Hogyan élted meg a postánál történt elbocsátásokat? Mivel foglalkozik valójában egy ablaknál dolgozó postás? Fáztál-e télen a munkahelyeden? Ezeket a kérdéseket eddig elmulasztottuk feltenni azoknak a munkásoknak, akik a Magyar Posta foglalkoztatásában állnak. Holott mindenekelőtt az ő szempontjaik és tapasztalataik a mérvadóak. Beszélgetőtársunk pár éve dolgozik postásként. Azzal a feltétellel válaszolt az írásban megfogalmazott kérdéseinkre, hogy a nevét nem közöljük, ezzel is védve őt az esetleges retorzióktól.

Miért éppen a Magyar Posta?

Az egyetem után a barátnőm egyik rokona azt javasolta, hogy jelentkezzek a postához, ahol ő is dolgozott. Azt gondolta, hogy „diploma nélküli” bölcsészként hálás leszek egy olyan biztos munkahelyért, amit egy állami tulajdonú cég jelent. Ez persze azelőtt volt, hogy a posta mint közszolgálati intézmény rendszerszintű és teljes körű leépítésével szembesültünk volna.

A leépítésre még visszatérünk. Kérlek, előbb mondd el, hogyan néz ki egy munkanapod! Mit dolgozol egyáltalán?

Ügyfélszolgálati munkatársnak vettek fel, a legtöbb postahelyemen az egyik vagy egyetlen férfi ablakos voltam, és most is ablak mögött ülök. Egy letéti postán dolgozom.

Az micsoda?

A letéti posta magyarul annyit tesz, hogy nem találkozom a kézbesítőkkel és a közönséges küldeményekkel. Nyitvatartási időben az ügyfeleket szolgálom ki, csomagokat érkeztetek, indítok és irányítok, rovatolok, vagy díjhiteles küldeményeket dolgozok fel. A postafiókok küldeményeit, a postán maradó csomagokat, illetve az át nem vett, értesített küldeményeket kezeljük. Nyitás előtt vagy után a küldemények adminisztrációjával foglalkozunk. A postahelyek általában kapnak egy bizonyos összeget a takarításra, ha nincsen külsős takarító, akkor ezt mi kapjuk meg, ha magunk után takarítunk. Másként elmondva, reggel nyolctól azt hallgatom, hogy a kézbesítő, vagyis a postás „nem csöngetett, nem várta meg, amíg kinyitják az ajtót, úgy hagyott értesítőt, vagy nem is hagyott értesítőt”, délután négytől pedig, hogy „de hogyhogy nincs még itt a küldemény, amiről aznap kapott értesítőt”, ebből pedig magától értetődik a kérdés, hogy „de mégis hol a kézbesítő”?

Hol a kézbesítő?

A kérdés inkább az, mi történik, ha az ügyfél panaszt tesz a postására? Az ügyfél számára érzékelhető módon általában semmi, és ha arról van szó, hogy nem csönget a postás, vagy előre megírta az értesítőt, akkor azt be kell bizonyítania. A kézbesítő vagy bármilyen postás munkatárs számára jóformán minden panasznak ugyanaz az eredménye: tájékoztató jelentés. Ez egy nagy múltra visszatekintő irodalmi műfaj, ami azokat a kérdéseket hivatott megválaszolni, hogy na, de mégis, miért, hol, mikor és mi történt? Ezek a látszólag egyszerű kérdések azért kívánnak némi válaszadói ügyességet: ha nem jól írja meg, vagy, ahogy a legtöbbször történik, nem jól másolja át a feleleteket, amit a postafőnök elé rak, akkor írhatja újra.

Mondjuk, hogy ezzel elkészültél. Milyen feladatok várnak még rád? Milyen a viszonyod a postára járó emberekkel?

