Nem követhetsz el bűnöket úgy, hogy utána velünk sajnáltatod magad, amikor következmények lesznek – hangzik el Katherine Oppenheimer (Emily Blunt) szájából, amikor férje összeomlik a szeretője öngyilkossága után. A mondat finoman erősíti fel azt a sűrűn felmerülő vádat, amely az utókorban is megfogalmazódott: ha Julius Robert Oppenheimert élete végéig lelkiismeretfurdalás gyötörte, amiért levezényelte az atombomba létrehozását, akkor mégis miért tette? Christopher Nolan legújabb filmje, az Oppenheimer erre kíván választ adni. Közben három órán keresztül váltakoznak az idősíkok, és fúzióba lép egymással az életrajzi és a háborús film, a tárgyalótermi dráma, valamint a politikai thriller. Cikkünkben szó lesz róla, hogyan része a film a tudós rehabilitációjának, miért problematikus a mű felfokozott személyessége, és mi következik a tudomány és a politika egymásrautaltságából.

Szárnyak, karmok, láncok

Az alkotást más mondatok is ügyszerűvé teszik, erősítve az élményt, hogy olyan témát dolgoz fel, amely minket is érint. A film akkor is ügyhöz hasonló, amikor az Oppenheimer-házaspár azon töpreng, vajon lesz-e olyan, aki elmondja, mi történt valójában? Világos, hogy Nolan önmagának jelöli ki a hírnök szerepét, Kai Bird és Martin J. Sherwin American Prometheus című Pulitzer-díjas életrajzi kötetére támaszkodva.^[1] Közben a nézőket úgy avatja be az eseményekbe, hogy a filmbeli Oppenheimer-házaspár is megnyugodhat, amiért akad még krónikás a birodalomban. A rendező gesztusa nem ok nélküli, ugyanis 1954-ben az Atomenergia Bizottság felfüggesztette Oppenheimer (Cillian Murphy) biztonsági engedélyét egykori baloldalhoz fűződő kapcsolatai miatt, így megfosztva őt politikai befolyásától és szerepétől.

A fizikus meghallgatása előtt a következőképpen magyarázta tetteit Albert Einsteinnek, akit a filmben Tom Conti személyesít meg: „Nem értik ezt a technológiát, nekem pedig jó célra kell felhasználnom a hírnevemet.” Habár Oppenheimer tudatában volt, hogy renoméja politikai fegyverként is bevethető, személyét a hideg taktikusság helyett inkább a lázas eltökéltség jellemezte. Emellett óvatlanságával kiérdemelte Einsteintől a bolond jelzőt is.

Utólagosan kijelenthető, hogy a „vöröspánikot” elszabadító, és azt uralni képtelen mccarthyzmus alatt egy Oppenheimeréhez hasonló kiállás, amely a tudós esetében a fegyverkezéssel szembeni fellépést takarja, felért egy céltábla nyakba akasztásával, hiszen másokat kevesebb baloldali kötődés miatt is tönkretettek. A tudós nyilvánosság előtti megszégyenítésében Teller Ede – filmbeli megformálója Benny Safdie – is közreműködött. Habár a magyar származású fizikus a Manhattan-tervben is részt vett, az „atombomba atyjával” már itt felütötte fejét a nézetkülönbség, amely a háború után csak elmélyült.

Nem véletlenül, hiszen amíg Teller a minél grandiózusabb fegyverkezés általi elrettentést pártolta, addig Oppenheimer aktívan próbált gátat szabni az atomarzenál bővítésének. Például az 1945 októberében tartott philadelphiai beszédében a terror eszközeinek nevezte az atomfegyvereket, amelyeket csak és kizárólag agresszorok vetnek be, a védelmi célú birtoklásukat pedig elképzelhetetlennek tartotta. De az Atomenergia Bizottság tagjaként a hidrogénbomba fejlesztését sem könnyítette meg, további ellenségeket szerezve így.

