A klímaváltozás „lakhatatlanná teszi bolygónkat” – fogalmazott március végén António Guterres ENSZ-főtitkár. A küszöbön álló klímaválság fenyegetései mára nagyon is kézzelfoghatóvá váltak, és a világ vezető tudósai arra figyelmeztetnek, hogy ha nem cselekszünk, a föld valószínűleg hamarosan átlép egy veszélyes hőmérsékleti küszöbértéket. Ennek ellenére a bolygónkon bekövetkező fejlemények és az éghajlatvédelmi intézkedések terén szükséges lépések közötti szakadék inkább nő, mint csökken, amint azt Noam Chomsky és Robert Pollin közös interjújukban kifejtik. „A rendszer így működik” – hacsak a kollektív fellépés kurzusváltásra nem kényszeríti a hatalmon lévőket. Emellett mindinkább nyilvánvalóvá válik, hogy a dolgozók, a közösségek és a világ összes régiója számára az igazságos átmenet kulcsfontosságú az átalakulást hozó klímaügyi fellépéshez. Pollin áttekinti, hogy mit jelent és miért olyan fontos az igazságos átmenet.

J. Polychroniou: Bob, az „igazságos átmenetet” alapvetőnek tartják a nagyratörő klímapolitikák előmozdításához. Miért olyan fontos az „igazságos átmenet” a hatásos klímaügyi fellépés szempontjából, és pontosan hogyan érinti az átlagpolgárokat?

Robert Pollin: Az „igazságos átmenet” (avagy „méltányos átmenet”) kifejezést jó ideje többféle értelemben használják. A kifejezést először olyan intézkedésekre fogom használni, amelyek azokat a munkásokat és közösségeket támogatják, akik és amelyek jövedelme és jóléte jelenleg a fosszilistüzelőanyag-ipartól függ. Utána egy második értelemmel is bővítem a kifejezést, amikor arra térek ki, hogy a magas jövedelmű gazdaságoknak milyen módokon kell támogatniuk az alacsony jövedelmű gazdaságok által szorgalmazott Zöld Új Megállapodás (Green New Deal) programokat.

Ami az első kérdést, a jelenleg a fosszilistüzelőanyag-ipartól függő munkásokat és közösségeket illeti, a tágabb kontextus nagyon fontos. Ahogy már sok alkalommal megvitattuk,

a globális nulla kibocsátású energiainfrastruktúra létrehozását célzó befektetések az energiahatékonyságba és a megújuló energiába meghatározó szerepet fognak játszani a munkahelyteremtésben. Vagyis összességében a bolygó megmentése nagyon jót tesz a munkahelyeknek.

Ez természetesen szöges ellentéte azoknak a kifakadásoknak, amelyeket a Donald Trump-félék szájából hallani – sőt, a politikai paletta egész széles spektrumán. Ennek az álláspontnak az úgy-ahogy méltányolható változata szerint a fosszilis tüzelőanyagok fogyasztásának kivezetése előnyös lehet ugyan környezeti szempontból, de a munkahelyeket tönkreteszi. És a gazdag tengerparti eliteken kívül a munkahelyek mindenki számára fontosabbak a környezetnél.

Ez az álláspont a következőképpen találhat követőkre. Bár a tiszta energiára való áttérés összességében a munkahelyteremtés motorja, az is igaz, hogy a fosszilistüzelőanyag-ipar fokozatos kivezetése elkerülhetetlen veszteségekkel jár a jelenleg ettől az iparágtól függő munkások és közösségek számára. Az igazságos átmenetet segítő nagyvonalú politikák hiányában ezekre a munkásokra és közösségekre elbocsátások és csökkenő jövedelmek várnak, továbbá az iskolák, kórházak és a közbiztonság támogatására fordítható, közszférabeli költségvetésnek a csökkenése. Meglepő volna, hogy amíg nincs határozott kötelezettségvállalás az igazságos átmenetet segítő nagyvonalú szakpolitikák mellett, addig e dolgozók és közösségek jó része hevesen ellenzi a fosszilistüzelőanyag-ipar kivezetését?