Nyitvatartási időben az „ügyfél az első”, már ha éppen nem kell vizsgázni valamilyen tananyagból – mert arra nincs külön idő kijelölve –, vagy nem akkor jönnek be díjhiteles küldemények, vagy nem akkor érkezik be egy ügyfélpanasz, ami alapján keresni vagy kezelni kell egy küldeményt, amire többnyire nincs más ember… De amikor az „ügyfél az első”, akkor felveszem a csekkjét, levelét, csomagját, Western Union pénzküldését, ki tudom adni az utalványát, a küldeményét, a Western Union pénzkifizetését, a szerencsejáték nyereményét, megnyitom és kezelem az értékpapír-számláját, a meghatalmazását, kezelem az utánküldését…

Nem sorolom büszkén, mert csak arra nem tudok válaszolni, hogy kinek jó az, hogy az elmúlt három évben az eSchool távoktatásán keresztül annyi összetett ügymenetet megtanultam, amit a mai napig nem látok át teljesen.

A postánál nincsen túlóra!

Adódik a következő kérdés, hogy milyen körülmények között dolgoztok?

A jelenlegi postafiókom bérlemény, melyekkel kapcsolatban elterjedt az a hír, hogy először ezeket zárják be, közülük többnek pedig az önkormányzat vált a fenntartójává. De azt is hallottuk, hogy a bérleményeket zárják be utoljára.  Mindenesetre van benne felszerelt konyha is, és nekem mint egyetlen férfi kollégának, saját mosdó is. Arról nem tudok, hogy az elmúlt években felújították volna a postahelyünket. A legnagyobb nehézség a téli időszakban a gáz és áram korlátozása volt. Az alapvető probléma az, hogy a mi épületünk eleve nehezen fűthető. Nyáron nagyon meleg van, télen nagyon hideg, de ha a munkatársak óránként felállnak tornázni, megfogadva a hidegre tett panaszra adott vezetőségi választ, vagy ha az előirányzott sebességgel hozzák elő a csomagraktárból a csomagokat, akkor télen a 18 fok nem is olyan kevés.

Mennyire szólhatsz bele a munkabeosztásba, a munkaidőd hosszába, a munkahelyed szervezeti kérdéseibe?

Ez elsősorban a postafőnöktől függ. Ha jót fog ki az ember, akkor nagyon rugalmas, és jól átlátja a beosztást. Ha nem, nem. Nálunk az a jellemző, hogy a szombati rövidebb nyitvatartás miatt hétköznap munkaszüneti napot kapunk, emiatt, illetve a munkaerőhiány miatt pedig gyakran van „hosszú műszakunk” is. Ez utóbbi 10-12 órás.

A műszakunk tehát tarthat akár hattól a kifulladásig.

Mennyire monoton és fárasztó a munkád? Mennyi túlórát vállalsz, mennyire köteleznek?

A postánál nincsen túlóra! Ezt komolyan is gondoljuk. Ha valakit rajtakapnak, hogy a munkaidején túl dolgozik, akkor jön a már ismert tájékoztató jelentés. Egyszer-egyszer maradtam bent egy órával többet, hogy befejezzek valamit. Ha rugalmas a főnök, kompenzálni fogja azzal, hogy másnap később jöjjek be. A szabályok és az elbocsátások felelősek azért, hogy amennyi emberrel ki tudjuk nyitni a postát, nem biztos, hogy nem alakulnak ki hosszú sorok a posta előtt. Szerencsére betegszabadság sincsen, így meg sem betegszünk. Képzeljük el, ha még azt is számon kéne tartania a postafőnöknek…

Okosan van elosztva ez a fizetés dolog, látjuk, nincsenek itt véletlenek

Milyen a viszonyod a feletteseiddel?

A postafőnök igen komplex matematikai műveletek elvégzésére képes, mint hogy hogyan osszon be öt ablakos kollégát hat műszakba – óránként tíz perc szünettel –,  és hogy hogyan lesz mindebből hét várakozó alatti szám a sorszámhívón, továbbá hogy ezekből a hosszú műszakokból végül miként lesz negyven óra. Mert ugye nálunk, mint mondtam, „nincsen túlóra”. A postafőnöknél is jobban számol persze a vezetőségünk.

Személyesen ismered a vezetőséget?

