Eva von Redecker feminista filozófus, a berlini Humboldt Egyetem volt kutatója. Tudományos munkái és esszéi a kritikai elmélet keretén belül a tulajdonnal, a társadalmi változásokkal, a társadalmi cselekvés megalapozásával foglalkoznak. Monográfiát szentelt Hannah Arendt morálfilozófiájának és Judith Butler munkásságának. Praxis und Revolution című művében a forradalom új értelmezése mellett érvel. Az interjúnk első része itt olvasható.

Említette Lützerathot, ahol az RWE energiakonszern profitérdekei miatt leromboltak egy falut, hogy kőszenet bányásszanak a helyén. Hogy mindezt megakadályozzák, klímaaktivisták elfoglalták a falut. Ennek kapcsán Ön azt írta a Twitteren, hogy a tiltakozók táborában egy „jobb élet begyakorlása” zajlik. Miben áll ez a jobb élet?

Mindenekelőtt: Lützerath szerintem elképesztően fontos pillanat a német klímaigazságossági mozgalom történetében. Ugyanis a mérsékelt, vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy a tisztán politikai szárny, azaz a Fridays for Future – amely a mozgalom jelentős részét teszi ki – csatlakozott a mozgalom kapitalizmus- és kolonializmus kritikus szárnyához – az Ende Geländéhez – és átvették a tiltakozási eszközeiket. Tehát odautaztak a kitermelési területre, elfoglalták a falut, majd kitartottak a rendőrökkel szemben, ahelyett, hogy pusztán tüntetéseket szerveztek volna, ahol kéréseket intéznek a döntéshozók felé. Mindez már önmagában figyelemre méltó.

Ennek kapcsán nevetséges módon radikalizálódásról kezdtek el beszélni többen is. Azonban nem történt semmi radikális: az emberek továbbra is kimondottan óvatosan, erőszakmentesen viselkedtek. Viszont végbement egy balratolódás a mozgalmon belül, ami nagyon is jól van így.

Ami a jobb élet gyakorlását érinti. Először is, amikor én átalakulásról és változásról beszélek, az egy nagyon fontos motívum, hogy habár egyáltalán nem gondolom, hogy apró változtatások önmagában elegek lennének az egész világ megváltoztatásához, azonban egy forradalom sem lehet sikeres prefiguratív gyakorlatok nélkül.^[1]

Tehát még ha sikerülne is átvenni a hatalmat, vagy csak egyáltalán valódi erőt felmutatni – amitől jelenleg nagyon messze állunk –, akkor is szükségünk lenne arra, hogy a korábbitól eltérő, a forradalom utáni társadalmi gyakorlatok már létezzenek, kipróbáltak és begyakoroltak legyenek.

Különben elbuknak a forradalmak, ahogyan ezt számos történelmi példa esetén is láthattuk. Hiszen az új rend megszilárdulásához autoriter eszközökre van szükség, amelyek valójában csak a korábbi rossznak a folytatásához vezetnek.

Mindezek miatt vagyok nagyon türelmes, és nagy érdeklődéssel kísérem az olyan apróságokat is mint például az aktivista csoportok (Bezugsgruppen)^[2] szervezése, vagy pedig a tiltakozók táborának logisztikáját^[3] Lützerathban.

Ugyanis az, hogy januárban, kimondottan kemény téli időjárás idején egészen sok ember – akik amúgy egy viszonylagosan kényelmes és privilegizált élethez vannak szokva – rendkívül rövid idő alatt képes volt egy teljes mértékben kollektivizált ellátási infrastruktúrával sátrakban lakva civilizált és jó együttélést kialakítani, az kimondottan fontos tanulságokkal szolgál számunkra. Persze ez nem azt jelenti, hogy a jövőben mindannyiunknak sátrakban kell élnünk, hanem azt, hogy nagyon komoly társadalmi tanulóképességgel rendelkezünk, amely jelenleg össztársadalmi szinten teljesen akadályozott.