E munkások és közösségek számára az igazságos átmenet életképes programját kell kiépíteni az elsőként Tony Mazzocchi – a néhai nagy munkásmozgalmi és környezetvédelmi vezető – által szorgalmazott keretrendszer alapján. Amúgy az „igazságos átmenet” kifejezést is Mazzocchi találta ki. Az atomerőművek és a hozzájuk kapcsolódó létesítmények fokozatos kivezetését mérlegelve Mazzocchi a következőt írta 1993-ban: „Nem jóléti intézkedés azért fizetni az embereknek, hogy az egyik fajta gazdaságról egy másikra álljanak át. Azok, akik nap mint nap mérgező anyagokkal dolgoznak… hogy energiával és szükséges anyagokkal lássák el a világot, segítséget érdemelnek, hogy új életet kezdhessenek.”

Mazzocchi perspektívájából kiindulva meg kell határoznunk, hogy konkrétan mik tekinthetők az igazságos átmenetet segítő nagyvonalú szakpolitikáknak. A dolgozók tekintetében úgy érvelnék, hogy

első számú alapelvként az ilyen szakpolitikáknak egyszerűen arra kell irányulniuk, hogy valóban védjék a dolgozókat életszínvonaluk jelentős csökkenésétől. Ennek eléréséhez háromféle garanciát kell nyújtaniuk a dolgozóknak: 1) garantált új munkahelyet; 2) olyan garantált bérszintet az új munkahelyen, amely legalábbis összevethető a fosszilistüzelőanyag-iparbeli korábbi bérezésükkel; valamint 3) garanciát arra vonatkozóan, hogy a nyugdíjukat nem befolyásolja, ha munkáltatójuk üzleti tevékenységét fokozatosan megszüntetik.

Emellett támogatniuk kell a munkahelyüket elvesztő dolgozókat az álláskeresésben, az átképzésben és az áthelyezésben is. A támogatásnak ezek a formái fontosak, de kiegészítő jellegűnek tekintendők, hiszen önmagukban képtelenek megvédeni a munkavállalók életszínvonalát a fosszilistüzelőanyag-ipar kivezetése alatt.

A közelmúltban több nagy, magas jövedelmű gazdaságban is vezettek be az igazságos átmenetet célzó, dolgozókat segítő szakpolitikákat az Európai Unióban, Németországban, valamint visszafogottabban az Egyesült Királyságban is. Az efféle kezdeményezések jobbára még a javaslattételi fázisban vannak az Egyesült Államokban, Japánban és Kanadában. Ám Németország, az Egyesült Királyság, illetve a teljes Európai Unió esetében is a szakpolitikák jobbára az álláskeresés, az átképzés és az áthelyezés támogatásának területeire korlátozódnak. Vagyis sehol sem vezettek be olyan szakpolitikákat, amelyek a szükséges garanciákat nyújtanák a dolgozóknak.

Az igazságos átmenetet segítő szakpolitikák iránti legtartalmasabb kötelezettségvállalást az Európai Unió tette, az Európai Zöld Megállapodás keretében. Frans Timmermans, az Európai Bizottság ügyvezető alelnöke kijelentette: „Szolidaritást kell vállalnunk Európa leginkább érintett régióival, például a szénbányászati és más régiókkal, hogy a Zöld Megállapodás mindenki teljes támogatását elnyerje, és esélyt kapjon arra, hogy valósággá váljon.”

Ennek szellemében az Európai Bizottság 2020 januárjában létrehozta a Méltányos Átállást Támogató Alapot (Just Transition Fund), hogy az általános elvekről továbblépjen a konkrét, érdemi szakpolitikai kötelezettségvállalásokra. Mindeddig azonban a programok hatóköre és az alap által nyújtott finanszírozás szintje messze elmarad attól, amivel elérhető lenne a Timmermans alelnök által kijelölt cél: „hogy a Zöld Megállapodás mindenki teljes támogatását elnyerje”. Külön kiemelendő, hogy a Méltányos Átállást Támogató Alap keretében a munkahelyüket elhagyni kényszerülő munkavállalók számára nyújtott támogatások kategóriái a készségfejlesztésre, az átképzésre és az álláskeresési támogatásra korlátozódnak. Az alap nem tartalmaz semmiféle rendelkezést a munkahelyük elhagyására kényszerülő munkavállalók támogatásának legkritikusabb területeire vonatkozóan, azaz nem nyújt garanciát az újbóli foglalkoztatásra, a bérszintekre és a nyugdíjakra.

