David A. Bell történész, a Princeton Egyetem kutatója, aki a felvilágosodást és a franciaországi forradalmakat kutatja, az Unherd magazinban osztotta meg véleményét Párizs fellángoló külvárosairól.
Bell a helyzetet a baloldal eltűnésével magyarázza.
Sőt, Richard Vinen, a King’s College történészprofesszora is cikket írt a témában, és Bellhez hasonló véleményt fogalmaz meg. Míg Bell az 1848-as és 1871-es forradalmakat hasonlítja össze 2023-al, Vinen 1968-tól datálja a baloldal dekadenciáját.
De mielőtt ezt kifejtenénk, röviden ismertetjük az előzményeket. Június 27-én vette kezdetét az az egy héten át tartó lázadássorozat, amely egy 17 éves francia-algériai állampolgárságú fiú, Nahel Marzouk halála miatt tört ki, Franciaország több mint 550 települését érintve. Nahelt intézkedés közben lőtte agyon egy rendőr, miután a fiú megpróbált elhajtani autójával. Az esetet videó is rögzítette. A videó és a külvárosi negyedek lázadása is hozzájárulhatott ahhoz, hogy kivételes módon szándékos emberölés gyanújával folyik nyomozás az eljáró rendőr ellen. A lázadások során autókat, buszokat, boltokat, számos középületet és rendőrőrsöket is felgyújtottak vagy megrongáltak a külvárosok dühös lakói.
Nem először történik ilyesmi Franciaországban. A legismertebb és legnagyobb horderejű hasonló esemény 2005-ben játszódott le, ekkor is lázadások követték a 17 éves Zyed Benna és a 15 éves Bouna Traoré halálát. A két fiú egy focimeccs után szaladt el a rendőrségtől, attól tartva, hogy hosszadalmas kihallgatásokra kényszerítenék őket. Egy trafóházban rejtőztek el, ahol halálos áramütés érte őket.
Daniel A. Bell történész szerint, ami a XIX. században a barikád volt, az ma Franciaországban az égő autó. Csak amíg a barikádos forradalmak alapjaiban változtatták meg a világot, az égő autó inkább az „impotens dühöt” és Franciaország „politikai megkövülését” jelképezi.
Más körülmények közt az utcai erőszak a forradalom előhírnöke is lehetne, de mivel a baloldal történelmi mélyponton van, a lázadásból is csak a szélsőjobboldal fog gyarapodni. Bell rámutat: bár az 1848-as párizsi proletárlázadást és az 1871-es kommünt is vérbe fojtották, ezeknek a forradalmaknak tagadhatatlan szerepe volt a jóléti állam létrejöttében, és ezért, ha közvetetten is, de alapjaiban változtatták meg a történelem menetét. A 2023-as lázadás viszont várhatóan csak a szélsőjobboldalt fogja erősíteni.
Hogy mitől lehetett 1848 és 1871 veszélyesebb a jobboldal számára, mint a 2023-as lázadások, arra már csak az is rávilágít, hogy a barikádnak volt gyakorlati értelme is, míg az autó- és boltégetés jobbára értelmetlen, és több kellemetlenséget okoz a helyi lakosságnak, mint a szélsőjobboldalnak:
„Az utcai barikádoknak fontos és egyértelmű célja volt – átvenni az irányítást a városrészekben, és megakadályozni, hogy a közrend erői körbejárják a városokat. […] Ezzel szemben a 21. század égő autói keveset tettek a szóban forgó közösségekért, és nem segítették elő a rendbontók kitűzött céljait. Sőt, éppen ellenkezőleg. Gyakran az autók maguk is túlnyomórészt ugyanannak a közösségnek a tagjaihoz tartoznak, mint a lázadók. Hosszabb távon pedig az elmúlt hét eseményei nagy valószínűséggel a szélsőjobboldal hasznára válnak, esetleg a következő elnökválasztáson hatalomra is juttatják” – írja a történész.
