A kései kapitalizmus gazdasági-társadalmi-politikai folyamatai gátolják egy átélhető, közösségi, demokratikus és igazságos építészeti kultúra megteremtésének lehetőségét. Az öntudatos, konfliktusvállaló, de szolidaritásra képes és együttműködésen alapuló munkaszervezés elképzeléséhez érdemes meríteni a szervezett munkásmozgalom és -sztrájkok emlékéből.
„Épült ez a város esztendők során. Füttyükben a nemzet lelke benne volt, tégláik fölébe jövőnk fénye folyt.”
Az építészet része az építés. Az építők az építészet fizikai létrehozói, így az építész, a megrendelő, a vállalkozó, alvállalkozó és szakágak mellett az ácsmester, a kőművesinas és a segédmunkás is részese az építészet folyamatának. Nevük, identitásuk és az építészet folyamatában betöltött szerepük láthatatlan: mintha nem lennének az építészet alkotási folyamatának részesei. De hát mégis miért? A kérdésemre a választ a múltban próbáltam felderíteni, a 19. század végén és a 20. század első felében kirobbanó sztrájkmozgalomra fókuszálva, az építőmunkások építészetben betöltött szerepét vizsgálva.
Ez a cikk eredetileg az Építészfórum oldalán az Építészet // Munka tematikus hét keretében jelent meg. Szerkesztette: Borenich Levente
Az építőipar a piaci változásoknak mindig erősen kitett iparág volt. A kiegyezés utáni Budapest beépítését nagyrészt magántőke formálta ma is látható képére, Budapest tipikus, bérházas szerkezete telekspekuláción keresztül, a tőke forgatására kifejlesztett bérlői rendszer alapján jött létre. A magánépítkezésekbe befektető tulajdonosoknak legfőbb érdeke a profit, illetve a befektetett pénz visszaforgatása volt.
Az adott társadalmi viszonyok között elfogadott volt, hogy egy átlagos építőipari munkás egynapi keresetéből alig futotta egy kiló kenyérre, hogy ágyrajáróként egy vizes pince szalmarakásán volt kénytelen nyugovóra térni, hogy napkeltétől napnyugtáig dolgoztatták, vagy hogy a gangos ház több emelet magas homlokzatán felállított állvány – melyen a mintakönyvek historizáló ornamenseit faragta – két létrából és három deszkából volt összeeszkábálva.
Életüket, munkajogaikat nem védelmezte egységesen állam által szabályozott jog, különböző fajta szerződések és megállapodások voltak érvényben munkáltató és munkás között.
Az építőipari munkásság saját munkajogait szakmai tömörülésük, az egységes összépítőipari szakszervezeten – az 1904-ben alapított MÉMOSZ-on (Magyar Építőipari Munkások Országos Szövetsége) és sztrájkokon – keresztül érte el.
Összebeszélés: sztrájkok és szakszervezetek
A sztrájk fogalmát meghatározni a következőképp lehet: kollektív és szervezett munkabeszüntetés, melynek során a munkavállalók megtagadják a munka elvégzését. Az időleges munkabeszüntetés a munkavállalók egy csoportja vagy a szakszervezet által szervezett direkt akció, melynek során gazdasági és szociális érdekeiket védik, kikényszerítik követeléseiket, vagy ellenállásukat fejezik ki valamivel szemben, ami lehet a munkáltató és az állam is. ( Joó 2013: 6-7.)
Magyarországon a legnagyobb sztrájkok a 19. század végétől a 20. század első harmadáig zajlottak le. A sztrájkkultúra joggyakorlása a nagyipari munkásság kialakulásával párhuzamosan alakult ki. A sztrájk hivatalosan nem volt tilos, csak a szervezése, a korabeli szóhasználatban az „összebeszélést” és támogatását tiltották. (Lux 2008:19.)
A sztrájkok szervezése a szakszervezetek feladatkörévé vált.[1] Ez a szervezési munka csak „rejtett” módszerekkel történhetett, erre a szakszervezeteken belül külön pénztári alapot szerveztek, ezt nevezték sztrájkalapnak vagy ellenállási alapnak. Ezt a pénzt a gazdasági harc szervezésére, agitációra, segélyre, röplapok nyomtatására költötték. A tagok a járulékot, amely a sztrájkalapba került, formailag a szakszervezeti szaklapok előfizetési díjaként rótták le. ( Lux 2008: 20.)
