Empirikus kutatásaim nyomán az a tézis fogalmazható meg, hogy a NER állama sokkal erőteljesebben érvényesíti a tőke érdekeit a munkával szemben, mint ahogyan az a korábbi, döntően „balliberális” államok időszaka alatt történt. Mindezt úgy, hogy közben az állam működését irányító politikai elit elődeivel szemben képes felülkerekedni a nagyburzsoázián: annak tagjait versenyezteti, kijátssza őket egymás ellen, időnként meghatározott körben különadókat vet ki rájuk, és mindezzel gyengíti belső kohéziójukat. Más megközelítésben: úgy képvisel össztőkés érdekeket, hogy közben időnként és/de szisztematikus logikai rendben megzabolázza az egyes tőkéseket (utóbbiról részletesebben lásd Szalai, 2022).

Mindazonáltal ez az állam, élén szélsőjobboldali politikai elitjével mégis több annál, mintha csak a tőke állama lenne: ennek az államnak a működése – az a mód, ahogy az a részérdekeket becsatornázza, és amilyen részérdeknek teret nyit – annak is bázisává válik, hogy az őt uraló politikai elit, élén Orbán Viktor miniszterelnökkel megkerülhetetlen nemzetközi szereplővé lesz (ennek minőségét, értéktartalmát most nem minősítem). Bourdieu fogalmaival: annak a politikai plusztőkének egy részét, mely a politikai elitnek a burzsoázia felett kivívott uralmából keletkezik, Orbán Viktor nemzetközi politikai tőkévé konvertálja. Vagyis hangsúlyozottan nem a dolgozók életviszonyainak javítására (vagy csak nagyon ritkán) hanem saját hatalmának kiterjesztésére. Pontosabban: a parlamenti választások után szinte mindig foganatosít a dolgozókat érintő megszorító intézkedéseket és jogkorlátozásokat – de szélsőjobboldali populizmusával adekvátan szinte kizárólag akkor.

A kárvallottak így a dolgozók: annak ellenére, hogy tiltakozó akcióik gyakorisága 2010 után bár enyhén, de növekszik, kizsákmányolásuk a vizsgált időszakban erőteljesebbé válik. És növekszik politikai elnyomásuk is: a hatalom fél attól, hogy a kialakult helyzetben csak így lehet őket féken tartani.

A dolgozók akcióinak gyakorisága két szélső esetben növekszik: amikor sokat javul a gazdaság helyzete, és amikor sokat romlik.

A tőke, a munka és az állam viszonyának legfőbb jellemzője, hogy míg a NER időszaka előtti, zömmel „balliberális” kormányok nemigen csináltak titkot abból, sőt meglehetős természetességgel kommunikálták a társadalom felé (kivéve a választások előtti rövid időszakokat), hogy a tőkét előnyben részesítik a munkával szemben (Szalai, 2001, 2018), addig a NER állama igyekszik a tőke és munka viszonyának antagonizmusát a dolgozók előtt, amennyire csak lehet, elrejteni.

Többek között ezért alacsony a személyi jövedelemadó, és kirívóan magas az általános forgalmi adó: a dolgozókat döntően nem mint a profitok termelőit, hanem mint „urakat” adóztatják; csak fogyasztó mivoltukat engedi láttatni a rendszer. De az alapviszonyok elfedésének szándéka érhető tetten például a koronaválság időszakában is, amikor a kormány – más országok gyakorlatával szemben – válságkezelő programja keretében a válságkezelésre szolgáló források zömét a burzsoázia és nem a dolgozók helyzetének stabilizálására, megmentésére fordítja. Ennek ideológiája pedig az, hogy e források elosztásának legfőbb célja a munkahelyek megvédése, sőt, új munkahelyek teremtése kell, hogy legyen (Márkos, 2020). Vagyis úgy szól az üzenet, hogy a dolgozók kifejezett érdeke a burzsoázia megsegítése, konfliktus nincs, a két szereplő érdekei egy irányba mutatnak.

A tőke-munka viszony elrejtését szolgálja a nemzeti egység mindenekfelettiségének ideológiája is: mind egyek vagyunk.

Maga Orbán Viktor is mindent elkövet a tőke-munka viszonyból származó konfliktusok eliminálásáért. 2023 májusában egy konferencián például a következőket mondja: „ahol felüti a fejét az osztályharc, ott zavargások lesznek. Megszűnik a tisztelet, egymás elfogadása” (Mázsár, 2023). Ez a két mondat egy – hozzáteszem, szerte a világban terjedő – autoriter, jobboldali populista állam ideológiájának alapeleme. Melyről Scheiring Gábor (2023) találóan állapítja meg, hogy az általa uralt társadalmi berendezkedés nem más, mint a neoliberális kapitalizmus egy új, nemzeti-populista mutánsa.