Nem. Habár a magazinfotók alapján akár úgy is érezhetném, mintha ismerném őket. Minden hónapban megküldik ugyanis a postás magazint. A vezetőség képes rá, hogy egyenlőségjelet tegyen az 1200 fő elbocsátása, a postabezárások és a minőségi szolgáltatás közé. Olyat tud tehát, amit én nem.

Amikor a forgalmunk nőtt a postabezárások miatt, még a keretlétszámunkat is csökkentették. Én azóta sem tudtam kiszámolni, hogy ezek hogyan jöttek össze, ebből is látszik, hogy nem felelnék meg vezérigazgatónak.

Pedig nálunk is van előrelépési lehetőség. Aki sok mindenhez ért, azt előbb-utóbb betanítják főpénztárosnak, aki azt is jól csinálja, kinevezik postafőnöknek, és ha nagyon jól csinálja, megengedik, hogy kiugorjon az ablakból. A vezérigazgató persze több mint matematikus. Nemcsak számokként tekint az emberekre, hanem azt is átlátja, hogy ha a munkatársainkat áthelyezi olyan postahelyre, ahol más feladatot kell ellátniuk, mint eddig, hozzánk pedig olyanokat helyez át, akik eddig még sosem láttak el ilyen feladatot, akkor az miért lesz zökkenőmentes.

Tapasztalhatjuk, hogy a postákon nemcsak levelet és küldeményt lehet feladni, de sorsjegy is kapható, s általában mindenféle ajánlattal rukkoltok elő…

Mire jó a feltorlódott tömeg az ablak előtt? Arra, hogy több biztosítást tudunk eladni. Meg folyószámlát és ajándékkártyát és sorsjegyet és elsőbbségi csomagot.

Amit a postán lehet venni, arra mind vannak tervszámok. Az előírt viselkedés az ajánlgatásra: a mosoly. Mindig csak az ügyfélre figyelj. Nem, ne arra az ügyfélre, aki a háttérben kiabál, mert nem az ő sorszámát szólította a hívópult, hanem arra, akinek el kell adnod valamit. Tegyél fel személyeskedő kérdéseket.

Ön most milyen idős? Igen, és gondolt már arra, hogy honnan lesz nyugdíja? Igen, és gondolt már arra, miből fogják eltemetni? Ha megjelöl haláleseti kezdeményezettet a biztosításához, megtakarításához, akkor nem kell megvárni a hagyatéki eljárás végét, és öngyilkosság esetén is fizet. Ha most kalkuláltat, külön sorsolásban is részt vehet…, ilyesmi. Tájékoztató jelentésem részeként közlöm, hogy hónapok óta egy sorsjegyet sem ajánlottam senkinek.

Pedig, gondolom, a sikeres ajánlások után jár bónusz. Nem?

A biztosítás után jár a termékpont! Ebből is következtethetsz arra, hogy igazán a munkavállalón múlik, hogy mennyi a fizetése. Ezért nem is kell neki a nyolc százalékosnál magasabb béremelés. Év elején úgyis emeltek többeknek. Ha emlékszel rá, akkor, amikor az aktuális minimálbér az aktuális bérük fölé emelkedett.

De ha mégis lenne olyan postáscsalád, aki mégiscsak rászorulna, akkor a munkavállalók dobják már össze a támogatásukra a pénzt a Postakürt Alapítványnak. A vezetőség már a felét odaadományozta a tervezett összegnek.

Azokról a postáscsaládokról van szó, amelyekben az egy főre jutó jövedelem egy előre meghatározott összeg alatt van, ez egy háromfős családnál persze ne legyen magasabb, mint a minimálbér…Okosan van elosztva ez a fizetés dolog, látjuk, nincsenek itt véletlenek. Tehát mosolyogj.

Elmegyünk sárkányhajózni…

Arra gondolhatnék, hogy az olykor rámenős ajánlgatás kontraproduktív. Hogyan látod ezt?