Már csak azért is tévedés pusztán annak a szélsőjobboldali mítosznak betudni a lázadásokat, hogy az afrikai felmenőkkel rendelkezők eleve képtelenek lennének a beilleszkedésre a kulturális szakadékok miatt, mert Emmanuel Macron elnök kabinetjében kulturális miniszter a libanoni származású Rima Abdul-Malak, Pap Ndiaye, egy szenegáli apa fia pedig oktatási miniszter. Csak míg egyes egyének képesek voltak feljebb jutni a francia társadalom ranglétráján, a külvárosok megmaradtak ugyanolyan szegénynek és nyomorúságosnak, mint amilyenek 2005-ben is voltak, a helyzeten pedig csak rontanak Macron népellenes politikái, mint például a nyugdíjkorhatár emelése. Ennek igazságáról az is elmond valamit, hogy Abdul-Malak és Ndiaye is középosztálybeliből váltak miniszterekké.
Önmagában nem következik a szegénységből, hogy jellemzően az iszlamizmus felé fordultak a külvárosok radikalizálódó lakói. A külvárosok a hetvenes évekig a Kommunista Párt bástyái voltak, és a helyi „fehér” munkásosztály és a bevándorlók zöme is a baloldal valamely irányzatához kötődött. Azonban a kommunista mozgalom összeomlása után – amely nem csak Nyugaton, de a Közel-Keleten is erős volt- az osztályalapú lázadás helyére benyomult az etnicizmus és a vallás. Lásd, mára a kisvárosokban élő „sárgamellényes” melósok is jobbára a szélsőjobboldalra szavaznak, ha szavaznak egyáltalán, a külvárosiak előtt pedig nem látszik más kiút a kapitalizmusból, mint az iszlamista fundamentalizmus. Gondoljunk csak arra, mely országokban volt a legerősebb a baloldal a Közel-Keleten: Irakban és Palesztinában. Ahogy Balázs Gábor írta, „nem az iszlám radikalizálódik, hanem a radikalizálódás iszlamizálódik”.
Richard Vinen történész hangsúlyozza, mennyire súlyosbítja a külvárosok kilátástalanságát, hogy a ’68-as diáklázadások óta mennyire megváltozott a baloldal, rossz irányba. A diákmozgalmak idővel leváltak a munkásmozgalomtól, hátrahagyva az osztályokkal való foglalkozást. Durván fogalmazva, a belvárosi bobókat már nem érdeklik sem a francia ipari kisvárosok, sem a banlieue-k sorsa. Amint azt Barbara Ehrenreich is megírta már, ’68 óta óta a baloldalt a professzionális-menedzseri osztály dominálja, és ennek megfelelően a a professzionális-menedzseri osztályt érdeklő témák és szempontok. Ezt jól szemlélteti az egykori ’68-as diákforradalmár, Daniel Cohn-Bendit életútja, aki „Vörös Danyból” előbb zöld lett az ökopárt (EELV) EP-képviselőjeként, majd beállt Macron mögé és idős korára „Kék Dany” lett.
Szerencsére ebben látszik azért némi elmozdulás. Például a napokban 500 közéleti személyiség (értelmiségi, aktivista, politikus stb.), köztük számos baloldali politikus írt alá egy nyílt levelet Nahel halála kapcsán, melyben tiltakoznak a rendőri brutalitás és az esetet követő fokozódó elnyomás, így a rendőri erőszak kapcsán szervezett tüntetések betiltása ellen. Ahogy az is reménykeltő lehet, hogy közel 2000 ember, köztük baloldali politikusok is dacoltak a rendőrség tilalmával és csatlakoztak tegnap Párizs központjában egy spontán demonstrációhoz, amelyre azért került sor a fővárosban, mert ezt az évente megrendezett megemlékezést is megtiltották. Nem túl népszerű ez a vélemény a jelenlegi szélsőjobboldali korszellemben, viszont fontos lépés ahhoz, hogy a baloldal és az osztály újra egymásra találjanak.