Amikor újraelosztásról beszélünk, akkor figyelembe kell vennünk, hogy ebben a rendszerben nem csak gazdagságot és jólétet lehet újraosztani, hanem rendszer működésével kötelezően együtt járó mérgekkel és szenvedéssel is kezdenünk kell valamit. Ebből adódik, hogy ma minden forradalmi gyakorlatnak az élethez szükséges dolgok helyreállítását is magában kell foglalniuk. Tehát a forradalmi gyakorlatoknak gyógyítaniuk, javítaniuk, helyreállítaniuk kell valamit. Legyen az személyközi vagy egyéni trauma, erodált talaj, kiszáradt folyók, vagy pedig elveszett képességek, tudások és munkafolyamatok. Ezt a folyamatot nevezem én a világ újbóli átvételének (Weltwiederannahme).

Ehhez azonban mindenképp változtatnunk kell azon a gyakorlaton, hogy a dolgokra vagy tulajdonként, vagy pedig értéktelenként tekintünk, és az előbbi esetben alárendelt módon kezeljük, utóbbi esetben pedig nem törődünk velük. Ugyanis az önmagában nem elég, hogy például megbüntessük, vagy éppen kisajátítsuk ezeket a cégeket, mint például az RWE-t. Mert még ha ez meg is történik, minden szénerőművet üzemeltető céget kisajátítunk, felszámolunk, a személyes vagyonokat elkobozzuk és az okozott károk mérséklésére fordítjuk, akkor sem oldottuk meg a problémát. Mindezzel még nem szüntettük meg a káros anyagok kibocsátását.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy a jövő kommunizmusának a fent említett helyreállító, javító társadalmi gyakorlatokra (is) kell épülnie,

aminek az is része, hogy egyszerűen megőrizzük azt, amit még meg tudunk őrizni. És ehhez elengedhetetlen, hogy tényleg ott legyünk helyben.

Lützerath két dolog miatt is reprezentatív. Először is hihetetlenül jó termőtalaj található ott – az egyik legjobb Németországban^[4] –, amire a mostani energia- és ellátási válságban kimondottan nagy szükségünk lenne. Másodszor pedig: itt már nem lakott senki, és pont ez az, amit különösen érdekesnek és előremutatónak találok. Az ehhez hasonló dezindusztralizált vidéki területek, vagy éppen korábbi városközpontok azok, ahol kimondottan erős a jobboldali populizmus. És egy ilyen elhagyatott, félreeső helyen foglaltak el a házakat és építettek fel egy működő infrastruktúrát az aktivisták az elmúlt két évben. Ez szerintem egy fontos példája annak, amit én a világ újbóli átvételének nevezek.

A doktorijában – ami Praxis und Revolution: Eine Sozialtheorie radikalen Wandels  (Praxis és forradalom: a radikális változás társadalomelmélete) címmel könyvként is megjelent – nagy figyelmet szentel az átmenet problémájának (Übergangsproblem), amelyet most is említett, miszerint egy forradalom nem lehet sikeres már meglévő és elterjedt prefiguratív gyakorlatok nélkül, továbbá amellett érvel, hogy a forradalmak nem egyik pillanatról a másikra történnek, hanem valójában hosszú folyamatok, melyek során ezek a gyakorlatok kiterjednek és általánossá válnak. Milyen történelmi példák alapján jutott erre a megállapításra?

A nőmozgalom számára központi téma az internalizált hatalom kérdése, tehát az, hogy mennyire nehéz és szívós feladat kiszabadulni a bensővé tett elnyomások alól. Szerintem ez nem csak a nemek közötti viszonyokban releváns kérdés, hanem minden hatalmi viszonyban az. Talán éppen a kapitalista-társadalmasítás esetében igaz ez leginkább, ugyanis képtelen lenne működni bizonyos ideológiák, szuverenitásfantáziák és (meg)szokások nélkül.

