortából, inkább átcsábították a Szövetségbe. Ez viszont a Híd vezető politikusainak nem tetszett, elsősorban Gyimesi populista, gyűlöletkeltő és konfrontatív megnyilvánulásai miatt.

A Szövetség tehát szakadt: a hidasok nagy része ugyan maradt a pártban, de vezető arcai távoztak, így marginalizálódott. A távozók új pártot alapítottak Híd2023 néven, és összekötötték magukat Mikuláš Dzurinda egykori kormányfő minipártjával, a Kékekkel. Dzurinda a 2000-es évek nosztalgiájára akart rájátszani, sikertelenül: ezt a koalíciót bőven a parlamenti küszöb alatt mérik, és esélyük sincs bekerülni.

Ahogy a Magyar Fórumnak sem, amit Simon Zsolt, a Híd és az MKP egykori politikusa vezet. Simon akkor lépett saját útra, mikor a Híd 2016-ban a Smerrel kezdett kormányozni. Pártot alapított, ám áttörést sosem ért el – most szlovák minipártokkal alkotott közös listát, de 1% körül állnak.

S mi lesz a Szövetséggel? Ez a választások egyik nagy kérdése. A pártnak nem elhanyagolható az önkormányzati és megyei jelenléte, és igyekezett egységesen fellépni a kampányban, Gyimesi munkájával pedig próbálták pótolni a távozó hídasokat. Ennek ellenére a felmérések azt mutatják, hogy így is az 5%-os parlamenti küszöb alatt fognak maradni. Fontos észben tartani viszont, hogy a felméréseknél nagy a hibahatár: megeshet, hogy az alacsony részvétel és az utolsó pillanatban döntő bizonytalanok segítségével mégis megugorják a küszöböt.

Az igazi kérdések akkor jönnek, ha bekerülnek a parlamentbe: el kell dönteniük, hogy merre tovább. A történelmi tapasztalatok és a politikai hagyomány inkább a jobboldali-progresszív oldalra terelné őket, ám a jelenlegi politikájuk ezt erősen megkérdőjelezi – a pártban a konzervatív irányvonal a domináns.

Ráadásul érezhető az elvárás Magyarországról is. A Fidesz ugyanis legszívesebben Robert Ficót látná a kormányfői poszton – elfelejtve neki többek között Malina Hedvig ügyét, a dunaszerdahelyi szurkolóverést, a magyarellenességet és a kettős állampolgárság betiltását. Fico imidzsét, aki jó ideje nem is tesz már a magyarokról becsmérlő kijelentéseket, a magyar médiában is csiszolták: a szlovákiai kampánycsend alatt a Smer elnöke a magyar közmédiában szokatlan módon békés és baráti hangulatú, exkluzív interjút adott – ráadásul nem először.

Hiába van hát a Szövetségnek elnökségi határozata arról, hogy a Smerrel nem fognak együttműködni a választások után, ez nagyon gyorsan megváltozhat.

Végszó

Bármi is történjen, ezzel a választással Szlovákiában lezárul egy korszak, és elkezdődik egy újabb, ahogy mindig is lenni szokott. Ez az inga Szlovákiában folyamatosan leng, már hosszú évek óta, ide-oda.

Robert Fico győzelme és kormányalakítása azt jelentené, hogy ismét megpróbálkozhat ambiciózus politikai tervével, egy Magyarországéhoz hasonló rendszer kiépítésével. Erre azonban továbbra is meglehetősen kevés esélye van: a szlovákiai társadalmi immunrendszer ugyanis működik, és előreláthatóan nagyon erős lesz az ellenzéke.

Túl gyors és radikális lépésekre tehát Ficónak nem lesz lehetősége, arra gyors válasz érkezne, láthattuk ezt 2018-as bukásakor is.

A Progresszív Szlovákia győzelmével és esetleges kormányalakításával sem állna meg a történelem. Fico igen kemény ellenzéknek ígérkezik, és az előző években megtanulta, hogyan lehet a lehető legnagyobb zavart kelteni. S nem múlik el a politikai jobboldal töredezettsége sem – egy kompromisszumos koalícióban ráadásul a belső ellentétek is komoly veszélyt, instabilitást jelentenek majd.

Megáll-e valaha ez az inga? Nem tudni. Ám az biztos: a szlovák demokrácia, bár nem makulátlan, végeredményben azért még plurális, és az is marad egy darabig.