Miért tőkepárti projektet valósított meg a várostervezés a Corvin-negyed rehabilitációja során? Hogyan szorultak ki korábbi lakók és milyen szociális feladatköreit építette le az önkormányzat? Mely hosszabb távú történeti és gazdasági folyamatok határozták meg a helyi politika mozgásterét a projekt kapcsán? E cikkben a Corvin-Szigony városrehabilitációs program történetét és ritkán említett hatásait mutatjuk be.

„A városhoz való jog sokkal többet jelent, mint a városi erőforrásokhoz való hozzáférés egyéni szabadsága: saját magunk megváltoztatására való jog a város megváltoztatása által”

– fogalmaz David Harvey, kritikai földrajztudós és városkutató. Városaink átalakítása esélyt adhat szolidáris és befogadó terek – így társadalom – kialakítására, ám a várostervezés ugyanúgy lehet antidemokratikus, kirekesztő és a társadalmi egyenlőtlenségek forrása és újratermelője is.

A Józsefvárosban található Corvin-negyed városrehabilitációs programja radikálisan átalakította a városrész arculatát, és jelentős gazdasági növekedést hozott a kerület számára, ám ezt a korábbi lakosság kárára tette.

A projekt erős dzsentrifikációt indított el a környéken, vagyis az addigi lakók jelentős része kiszorult korábbi életteréből a kerület külsőbb részeire vagy külvárosokba az egyre megfizethetetlenebbé váló lakhatási költségek miatt.

Az így létrejött városrész a „fogyasztás utópiájával” kecsegtet a tehetős beköltözők számára, ám a tér kialakítása más tevékenységre nem igazán ad lehetőséget. Így kirekesztődnek azok, akik nem képesek vagy nem kívánnak fogyasztani. Az utópia zökkenőmentes működését biztosítja a nem illeszkedő „elemek” – mint például a hajléktalanok – fegyelmezése és eltávolítása.

A következő kérdésekre keressük e cikkben a választ: miért tőkepárti projektet valósított meg a várostervezés a negyedben? Hogyan szorultak ki korábbi lakók és milyen szociális feladatköreit építette le az önkormányzat? Mely hosszabbtávú történeti és gazdasági folyamatok határozták meg a helyi politika mozgásterét a projekt kapcsán?

Az előzmények, avagy hogyan vált Józsefváros a leghírhedtebb budapesti kerületté a ‘90-es évekre

Fontos mindenekelőtt felvázolni, hogyan vált a „Nyócker” a köznyelvben a gettó szinonimájává annak érdekében, hogy megértsük, milyen történeti pillanatban született meg a Corvin-Szigony projekt ötlete és minek hatására döntött a helyi politika úgy, hogy a helyi lakosság részleges cseréjét célozza meg. Ehhez a részhez elengedhetetlen alapot jelent számomra a Kritikai Városkutatási Műhelyhez fűződő, a kerület rehabilitációs programjait tárgyaló tanulmány. (A műhely által készített Kritikai városkutatás című kötet mindenkinek ajánlom, aki érdeklődik kapitalista városaink ellentmondásai és a demokratikus urbanizáció alternatívái iránt.)

A kerület lakásállományát a ‘90-es éveket megelőzően már évtizedeken keresztül komolyan elhanyagolták: 2011-es népszámlálási adatok szerint a kerületi lakások 57%-a 1919 előtt épült, a századforduló építkezési lázának időszakában. A két világháború közötti időszakban a kerület tehetősebb lakói nagy számban költöztek el a kerületen kívüli új építésű társasházakba. A hátramaradó, hátrányosabb helyzetű lakók kezdtek többségbe kerülni, és a kerület fizikai romlásnak indult.

A második világháborút követő időszakban jelentős lakáshiány alakult ki, ugyanis az államilag irányított iparosítás következtében megnőtt a főváros munkaerő-igénye. Kezdetben ezt a problémát meglévő lakások felosztásával próbálták orvosolni. Az ‘50-es évek végétől kezdve az állami lakáselosztási rendszer egyre inkább növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket, mivel a magasabb jövedelmű, középosztálybeli családokat részesítették előnyben a lakások kiutalásakor. Jellemzően a nagyobb, jobban felszerelt lakásokat kapták meg, így növekedett a kerületen belüli szegregáció.