A szociáldemokrácia abban látta a feladatát a 19. században, hogy a hatalom megragadásával átrendezze a gyárakban a tulajdonviszonyokat , amelyeket modelltől függően állami vagy szindikalista/munkás(ön)igazgatás alá vont volna. Ez a stratégia abból az elképzelésből indult ki, hogy a munkásság cselekedetei, tevékenysége már önmagukban helyesek. A közelgő klímakatasztrófával azonban ez a bizonyosság mára elveszett.

A legtöbb ma végzett munka a jelenlegi formájában nem folytatható:

fenntarthatatlan módon használják fel az erőforrásokat, és ennélfogva hozzájárulnak a természet elpusztításához. Továbbá, a termékek előállítása és a munkamegosztás mára olyan szinten globálissá vált, hogy először is hatalmas kommunikációs erőfeszítésekre, valamint bizonyos folyamatok újragondolására van szükség ahhoz, hogy a tudás mindenki számára elérhető lehessen. Ennélfogva nem lehet igaz az az állítás, hogy a nemzetállamokon belül található egy réteg, amely előtt csak szabaddá kell tenni az utat, mert az pontosan tudja, hogy mit kéne csinálni.

A 20. században iszonyatos mértékű tömegfogyasztáshoz vagyunk szokva, amely kizárólag fenntarthatatlan termelési módok által kielégíthető. A 19. században alapvetően véve elég volt a cukor és a kávé, hogy megkenjék a munkásosztályt, és ez már önmagában magában rejtette a gyarmatosításon és kizsákmányoláson alapuló globális viszonyokat – a rabszolgaságtól az ültetvényes gazdálkodásig.

Azonban a 20. században robbanásszerűen nőtt meg azoknak az eszközök a száma, melyek nélkül mára elképzelhetetlen az életünk. Ezekhez az eszközökhöz való viszonyunkat azonban alapjaiban véve kell megváltoztatnunk és átalakítanunk, ahogyan a jó élettel kapcsolatban is új elképzelésekre van szükségünk.

Azonban én nem amellett érvelek, hogy minél több dologról le kéne mondanunk, hanem úgy gondolom, hogy az ökológiai kommunizmus mindnyájunk számára jólétet fog biztosítani. Egy újfajta, ma még nem ismert formáját a jólétnek. A fiatal Marxnál ez például az érzéki/értelmi tapasztalatok elmélyülését jelenti, ami különbözik az általunk ismert, a tulajdonlás által létrehozott értelemtől/érzéstől.

Továbbá a jelentős időnyereség is ennek az új bőségérzetnek a része, ami abból adódik, hogy felhagyunk a kizsigerelő, kiégéshez vezető tevékenységekkel.

Úgy gondolom, hogy ezeknek az új viselkedéseknek, viszonyulásoknak a begyakorlásához időre van szükség, ahogyan a kísérletezés örömére is. Mindez azonban nem (lehet) az elit sajátja. Az Ende Gelände Camp, azaz a lützerathi tiltakozók táborához hasonló kezdeményezések többet tanulhatnak a rozsavai önigazgatásból, mint bármilyen coachingból például. Mindez munka, amit mindenképpen el kell végeznünk.

A kapitalizmus, amiben élünk még a lelkünket is gyarmatosítja és áruvá teszi. Hogyan lehetséges ilyen körülmények között a Lützerathban felépített aktivista táborokhoz hasonló „köztes terekben” (Zwischenräume) begyakorolt társadalmi praxisoknak a kiterjesztése, és általánossá tétele – tehát a forradalom?