Az 1884. évi ipartörvénnyel a sztrájk feloszlatására katonaságot, rendőrséget és a csendőrséget is kihívhatták. (Joó 2013: 16.) Az 1898. évi gazdasági munkástörvény a munkáltatót felhatalmazta a munkaszerződés azonnali felmondására, abban az esetben, ha valaki a sztrájk miatt több mint 24 órát elmaradt a szolgálatból.(Joó 2013: 19)
A sztrájkoló munkások tehát nemcsak megélhetésüket kockáztatták fellépésükkel, hanem sokszor életüket is.
Ráadásul a sztrájk időtartama alatt, bármily hosszúra is nyúlt az, a sztrájkolók nem kaptak fizetést. Ezt a szakszervezeti sztrájkalapból vagy gyűjtésből próbálták pótolni.
A szakszervezetek a munkások szempontjából olyan döntő jelentőségű kérdésekre próbáltak hatni, mint a munkaközvetítés, munkabér és munkaidő. A szakszervezetek célja a létminimum törvénybe iktatása volt, az árak emelkedéséhez igazodó bérindex-rendszer bevezetése, a bérviták békés elintézésére és a kollektív szerződések megkötését is szorgalmazták, ezzel is csökkentve a munkások kiszolgáltatottságát. A bizalmi rendszer[2] hivatalos és egyetemes elismertetéséért is küzdöttek. ( Lux 2008: 51-52), illetve kiemelt területe volt a szakszervezeti jogérvényesítésnek a munkásság betegség és baleseti ügyeinek intézésébe való bekapcsolódás.
A MÉMOSZ volt az egyik legnagyobb és legerősebb szakszervezet, mind taglétszámát és politikai befolyását tekintve. Ez annak köszönhető, hogy egymásba tömörítette a legtöbb építőipari szakmát. Erejét ebből az összszakmaiságából nyerte, ezt ismerte fel Bokányi Dezső, a MÉMOSZ tömörülését indítványozó szakmunkás és szakszervezeti vezető, és az ő programjának hatására jött létre az egységes építőipari szereplők szövetkezése 1904-ben. (Sipos 1980:48).
A szakszervezetiség megjelenése előtt céhes struktúrákból szerveződtek, a szakegyletek működése egy-egy szakmához volt köthető, nagy előrelépést jelentett az egységes és közös érdekérvényesítésre való törekvésük. A baloldali eszme a kezdetektől összeforrt a szakegyletek és -szervezetek megszervezésével és a hazai szociáldemokrácia történetével. A szakszervezetek kollektív tagjai voltak a pártnak, vagyis a Szociáldemokrata Párt tagjai különböző szakszervezetek tagjaiból kerültek ki. Így a szakszervezeteknek erős politikai kapcsolatai és baloldali szellemi és ideológiai beágyazottsága volt. A MÉMOSZ tagsága több politikust, minisztert is adott a 20. század folyamán, akik többsége maga is építőipari munkásként kezdte pályáját.[3]
A szakszervezetek kommunikációs felületeit a saját szaklapjaik jelentették, mely a kapcsolattartás és információcsere eszközeként szolgált. A szakegyletek törekedtek a kellő rendszerességű és növekvő példányszámú megjelenésre. A MÉMOSZ saját lapja Építőmunkás címen 1896-ban indult. A lap gyűlésekről, jogmódosulásokról szóló ismeretterjesztő cikkeket, szakszervezeti híreket, felhívásokat, viccoldalt, panaszoldalt, külföldi híreket, sztrájkhíreket, technikai ismertetőket, építészettörténeti és ideológiatörténeti cikkeket közölt, minden év május elsején különszámmal, a MÉMOSZ tagság saját verseivel a címlapon.
A szakszervezetek nemcsak érdekvédelmi és önsegélyező szervezetként voltak jelen, hanem oktatási, szabadidős és kulturális intézményként is.
A szakszervezetbe való belépés egyben a szellemi életbe való becsatlakozás igényét is jelentette: képzéseket és tanfolyamokat szerveztek. A munkások magukat tudatos, a jogaikkal tisztában levő és azokért kiálló, tájékozott és a baloldali irodalomban jártas munkavállalókká kívánták formálni. (Lux 2008: 12.)