Hogy érzékeltetni tudjuk, hogyan nézne ki az igazságos átmenet sokkal robusztusabb programja, 2021-ben munkatársaimmal szemléltető programokat dolgoztunk ki az USA nyolc államára, az USA gazdaságának egészére, legutóbb pedig Dél-Koreára. Itt most célszerű Nyugat-Virginia esetére összpontosítanunk, mivel az USA-n belül ennek az államnak a gazdasága mutatja az egyik legerősebb függést a fosszilis tüzelőanyagoktól. Így Nyugat-Virginia nagy kihívás egy nagyvonalú, igazságos átállási program megvalósításához.

Kritikus fontosságú, hogy Nyugat-Virginia igazságos átmeneti szakpolitikái az állam átfogó zöld új megállapodási programjának elemei lennének. Az átfogó program értelmében a fosszilistüzelőanyag-termelés 2030-ra 50%-kal csökken, és az állam teljes energiaellátásában jelentkező különbséget tiszta energiás beruházások biztosítják. Becsléseink szerint ezek a beruházások Nyugat-Virginiában 2030-ig évente átlagosan mintegy 25 ezer munkahelyet teremtenek.

Mi a helyzet a fosszilistüzelőanyag-ipar kivezetése miatt bezáró munkahelyekkel? Nyugat-Virginia fosszilistüzelőanyag-ipara és a hozzá kapcsolódó szektorok jelenleg durván 40 ezer embert foglalkoztatnak, ami az állam teljes munkaerejének úgy 5%-át jelenti. Fontos, hogy ne tévesszük szem elől: ez a 40 ezer munkavállaló nem mind, egyszerre veszíti majd el munkahelyét. 2030-ra – mikorra a fosszilistüzelőanyag-termelés 50%-kal csökken – úgy 20 ezer munkahely szűnik meg. Ez átlagosan kicsit több mint 2000 bezáró munkahely évente. Becslések szerint azonban az e munkakörökben dolgozók közül évente úgy 600 önként nyugdíjba vonul. Ez azt jelenti, hogy a munkahelyük elvesztésével szembesülő munkavállalók száma évente kb. 1400, vagyis az állam munkaerejének 0,2 százaléka. És ezzel egyidejűleg az állam évente mintegy 25 ezer új munkahelyet teremt a tiszta energiára való átállással.

Röviden: rengeteg új munkalehetőség nyílik az előtt az évi 1400 munkavállaló előtt, akik elveszítik a munkahelyüket. A korábbival összemérhető bérszínvonal és változatlan nyugdíj, az átképzés, valamint az álláskeresési és áthelyezési támogatás garantálása ezeknek a munkavállalóknak becsléseink szerint munkavállalónként három éven át évi 42 000 dollárba kerül. Ez összességében átlagosan évi 143 millió dolláros költséget jelent – ami Nyugat-Virginiai jelenlegi gazdasági tevékenységének (GDP-jének) kb. a 0,2 százaléka.

Vagyis a fosszilistüzelőanyag-iparból kiszoruló összes munkavállalót támogató igazságos átmenet nagyvonalú politikája egyértelműen nem jelent nagy költségterhet, még a fosszilis tüzelőanyagoktól olyan erősen függő államokban sem, mint Nyugat-Virginia.

Az USA általunk vizsgált másik hét államában az igazságos átmenetet biztosító, hasonló programok költségei az adott állam GDP-jének 0,001–0,02 százalékára tehetők. Az USA teljes gazdaságára az igazságos átmenet programjának összköltsége a GDP kb. 0,015 százaléka lenne – vagyis egytizede-egyhuszada a Nyugat-Virginia államra kapott százalékértéknek. Az igazságos átmenetet biztosító robusztus munkavállalói támogatás költségét az USA gazdasága meg sem érezné. És szinte bizonyos, hogy az igazságos átmenet hasonlóan robusztus programjainak költsége más magas jövedelmű gazdaságokban is ugyanígy elhanyagolható lenne.

Következőként nézzük a közösségek átmeneteit. Azon közösségek számára, amelyek ma a fosszilistüzelőanyag-ipartól függenek, óriási kihívást fog jelenteni az ipar hanyatlásához való alkalmazkodás. Ugyanakkor kritikus fontosságú – amint azt Nyugat-Virginia esetében kifejtettem –, hogy a fosszilistüzelőanyag-ipar hanyatlásával párhuzamosan a tisztaenergia-gazdaság gyors bővülése fog lezajlani. Ez támogató alappal szolgál majd a közösségi átmenet hatékony szakpolitikái számára.