Bár a meghallgatáson Teller odáig nem ment, hogy hazaárulónak nevezze pályatársát, de a róla felskiccelt portré egy kiismerhetetlen és megbízhatatlan ember benyomását keltette. Ez annak is köszönhető, hogy akiknek kifejezett célja volt, hogy pályatársát megfosszák a biztonsági engedélytől, a meghallgatás előtt befolyásolták a magyar származású tudóst. Teller tudomására hozták, hogy Oppenheimer titkolni próbálta egy ideig, hogy Haakon Chevalier (Jefferson Hall) nevű barátja rá akarta venni őt a szovjeteknek való kémkedésre. Bár Oppenheimer nemet mondott neki, és a KGB archívuma is azt erősíti meg, hogy a tudós semmilyen információszivárogtatásban nem vett részt, a családi tragédiák miatt meggyőződésesen antikommunista Teller még bizalmatlanabb lett vele szemben.

Ahogy a meghallgatáson fogalmazott: „számos kérdésben egyáltalán nem értettem vele egyet, tettei pedig őszintén szólva zavarosnak és bonyolultnak tűntek számomra. Ennek tükrében úgy érzem, azt szeretném, ha az ország létfontosságú érdekei olyan kezekbe kerülnének, amelyeket jobban megértek, és ezáltal jobban megbízom bennük.” Miután bevonták Oppenheimer engedélyét, a tudóstársadalom Teller ellen fordult, ezért bár különbözőképpen, de mindkettőjük hírnevét megtépázta az epizód.

A meghurcolt Oppenheimert két lépésben rehabilitálták: először is az Egyesült Államok kormánya 1963-ban Enrico Fermi-díjjal tüntette ki, abban az évtizedben, amikor a nagyhatalmak a részleges atomcsend-egyezményt és az atomsorompó-egyezményt is ratifikálták. Másodszor pedig az Atomenergia Bizottság egykori döntését a jogutód intézmény semmisítette meg 2022. december 16-án, tehát 68 évvel később. Nem hivatalos harmadik lépésként fogható fel Nolan filmje, amely az említett kiszólásokkal is ügyként, egy mozgóképbe ágyazott jóvátételként pozícionálja önmagát. Az egyik jelenetben az ifjú tudós megvallja, hogy jelenleg azt kutatja, mi lesz a csillagokkal a haláluk után, és itt már tudjuk, hogy az ő felragyogását és kihunyását követjük végig a vásznon.

Almával kezdődik ez is

Ahogy a Szentírást magyarázó keresztény teológusok is előképként kezelték az egyes ószövetségei történeteket, mintha mind Jézus eljöveteléről szólna, úgy

Nolan is úgy mondja el a tudós történetét, hogy az életút eseményei az atombomba miatti önvádat vetítik előre.

Például a labormunkában ügyetlen egyetemista mérget fecskendez tanára almájába, hogy másnap reggel a lelkiismeretfurdalás vesse ki az ágyból. Beront a terembe, ahol épphogy sikerül kicsapnia az almát tanárával társalgó idolja, Niels Bohr (Kenneth Branagh) kezéből. Habár a mérgezési kísérlet tényleg megtörtént, nem tudunk róla, hogy Oppenheimert rögvest elöntötte volna az önvád, a pszichés állapota ennél sokkal ziláltabb lehetett. Apja befolyásának hála nem csapták ki az egyetemről, és úgy tűnik, hogy a vezetőség is segélykiáltásként fogta fel tettét, ugyanis pszichiátriai kezelésre utalták.

A filmbeli jelenet sokkal inkább az atombomba bevetése utáni önvádat idézi meg, amely egy tornateremben játszódó jelenetben teljesedik be. Itt Oppenheimer képtelennek mutatkozik egy diadalmas beszéd megtartására, mert óhatatlanul elképzeli, hogy a győzelemittas hallgatósággal mi történne a bomba bevetése után. A látomásban cakkosra perzselődnek az arcok, a fizikus cipője pedig feketéllik a holttestek hamujától. Bokáig gázol a halálban, és amikor bebocsátást nyer Harry S. Truman (Gary Oldman) elnökhöz, elmondja neki, hogy úgy érzi, vér tapad a kezéhez. Truman ingerülten reagál erre, mivel a saját felelősségét jelentősebbnek érzi a bomba bevetésében, továbbá gyengének látja a fizikust.