Az információátadás, tudásmegosztás és szervezkedés fontos helyszínei voltak a sorra nyíló szakszervezeti székházak, melyek kultúrközpontként és gyülekezőhelyként szolgáltak a tagoknak, és könyvtárat, színpadot, bálteremet, ebédlőt, sőt szállást is nyújtottak. Az építőmunkások szakszervezetének 1908 és 1909 között épült az első székháza a Dembinszky utca és a Dózsa György út sarkán. Az épület Messinger (Medgyes) Alajos műépítész terve szerint épült meg, különös véletlen, hogy valójában ma is egy Messinger épület ad otthont a MÉMOSZ jogutódjának, a Szakszervezetek Házában, a Benczúr utca 45. alatt.
A MÉMOSZ székházának megépülte előtt a sztrájkokat ún. sztrájktanyákon szervezték és ülték. Az építőmunkások sztrájktanyája hagyományosan a Trieszti Nőhöz címzett vendéglő kerthelyisége volt, mely ma is létezik Trófea étteremként az Erzsébet királyné útja 5. szám alatt. A sztrájktanyán született több, a kor híres nótáira, műdalainak dallamára írt, több mozgalmi dal is.
Az építőmunkások sztrájkjai
A 19. század végén és 20. század elején Budapest építkezései beindultak és rengeteg munkaerőt szívtak fel.
Az építőiparban dolgozók körülményei mai szemmel elviselhetetlenek voltak, hiszen az építőipari munka idénymunka volt, az építkezés az időjárás, az évszakok körülményeihez igazodott. A több hónapos munkanélküliség az építőmunkásokat sújtotta, akik gyakran ingázó életmódot folytattak.
Napfelkeltétől napnyugtáig tartott a munkaidő, ezt a 11-12 órát szerették volna lecsökkenteni 9 és fél órára, illetve magasabb bért szerettek volna kiharcolni. Az építőipari munkások a céhes hagyományaikból eredendően is szervezettebbek voltak, mint az egyéb iparágak, később pedig politikai becsatornázottságuk lévén eredményesen vették fel a harcot a kapitalista építőiparral szemben.[4] A legtöbb sztrájkuk mégsem diadallal végződött, hanem csak részengedményekkel vagy teljes felszámolással.
Az első nagyobb szervezett sztrájkok hetekig tartottak, több vidéki városból csatlakoztak és egyszerre tették le a szerszámot, így leállítva az építkezéseket Magyarország-szerte.[5] Sztrájkjaik évről évre ismétlődtek az építési szezonban, tavasztól őszig.
Már a legkorábbi ismert megmozdulások is – az 1880-as évektől a századfordulóig — az egyes szakegyletek mint az ács, vagy kőműves egyletek bér, munkaidő javítására irányultak. A szervezkedés első állomásaként még a céhes viszonyok között létrejövő, 1823-as debreceni ácslegények bérmozgalmára szoktak hivatkozni (Sipos 1980: 7, Palotás 1965: 14). Egy bírói végzés maradt fent az esetről, mely így szól: „Üssenek az incattusokra mint lázadókra 24-24 pálczát; egyszersmind pedig intődnek az incattusok, hogy magukat a Céh rendtartásához tartsák.” (Palotás 1965:14.) Legtöbbször a mesterrel vagy a munkaadóval szemben az építkezéseken robbantak ki a konfliktusok, de a sztrájkokat megelőzően sokszor folytattak tárgyalásokat a munkaadókkal, és csak azután tették le a munkát, ha megtagadták kéréseiket.[6] Sztrájkjaik szervezettek voltak és kezdettől fogva egyleteiken és szakszervezeteiken keresztül folytak, de életre hívóik az építőmunkás hierarchia alsóbb rétegeiből, a legkiszolgáltatotabbak közül kerültek ki.
Az építkezés munkaszervezése szak-, betanított és segédmunka kategóriái szerint épült fel. Az építkezés rangsorában a szakmunkások pl.: az ács, asztalos, bádogos, kőfaragó, kőműves stb. álltak tudásuk szerint magasabb szakértelmi és kereseti szinten, utána jött a betanított munkás, aki az állványozó, cserepező, kövező, kubikos feladatokat végezte és legvégül a segédmunkások, akik a legnehezebb, olyan szakértelmet nem kívánó fizikai munkákat végezték, mint az anyagmozgatás, habarcskészítés, malterhordás. Sokan vidéki földmunkásként, szakképesítés nélkül kerültek fel Budapest vagy más vidéki nagyváros építkezéseire, és idénymunkát vállaltak, majd visszatértek agrártevékenységükhöz. A nők szintén szakképzetlen munkásként vállaltak idénymunkát, de legtöbb esetben nem képezhették tovább magukat.
