„– Mit tudunk a plazmázás hosszú távú egészségi hatásairól?
– Nem sokat.”
A Jacobin magazin interjút készített Kathleen McLaughlinnal, akinek idén tavasszal jelent meg a könyve Blood Money: The Story of Life, Death, and Profit Inside America’s Blood Industry címmel, amelyben a vérplazmaadásra épült ipart vizsgálta.
A montanai újságírónő azért kezdett el foglalkozni a plazmaadással, amely során a vér halványsárga színű összetevőjét vonják ki a szervezetből, mivel ritka krónikus betegséggel küzd, amelynek a kezeléséhez részben más emberek vérplazmájára van szüksége. Kíváncsi volt rá, kiktől származik a számára életmentő gyógyszer.
Ki adja, ki kapja
Az interjúban a sokáig kínai tudósítóként dolgozó újságírónő elmondta, hogy bár a vérre épülő ipar előbb Kínában alakult ki, az Egyesült Államok a legnagyobb plazmaszállító.
McLaughlin megjegyezte, hogy noha első szempillantásra a plazmázás úgy tűnhet, mint ami nem több annál, hogy a gazdagok a szegények vérét „isszák”, a dolog összetettebb. Például ő is csak azért képes hozzáférni a 15 ezer dolláros plazmakészítményekhez, mert „jó” biztosítása van. Akinek nincsen széles körű biztosítása, mert például a munkahelye nem biztosítja ezt neki, ugyanott tart, s ugyanúgy módszeresen ki kell zsákmányolnia magát. Ez természetesen kettős kizsákmányolás, hiszen nemcsak arra vonatkozik, aki a plazmát adja, de arra is, aki kapja.
A plazmázásból pedig alapvetően a multinacionális gyógyszeripari vállalatok szűrik le a hasznot.
A három legnagyobb vállalat közül kettőnek Spanyolországban és Ausztráliában van a székhelye, mondta el. A plazmaipar erre azért képes, mert birtokolja az ellátási láncot az elejétől a végéig: a tulajdonában állnak a klinikák, ahová az emberek „plazmázni” járnak, a gyártóüzemek, amelyekben a plazmát gyógyszerré alakítják, és a forgalmazás is.
Ugyanaz a minta
Érdekes az is, hogy az Egyesült Államok mely részein veszik le a legtöbb plazmát. Olyan összefüggésre bukkant, hogy a plazmaközpontok sokkal nagyobb valószínűséggel jelennek meg a szegényebb térségekben. Így ő járt Rexburgban, Idaho államban, amelyet alapvetően fehérek laknak, a texasi El Pasóban, amelynek a lakosságát mexikói származásúak adják, és Flintben, amelynek pedig afroamerikaiak – s mindenhol ugyanarra a mintára bukkant.
Bár az emberek tudják, hogy a plazmázás során mire megy ki a játék, kénytelenek csinálni.
„Az emberek nem hülyék, tudják, hogy mi folyik itt. Tudják, hogy miért vannak plazmaközpontok a településeiken. Tudják, hogy ez kizsákmányoló. Azért csinálják, mert szükségük van a pénzre. Tehát nagyon is tisztán látják, hogy mi történik itt”, mondta el a Jacobinnak Kathleen McLaughlin, aki a plazmázást a szürkegazdaság egy formájaként írta le.
Ő úgy látja, hogy a legfőbb baj a vérplazmaadással az, hogy az amerikai központok belekényszerítik az embereket, hogy hetente több alkalommal adjanak plazmát. Ha kétszer ad az ember, azért több pénz jár, ráadásul hogy mennyivel több, azt az Egyesült Államokban nem jelzik előre, hanem a kereslettől függ.
Szürkegazdaság
Különös problémát jelent, hogy a legtöbb ember, aki ezzel foglalkozik, nem adózik a jövedelme után. A cégek hallgatnak arról, hogy hányan adnak el plazmát, és mennyi pénzt keresnek ezzel. Részben azért virágzik ez az iparág, mert a szegényebb térségekkel sem a média, sem pedig a politikusok sem foglalkoznak.
Pedig a plazmázás akár veszélyes is lehet, mondta el az újságírónő, aki olvasott arról, hogy egyeseknél a vérében lévő fehérje szintje még azután is lecsökkenhet, hogy abbahagyta a véradást. Személyesen pedig olyan beszámolókat hallott, amelyben a plazmázók fáradtságról és levertségről szóltak.
Kathleen McLaughlin bár megjegyezte, hogy olyan tanulmányokat nem ismer, amelyek komoly negatív következményeket mutattak volna ki a vérplazmaadással összefüggésben, a hosszabb időszakot vizsgáló tanulmányok száma csekély, azok pedig, akik rendszeresen plazmáznak, éppen nem engedhetik meg maguknak, hogy hosszasan vizsgálódhassanak az egészségi állapotuk esetleges romlása után.
„Inkább a tudományos kutatások hiánya a jellemző”, jelezte a problémát az újságírónő.