Ahogyan az Ószövetség némely értelmezőnek csak arról vall, hogy Jézus eljön, úgy Oppenheimer lelkiismerete is végig őrkutyaként figyel a filmben, ha hibázik. Így a forgatókönyv akkor is megacélozza őt, amikor pszichésen olyan mélyen lehetett, hogy még az önvádra is képtelennek mutatkozott. Ennek köszönhetően szimpatikusabbnak látjuk őt, és inkább egy érzékeny, mintsem egy instabil ember benyomását kelti, aki figyelmetlenségével és arroganciájával sok fájdalmat okozott környezetének. Ehelyett

a mérgezési kísérlet vagy épp a szerető halála miatti önvád, amelyek mellékfolyókként végül a cselekmény fősodrába ömlenek, olyan benyomást alakítanak ki, mintha a fizikus mindvégig egyetlen tettre készült volna: megbánni az atombomba létrehozását.

A világ máshogy ugyanaz

A szimpátia köszönhető a vállaltan szubjektív nézőpontnak is. Nolan először Oppenheimer szemszögéből, egyes szám első személyben írta meg a forgatókönyvet. Emellett Hoyte van Hoytema operatőrként, Jennifer Lame pedig vágóként szintúgy azon dolgoztak, hogy minél inkább úgy érezzük, a tudós szemszögébe zártan követjük végig az eseményeket. Ezt jelzi a nyitójelenet is, amiben esőcseppek vetette körgyűrűket látunk, majd azt, ahogyan az ifjú tudós szeme a víztükörre szegeződik. A zárójelenetben újabb vízióval találkozunk: atomtöltetek vetnek körgyűrűt a bolygófelszínen, majd az idős Oppenheimer szemét behunyja.

A hangszerkesztés ugyancsak megtölti a bűntudat morajlásával a film tereit, amelyek bár különböző idősíkokba zártak, a vágás minduntalan egymásba tolja őket. Kár, hogy a jelenetek egymásba fűzése – részecskék hullámtermészettel – olykor nem engedi lélegzethez jutni az egyes részeket. Erre a levegőtlenségre ráerősít Ludwig Göransson zenéjének túlhasználata is, ami helyenként úgy szorongatja a sivatagot, katedrát és tárgyalótermet, ahogyan a plázamozi előtt várakozó számára is egy másfajta csenddé torlódik össze a bevásárlótér dallamtörmeléke. Szerencsére valódi csend honol ott, ahol erre a leginkább szükség van a filmben.

Úgy érzem, hogy a személyes nézőpont némiképp tét nélküli, mert a mű hiába intim, konfrontatívnak kevéssé nevezhető. Azonosulunk. Ezt a felfokozott személyesség még inkább fokozza. De hát épp az a szubjektivitás drámája, hogy olyannyira azonosulunk a saját szemszögünkkel, hogy az emlékezés által úgy illesztjük össze a darabokat, hogy történetünk mindig az egységesség látszatát keltse. Röviden: igyekszünk jól kijönni az egészből. Ez szükséges és természetes, ellenben a felfokozottan személyes szemszögeket egyszerre szerepeltető alkotások, mint például Az utolsó párbaj (Ridley Scott, 2021), rámutattak: máshogy éljük meg ugyanazt, a jelentések pedig folyamatosan emelődnek ki vagy épp szorulnak háttérbe. Emiatt az igazság megismerése még nem lehetetlen, csak nagyobb kihívást jelent. Közös értekezést, ahol szembe kell nézni azzal, hogy a felek mindig a saját értelmezéseiket próbálják helyzetbe hozni.