Attól, hogy egy elmélet még nem tud rámutatni, hogy „na, itt a kapcsoló”, és aztán minden megy magától, még nem lesz rossz az elmélet. Ugyanakkor azt is mondanám, hogy a válságok, valamint a kísérletezés és építkezés egymásutánisága során létrejöhet valami. Tehát a meglévő eróziójában előremutató dolgok is megjelenhetnek. És az alapján, amit korábban például a  fantombirtoklás kapcsán is beszéltünk, látjuk, hogy ez az erózió már egészen történik. Háború, pandémia, infláció. De ezek kapcsán egyelőre nativista, biologista, posztfasiszta elképzelések artikulálódnak. Mindennek ellenére egyetlen amit tehetünk, hogy folytatjuk azt, ami helyes. Aminek mentén megpróbálunk jobban szerveződni, és minél inkább bebiztosítani magunkat kölcsönösen is a baloldali mozgalmakon belül.

Továbbá a sztrájk gyakorlatának egy új, kiterjesztett értelmezése képes összekötni a válságok és építkezések egymásutániságát.

Szerintem különösen érdekes, és a baloldali körökben is kimondottan alultárgyalt, hogy a klímamozgalomnak még a mérsékelt szárnya is, tehát a Fridays for Future a sztrájknak egy formáján, egészen pontosan az iskolai sztrájkon alapszik. Kivonulnak egy intézményből, ami szerintünk arra a jövőre szeretné felkészíteni őket, amely már nem létezik többé. Mindeközben a mozgalmon belül elvégeznek egy olyan feminista és antirasszista munkát, ami szerintem nem merül ki a nyelvpolitika szintjén, hanem azon keresztül ténylegesen újraalkotják, újraformálják a gyakorlataikat, és saját magukat is. Ami valójában nem más mint a világ jelenlegi működésével – vagy ahogy én mondanám: a fantombirtoklással – szembeni sztrájk. Sztrájk azzal szemben, hogy meghatározott módokon rendelkezésére álljunk a hierarchia és kisajátítás bevésődött gyakorlatai számára.

A latin-amerikai feminizmusban a reproduktív munka köré szervezett sztrájk gyakorlata képes volt tömegessé válni és tényleg már-már az általános sztrájk méretét közelítve mobilizálni. És ami ebben az esetben még nagyon fontos az a brazil – és mindenekelőtt – argentin hagyomány, a munkanélküliek szerveződése (Piqueteros) – ami kilép a pusztán szakszervezeti keretekből.

A sztrájknak ez a kibővített gyakorlata szerintem az uralom időszámításának megállítását jelenti.

Ez Iránban is megfigyelhető, ahol a nyugati média figyelmét elkerülte, hogy ágazatokon átívelő tömeges sztrájkok támogatják az utcákon tüntető nőket.^[5] Az uralom időszámításának megállítása arra szolgál, hogy teret teremtsünk valami új számára. Veronica Gago – az argentin sztrájkmozgalom egyik vezető alakja – például a gyülekezés új időbeliségéről beszél: szerinte a sztrájkgyűlések új politikai időt hoznak létre, új időszámítást teremtenek.^[6] Erre az új politikai időre van szükség például ahhoz is, hogy TGM univerzalizmusa is érvényesülni tudjon. Ugyanis ahhoz, hogy az univerzális állampolgári státusz ne csak egy névleges státusz legyen, amely a materiális kizsákmányolást lehetővé teszi, hanem egy valóban univerzális, progresszív alapvetés, ahhoz új időbeliségre van szükség, ami megtöri a kapitalizmus szűkösségen alapuló idő felfogását.

A Fridays for Future pénteki iskolasztrájkjai szerintem azért is fontosak, mert egy vázként szolgálhatnak az új, kibővített sztrájkgyakorlat számára. Ehhez azonban az kell, hogy szélesebb társadalmi rétegek is átvegyék ezt a tiltakozási formát, és leleplezzék, hogy valójában mennyire botrányosak a hatalom által teremtett gyakorlatok és állapotok, és mindezt a hét egy napján közösen problematizálják.

A jelenlegi munkásmozgalom szerintem pont akkor a legerősebb, amikor a munkások kimerültségét állítja középpontba.