Gereblyés László verse
Kőműves legtöbbje! Az osztály java!
Szavuk, mint ha most is szívbe bongna.
Kőműves legtöbbje! Hát kezük nyomán
Épült ez a város esztendők során. Füttyükben a nemzet lelke benne volt,
Tégláik fölébe jövőnk fénye folyt. . .
Papp Lajos: A diadalmas sztrájk, Az építőipari munkások 1935-ös sztrájkja in. Magyar Munkásmozgalmi Intézet Értesítője, I. évfolyam, 4. szám., 1955. december, Budapest. 1.o.
A 30-as években sűrűsödtek a sztrájkok, szinte minden évre jutott egy. A korszak gazdasági válságát az építőipar első kézből tapasztalhatta meg, gyors visszaesés jelentkezett, és a munkások az áremelkedések miatt elvesztették az addig kiharcolt béremeléseiket. A sok munka nélkül maradt építőmunkás munkás tüntetést szervezett, mely Vérvörös csütörtökként híresült el. Az általános tüntetésnek indult eseményen áldozatul esett, többek között, az egyik MÉMOSZ tag is. 1931-ben Újpesten robbant ki az asztalosok között egy tüntetés. A sokszor 78-80 órás munkahetek miatt 2000 ember közül 1400 tette le a szerszámot. Nekik a sztrájkjuk eredményes volt: 40 százalékos béremelést és újra 54 órás munkahetet harcoltak ki. ( Sipos 1980:167.)
A Diadalmas sztrájk nevet kapta az építőmunkások utolsó nagyobb és egységes sztrájkja, melyre 1935 júliusa és augusztusa között került sor. Az egységesség itt szintén fontos jelző, hisz azt jelenti, hogy a szakágak mindegyike egyszerre tette le a szerszámait és a Budapest környéki gyárak is csatlakoztak.
Augusztusban már negyedik hete zajlott a sztrájk, egy az Építőmunkás című lapból származó írás szerint, mely az épp akkoriban épülő Újlipótvárosban, pontosabban a Tátra és Hollán Ernő utcákban véres utcai összecsapásról számolt be. A sztrájkolók csoportjai tüntető sétát tartottak az Újlipótvárosban épülő bérházaknál, de az építkezést rendőrség biztosította, a sztrájkolók feltűnésére további 20 rendőr érkezett és kardlappal és gumibottal támadtak a tömegre. Az összecsapás során 4 súlyos, több könnyebb sebesülés történt és egy tucat építőmunkást le is tartóztattak.
„A sztrájkban 2000 segédmunkás vesz részt…Nagy részük vidéki, közöttük sok nő, akik esztendők óta dolgoznak velünk együtt az épülő palotákon. Akik közülünk a legkevesebbet keresnek, a legnehezebb fizikai munkát végzik…”[7]
A sztrájk augusztus 21-én zárult és eredményesnek bizonyult. A sztrájk kényszerítette ki, hogy a Gömbös-féle szakszervezeti reformtervet egységesen elutasítsák a szakszervezeti kongresszuson. A sztrájk egy halálos áldozattal járt, Lengyel Mihály kispesti kőműves és MÉMOSZ tag személyében, akit a kispesti rendőrségen előállítottak sztrájkolás közben, majd szabadlábra helyezése másnapján belső vérzésben elhunyt. A MÉMOSZ értesítésben tudatta a tagságát a gyászhírről és arra kérte tagjait, hogy a temetés órájában tartsanak megemlékezésképpen félórás munkaszünetet. ( Palotás II. 1965:207) A források egységesen a 35-ös sztrájkot ítélik az utolsó eredményes és meghatározó sztrájként.
Sikerességének egyik oka a sztrájk fegyelmezett megszervezése volt.
Az elkopott munkáskultúra
A szakszervezet és a sztrájk mint demonstrációs érdekérvényesítő tömörülés és akció nem csupán joggyakorlás volt, hanem gazdasági és kulturális intézmény is egyben.
A 19. század végi és a 20. század eleji sztrájkok identitásképző és öntörténet-alakító események voltak. A szerveződések a munkásfolklór részévé váltak: megannyi sztrájkdal, vers és szokás maradt ránk, melyeket a sztrájkoló építőmunkások írtak, költöttek, szereztek és énekeltek.