Viszont az Oppenheimer egyetlen szemszögbe falazza be a nézőt, amely építményt csak egy-egy vádaskodó mondat karcolhatja meg. A többi személy díszletelemhez válik hasonlóvá, hiszen olykor az a benyomásunk alakulhat ki, hogy csak az „atombomba atyja” viszonylatában léteznek.

A felfokozott személyesség akkor lesz problematikus, amikor a forgatókönyv úgy alkotja meg a fizikus történetét, hogy az egyes jelenetek, például az almával kapcsolatos, mind Oppenheimer igazságát készítsék elő. És ez inkább Nolan igazsága, amely nyomán a tudós egyben a „lelkiismeretes amerikai” ősképe lesz, aki a „rábízott kert” gondozásával, másként mondva a világ felügyeletével küzd.

A tudós tehetsége és tépelődése egyaránt kulturális munícióvá válik a filmben, hogy az Egyesült Államok számára a vezető világhatalmi szerep továbbra is birtokolható legyen. Nem kifejezett célja ez a filmnek, és ezzel ellentétes álláspontra is juthat a néző. Például, hogyha az a jelenet jobban megmarad, amelyben Henry Stimson (James Remar) politikusként a nászútja keltette nosztalgia miatt kihúzatja Kiotót a lebombázandó városok listájáról. Vagy Truman bármely mondata, nézése és mozdulata.

Na, de nem pont a Barbie (Greta Gerwig, 2023) mutatta be, számtalan szomszédos moziteremben a június 20-ai közös debütáláskor, hogy milyen remekül szolgálhatja pont a Mattel kritikája épp ugyanezen cég érdekeit, megújítva és vonzóbbá téve a terméküket is? Kijelenthető, hogy

a Barbie és az Oppenheimer akármennyire jó, élvezetes és értékes filmek, a jelentőségük túlmutat ezen, mert erősebb logikák bástyázzák körül őket: egy cég és egy nagyhatalom dominanciája,

amelyet az is erősít, hogyha elviselik, sőt a Mattel esetében egyenesen megrendelik a saját kritikájukat.

Hasonló ez ahhoz, ahogy az uralkodó előtt a bolondja is kimondhatta az igazságot a régmúltban, és ezzel nem ásta alá a hatalmát.^[2]

Az Oppenheimer, bár szándékán kívül, de az USA számára is hasznos eszköznek bizonyulhat, hogyha a puha hatalomról van szó. Azaz arról, ha egy nagyhatalom kényszer nélkül képes elérni, hogy működése és külpolitikai céljai, valamint morális felsőrendűsége elismerésre találjon, például a kulturális értékei nyomán. A dominanciát segítő, egyúttal óvatosságra intő tudós pedig egy kívánatosnak és eljövendőnek érzett nagyhatalmi etikát jelképez.

Láttuk, hogy Nolan úgy mutat be eseteket, hogy Oppenheimer minél inkább lelkiismeretfurdalásra késznek tűnjön, és hogy ez a túlzott személyesség kevés kontrasztot kap a filmben. Az is felvetődött, hogy a jellemábrázolás némiképp hozzájárulhat ahhoz, hogy szimpatizálni tudjunk az Egyesült Államok újjáalkotott képével, amely egy tépelődő, a felelősség terhét viselni tudó és akaró nagyhatalom benyomását kelti. Ismétlem, ez a hatásgyakorlás nem szándékolt, csak valószínűsíthető. Ahogy Einstein fogalmaz a filmben: a díjak nem feltétlen a díjazottról szólnak, hanem azokról, akik osztják. Éppígy Nolan is díjazza Oppenheimert a móddal, ahogyan vászonra viszi a történetét, amellyel egy kívánt és lehetséges amerikai önképről tesz vallomást. És ez nem feltétlen áll távol attól, amilyennek az USA mutatni szeretné önmagát.