De tényleg osztályharctól kell félniük a NER hatalmasainak? Megítélésem szerint a belátható időben nem, és annak ellenére sem, hogy az elmúlt időszakban a dolgozóknak a tőke és az azt reprezentáló állam elleni lázadozása intenzívebbé vált. Mint azt több korábbi írásomban is (Szalai, 2018, 2022) kifejtettem, a NER-ben – és a kapitalizmus eme szakaszában ez globális tendencia is – a burzsoázia az állam közreműködésével megszervezi magát, a munkásság viszont erre képtelen: ebben a szisztémában egy félfeudális, a tőke-munka viszonyt részben úr-szolga viszonnyá alakító hatalmi rend áll szemben egy jórészt (az eme rend által is) atomizált munkássággal (tágabban értelmezve társadalommal), mely nem szerveződik osztállyá. (Az Éber Márk Áron /2022/ által köztes-közvetítő osztályoknak nevezett társadalmi csoportokat ezért magam inkább társadalmi rétegeknek tekintem). A kizsákmányolás ezért is lehet olyan erőteljes: atomizált formában, így keményebben érvényesül, hiszen a dolgozó nem élvezheti osztálya védelmét.

Elméleti oldalról megközelítve: Marx egyik legalapvetőbb tézise szerint a kapitalizmusban a mélyreható társadalmi változások motorja a tőkések osztálya és a munkásosztály közötti osztályharc. Még egy lépést téve: a két hatalmi ágens ebben a folyamatban szervezi magát osztállyá. Ha azonban az ellentét dominánsan nem magyarázza a hatalmi konstellációk törésszerű változását, akkor az azt jelzi, azt is jelenti, hogy a tőkések és a munkások marxi értelemben nem szerveződtek osztállyá. Márpedig a nagy társadalmi változásokat a ’70-es évek neoliberális fordulatát követően nem a tőkések és a munkások nyílt összecsapásai idézték elő sem a világban, sem régiónkban, így Magyarországon sem. Azok motorját döntően a hatalmon lévő rendeken belüli hatalmi harcok jelentették. (E gondolatmenet részletes, történelmi perspektívába helyezett kifejtését lásd Szalai, 2001, 2018). Így van ez Magyarország történetének most vizsgált időszakában is.

Mindazonáltal, annak ellenére, hogy osztályharcról és osztályokról nem beszélhetünk, a tőke és munka antagonizmusa két nagyon fontos, a társadalom mélyrétegeiben zajló folyamatot nagyon is magyaráz. Ez pedig egyrészt nem más, mint a humán erőforrások lepusztulása: a profitráta már Marx által feltárt csökkenő tendenciája (legújabb adatok lásd Extended World Tables 7.0) eme folyamat ellensúlyozásaként felerősíti a  kizsákmányolás állandó fokozásának kényszerét, melynek engedelmeskedve a tőke, áttörve az őt korábban jótékonyan védő korlátokat, felzabálja a munkát. És/de ezzel nem is olyan hosszú távon veszélyezteti, pontosabban továbbrombolja saját létfeltételeit is. (Ezt a globálisan is zajló folyamatot lásd Szalai, 2006, Farkas, 2022). Másrészt, mint láttuk, a tőke és munka szembenállása magyarázza az azokat elfedni célzó szélsőjobboldali ideológiáknak a hatalom általi felmutatását és terjesztését is.

Megfigyelhető az is, hogy, bár tőkésosztályról és munkásosztályról nem beszélhetünk, azok gramsci-i értelemben vett szerves értelmisége már megszületik. Ez tárul fel például a közgazdászoknak az elmúlt időszakban felpörgő, az infláció okairól folytatott vitájában: a tőke közgazdászai a fő okot a „lakosság” pénzbőség okozta túlkeresletében, a munkáé ezzel szemben a több cég által is alkalmazott monopolárak általános árfelhajtó hatásában jelölik meg (egyik oldalról lásd Petschniget, 2022, másik oldalról lásd Pogátsát, 2022).