A sztrájkoknak az építőiparhoz hasonló és hozzá kapcsolódó nyelvezete alakult ki, hozzájuk saját emléknapok, ünnnepek, hagyományok és szokások kötődnek. Az egyik legjelentősebb ünnep az Építők napja (június 6-7.)[8] vagy a szeptember elsejei megemlékezés, melyet az 1930-as általános tüntetés áldozatának, Darnyik János állványozó szakszervezeti tag tiszteletére tartottak (Sipos 1980: 36., Palotás II. 1965: 120.), de ezek az alkalmak mára elkoptak.
Ennek ellenére ma is találkozhatunk az építőmunkások intézményeinek nyomaival. Ha a külső Csikágóban, Ligetvárosban mászkálunk egy különös építőmunkás Bermuda-háromszögben megtalálhatjuk mindhárom székházukat és emléktábláikat. Például a Szrogh György, Gádoros Lajos, Perényi Imre, Perczel Károly és Preisch Gábor közös tervéből 1946 és 1950 között felépült második MÉMOSZ székházra felpillantva láthatjuk az építkező munkásokat és malteroslányokat. Vagy onnan tovább sétálva, a Városligeti fasor 35a alatti villa kertjében azt az építőmunkás szobrot, ami az első 1909-es székház előtt állt.
Ezek távoli romos műemlékeknek tűnek, amiket vörös téglapor fed, pedig továbbra is sok ezer munkásember építi városainkat nap mint nap. És bár az építőmunkások anyagi megbecsültsége jóval méltányosabb, megélhetésük biztosított, de munkajogi feltételeik ugyanúgy kiszolgáltatottá teszik őket, miközben társadalmi megbecsültségük mitsem változott, kultúrájuk elkopott, és egyre inkább kiszorulnak az építészet alkotási folyamatából. Kommunikációs, érdekképviseleti intézmény hiányában egyre mélyül a szakadék építész és építőmunkás között. Az identitásvesztést jól mutatja, hogy a MÉMOSZ sokszoros beolvadása után egy szoba méretű irodát bérel ma a Szakszervezetek háza egyik emeletén.
Az intézménynélküliség és közösségvesztettség tovább nehezíti az építészet kultúrájának alakításába való bekapcsolódás, az örömteli és megbecsült munkavégzés lehetőségét.
Kinek tervez az építész? Mi köti össze és mi választja el az építészt és az építőmunkást? Milyen hatással van a politikai és gazdasági környezet az építészeti termelésre? Mi határozza meg a munka tereinek esztétikáját, és mi annak ideológiai funkciója? Ha izgalmasnak találjátok ezeket a kérdéseket, nagyon ajánljuk az Építészet // Munka tematikus hét többi cikkét is.
Bibliográfia
Sipos Péter (szerk.): Az egység nevében, Az Építő-, Fa- és Építőanyagipari dolgozók osztályharcos mozgalmának története. Az Építő-, Fa-, és Építőanyagipari Dolgozók Szakszervezete, Budapest, 1980.
Palotás Imre (szerk.): Munkáért, kenyérért, szabadságért!, Az Építő-, Fa- és Építőanyagipari dolgozók mozgalmának válogatott dokumentumai, I.-II. Az Építő-, Fa-, és Építőanyagipari Dolgozók Szakszervezete, Budapest, 1965.
Nagy Dezső: Sztrájkdalok, rigmusok. in: Ethnographia, 1980, XCI.évf., 3-4. szám, 432-442.
Nagy Dezső: Magyar munkásfolklór. Gondolat, Budapest, 1987.
Knittelhoffer Ferenc: Építők a harcban, in: Népszava, 1930. május 1., 31.
Papp Lajos: A diadalmas sztrájk. (Az építőipari munkások 1935-ös sztrájkja.), in: A Magyar Munkásmozgalmi Intézet Értesítője, 1955, 1. évf., 4. szám, 15.
Joó Réka Andrea: A sztrájk kialakulásának főbb állomásai (szakdolgozat). Miskolci Egyetem Állam-és Jogtudományi Kar, Jogtörténeti Tanszék, Miskolc, 2013 . (utolsó letöltés: 2023. 06. 13.)
Kemény Bence – Szilágyi Zsófia: A magyar munkásmozgalom története a Tesco-sztrájkig, A szem, 2017. ( utolsó letöltés 2023. 06. 14.)
Lux Judit: A magyarországi szakszervezetek történetéből (átdolgozott kiadás). Friedrich Ebert Alapítvány, Budapest, 2008. ( utolsó letöltés: 2023.06.11.)
Gereblyés László: Az építőmunkások életéről, in: Új Írás, 1978. 763-780.