Hasznos holmik

Itt érünk el Nolan egy másik jól marketingelhető megszólalásához, miszerint a címszereplő a valaha élt legfontosabb ember a világon, aki után semmi sem lehetett már ugyanaz. Thomas S. Khun tudománytörténész velősen fogalmazta meg 1962-ben, hogy „mindenütt és állandóan jelen van a kísértés, hogy visszafelé írjuk a történelmet”.^[3]

Ha forradalminak érzett változás történik, legyen az társadalmi vagy tudományos, mindig lesz olyan, aki megpróbálja úgy összefércelni a múlt darabkáit, hogy a mozaik egyenes irányú fejlődés benyomását keltse, mintha lépcsőzetes út vezetne a vélt vagy valós fordulópontig. Mintha a szerző által fennállónak gondolt világ szükségszerűen jött volna létre, valamennyi hitvilágával és intézményével együtt.

Kuhn színvonalasan mutatta be, hogy a tudománytörténet egyáltalán nem feleltethető meg egy nyílegyenes diadalmenetnek, és a tudomány értéksemlegességének eszméjét is jelentősen árnyalta, rámutatva, hogy az adott korba és annak társadalmi-gazdasági viszonyaiba milyen sokrétűen beágyazott a tudományos szféra is. Emellett, és az Oppenheimer főleg ezzel foglalkozik, a tudomány végletekig kiszolgáltatott a hatalomnak.

Novák Katalin köztársasági elnök 2023-ban a Bolyai-díj átadásakor fejtette ki, hogy „a tudósok feladata feltárni a tudományos igazságot, ezt széles körben ismertté tenni, a közösség tagjai pedig eldönthetik, hogy a tudomány által kínált igazságok közül melyekkel akarnak élni és melyekkel nem.” Beszédét úgy folytatta, hogy „képesnek kell lennünk lemondani is egy tudományos lehetőségről, ha úgy ítéljük meg, hogy a közösség számára több kárt okozna, mint előnyt.” A kijelentés azért érdekes, mert jól megvilágítja, hogy a magyar kormány nem úgy tudományellenes, hogy mindenképp kétségbe vonná a tudósok eredményeit. Egyszerűen csak megkülönböztet számára hasznos és káros tényeket, a hatalmával pedig élni akar, hiszen azért szerezte meg.

Íme pár tény: az atombomba jobb helyen van az Egyesült Államoknál, mint bárki másnál. A megépítése szükséges. Az építőket nem terheli felelősség, egyébként is más dönt a használatáról. És be kell vetni, hogyha kész van, hiába sodródtak a japánok a kapituláció szélére, mert az erődemonstráció hosszabb távú érdeket szolgál. Ezek közül több igazságot Oppenheimer is hasznosként kategorizált, majd más eredményre jutott, amit a hatalom károsnak bélyegzett, úgyhogy megalázták.

A film legfontosabb kérdésének a hatalom és a tudomány egymásnak való kölcsönös kiszolgáltatottságát tartom. Habár Lesley Grooves (Matt Damon) tábornok eleinte azt szeretné, hogy egyenruhát hordjanak a tudósok, kifejezve ezzel a teljes alárendeltségüket, ezt és más külső elvárást a Manhattan-tervben résztvevők többször is megtagadnak a filmben. Egyszerűen azért, mert a hatalom eredményességet vár el, épp ezért nem lehet csak és kizárólag a kedvére tenni,  a katonát és menedzsert játszva, mert az megöli a hatékonyságot.

Nolan a két szférát különállóként mutatja be, holott Kuhn és mások munkássága rávilágított, hogy tiszta tudományról a gyakorlatban nehéz beszélni, mert azt többféleképpen „bepiszkítja” a társadalmi-gazdasági valóság. Ezzel az adottsággal a tudósoknak is jobb tisztában lenni, nem beszélve a politikai képviselet szükségességéről. Különben csak a meglepettség marad, amikor kiéleződnek a helyzetek, és a hatalom elkezdi rázni a szitát a kezében. Ugyanis a hatalomgyakorlás szüntelen tanulási folyamat, amely a tények közötti szelektálással jár együtt.