Ugyanis a burnout, a kimerültség az, ami összeköti a produktív bérmunkát és a fizetetlen reproduktív munkát, de még a természetet is, ugyanis az erőforrások kapcsán a föld kimerültségéről is beszélhetünk. És ezek miatt a szövetségkötési lehetőségek miatt hatalmas mozgósítási potenciál rejtőzik ebben a megközelítésben. De az olyan, első ránézésre politikailag semleges történések, mint például az egyesült államokbeli felmondási hullám (great quit/great resignation) is olyan dolgok, amelyeket fel kéne karolnunk a baloldalról és a sajátunknak tekinteni. Rá kell mutatnunk, hogy valójában ez is egyfajta sztrájk. Jóllehet individuális, nem szervezett, de mégis komoly hatásai vannak, és többek között ahhoz vezetett, hogy a munkáltatók lépéseket tettek a munkakörülmények javításának érdekében.

A kimerültséghez köthető egyik legfontosabb és konkrét követelés – amit a szakszervezetek is könnyen felkarolhatnak^[7], az a négynapos munkahét, tehát egy radikális munkaidő-csökkentés. Ennek a kivívásához a pénteki sztrájkok tulajdonképpen már az alapját jelentik. Olyan követelésről van szó, amelyben az ökológiai és feminista követelések és a bérből és fizetésből élők érdekei egybeesnek.

Mindezt össze lehetne úgy is foglalni, hogy a sztrájkokkal lehet megteremteni az időt és teret az ön által már korábban említett  gondoskodó és helyreállító gyakorlatok számára – amelyeket többek között, például Silvia Federici „commoning”-nak nevez.

Igen. Ez egy lépés lenne az aktív általános sztrájk irányába. Ezt Walter Benjamin fogalmazta meg^[8], aki azt mondja, hogy nem azért sztrájkolunk, hogy aztán ugyanazt a munkát folytassuk, amit megszakítottunk, hanem, hogy egy egészen más, új munkát vegyünk fel újra. Ez Benjamin szerint az általános sztrájk. Én ezt úgy mondanám, hogy egy feminista általános sztrájk a reproduktív és gondoskodási munkát is magában foglalja, amit az ember nem tud teljes egészében beszüntetni, hiszen akkor emberek halnak meg. Éppen ezért ennek a sztrájknak ezt az „új és másfajta” munkát már maga a sztrájk alatt is meg kell tudnia valósítania.

A sztrájk aktív oldalának, ennek a másfajta munkának a szükségleteink kielégítését kell szolgálnia. Ennek a célnak megfelelve kell átalakítanunk a munkát. Össztársadalmilag ez a közszolgáltatások társadalmi tulajdonba vétele által történhetne meg – tehát az olyan területek piaci logika alól történő kivonása által, mint az egészségügy, lakhatás és energia. Azonban ameddig hiányzik a politikai hatalom, hogy ezt megtehessük, törekednünk kell arra, hogy legalább ott, ahol a mozgalom jelen van, szolidárisan ellássuk egymást. Olyan megoldásokon keresztül, mint az argentin nősztrájkok alkalmával megrendezett népkonyhák – amelyek az új politikai időt megteremteni képes gyűlések számára is helyszínt biztosítanak. Vagy például az ingyenes zöldségosztás, amely egy Amazon logisztikai centrum építését megakadályozó neu-eichenbergi termőföldfoglalás során volt bevett gyakorlat. És ide kapcsolódik a digitális tervgazdálkodással kapcsolatos gondolkodás és vita is.^[9] Utóbbi esetben itt és most alkalmazható modelleket kell felállítani, melyek révén valóban képesek vagyunk embereket összekötni és ellátni.

Most is, valamint a Forradalom az Életért (Revolution für das Leben) című könyvében is olyan mozgalmakról beszél mint az ökológiai Fridays for Future, a feminista Ni Una Menos, valamint az antirasszista Black Lives Matter, amelyekkel kapcsolatban gyakran felmerülő kritika baloldalon belül, hogy elfeledkeznek a munkásokról és a munkásosztályról.

