Ezen a héten, hétfőtől szerdáig került megrendezésre a NATO évenkénti csúcstalálkozója Litvánia fővárosban, Vilniusban. A találkozó két legforróbb témája Ukrajna NATO-csatlakozása és a szövetség ázsiai terjeszkedése volt.

Bár a találkozón megállapításra került, hogy „Ukrajna jövője a NATO-ban van”, nem született pontos ütemterv Ukrajna NATO-csatlakozására, ahogy azt Volodimir Zelenszkij, Ukrajna elnöke szerette volna.

Ukrajna gyors csatlakozásával megnőne a további katonai eszkaláció kockázata, mivel az Észak-Atlanti Szerződés értelmében egy NATO-tagállamot ért támadás egyben minden tagállam megtámadását jelenti, és ezért minden tagállamnak támogatnia kell a megtámadott felet. Azonban az Egyesült Államok és Oroszország – legalábbis hivatalosan – jelenleg nem állnak háborúban egymással.

Ukrajna NATO-csatlakozásának elhalasztása ellenére  továbbra se beszélhetünk a konfliktusok enyhüléséről, épp ellenkezőleg. Miközben az USA, Németország és más tagállamok további katonai segélyt ígérnek Ukrajnának, az USA-Kína viszonyokon csak rontott a NATO-csúcs.

Az ázsiai terjeszkedés jegyében négy nem NATO-hoz tartozó ország kormányfője is részt vett a találkozón: Japán, Új-Zéland, Ausztrália és Dél-Korea. Utóbbira válaszul Kína már meg is adta a legújabb ellenválaszt, amikor szerda hajnalban 32 kínai harci repülőgép közelítette meg Tajvan területét, amelyből 23 a légvédelmi zónába is belépett.

Másnap Wang Yi kínai vezető diplomata kétoldalú megbeszélést folytatott Oroszország és az Egyesült Államok külügyminiszterével, Szergej Lavrovval és Anthony Blinkennel a dél-ázsiai nemzetek szövetségének (ASEAN) indonéziai csúcstalálkozóján.

Wangot és Blinkent egymással szemben ülve látták egy Jakarta központjában lévő szálloda tárgyalójában, de egyikük sem nyilatkozott a sajtónak. Az amerikai belügy szóvivője szerint a kettejük közti beszélgetésen a „verseny felelősségteljes menedzseléséről” tárgyaltak.

A találkozó előtt alig két nappal, kedden, Indonézia külügyminisztere, Retno Marsudi a nukleáris fegyverek által jelentett veszélyre figyelmeztetett,

mondván, hogy Délkelet-Ázsia „egy tévedésnyire van az apokalipszistől”,

ezért sürgette a világhatalmakat, hogy írjanak alá egy szerződést, amely mentesíti a térséget az ilyen fegyverektől.

A Tajvan körüli egyre fokozódó katonai feszültség közepette nem csoda, hogy a NATO ázsiai terjeszkedéséről szóló terve éles kritikákat is kiváltott.

A szigetország körül egyre gyakoribbak a hadgyakorlatok mind az USA és szövetségesei, mind Kína részéről, amivel párhuzamosan a diplomáciai provokációk is rendszeressé váltak a felek között. Sokat elárul a helyzet súlyosságáról, hogy múlt hónapban már az Egyesült Államok hadügyminisztere, Lloyd Austin is arra figyelmeztetett, hogy Tajvannál egy kisebb incidens is „óriási következményekkel” járhat.

A legfőbb kritikusok egyike Emmanuel Macron, Franciaország elnöke volt, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy az ázsiai terjeszkedés hátráltathatja az ukrajnai háború lezárását, ha válaszul Peking bosszúból katonai támogatást nyújtana Oroszországnak.

Macronnál durvábban fogalmazott Ausztrália korábbi munkáspárti miniszterelnöke, Paul Keating, aki egyenesen „főbolondnak” nevezte a NATO főtitkárát, Jens Stoltenberget.