Mosolyogj, és adj el az ügyfélnek valamit. Bármit. Ő pedig meg fog hallgatni, mert van, amikor te vagy az egyetlen, aki őt meghallgatja. Mert mi másért jönne be egy szem csekkel valaki a postára, akinek se húsz percen keresztül nem szabadna állni, de lehet, hogy pénzt kezelnie sem, mint hogy nincs senkije, aki befizetné a számláit helyette. Kiket látok az ügyféltérben, kitartóan és udvariasan és a legalapvetőbb dolgokat is megköszönve? Jön felvenni a nyugdíját. Jön meghatalmazást kérni, az anyját kórházban kezelik, nem fogja tudni felvenni a leveleit. Jön elsőbbségi borítékot venni, hogy ne fordítsák vissza a szerettének írt levelét a börtönből. (Máig nem sikerült megfejtenem, mit jelent a bvh zárkáiba címzett utalványokon a „kiétkeztetés” megjelölés.) Jön feltölteni a mobilegyenlegét.

Számomra az ügyfélszolgálati munka a mobilegyenleg-feltöltésről szól. A kártyás feltöltéshez, szinte semmit nem kell tennem, az ügyfél megad minden információt, és érinti a kártyát a terminálhoz. Ha eltekintünk a technikai folyamattól, a mobilegyenleg-feltöltés kívánja talán leginkább az aktív részvételemet. Azok, akik mobilegyenlegüket kívánják a postán feltölteni, nem boldogulnak az apró gombokkal a POS terminálon, érthető, hogy a segítségemre szorulnak. A posta közszolgálati intézmény.

Azt gondolnád, hogy a távkommunikáció mai korában sem a pénzintézeti, sem a kommunikációs szolgáltatásai nem tűnnek nélkülözhetetlennek. Azok. Azért hívom az elmúlt évek folyamatait a posta mint közintézeti intézmény rendszerszintű és teljeskörű leépítésének, mert a jelenlegi stratégia szerint a posta a mobilegyenleg feltöltésről szól. Van egy kérdés, amit szerettem volna, ha megkapok ebben az interjúban.

Melyik az?

Milyen érzés egy állami tulajdonú vállalatnál dolgozni?

Milyen érzés?

Én közszolgaként gondolkodom. A Magyar Posta Zrt. vezetősége belépésem óta bizonygatja nekem, hogy mi piaci vállalat vagyunk. Ha annyira leépíti a postai szolgáltatások minőségét, hogy nemzetközi piaci vállalatok fogják átvenni a helyét, ez igaz is lesz.

Az utóbbi időszakban több hullámban is számos postást, postai alkalmazottat bocsátottak el a munkahelyéről. Tavaly novemberben 366 postahely „ideiglenes”, később tényleges bezárását rendelték el, később felmerült, majd egyelőre lekerült a napirendről, hogy a megmaradt fővárosi posták számát megfelezzék. Végül átírták a postatörvényt, s eztán 30 ezer emberre jut majd egy kézbesítési pont. Úgy értesültünk, hogy május végéig folytatódtak az elbocsátások (jelentős részben a logisztikai egységből), így a Magyar Posta kevesebb mint egy év alatt több ezer munkatársától vált meg, vagy helyezte el őket más munkakörbe, miközben számosak önként hagyták ott a postát. Miként érintették az elbocsátások a munkahelyedet?

Alapvetően minden postahelynek fix létszáma van, így az elbocsátott munkaerők helyére más postáról átirányított munkatársak érkeznek. A körzetünkön belül hallottam pletykákat, hogy volt, akit nyugdíj előtt pár hónappal bocsátottak el. Hozzánk is érkeztek újak. Abból a csapatból, akivel együtt kezdtem ezen a postahelyen, jóformán magam maradtam. Ők mind tudják, hogy milyen sokat tanultam tőlük. Megtanítottak, hogyan értelmezzek egy tudakozványt és arra, hogy milyen érzés, ha bíznak bennem, hogy mit kell tudnia a biztosításról egy átirányítónak és azt is, hogy jobb érzés azt mondani, hogy elmegyünk sárkányhajózni, ha teljesítsük a tervszámokat, mint hogy búcsút kell mondanunk, ha nem. Megtanítottak, hogy az ügyfélnek mindig igaza van, különben írjuk a tájékoztató jelentést, és hogy az én postafőnököm meg fogja mondani annak, aki velem méltatlanul beszél, hogy takarodjon. Megtanítottak, hogy mit és hogyan segíthetek kitölteni az ügyfélnek, és hogy hogyan jöjjek rá, ha az ügyfél funkcionális analfabéta. Megtanítottak arra, hogy ők hisznek bennem és én hiszek bennük. Megtanítottak arra, hogy melyik művelethez kell a főpénztáros ellenjegyzése, és hogy miért szerethet valaki főpénztáros lenni.