Meglátásom szerint ez a kritika megfeledkezik napjaink globalizált munkamegosztásáról, ahol a munkások mozgási szabadsága korlátozottabb, a munkásosztály rasszizáltabb, miközben a tőke kevésbé szabályozott mint valaha.

A kizsákmányolt produktív munka egyidejűleg rasszizált is. És ez a rasszizáltság köszön vissza a nemzetállamok működésében is a bevándorlás szelektív szabályozása, valamint a jogállamiság részleges felfüggesztése során, amikor például szelektíven érvényesülnek a jogszabályok és törvények rasszizált emberek esetében, akik rosszabb munkakörülmények és munkajogok mellett kénytelenek dolgozni, miközben az állam és a hatóságok egyre erősebben kriminalizálják őket.^[10]

Fontos felismernünk, hogy a rasszizált emberek által végzett értéktelennek bélyegzett munka a nemzetgazdaságok számára fantomtulajdonként van rendelkezésre bocsátva. Aki ezt nem érti, az nem tudja, mit jelent ma a munka.

És éppen ezért regresszívnek tűnik számomra az a fantázia, miszerint a fehér munkások lennének a forradalom alanyai. Sőt, úgy fogalmaznék, hogy ezt egyszer már megpróbáltuk, és nem működött. A 19 században nyugat-európai országokban nemzetállami keretek között próbálták megszervezni a proletár férfiakat. És mi történt? Mi győzedelmeskedett? A sovinizmus, tehát az első világháború. És ekkor senki sem próbálkozott olyan „őrültségekkel” mint a gender. And what happened? Azonban a nemzeti sovinizmus, a katonai büszkeség, a matróz egyenruha vonzóbbnak és erősebbnek bizonyultak mint az internacionáléba vetett hit. Tehát ha hinnék abban, hogy a fehér munkások egyedül képesek megteremteni a szocializmust, akkor bajban lennék, azonban ez egy helytelen állításnak tűnik a számomra.

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a fehér, dolgozó férfiak ne lennének brutális módon kizsákmányolva a kapitalizmusban.

És ennek megfelelően mindenképpen láthatóvá kell tenni és képviselni az ő szenvedéseiket is – amiben szerintem az interszekcionális elméletalkotás egészen rosszul teljesít. A saját elméleti munkámban jelenleg erősen figyelek az időbeliség kérdésére, ami szerintem itt is különösen fontos. Ugyanis a jogokkal kapcsolatos liberális fantazmagória úgy képzeli el, mintha a sérelmek az adott pillanatban történnének, és nincs időbeli kiterjedésük. Tehát egy túlkapásnak, egy visszaélésnek, egy sértő megjegyzésnek ez alapján ugyanakkora a hatása, mint amikor valaki egy életen keresztül egy gyárban dolgozik, ahol folyamatosan hangos zakatolás hallható. Vagy amikor valaki minden nap túlórázik. Vagy éppen túlságosan szűkösek a szállások, túl sok férfi kényszerül ugyanabban konténerben aludni.

Ezek a férfiak tényleg tönkre dolgozzák magukat. Ennek az eredményeképpen 11 évvel korábban halnak meg mint a gazdag férfiak és öt évvel korábban mint a nők általában. A fehér, alsóbb osztálybeli férfiak halandósága tényleg botrány. Szerintem ez elviselhetetlen. Én vidéken élek Kelet-Németországban olyan emberek között, akik egy egész életen keresztül gürcölnek, és itt ez különösen szembetűnő. Az emberek nyugdíjba mennek és egy éven belül szívrohamot, vagy agyvérzést kapnak, ami teljes mértékben elfogadhatatlan.

Elméleti szinten ez megragadható Ruth Wilson Gilmore rasszizmus definíciójával: szerinte a rasszizmus strukturálisan előidézett sebezhetőség az idő előtti halál érdekében.