Később tovább folytatódott a magasabb jövedelmű csoportok elvándorlása, majd 1963-ban hozott döntést a helyi tanács a kerület rehabilitációs programjáról, annak érdekében, hogy e folyamatot megfordítsák. Az építkezések az eredeti tervek szerint 10000 lakást és 550 épületet érintettek volna, ám a ‘70-es évek gazdasági válsága, valamint az azt követő stagnálás miatt a ‘80-as évekre csupán 4000 új lakás épült. A rehabilitáció nem tudott kiterjedni az eredetileg kijelölt területre.

Ebben az időszakban ráadásul az is akadályozta a helyi lakásállomány fejlődését, hogy a kijelölt rész rekonstrukciós területnek minősült. Ezért tiltva volt, hogy a kerülettől és a fővárostól független szereplő új építkezést kezdjen, vagy meglévő lakásokat vagy épületeket újítson fel.

Ezzel párhuzamosan állami kezdeményezésre lebontották a főváros határában lévő romák által lakott telepeket, amik még az ‘50-es évek iparosítása során megnövekedő munkaerő-igény miatt Budapestre költözők elszállásolása céljából jöttek létre. A 8. kerület rossz minőségű bérlakásaiba költöztették a telepek lakóit, akik az újépítésű, nagyobb családi lakások viszonylagos hiánya és alacsony jövedelmük miatt jobb lakásokhoz nem fértek hozzá.

Az 1980-as évekre a kerület megbélyegzetté vált a relatíve nagy arányú, szegénységben élő roma népesség, a leromlott közterek, épületek és lakások, valamint a gettósódó terület viszonylag magas bűnözési rátája miatt.

 A Corvin-Szigony projekt a neoliberális kapitalizmusban

A városrehabilitáció igénye a ‘90-es években jelent meg, és a projekt legtágabb keretét a korszak (globális) kapitalizmusának felépítése jelentette. E kapcsán fontos kiemelni, hogy az önkormányzat(ok) – és általánosságban az állam – a ‘90-es évektől kezdődően alapvetően ki vannak szolgáltatva a tőkemozgásoknak, ugyanis a rendszerváltást követően a neoliberális politikák által meghatározott kapitalista világrendszerbe tagozódott be Magyarország.

Ennek fontos előzménye, hogy a ‘70-es évek óta a tőke előtt álló korlátokat érdemben felszámolták. A profitráta csökkenésének kompenzációja a termelés kiszervezése, azaz térbeli kiigazítások következtében az országok a „globális tőke játszóterévé” váltak.

Ezen a ponton válik érdekessé a városok szerepének megváltozása. Hiszen, ha a tőke szabadon „vándorolhat”, akkor elengedhetetlen lesz az, hogy a városok a lehető legvonzóbbá váljanak a számára, hogy „versenyképesek” maradjanak, és globális befektetőket, üzletláncokat, valamint turistákat vonzzanak. A városvezetésnek – David Harvey szavaival élve – az „üzemeltetői szemléletet” háttérbe szorítva „vállalkozói szemléletre” kell áttérnie, hogy a város pénzügyi egyensúlyát fenntartsa.

Vállalkozói szemszögből például a hajléktalanság és szegénység égetően „kellemetlen” kérdéssé válik. E problémára a politikai elit az esetek többségében nem szociálpolitikai eszközökkel reagál, hanem a büntetőszervek hatáskörébe utalja a feladatot. A szociális segítségnyújtás helyett törvényi szabályozás és szankcionálás lép életbe, amivel nem megoldják, hanem szőnyeg alá söprik – jelen esetben a külvárosba száműzik – a szegényeket és a hajléktalan embereket.

A rendszerváltást követően felmerült az igény a nyolcadik kerület rehabilitációjára, hogy a kerületet revitalizálják, és eltűntessék a befektetéseket és tehetős fogyasztókat taszító stigmákat. A városrehabilitációs program első része a Belső-Józsefvárost, vagyis a Nagykörúton belüli részt célozta. Ám a majdnem egymilliárd forintos befektetés az önkormányzat részéről nem volt képes érdemileg átformálni a kerület arculatát.