Ők voltak azok, akiknek szakmai felkészültsége, elkötelezettsége, embersége és hite miatt nem akartam feladni a postát.

A legjellemzőbb az én történetem: egy ismerős vagy rokon már a postánál dolgozik, és rajta keresztül jön az új kolléga is. Arra persze nem tudjuk a választ, hogy minket becsuknak-e, én leszek az utolsó, aki megtudja.

Kérdeznek-e titeket az elbocsátásokról az emberek?

Folyamatosan. A kérdésekre alig válaszoltam eddig egy-egy szónál hosszabban, akkor sem, ha tudtam, hogy ártatlanul kérdezik. Aki az ablak mögött ül, annak nehéz úgy válaszolnia még a jó szándékú kérdésre is, hogy ne váljon a „Magyar Királyi Posta” arcává vagy az újságban olvasott bértárgyalások kiszolgáltatottjává.

Ezek szerint beszélhettek az elbocsátásokról? Vagy kaptatok olyan utasítást vagy kérést, hogy ne nyilatkozzatok vagy beszéljetek róla kívülállóknak?

Külön kiemelve nem. De persze aláírtam a munkaszerződést, amely szerint nem kelthetem rossz hírét a postának.

Mi nézzük, ahogy ő néz minket

Hogyan és milyen rendszerességgel figyelik meg a főnökeid a munkádat?

A jelenlegi postahelyem postafőnöke szokott minket nézni a biztonsági kamerán, és egyszer ez alapján tett megjegyzést, hogy ne szöszöljünk, egyszerre több dolgot csináljunk, hogy gyorsabban haladjon a sor. De azóta neki is műszakot kell vállalnia az ablakban, így nem tudná nem megfigyelni a munkánkat. Amit sokkal furcsábbnak tartok, hogy hogyan figyelnek meg bennünket a sorszámhívón keresztül a home office-ban dolgozó munkatársak.

Ezt nem egészen értem. Kifejtenéd?

Azt biztosan tudod, hogy sorszám mindenhez kell. De azt talán már nem, hogy egészen pontosan mihez kell a sorszám? Nem tudunk a sorszámról beszélni anélkül, hogy ne említeném Foucault-t, hiszen az elsőrendű célja, természetesen, a felügyelet. (Legfeljebb, de nem feltétlen mellékes vagy szándékolatlan mellékhatása az ügyfél életének megkeserítése.) A panoptikum ebben az esetben nem a kamera, amin keresztül a postafőnök figyelhet vagy az értékesítő munkatárs, aki csak ritkán áll a vállam fölött, amikor az irodában is ülhet a postafőnök mellett, hanem a hívópult szoftvere. Ezen a szoftveren keresztül, akár home office-ból is, mert ugye a posta kortárs, sőt, akár nemzetközi igényeket is kiszolgáló vállalat,

meg tudja figyelni, hogy 1968FEKETEI már több mint húsz perce ugyanazzal az ügyféllel beszél, hogy több mint tíz másodperc telt el aközött, hogy lezárta az előző ügyfelet és behívta a következőt, hogy a csomagkiadásra az átlagosan és egységesen kiszámított 8,30 másodpercnél többet vett igénybe és a szünetről is fél perccel később jött vissza. De ha néha el is gondolkodom azon, hogy milyen intim lehet a viszonyom az engem felügyelő kollégával, hogy vajon home office-ban ül-e, vagy a Dunavirágban, hogy vajon büszke-e rám, amikor a csomagcímkét már a következő ügyfél kiszolgálása után ragasztom fel fél kézzel… Akkor vissza kell térjek Foucault-hoz és arra jutnom, hogy nem számít, létezik-e ez a kolléga. Mi nézzük, ahogy ő néz minket.