Tehát úgy van kialakítva a rendszer, hogy bizonyos csoportok tagjai sokkal nagyobb eséllyel halnak meg idő előtt, mint mások.

És még egyszer, szerintem a valódi rasszizmushoz hozzátartozik a fantombirtoklás, aminek a keretében a rasszizált embereket ideológiai szinten megfosztják az emberi mivoltuktól és igény jelentkezik a döntéseik, a mozgási szabadságok feletti kontrollra. Azonban bizonyos szempontból a munkásosztály esetében is azt látjuk, hogy a munkások élete a hétköznapokban sincs egyenértékűnek tekintve. Bár ezeket fontos tematizálnunk, eközben nem állíthatjuk, hogy ez a csoport lenne a baloldal reménye. Amely részben szexista és rasszista előítéletekkel rendelkezik és fogyasztási, közlekedési szokásai, tehát a fosszilis kapitalizmus és a patriarchátus struktúráihoz való kapcsolata miatt inkább az ellenforradalomban lenne érdekelt.

A baloldal reménye a „le misere de mond”: a világ jogfosztottjai.

A baloldal alanya kapcsán: a baloldali mozgalmakban és elméleti vitákban is egyre gyakoribb az az érv, miszerint a baloldalnak kizárólag a „természeti” adottságokon alapuló csoportok érdekeit kéne képviselnie. Ezzel egyidőben a „nem természetes”, kulturálisan meghatározott identitásokat – itt leggyakrabban a transzneműekről van szó – „pusztán konstruáltnak” bélyegzik. És mivel eszerint nincs „materialista” alapjuk, a képviseletük sem feladata a baloldalnak. Hasonló kritika éri a queerelméletet is, amelynek központi alakjával, Judith Butlerrel ön jó viszonyt ápol, sőt még könyvet is írt az aktualitásáról (Zur Aktulität von Judith Butler). Hogyan látja ezeket az elméleti és politikai vitákat? 

Részben úgy gondolom, hogy itt is egy nagyszerűen működő, felülről folytatott osztályharcot láthatunk, ahol a természetesség, az identitások, a nyelvhasználat feletti fantombirtoklást^[11] látják egyesek veszélyben, akik így bizonyos csoportokat agresszorként, magukat pedig ezen fantomtulajdonok védelmezőjeként állíthatják be. Ami végül ahhoz vezet, hogy a vagyontalan, tulajdon nélküli emberek inkább a gazdagokkal tartanak, mintsem hogy a számukra kissé idegen, ismeretlen elvtársaikkal vállaljanak szolidaritást. Ez persze nem jelenti azt, hogy a transzaktivizmusnak és queerelméletnek minden formája automatikusan progresszív és baloldali lenne, sőt még ezek között a pozíciók között is vannak bizonyos feszültségek.

Általában véve azt mondanám, hogy valóban láthatunk olyan liberális próbálkozásokat amelyek célja az elismerés, és amelyeket Wendy Brown „wounded attachment”-nek^[12], én pedig progresszív fantombirtoklásnak neveznék.

Ezekben az esetekben az embernek folyamatosan újra és újra emlékeztetnie kell az őt ért múltbeli sérelmekre annak érdekében, hogy a pusztán formális – mivel még nem a kommunizmusban élünk – politikai szabadságát biztosítsa, ami önmagában egyáltalán nem lehetséges. Ugyanis a puszta önbirtoklás egy külső viszonyulási pont nélkül mindig instabil marad. Ebből következnek a frissen emancipált liberális alanyiságok az irányba tett erőfeszítései, hogy birtokolhassák magukat, és kizárólag maguk felett rendelkezhessenek – ami még mindig ezerszer kevésbé káros mint a mások feletti rendelkezésre való igény; azaz a mások feletti fantombirtoklás. De mivel ezeknek az erőfeszítéseknek mindig szükségük van egy múltbéli sérelemre, amivel szemben meghatározhatják magukat, és emiatt ezek a stratégiák könnyen vezethetnek politikai zsákutcákhoz.

