Milyen térbeli és társadalmi hatása volt a kelet-európai rendszerváltások során kialakuló politikai-gazdasági folyamatoknak? Őze Sándor, régiónk elhagyatott iparterületei kapcsán ír a politikai-gazdasági folyamatok térbeli lenyomatáról, a kelet-európai félperifériák ipari munkásságának tereiről.

Egy terület építészeti jellegzetességei magukon hordozzák azt a politikai-gazdasági körülményrendszert, amelyben az építő és épületeket használó társadalom létezett-létezik. Az épített környezet olvashatóvá és érzékelhetővé teszi a gazdasági átalakulások társadalmi-kulturális hatásait.

Térbeli látvánnyá és testi tapasztalattá válik mindaz, amit a gazdasági-társadalmi struktúrák vizsgálatakor olyan absztrakt fogalmakkal írunk le, mint lakhatási egyenlőtlenségek, kultúrához való hozzáférés, munkaerőpiaci átalakulások stb…

A kelet-európai posztszovjet államok külvárosi iparvidékei, elnéptelenedő iparvárosai és üzemek köré szerveződő települései a térség félperifériás gazdasági pozícióját és ezzel összefüggésben az ipar világpiaci integrációjának igazságtalanságát tükrözik: a globális kapitalizmus strukturális változása nyomán kialakuló évtizedes társadalmi válság által létrejött politikai tereket.

Az ipar tereiről önmagában kevés szó esik. Az ipar építészetének és az iparhoz kötődő települések kontextusában, jellemzően ipartörténeti, szociológiai, építészettörténeti, urbanisztikai szemszögből jelenik meg. Majd minden esetben konkrét iparvárosokról, egyes településekről, megnevezett, önálló történettel bíró üzemekről, tehát olyan ipari területekről van szó, amelyek valamilyen formában sajátosak. Ritkán feltett kérdés, hogy milyen hatása van az iparhoz köthető tereknek, mit kommunikálnak ezek a terek, milyen tágabb rendszerekkel magyarázható a működésük, az egyes épületek és térbeli elrendezések sajátosságain túl. Ennek a rövid szövegnek az egyik alapállítása, hogy az ipar tereinek vizsgálatában legalább annyira érdemes a sajátosságokról megfeledkezni, mint azokat kiemelni.

Ez az elemzés nem a sajátosságokra fókuszál, hanem a politikai-gazdasági átalakulások nyomán létrejövő fizikai térre. A rendszerváltást követően leállított gyárra, a kiürülő lakótelepre, az elnéptelenedő falura, a semmibefutó tehersínre és a kihűlt kéményekre egységként tekint.

A munka eltűnik

A kongó ipari komplexumok lenyűgöző monumentalitása és az ezekhez valaha kapcsolódó települések lehangoló elnéptelenedése a kelet-európai posztszovjet államok jellegzetes térélményei. Az államszocialista nagyipar összeomlása nyomán kirobbanó társadalmi kataklizma domborzata és a félperifériás gazdasági pozíció terei az üres gyárépületek, a gazzal benőtt üzemcsarnokok, az égbe meredő rozsdás fémszerkezetek és a néma kéményeket őrző lakott-lakatlan munkáslakások. Törésponton születő helyek, melyek egyaránt őrzik az államszocializmusok erőltetett iparosításának csődjét és a rendszerváltás folyamatában szétforgácsolódó ipari-gazdasági apparátus emlékét. Őrzik a modern építészet és a modern ipar szövetségéből születő új ember megteremtésének minden kudarcát.

A kihűlt iparvidékek funkciója, története, kialakítása, kortárs felhasználása vagy kiüresedése nagyon különböző. Mégis összeköti és nagyon hasonlóvá teszi ezeket a tereket az a folyamat, melynek során létrejöttek és megszűntek. A nyolcvanas évek végén a keleti blokk államai, a KGST megszűnésével betagozódtak a globális piac működésébe. Ebben a folyamatban a korábban állami tulajdonban lévő iparvállalatok magánkézbe kerültek, a piaci verseny mérséklése érdekében az új tulajdonosok leállították a termelést vagy egy egyszerűbben ellátható munkafolyamat részelemeinek gyártását szervezték ki a korábban akár késztermékek gyártására is alkalmas üzemekbe. Kevesebb munkaerő, kevesebb anyagi ráfordítás és egyre csökkenő térigény jellemezte a régió világpiaci integrációját az ipar szempontjából.

