Kedden hajléktalanná tettek négy embert, köztük egy mozgássérült gyereket Csepelen. A család lakásának felét a szülők válása után elárverezték a férj adósságai miatt, amiről volt felesége nem is tudott. Miért is kellene tudnia róla, végül is csak a saját otthonáról van szó… Nyilván jó vásárt csinált a vevő, a lakásárverések köztudottan nem a valós árukon elkelő ingatlanokról híresek.
Hiszen itt egyáltalán nem szempont a végrehajtás alá vont ember méltósága, jólléte, a lényeg, hogy rajta kívül mindenki más pénzénél legyen.
Megkapja a követelését a bank, a jól végzett munkáért jussát a végrehajtó, a valódi ára töredékéért jut lakáshoz a vevő, a földönfutóvá tett adós meg menjen, ahova akar. Ezt már mindannyian szomorú tényként kezeljük, ennél többet viszont nem igazán tudunk arról, hogyan működik a kifejezetten jó biznisznek bizonyuló végrehajtási rendszer Magyarországon, miközben rengeteg az érintett.
Részben lakhatási szegénységben töltött gyerekkorom alatt megtapasztaltam: tényleg teljhatalommal rendelkeznek a végrehajtók. A szándékosan átláthatatlanná tett, kaotikus ügymenet és kommunikáció, az emberi méltóság sárba tiprása, a telefonos nyomasztás, a személyes ügyfélfogadás és a papírokba való betekintés megtagadása, az évekkel korábbról felbukkanó, kamatokkal megfejelt, visszakövethetetlen tartozások, a kigazdálkodhatatlan követelések, az inkasszált bankszámla, amin jobb esetben maradt pár tízezer forint a családod életben tartására… Tudom, milyen, amikor egy család túlélő üzemmódban kénytelen létezni. Tudom, milyen végignézni egy novemberi délutánon hazaérve a suliból, ahogy leszerelik a gázórát, kikapcsolják az internetet, korlátozzák a mobil előfizetést, mert nincs miből számlát fizetni. Eladni a családi autót alkatrésznek, nem menni többet a Balatonra nyaralni, a másoknak hétköznapi dolgokról csak álmodni, nélkülözni és rettegni, mikor árverezik el a házat, amiért egész életükben dolgoztak a szüleim.
Tudom, milyen maroknyi profitra éhező hiéna játékszerének lenni. Nem panaszkodom, maradt tető a fejünk fölött, nem került utcára a családom, de mély nyomot hagytak ezek az évek.
Egy gyereknek, sőt, egy felnőttnek sem kellene tudnia, milyen küzdelem ez. De tudják, és biztos vagyok benne, hogy sokan sokkal többet és rosszabbat is tudnak, mint én:
több mint 400 ezer emberrel szemben folyik végrehajtás Magyarországon.
Ezek közt lehet BKV-büntetés, gázszámla tartozás vagy egy elszállt hitel, a közös bennük, hogy a végrehajtó pénzt akar látni belőlük, és könnyen eszkalálódhat a helyzet.
Miközben rengeteg önkormányzati kilakoltatásról tudósítunk, és ezzel párhuzamosan kezdjük érteni, hogy lehet ennyire elcseszett és sokszor (akár akaratlanul is) szegényellenes az önkormányzati lakáspolitika épp a legkiszolgáltatottabbakkal szemben, nagyon keveset tudunk arról, hogyan viselkednek a végrehajtók a magánszektorban, ahol sokkal kisebb esély van tárgyalásos úton leállítani egy kilakoltatást vagy bármilyen módon megakadályozni, hogy emberek hajléktalanná váljanak. Leginkább sejtéseink vannak arról, milyen veszélyek leselkednek azokra, akik nem tudják már kigazdálkodni a hiteltörlesztőket és a számlákat – amire most rég nem látott tömegeknek van esélye. Mindannyian látjuk és érezzük, mennyivel megterhelőbb egy átlagos bevásárlás, mennyivel többet gondolkodunk azon, min lehetne még spórolni – gondoljunk csak a Bank360 napokban megjelent elemzésére, mely szerint egy átlagos magyar bankszámlája 40 ezer forint mínuszban zárja a hónapot. Ezért is tartom fontosnak felhívni a figyelmet a Csepelen történt kilakoltatásra, aminek a fordulatai számomra is tartogattak meglepetéseket.
Az igazi aljasság ugyanis azután következett, hogy az új vevő szemet vetett a lakás másik felére is. Az illető fizetési meghagyásokkal kezdte bombázni a lakás felét továbbra is jogszerűen tulajdonló családot, több százezer forintnyi lakbért követelve a másfél szobás lakás feléért – miközben ennek jogtalanságát egy korábbi kúriai határozat is kimondja. Ezt támasztotta alá az is, hogy a család sorra sikerrel érvényteleníttette a lakbérköveteléseket a bíróságon. A vevő viszont nyilvánvalóan arra játszott, hogy a család egyszer úgyis hibázik majd, akkor pedig a törvény már mellette fog állni, és többé nem mellettük: elég ugyanis elmulasztani egyetlen fizetési meghagyás megtámadását – ami nem nehéz, ha az ember belezavarodik az ügybe, vagy „véletlenül” nem is kézbesítik az összes papírt, mégis átvettnek tekintik őket. A fizetési meghagyások ellenkérelmére nagyon kevés idő, mindössze 15 nap van, ezt követően végrehajthatóvá válik a tartozás, ami, mint azt ebben az esetben is láthatjuk, lehet, hogy nem is létezik.
Mivel a csepeli család is kifutott az időből párszor, a rajtuk jogtalanul követelt lakbér mégiscsak jogszerűvé vált – legalábbis a végrehajtó szerint, aki gond nélkül kilakoltatta őket a tartozásra hivatkozva. Félelmetes, ahogy a jog egyes körök által előszeretettel nyitogatott kiskapukon keresztül az emberek ellen fordítható. Az pedig egészen abszurd, hogy mindehhez a rendőrség is segítséget nyújt: a végrehajtó csettintésére kivonul nagy erőkkel, és biztosítja, hogy az elbitorolt lakás minél gyorsabban üres legyen.
Kedden egy olyan kilakoltatásnak lehettünk szemtanúi, amely megmutatja, milyen rémisztően kiszolgáltatott a társadalom jelentős része a végrehajtókkal és a nyerészkedőkkel szemben, miközben a rendszer nemhogy nem nyújt segítő kezet, de buzgón asszisztál is családok kisemmizéséhez.
Amíg a lakhatáshoz való jognál előrébb való egy szűk réteg profithoz való joga, a végrehajtási törvény pedig tudatosan kiszolgálja ezt a réteget, sőt kiskapukat nyit számára, addig bárki lehet a rendszer áldozata.