Akié az erő, azt nem feltétlen a világ megismerésének, hanem inkább a formálásának a vágya hajtja. Késő ráeszmélni, hogy valakire csak bizonyos művek megalkotásához van szükség, de a műve feletti rendelkezésre már nincs. Ebből kifolyólag: aki kiszolgáltatott, tanuljon meg jól szolgálni, különben megnézheti magát. Mondja a hatalom. Vagy pedig képviselje az érdekeit, és ne akkor kezdjen hozzá ehhez, amikor a kést a torkának szorították. Mondjuk mi. Mert a kés addig is ott volt, legfeljebb egy tokban pihent. Ezzel arra célzok, hogy bár a politika és a tudomány egymásra utaltságát egy rendkívüli helyzetet felhasználva mutatja be a film, ez a kölcsönös kiszolgáltatottság egyébként is jelen van.

A köztársasági elnök beszéde épp azért figyelemre méltó, mert világosan árulkodik róla, hogy ezzel a kormány tökéletesen tisztában van. A viszonyrendszert örök adottságként kezeli, amelyből, ha nem sajtol ki előnyt, akkor nem is végzi el azt a munkát, amelyről tudja, hogy lehetséges. Épp ezért messzemenőkig meg van róla győződve, hogy szükséges is.

Oppenheimer politikai edukációjáról sokat elmond, hogy az 1929-es tőzsdekrachról csak hat hónappal később szerzett tudomást, valamint 1936-ig egyáltalán nem élt szavazati jogával. Ennek ellenére a nagy gazdasági világválság következményei, valamint a spanyol polgárháború (1936–1939) képében is egyértelművé vált fasiszta fenyegetés a baloldaliság felé közelítette. Sosem volt tagja a Kommunista Pártnak, bár több egykori taggal is közeli viszonyt ápolt, és létrehozta a bombát, mivel meg volt róla győződve, hogy az lehetséges, épp ezért szükséges is.

Bár az alkotás szerint egy politikus, mégpedig a Robert Downey Jr. megformálta Lewis Strauss sértettsége és ambíciója gyorsította fel a meghallgatáshoz vezető folyamatokat, a cselekményszál némiképp kitakarja a rendszerlogikát. Tény, hogy Strauss kihasználta a kínálkozó lehetőséget, de ezt csak azért tudta megtenni, mert létrejött az a politikai környezet, amelyben erre volt is alkalma.

A filmben bemutatott érdekvédelmi szerveződése a tudósoknak vagy a kollégák által furcsa szemmel nézett politika iránti érdeklődés akkor lesz húsbavágó, amikor a személyes helytállás már nem elég: a bombát ledobták, és a fegyverkezési verseny újabb lendületet kap. És a politika működéséről szerzett ismereteket nehéz úgy pótolni, hogy már megtörtént az, amiért Oppenheimer szeme azok tekintetébe fúródik, akik a tények hasznosságáról döntenek, majd képtelen úgy lecsukódni, hogy ne kísértse az emberiség elpusztításának réme.

Johannes Fried történészként amellett érvelt, hogy az eljövendő világvége gondolata a középkori tudósok képzeletét úgy ejtette rabul, hogy ellentmondásos módon a természet egyre pontosabb megfigyelését ösztönözte, ugyanis az apokalipszis jeleit szüntelen mérték, számolták, az elemzéseket pedig meg is vitatták. Ezért Fried szerint a korabeliek szándékán kívül és nem direkt módon, de az apokaliptikus gondolkodás hozzájárulhatott a modern tudomány születéséhez.^[4] Arra még nincs válasz, hogy minek a bekövetkeztét segíti elő, hogy bizonyos folyamatok vége egyáltalán nem látszódik…

A szerző a Semmi kóla, a Partizán filmes-kultúrtörténeti podcastjának a szerkesztője.