A centrumgazdaságokból betelepülő iparvállalatoknak gyakran egyszerűbb volt a saját üzemeikben gyártott termékeket exportálni, mint a frissen privatizált üzemekben átalakítani vagy modernizálni a gyártási folyamatot, így a privatizáció gyakran a gyár végső bezárásának, a gyártósorok feldarabolásának és a munkaerő elbocsátásának előszobája volt.

Az ötvenes évek óta programszerűen fejlesztett nehézipart a kelet-európai rendszerváltások folyamatában gyakorlatilag felszámolták, maradványai pedig a globális értékláncok hierarchiájának aljára kerültek, kisebb munkaerőigénnyel, a fejlesztések beszüntetésével, összeszerelőüzemekként, logisztikai központokként és a centrumállamokban történő fejlesztés egyéb kiszervezett kiszolgálóegységeiként. A huszadik század nagy iparfejlesztéseinek térbeli lenyomatai a nyolcvanas évek második felétől zsugorodni kezdtek, helyüket egyre automatizáltabb, átcsoportosítható, mobilis üzemek vették és veszik át, térben lekövetve a megváltozó ipari struktúrát.

Az erőltetett iparosítás nyomán létrehozott kékgalléros munkásság százezrei kerültek teljesen kilátástalan helyzetbe a kilencvenes évekre a keleti blokk országaiban, a nagyipar felszámolását követő tömeges munkanélküliség miatt. Az ipari munkásság tömegeinek megélhetése vált a centrumországok tőkeérdekének áldozatává.

A kortárs szociális-politikai válság egyik központi alanya a rendszerváltás folyamatában kiárusított ipari munkásság.

Egyszerre elszenvedője a szociális intézményrendszer totális felszámolásának és egyszerre célpontja a populista politikai narratíváknak. Elégedetlensége és haragja rezonál a régió politikai nyelvét átható xenofób retorikákkal.

Az iparterületek politikája

A gyár és környéke a huszadik század egyik legjelentősebb, fizikai kiterjedéssel bíró politikai tere. Az elnyomás, a kizsákmányolás, az elidegenedett munka alapszimbóluma, de a szerveződés, a felszabadító technológia, az identitásképző munka helye is. Esztétikája a modern ipari munkás felszabadításáért síkra szálló modern építészet egyik elsődleges katalizátora.^[1]

Kiürülése tehát politikai értelemben is szimbolikus.

A nagyipar felszámolása nyomán nincstelenné váló egykori dolgozók terei az üres iparterületek. Változatlanul politikai terek.

Elhagyatottságukban megjelenik a posztfordista termelésszervezés nyomán kialakuló hálózatos ipar kiépülésének, a félperifériák államaira való hatása. A munka deregulációjának, a munkaerő elértéktelenedésének, a munkás érdekképviselet felszámolásának hosszú története. Ennek a változásnak a vesztesei a mára fizikailag is megsemmisülő kelet-európai nehézipari munkásosztály tömegei.

A neoliberális kapitalizmus sajátos építészeti lenyomataként tekinthetünk ezekre az elhanyagolt épületekre, furcsamód attól függetlenül egységesen, hogy mikor, hogyan és milyen céllal épültek.

Ahogy a vállalati központok üvegépületei és a vasbetonból újjáépülő eklektikus paloták, úgy az elnéptelenedő iparvidékek is részei a politika reprezentációjának, még ha kevéssé szándékoltan is. Ezek a terek történeti távlatban képesek megjeleníteni, miképpen viszonyul egy erőforrásokkal nem rendelkező csoporthoz a neoliberális állam.

Az iparhoz kötődő lakóövezeteinek elhanyagoltsága nem pusztán az adott ipari szegmens megrendülő gazdaságáról, nem egyszerűen az építészeti tervezés-kivitelezés esetleges hiányosságairól, és nem is kizárólag az ipari műemlékvédelem fájó hiányáról szól, hanem mindenekelőtt a társadalompolitika háttérbe szorításáról, a megélhetését hirtelen elveszítő közösségek hátrahagyásáról.

A politikai ideológiák legalább annyira formálják a teret, mint a tervezői gondolkodás. A munka, a lakhatás, a közlekedés, a rekreáció terei politikai értelemben nem neutrális terek. Ahogy például a családról alkotott társadalmi koncepciók meghatározzák a lakótereinket, úgy a munka rendszerezése és a munkát szervező ideológia is megjelenik a térben. A kelet-európai rendszerváltások folyamatában lezajló ipari struktúraváltás óriási térbeli kiterjedéssel rendelkezik, ideológiája egyszerre jelenik meg a parlagon hagyott gyárban és az egykori ipari régiók talajvesztett munkásságának méltatlan lakótereiben.