„A nemzetközi színtéren a legnagyobb bolond Jens Stoltenberg, a NATO jelenlegi főtitkára. […] Stoltenberg az ösztönök és a politika szintjén is bekövetkezni készülő szimpla baleset. […] Stoltenberg álláspontja figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy Kína az emberiség húsz százalékát teszi ki, és jelenleg a világ legnagyobb gazdaságával rendelkezik… és nincs arra példa, hogy más államokat támadott volna meg, ellentétben az Egyesült Államokkal, amit Stoltenberg előszeretettel támogat”

– fejtette ki véleményét Paul Keating, aki korábban azt is ellenezte, hogy Ausztrália nukleáris tengeralattjárókat vegyen az Egyesült Államoktól az USA-val és az Egyesült Királysággal folytatott, Kína elleni AUKUS együttműködés keretében.

Eközben a NATO-val kritikus hangnemű elemzés jelent meg a New York Times-ban is, amely a vilniusi találkozó kapcsán arra kívánja fölhívni a figyelmet, hogy a szövetség elsődleges célja sosem a katonai védelem volt, hanem a tagországok kereskedelmének és monetáris politikájának befolyásolása.

A cikk szerzői, Grey Anderson és Thomas Meaney szerint a NATO még a hidegháború alatt sem rendelkezett elegendő európai katonai jelenléttel, hogy egy esetleges szovjet inváziót visszaverjen, viszont kiválóan szolgálta azt a célkitűzését, hogy rajta keresztül az USA gazdaságpolitikai engedményekre sarkallja Nyugat-Európát.

Ezt bizonyítja az is, hogy a „főellenség”, a Szovjetunió megszűnése után nemhogy válságba került volna a NATO, hanem kelet-európai terjeszkedésbe kezdett, melynek elsődleges célja – a Bill Clinton vezette adminisztráció saját elmondása szerint is – „egy liberális, piacpárti hitvallás betartatása” volt.

A helyzet azóta se változott a New York Times elemzői szerint. Mivel a NATO belső szabályzata az amerikai fegyvercégeket részesíti előnyben az európaiakkal szemben, hiába növekednek Európa-szerte a védelmi kiadások, „a szövetség, paradox módon, úgy tűnik, hogy meggyengítette a szövetségesek védekezési képességét”. Ezért aztán a Kínával való katonai konfrontáció is inkább áll az USA, mint Európa érdekében, amely miközben gyarapítaná az amerikai hadiipart, ellehetetlenítené az európai-kínai kereskedelmet.

Az Egyesült Államok általában több szabadságjoggal illeti meg polgárait, mint katonai ellenfelei. Ám viszonylagos belső demokráciájának előfeltétele a világgazdaságban való dominanciája, amelyet csak úgy tud fenntartani, hogy magasan a legtöbbet költ hadseregre a Föld összes országa közül: lásd, 2022-ben az USA 877 milliárd dollárt költött a hadseregre, amely háromszorosa a kínai, és tízszerese az orosz katonai kiadásoknak.

Ezért ha olyan demokráciát szeretnénk, amely nem csak polgárjogokon alapul, hanem gazdasági demokrácián is, vissza kell kerüljön a lefegyverzés programja a politikai palettára. Ehhez a Monthly Review szocialista magazin szerint a következő programpontok követelésére lenne szükség világszerte:

• az imperializmus felszámolása;
• a nukleáris fegyverek és más tömegpusztító fegyverek eltörlése nemzetközi megállapodások révén;
• külföldi katonai bázisok felszámolása;
• a nemzetek közötti kapcsolatokat szabályozó oszthatatlan biztonság elvének elfogadása;
• a multipolaritás elfogadása;
• és – mindezek alapjaként – a termelési eszközök (és így a rombolóeszközök) munkásosztálybeli, népi, demokratikus ellenőrzése.