Fontos közelmúltbeli példa erre a tiszta, megújuló energiaforrások – elsődlegesen a szél- és napenergia – integrálása Alaszka régen kiépített, kiterjedt mikrohálózati infrastruktúrájába. A mikrohálózat egy kis kiterjedésű, helyi energiahálózat. Ezek a hálózatok az 1960-as évek óta erősen függtek a dízelgenerátoroktól. Azonban 2005 óta a megújuló energia a dízelüzemanyag egyre fontosabb alternatívájává lépett elő. 2015-ben az Alaszkai Energia Központ (Alaska Center for Energy and Power) a következőképpen számolt be erről a fejleményről:

„Az elmúlt évtized folyamán az energiafüggetlenség iránt vágy és a szállított energia költségeinek csökkentése miatt drámaian megnőttek a megújuló energia termelésébe történő beruházások. Ma Alaszka több mint 70 mikrohálózata – amelyek együttesen a világ megújuló energiaforrásokkal működő mikrohálózatainak 12 százalékát teszik ki – támaszkodik hálózati léptékű megújulóenergia-termelésre, egyebek között kis víz-, szél-, geotermikus, nap- és biomassza-erőművekre.”

Másik fontos fejlemény – eddig elsősorban Ausztráliában, Németországban és az Egyesült Államokban – a szivattyús-tározós vízerőművek létrehozása bezárt szénbányákban. A Wall Street Journal 2022 novemberében megjelent cikke a következőket írja:

„A bányák, amelyek hozzájárultak az üvegházhatású gázok kibocsátásához, hamarosan segíthetnek csökkenteni a kibocsátásokat. A vállalatok világszerte igyekeznek a régi bányákat új módon, megújuló energiaforrásként hasznosítani, a szivattyús-tározós vízerőművek évszázados technológiájának segítségével. Ez a technológia sok országban már ma is az energiamix része. Úgy működik, mint egy óriási akkumulátor, amelynek energiaforrása a víz és a gravitáció. Amikor bőséges az energiaellátás, a vizet felszivattyúzzák egy magasan fekvő tározóba. Amikor pedig a villamosenergia-igény nagy, vagy más típusú energiából hiány jelentkezik, a vizet lezúdítják, és az a turbinákon átfolyva energiát termel. A vizet lent felfogják, és ismét a felső tározóba szivattyúzzák – a ciklus tehát újrakezdődik. A szakértők szerint a felszíni és föld alatti bányák alkalmasak a víz tárolására, és kisebb környezeti terhelés mellett, alacsonyabb kezdeti költségekkel fejleszthetők, mint a semmiből épített erőművek.”

Általánosabban tekintve az innovatív tisztaenergia-projetek helyben történő fejlesztése sok lehetőséget kínál a fosszilis tüzelőanyagtól függő közösségek újjáélesztésére.

A Biden-adminisztráció becsületére legyen mondva, az efféle projektek nagyszabású finanszírozását teszi lehetővé az inflációcsökkentő törvény – amely elsősorban a tiszta energiával kapcsolatos belföldi beruházási projektek finanszírozásáról szól. A kongresszusbeli republikánusok persze megpróbálták ellehetetleníteni az efféle finanszírozást a bohózatba illő – de végre-valahára lezárult – adósságplafon-vita révén. Szerencsére nem jártak sikerrel.

Polychroniou: Ha a fosszilis tüzelőanyagok kivezetése és a tiszta energiára való átállás a bolygó túlélésének egyetlen járható útja, akkor a klímaügyi fellépést végső soron globális szinten kell koordinálni. Mit jelent egy globális igazságos átállás, és miféle új hatalmi viszonyokat kell megteremteni ehhez, hiszen a világ továbbra is erősen megosztott a gazdag és a szegény országok közötti óriási különbségek miatt?