A létezését pedig, továbbra is, tájékoztató jelentések dokumentálják.

Kötődsz-e szakszervezethez? Milyen tevékenységet folytat a szakszervezet a postahelyeden?

Otthagytam a szakszervezetet a bértárgyalások után. A tagdíj fizetésével nem volt problémám – úgy tudom, néhányan, akik postai járművet vezetnek, pont az ezáltal finanszírozott biztosítás miatt léptek be –, de akkor már nem áltattam többé magam azzal, hogy ez a szakszervezet érdekképviseletet akarna vállalni. A szakszervezet fogalma nekem a sztrájkjoghoz kapcsolódik, nem a húsvéti képeslapokhoz.

Mi két szakszervezethez vagy szakszervezeti szövetséghez csatlakozhatunk lényegében, amiből én kiléptem, abban elvesztettem a bizalmamat, a függetlenekről ezt azért nem jelenteném ki ilyen kategorikusan.

Mit gondolsz, hogyan lehetne jobb munkahely a Magyar Posta? Mi zavar benne a leginkább?

A kollégáim néha mondják, amikor infrastruktúra-fejlesztéssel találkozunk, hogy hamarosan minket is gépekre cserélnek. Ez nagyon mókás.

Azért nevetek ezen, mert a gépeinknek általában van valamilyen hibája, amit a kezelőjének ismernie kell, a karbantartási költségeiről nem lehet bértárgyalást nyitni, és szeszélyesebb napjain meg vagyok róla győződve, hogy érzései vannak. A posta vezetősége megmutatta nekem, hogy ezt a dolgozóira nem tartja érvényesnek.

Tavaly, ha odajött volna hozzám akár a körzeti vezető és azt mondja, hogy ez nehéz időszak, de a nehézségeink nem azért vannak, mert bárki is így akarja, és majd jobb lesz, akkor őszintén azt mondhattam volna, hogy rendben, akkor igyekezni fogok, hogy munkámmal mindannyiunk számára könnyebbé tegyem ezt az időszakot. Tartozom egy tájékoztató jelentéssel: tavaly addig téptem a számat a biztosításról, az állampapírról, a sorsjegyről, amíg már összekeveredtek a szavaim. Annyit akartam a postától, hagyja, hogy összetörjük magunkat azért, hogy szakmailag minősíthető munkát végezzünk, hagyja, hogy azok a kollégák, akik ilyen körülmények között is maradtak – akiknek a kisujja körme többet ér, mint az egész igazgatóság –, összetarthassák ezt a szervezetet. Nem hagyja.

A veled egyidősek legalább a középiskolás koruk óta a NER-ben élnek. Hogyan látod a generációd helyzetét?

Akik engem tanítottak, többségük idősebb nálam.

Azok közül, akik már több évtizede itt dolgoznak, sokaknak a végzettsége is postai hivatalnok. Pályaelhagyóként némileg kívülállónak számítok közöttük. Amikor ők munkába álltak, akkor örömöt okozott nekik mindaz, amit tanultak, hogy mennyi ügyben tudnak segíteni. Én már más rendszerben tanultam.

Nem létezett már postásképző, de a különképzések is drasztikusan leegyszerűsödtek. Nem mondhatom, hogy a logisztika iránti vonzalmam vitt a postához, így kérdezték: mit keresek én itt? Most már semmi sem maradt, ami a postán tartana, ha még itt vagyok, az az adott munkahelyen túli rendszerek – oktatás, lakhatás etc. – diszfunkcionalitását mutatja. Amiről eddig beszéltem: a szakszervezetek meghunyászkodása, a piacközpontúság, a szolgáltatások hozzáférhetetlensége az idős, bevándorló vagy megfelelő oktatás nélküli embereknek, nem a postánál kezdődnek és érnek véget. Ha beismerem, hogy nincs más lehetőségem, mint hogy szabotáljam a munkahelyemet, akkor azt is be kell ismernem, hogy az ellenállás abban a rendszerben, amiben élünk, az egyetlen lehetőségünk.