Gereblyés László: A nagyobb darab kenyérért, az emberibb életért, Az 1933 októberi nagy- építőmunkás sztrájk 25. évfordulójára, Visszaemlékezések, Párttörténeti Közlemények, 1958, 133-144.
Papp Lajos: A diadalmas sztrájk* (Az építőipari munkások 1935-ös sztrájkja) in: A Munkásmozgalmi Intézet Értesítője, 1955, I. évf., 4. szám, 1-19.
[1] – Habár a szakszervezetek megjelenése előtt is ismert a sztrájk fogalma, azon munkakörök között, melyek bérmunkaként működtek. Az első sztrájkot 1525-ből ismerjük, amit a besztercebányai bányászok csoportjai szerveztek, de későbbiekben is ismertek a céhen belüli érdekvédelmi csoportusulások fellépései, ilyenek voltak a legényegyletek.
[2] – Bizalmi férfi, bizalmi-férfi rendszer: Az építőmunkások közül, az a személy, aki a szakszervezet tagja. Ő köti össze az építkezéseken dolgozókat a szakszervezettel. A szakszervezeten belül saját testületük van és gyűléseznek is. A szakszervezet igyekezett kiterjedt bizalmi férfi hálózatot kiépíteni, minden építkezésen képviseltetni magát. Ám ez nem volt egyszerű, sokakban bizalmatlanságot keltett jelenlétük, illetve kevesen jelentkeztek bizalminak. Ő volt, aki az építők szócsöveiként az elégedetlenségeket közvetítette és a kirobbanó sztrájkokról értesítette a szakszervezetet. „A bizalmi férfi a modern szakszervezeti mozgalomnak oszlopa. Látható megtestesülése a munka alkotmányos rendjének. Képviselője az összesség akaratának. Megjelenítője a szervezkedés élő erejének.” Építőmunkás, VII. évf. 1909. június 23. 25. szám 1.
[3] – Szakasits Árpád kétkezi munkásmozgalmárként kezdte pályafutását, majd a 20-as években a Szociáldemokrata párt tagja, titkára, a MÉMOSZ elnöke, majd 1945-48 között Budapest főpolgármestere, iparügyi miniszter, a Magyar Dolgozók Pártjának első elnöke. Bokányi Dezső kőfaragó, többek között a Mátyás templom stukkóit is faragta, későbbi szociáldemokrata politikus, 1896-ban rendezte sajtó alá és fordításában is részt vett a Kommunista kiáltványnak. Tőle származtatják a „Világ proletárjai egyesüljetek!” jelszó megfogalmazását. Később a Tanácsköztársaság idején vezető szerepet kapott és kérdéses, véreskezű akciókban való részvétele miatt halálra ítélték, de a Szovjetunióba emigrált.
[4] – A sztrájk folyamán szintén bérkövetelések állnak a középpontban, de emellett szakszervezeti szoldiaritásként megfogalmazódtak általános igények is, mint a bizalmi rendszer vagy a sztrájkjog védelme. (Lux 1980:65.) Gömbös Gyula nevéhez kötődik egy 1932-ben kiadott Nemzeti Munkaterv, melyben német és olasz mintára államosítani akarták a szakszervezeteket. Az elkeseredést tetézte, hogy a bérek újabb mélypont alá kerültek.
[5] – Sztrájktörő: A sztrájktörő az a személy, aki megtagadja a munka letételét, aki a sztrájk ellenére tovább dolgozik, aki a sztrájkolókkal szembehelyezkedik, kihívja a hatóságot, vagy a munkaadó mellé áll.
[6] – Az építőkkel pedig egyidejűleg megálltak a téglagyári munkások is, például a Drashe téglagyárban 800 munkás sztrájkolt. ( Sipos 1980:175.)
[7] – Idézet az Ellenzéki Építőből, 1935 augusztus 16., in. Papp Lajos: A diadalmas sztrájk. (Az építőipari munkások 1935-ös sztrájkja.), A Magyar Munkásmozgalmi Intézet Értesítője, 1955, 1.évf., 4.szám, 16.
[8] – Az Építők napján 1897. június 6-ai és 7-ei napjain megtartott első országos Építőmunkás kongresszusra emlékeznek, az ott terítékre kerülő problémafelvetések és alapelvek nagysága miatt. Ilyenek voltak a munkásvédelmi törvények, a politikai jogok és ekkor mondták ki egyezményesen, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz tartoznak. (Sipos 1980: 36.)