Pollin: Mindenekelőtt tisztázzuk: nem létezik olyan életképes klímastabilizáló program, amely csak a gazdag országokra terjed ki. Fejlettségi szintjétől függetlenül az összes országnak nullára kell csökkentenie a szén-dioxid-kibocsátását 2050-re. Igaz, hogy jelenleg Kína, az Egyesült Államok és az Európai Unió együttesen a globális CO₂-kibocsátás 52%-áért felelős. Ez azonban azt is jelenti, hogy ha valamilyen csoda folytán holnap Kína, az USA és az EU CO₂-kibocsátása hirtelen nullára csökkenne, azzal is csak félútig jutnánk a globális kibocsátások nullára szorításában. Ráadásul ha a nagy és gyorsan növő gazdaságok, mint India és Indonézia, továbbra is dominánsan fosszilis tüzelőanyagokon alapuló energiainfrastruktúrára támaszkodva biztosítják növekedésüket, akkor a maihoz képest semmivel sem fog csökkenni 2050-re a globális kibocsátási szint, még akkor sem, ha Kínának, az USA-nak és az EU-nak sikerül nullára leszorítania a kibocsátását. A lényeg az, hogy minden hely számít, ha valóban el akarjuk érni a nulla kibocsátási célértéket 2050-re.

Így tehát felismerve, hogy a Zöld Új Megállapodás programjának globális hatókörűnek kell lennie, a munkásokra és közösségekre kiterjedő igazságos átmenet követelményei – amelyeket a fentiekben a magas jövedelmű gazdaságokra vázoltam – ugyanúgy, vagy még inkább érvényesek az alacsony jövedelmű gazdaságokra.

Először is a tiszta energiára történő átállás komoly beruházásokat igénylő programjai az alacsony jövedelmű gazdaságokban ugyanúgy a munkahelyteremtés motorjai lesznek, mint a magas jövedelműekben. Például a munkatársaimmal végzett kutatások eredményei szerint ha sikerül tiszta energiára épülő gazdaságot létrehozni Indiában, Indonéziában és Dél-Afrikában, akkor a fosszilis tüzelőanyagok által dominált jelenlegi energiainfrastruktúrához képest két-háromszor annyi munkahelyet lehet majd teremteni adott költségszint mellett. Ugyanakkor a fosszilis tüzelőanyagok kivezetése ezekből a gazdaságokból itt is veszteségekkel jár majd a fosszilistüzelőanyag-ipartól függő munkavállalók és közösségek számára. Ezek a munkavállalók és közösségek hasonló igazságos átmenetet biztosító támogatást igényelnek majd, mint a fentebb ismertetett magas jövedelmű gazdaságokban.

Fel kell tennünk a kérdést: ki fizeti a Zöld Új Megállapodás költségeit az alacsony jövedelmű gazdaságokban? Bolygónk túlélése szempontjából alapvető az a felismerés, hogy valakinek fizetnie kell. Hogyan állíthatunk méltányos és működőképes normákat arra vonatkozóan, hogy ki és mennyit fizessen, és milyen finanszírozási csatornákon keresztül?

Két kiindulási pont kritikus fontosságú. Egy: a kapitalizmusban az ipari fejlődés kezdetétől azok az országok voltak elsődlegesen felelősek az üvegházhatású gázok légkörbe bocsátásáért – és ezáltal a klímaváltozás kiváltásáért –, amelyek ma a világ nagy jövedelmű gazdaságai: az Egyesült Államok, Nyugat-Európa, Japán, Kanada és Ausztrália. Ezért elsősorban rájuk kell, hogy háruljon a globális Zöld Új Megállapodás finanszírozása. Kettő: ha ebből a történelmi perspektívából átlépünk a jelenbe, akkor a magas jövedelmű emberek ma minden országban és régióban mindenki másnál sokkal nagyobb szén-dioxid-lábnyommal rendelkeznek. Amint azt az Oxfam 2020-as tanulmánya is dokumentálta, a világ népességének leggazdagabb 1%-ához tartozó emberek átlagos szén-dioxid-lábnyoma 35-ször nagyobb, mint a világ teljes népességének átlagos fejenkénti kibocsátási szintje.

A méltányosság bármiféle mércéje így megköveteli, hogy a magas jövedelmű országok és lakóhelyüktől függetlenül a magas jövedelmű emberek fedezzék a tiszta energiára való globális áttérés kezdeti költségeinek nagy részét. Ugyanakkor arról se feledkezzünk el, hogy ezek a kezdeti költségek: befektetések.

Idővel megtérülnek, és hasznot is hajtanak, mivel nagy hatékonyságú, bőséges megújuló energiát szolgáltatnak olyan átlagos árakon, amelyek már ma is alacsonyabbak a fosszilis tüzelőanyagokból nyert energiánál és az atomenergiánál – és a jövőben még tovább fognak csökkenni.