A belső-józsefvárosi rehabilitáció keretében történő házfelújítások költségesek voltak, cserébe azonban nem vonzottak be érdemben a helyi adóalapot növelő vállalkozásokat.

Ebben az időszakban pusztán az önkormányzati és az azt kiegészítő állami támogatás nem volt elegendő ahhoz, hogy a kívánt változást elérjék. Az önkormányzat úgy határozott, hogy a kerületi lakás- és tulajdonviszonyok radikális átalakítása szükséges. Ezért úgy döntöttek, hogy a tőkének (és kreatív rombolásának) utat engedve kezdik meg a rehabilitáció következő szakaszát. A kerület jóval hátrányosabb részét célozták meg az új ingatlanfejlesztési programmal: a Corvin-mozi, Práter-utca és Klinikák alkotta háromszöget.

Ahogy Alföldi György, a projekt vezető építésze is fogalmazott, az ekkor kitűzött cél „a piaci érdeklődés növelése volt” a kerület iránt. A projekt céljának a területen található épületek jelentős részének lebontását, és a helyükre új, korszerű lakóépületek, irodák és egy pláza építését tűzték ki. Az önkormányzat a nagyvolumenű befektetéshez szükséges forrásokat a magánszférából vonta be.

A második tendert 2002-ben négy építkezési vállalatból álló Corvin Rt. nyerte, aminek a többséget a Futureal Csoport vásárolta fel 2004-ben, így a cégcsoport építette és értékesítette, illetve adja bérbe a projekt keretein belül létrejövő lakóépületek és üzlethelyiségeket. A korábban kb. 125 milliárd forintra becsült összköltségből nagyjából 18 milliárd forintot, vagyis a teljes költség 14%-át az önkormányzat állta. Ehhez az összeghez a projekt első pár évét követően európai uniós források is hozzáadódtak.

A jelentős állami hozzájárulásra azért is volt szükség, mert a terület ekkor még kockázatos befektetési célpontnak számított. Az ebből adódó kiszolgáltatottságot Alföldi György így fogalmazta meg:

„A feladat nehézségét mutatta, hogy nem befektetők között kellett válogatni, hanem befektetőt kellett találni a programhoz”.

A Corvin-negyed dzsentrifikációja

A dzsentrifikációt a kirekesztés egyik legalapvetőbb formájának tekinthetjük, mivel a folyamat során az alsóbb osztályok kiszorulnak korábbi negyedeikből. Józsefvárosban a kezdőlökést a Corvin-Szigony projekt adta meg.

A legelső tervek szerint még a területen lévő foghíjtelkeken keresztül haladt volna a sétány, és a környező háztömböket kívánták felújítani. Ez viszont túl költségesnek és kevéssé profitábilisnak bizonyult, így az önkormányzatnál a tervet elvetették. Egy ehhez hasonló projekt részben megakadályozhatta volna az ezt követő jelentős lakosságcserét.

Ahogy a magánszférát bevonták a projektbe, egyértelművé vált, hogy a korábbi tömbök jelentős részét le kell bontani. Ha a terület nem esik a „kreatív rombolás” áldozatául – ami feltétele volt a luxuslakások, irodák és a pláza megépülésének –, akkor elmaradnak a befektetések.

A tőke és az önkormányzat érdekei így ellentétesek a voltak a helyi lakosság többségének érdekeivel.

Sokan addigi otthonukat voltak kénytelenek feladni a kerület hátrányosabb részein vagy a kerületen kívüli lakásokért cserébe (például Csepelen), illetve lehetőségük volt még készpénzt igényelni az ingatlanukért. Ez a folyamat a Corvin-negyedben a környék felfutását eredményezte, míg a kerület külsőbb részein a gettósodást erősítette, vagyis a kezeletlen társadalmi problémákat arrébb helyezte.

Nagyjából 1100 lakást bontottak le a projekt során, aminek kb. 70%-a önkormányzati tulajdonban állt,

így az önkormányzat könnyedén tudta megszervezni a lakosok kitelepítését. Ezzel tovább csökkent a kerületi szociális bérlakásállomány, vagyis az önkormányzat még inkább lefaragott szociális funkcióiból.