Azonban azt is mondanám, hogy minden értelmes marxistának kategorikusan vissza kell utasítania a test, a nemiség, vagy identitások „természetes adottságát”, és az ezen alapuló fogalmakat.

A marxizmus nem abban az értelemben materializmus, hogy a matéria, azaz az anyag eleve adottságát, valamint a megváltoztathatatlanságát hangsúlyozza. A marxizmus történelmi materializmus, amely az életkörülményeinket úgy írja le, mint korábbi munka eredményét. Ezek a körülmények lehetnek szilárdak, vagy elérhetetlenek, azonban semmiképp sem „eredetiek” vagy megváltoztathatatlanok.

Mindez az emberi test, és a nemi identitások kapcsán is érvényes. A kertésznő keze – ahogyan azt Marx A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalaiban írja^[13]– nem más mint korábbi munka tárgyiasulása. A munka pedig maga is tudatos tevékenység, amelyet eszmék és elképzelések közvetítenek. Így a bináris nemi felosztás, és a hozzá tartozó egyenlőtlen felosztása az érzelmeknek és testi erőnek is a társadalmi munkamegosztás, valamint bizonyos, szerepekből adódó gyakorlatok fáradhatatlan ismétlésének az eredménye. Ennek megfelelően mindezek megváltozhatnak, ami többek között már azáltal is történik, hogy a munkakörülmények és az orvosi lehetőségek is változnak.

Továbbá minden ami természet, vagy amit mi annak nevezünk, minden kinti fa kölcsönhatásban áll az emberi élettel, és ezáltal az emberi munka, az emberi tevékenység befolyásolja és alakítja.

Nincsenek többé őserdők. Tehát nem tudunk meghúzni egy vonalat és azt mondani, hogy innentől már az érintetlen természet kezdődik, ehhez nem nyúlhatunk. Ez egy rousseau-i pozíció, de nem szocializmus. Éppen ellenkezőleg. Az ökoszocializmus kapcsán is éppen azzal találjuk szemben magunkat, hogy még az időjárást is, még ha akaratlanul, de befolyásoljuk, és valójában annak kapcsán is tárgyiasult munkáról beszélünk.

Én elsősorban ezekben az esetekben szövetségkötési lehetőségeket látok. De megfordítanám. Egyrészről van ez a regresszív pozíció, miszerint egyes követelések már tényleg túl messzire mennek és „ez már tényleg dekadens”. És ugyanennek a polgári miliőnek a részéről érzékelhető egy elképesztő félelem a kollektivizmustól és attól, hogy az ember az egyéni szabadság és „a liberalizmus pozitív vívmányait” is elveszítheti a szocializmusban. És ilyenkor gondolok arra, hogy wow, akkor tényleg a transz emberek az igazi avantgarde, akik amellett állnak ki, hogy az ember még a nevét is magának választhatja ki, és hogy tényleg olyan formán léteznek az egyének, amiről a polgárság titkon mindig is álmodott, és amit csak bizonyos művészeknek sikerült megvalósítaniuk – akik a mai genderpolitika demokratizációs ajánlatairól még csak nem is hallottak.

Másrészről viszont láthatunk egy elképesztő mértékű nyitottságot és hajlandóságot az egalitarizmusra és arra, hogy mások szükségleteit tiszteletben tartsuk. Ennek kapcsán mondhatjuk, hogy jó, akkor nézzük meg, hogyan érhetjük el a dolgozó lényünkön belül a természettel kölcsönhatásban, hogy kielégítsük az emberek szükségleteit. És az erőfeszítés, ami ahhoz szükséges, hogy valakit burgonyával lássunk el valójában nagyobb, mint a megfelelő névmást használni. Örülnék, ha az előbbit is meg tudnánk oldani. Valamint árammal. Krumplit és elektromosságot!