Ezzel összefüggésben változik a köztes-közvetítő osztályok helyzete és aspirációi is. Ez azért is fontos, mert Éber Márk Áron (2020, 2022) gondolatmenete szerint a társadalmi-hatalmi helyzet lényegi változásának alapfeltétele az, hogy ezek az osztályok (rétegek) nyissanak a munkásosztály (munkásság) felé. Nos, ez a folyamat a rabszolgatörvény kapcsán már részlegesen megkezdődött, és bár azóta gyengült, legalábbis látensen továbbra is jelen van. Alapja ezen társadalmi csoportok helyzetének erős differenciálódása: míg a NER hatalmasaihoz kötődő csoportjainak, ezen belül értelmiségének egzisztenciális helyzete látványosan javult, jelentős rétegei látványosan lecsúsztak, sőt elszegényedtek. Ezért is indultak el értelmiségi tagjai közül néhányan (de jelentős társadalmi kisugárzás forrásává válva) a munkásság szerves értelmiséggé formálódásának útján. És ez a folyamat veszélyeztetheti a fennállót.

Léteznek mindemellett más ilyen tényezők is. Az állam ugyan igyekszik elrejteni a tőke és munka antagonisztikus ellentétét a társadalom szeme elől, egy esetben ez azonban mégsem sikerült – és ez is a rabszolgatörvényhez kötődik. Ekkor olyan erős volt a kormányt érő ellenzéki politikai nyomás, hogy vezetői, és megmondóemberük, Parragh László egy pillanat erejéig kénytelen volt kilépni a burzsoáziával kötött szövetségéből: Szijjártó Péter külügyminiszter és Parragh ekkor azt az állítást kockáztatták meg, hogy a törvény a nagy német feldolgozóipari multinacionális cégek nyomására született, vagy legalábbis azoknak akart a kormány üzenni (Windisc, 2019).

A hatalmon lévő párt és kormánya a fenti vállalatokkal általában is ambivalens viszonyt ápol: egyrészt, miután exportoldalról azok húzzák a gazdaságot, ki van nekik szolgáltatva, és külön, egyedi kedvezményekben is kénytelen részesíteni őket. (Ezért lehet az, hogy ezek a cégek mind 2010-ben, mind 2022-ben mentesülhetnek az ágazati különadók hatálya alól – amely különadók kiszabása a regnáló kormányok első és utolsó, a tőkét megnyirbáló intézkedései). Másrészt, részben az ebből adódó frusztráció miatt, részben közvetlen belpolitikai haszonszerzés céljából a multiellenességet a társadalom számára felmutatott ideológiájuk egyik központi elemévé transzformálják. Hozzáteszem: mára már ez több is, mint ideológia. A keleti akkumulátorgyárak betelepítése a nyugati, elsősorban német nagy exportőröktől való fokozatos függetlenedést célozza.

A fennállót tehát több tényező is veszélyeztetheti: a humán erőforrások lepusztulása, a munkásság szerves értelmiségének megszületése, és nem utolsósorban az, hogy a politikai hatalom gazdasági bázisának átrendezése legalábbis rövid távon gazdasági-hatalmi vákuumot eredményezhet. Hasonló hatása van és lesz a kaméleon-külpolitikában rejlő manőverezési lehetőségek folyamatos szűkülésének is (legalábbis a legközelebbi amerikai elnökválasztásig). Mégis úgy vélem, hogy a politikai ellenzék rendkívüli gyengesége miatt a fennálló összeomlása belátható időn belül nem fog megtörténni.

Hogy a tőke és munka viszonyának alakulásában várhatóak-e változások, az egyelőre nyitott kérdés: annyi bizonyos, hogy a globális folyamatok felől nézve minkét oldal összetétele heterogénabbá válik a jövőben. A burzsoázián belül növekszik majd a „keletiek” jelentősége, a külföldi vendégmunkások betelepülése pedig a munkásság további differenciálódását fogja magával hozni. Mindezek kimenetele bizonytalan.

Summa summárum, csak megerősíteni tudom azt, hogy a munkásság osztállyá szerveződése és az osztályharc megindulása a belátható jövőben nem várható – és egy országban ez hosszabb távon sem lehetséges –, ráadásul országunk kis, nyitott félperiféria. Majd ha létrejönnek a globális munkásosztály megszületésének gazdasági és politikai feltételei, nos, majd akkor várható tőke és munka valódi téttel rendelkező nyílt összecsapása. (Részletesen lásd Szalai, 2006, 2022)

Mindazonáltal a burzsoázia továbbra sem lesz rest szervezni önmagát, ezért sem kell a munkásságnak tétlenül tűrnie az erősödő kizsákmányolást.

Ami már ma járható útnak tűnik, az a munkásszolidaritásnak a globális termelési vertikumok, láncok mentén történő megszerveződése, pontosabban megszervezése. Mely egyben a munkásság osztállyá szerveződésének első lépése is lehet.

A cikk alapjául szolgáló tanulmány elkészítését többen is segítették, elsősorban Büttl Ferenc, Huszár Ákos, Kocsis Árpád, Koltai Mihály és Papp Ábris.