Továbbra is szükséges azonban mobilizálni a befektetési alapokat, hogy példátlan sebességgel példátlan összegeket fektessenek az alacsony jövedelmű országokba. Az már ma is látható, hogy a hangzatos kijelentések és ígéretek ellenére a magántőke ezt egyedül nem fogja megvalósítani. Ahogy Noam említette, a magánbefektetők inkább arra várnak, hogy a fejlődő gazdaságoka vitt tisztaenergia-beruházásaikat a hatóságok „kockázatmentesítsék”. Noam szavait összefoglalva ez azt jelenti, hogy a magánbefektetők nagy támogatásokat kapnak az állami szervektől a beruházásokért, majd amikor a beruházások megtérülnek, az összes profitot zsebre vágják. A támogatásokat kiosztó állami szervek között szerepelhetnek a befektetők saját, gazdag országainak kormányai, azoknak az alacsony jövedelmű országoknak a kormányai, ahová befektetnek, illetve olyan nemzetközi befektetési intézmények, mint a Világbank vagy a Nemzetközi Valutaalap.

Az is igaz, hogy a gazdag országok kormányai nem tettek eleget eredeti, 2009-es ígéreteiknek, miszerint évi 100 milliárd dollár klímaügyi támogatást nyújtanak a szegény országoknak.

2015 és 2020 között 35 magas jövedelmű ország a beszámolók szerint összességében évente átlagosan 36 milliárd dollárt biztosított – vagyis az évi 100 milliárd dolláros ígéret egyharmadát. Ráadásul ez az alacsony számadat is túlbecsüli a gazdag országok által nyújtott klímaügyi finanszírozás tényleges szintjét, mivel az országok gyakorlatilag bármit „klímaügyi finanszírozásnak” nyilváníthatnak. A Reuters 2023. június 1-jei cikke szerint:

„Olaszország segített egy kiskereskedőnek csokoládé- és fagylaltüzleteket nyitni Ázsia-szerte. Az Egyesült Államok hitelt ajánlott fel egy haiti tengerparti szálloda bővítéséhez. Belgium támogatta a La Tierra Roja című filmet, amely egy argentin esőerdőben játszódó szerelmi történet. Japán pedig egy új bangladesi szénerőművet és egy egyiptomi repülőtér-bővítést finanszíroz…

Sem a szénerőmű, sem a szálloda, sem a csokoládébolt-hálózat, sem a film, sem a repülőtér-bővítés nem tűnik a globális felmelegedés elleni küzdelem eszközének, mégsem volt akadálya annak, hogy az ezeket finanszírozó kormányok ekként jelentsék őket az ENSZ-nek, és beszámítsák a teljes adományozott összegbe.”

Nyilvánvaló, hogy egy komoly monitorozó rendszer bevezetése az egyik szükséges lépés ahhoz, hogy a fejlődő gazdaságokban jelentős pénzügyi források áramoljanak legitim klímaügyi projektekbe. Emellett kritikus szempont lesz az is, hogy az alacsony jövedelmű országokban az állami befektetési bankok szolgáljanak elsődleges csatornaként a konkrét beruházási projektek előmozdításához saját gazdaságukban. Az állami befektetési bankoknak kell menedzselniük a tisztaenergia-projektek finanszírozását mind az állami, mind a magánszektorban, illetve a vegyes állami/magán projektekét is.

Nem tudhatjuk, hogy egy adott alacsony jövedelmű országban (vagy akár egy magas jövedelmű országban) az állami és magántulajdon milyen arányú összetétele a legelőnyösebb. Nincs értelme dogmatikusnak lenni, és úgy tenni, mintha ez nem így volna. Azonban így is

minden helyzetben abból kell kiindulnunk, hogy nem észszerű megengedni a magánvállalatoknak, hogy olyan mértékű profitra tegyenek szert, mint amit a neoliberalizmus 40 éve alatt zsebre tehettek. Ha a magáncégek szívesen elfogadják a nagy állami támogatásokat tisztaenergia-beruházásaik támogatására, akkor el kell fogadniuk nyereségességük korlátozását is.

Az efféle szabályozási elvek rutinszerűek az USA privát közműszektorában. Hasonló normák könnyen bevezethetők világszerte.