A projektnek egyébként a kezdetektől fogva kitűzött célja volt a terület dzsentrifikációja, amit jól mutat be a Rév8 Zrt. építészeinek víziója, miszerint egy „vonzó városi termék” kialakítása indítja be azt a folyamatot, amely során pályakezdő értelmiségiek és városba beköltözni vágyó középosztálybeliek áramlanak a kerületbe. Molnár György, helyi MSZP-s képviselő nyilatkozata jól szemlélteti ezt a (pártpolitikai vonalakon átívelő) politikai hozzáállást:

„Ha a szegénység meghalad egy bizonyos szintet egy területen, az visszafordíthatatlanná válik. Nem akartuk az embereket a kerületen kívülre tolni, de oldanunk kellett a szegénység sűrűségét”.

A tizenötéves komplex rehabilitációs stratégia a következő fázis megvalósításának feltételeként a Corvin-sétány projekt sikerességét nevezte meg. A következő szakasz a Magdolna-negyed, főleg európai uniós forrásokból finanszírozott szociális rehabilitációja volt.

E következő ütemnek azonban nem a megnyíló Corvin sétány bevételei biztosították anyagi alapjait, hanem az a begyűrűző hatás, amely során a megnövekedett piaci értékű Corvin-sétány és környéke mind ingatlanpiaci, mind társadalmi értelemben emeli (és így az alsó osztályok számára nehezebben megfizethetővé teszi) a szomszédos Magdolna-negyedet.

Kirekesztés a biztonság és a marketing nevében

Az írás két további részében részletesen fogjuk bemutatni a negyedet érintő kutatásunk eredményeit, amely során a kirekesztés különböző szintjeit vizsgáltuk. Anélkül, hogy nagyon előre szaladnék, szeretnék még röviden írni arról, hogy a városi biztonság és büntető politikák milyen módon fonódnak össze a dzsentrifikáció folyamatával.

A piacosító (neoliberális) politikák erősen támaszkodnak az állam büntető funkcióinak megerősödésére. Ennek mélyebb megértéséhez Loïc Wacquant antropológus adhat fontos támpontokat. Wacquant az Egyesült Államok és Franciaország büntető- és börtönrendszereit vizsgálva mutatott rá, hogy a neoliberális korszakban az állam „jobb keze”, vagyis büntető funkciói megerősödnek, míg „bal keze”, vagyis gondoskodó, szociális funkciói visszaszorulnak.

A növekvő egyenlőtlenségekből fakadó konfliktusokat, elégedetlenséget és bűnözést egyre inkább a „jobb kéz” kezeli, egyúttal a szegénységet kriminalizálja.

Emellett a „rendpárti fordulat” lehetőséget ad az állam számára, hogy az akadályok nélkül áramló tőke által megtépázott tekintélyét részben helyreállítsa.

A büntetés és a biztonság ígéretének és gyakorlatának a Corvin-szigony projekt esetében is kiemelt szerepe volt – mindez jól látható a hajléktalanok vegzálása, a törvény általi kirekesztés gyakorlatai, a megfigyelőrendszerek telepítése és a tér fizikai kialakítása esetében. Józsefvárosban található a legsűrűbb megfigyelő kamera-rendszer egész Budapesten: Alföldi György vezetőépítész ezt elsődleges jelentőségűnek nevezte a projekt megvalósulása kapcsán.

A rendszer jogi alapját az 1999-es Maffia-törvény jelentette, ám a szervezett bűnözés elleni küzdelem eszköze hamar a mindennapok részévé és a terület marketingjének fontos összetevőjévé vált. A biztonság ígérete visszaköszön a helyi lakáshirdetésekben és a magánóvoda honlapján is: kamerával felszerelt és biztonsági őrrel ellátott területekről van szó.

A biztonsággal azonosított szimbólumok és gyakorlatok – mint a rendszeres járőrözés, a sűrű kamerarendszer és a Corvin-sétány saját rendőri megbízottja – hasonlóan fontos szerepet töltenek be városrehabilitációban, mint a bűnmegelőzésben.

Hogyan működik ez a folyamat gyakorlatban? Hogyan kapcsolódik össze a törvényi szabályozás, a politikai diskurzus, a privatizáció és a tér fizikai kialakítása a környék (szándékos) dzsentrifikációjával? Az írás második és harmadik részében e kérdésre keressük a választ.