Gazdasági-pénzügyi válság, migrációs válság, klímaválság, pandémia, orosz–ukrán háború, energiaválság. E különböző nevek elterelik a figyelmet arról, hogy azonos tőről fakadnak. E válságok globális gazdasági és politikai rendszerünk hosszan elnyúló hanyatlásának különböző megnyilvánulásai. Recenzió Marjorie Kelly és Ted Howard könyvéről (A demokratikus gazdaság születése: Jólétet mindenkinek, nem csak keveseknek, 2021).

Napjaink válságos időszakában felmerülhet a kérdés bennünk, ha ez a rendszer az összeomlás határán van, akkor hová tartunk? Mi lesz utána? Van-e alternatíva? A szolidáris gazdaság, vagy más néven demokratikus gazdaság azonban lehetőséget kínál gazdasági tevékenységeink újraszervezésére. Ebben ugyanis jólétünk szolgálata a cél, nem a profit maximalizálása.

Marjorie Kelly és Ted Howard könyve e demokratikus gazdaság eszmeiségét és kezdeti lépéseit kívánja bemutatni gyakorlati példákon keresztül. A szerzők a Democracy Collaborative, vagyis egy amerikai nonprofit szervezet vezetői, amely a demokratikus gazdaság kutatásával és helyi fejlesztésével foglalkozik olyan területeken, mint a környezetvédelem, valamint a közösségi finanszírozási és tulajdonlási formák.

Kizsigerelő gazdaság kontra demokratikus gazdaság

A szerzők abból indulnak ki, hogy ez a gazdasági rendszer – amit extraktív (azaz kizsigerelő) gazdaságnak neveznek – úgy van megtervezve, hogy a pénzügyi elit maximális nyereséghez jusson a dolgozók, a közösségek és a bolygó kárára (28–29. old.). Ezt a rendszer kétféleképpen éri el.

Egyrészt kisemmizi a munkásokat, hiszen ugyan a bevételt ők termelik meg, azonban annak csak egy részét kaphatják vissza bér formájában. Másrészt, hogy a béreket alacsonyan tarthassák, a rendszer kizsákmányolja azt a fizetetlen munkát is, melyet részben a háztartások végeznek el a munka „újratermelése” céljából, részben pedig a természet végez, így annak erőforrásait a rendszer olcsón elsajátíthatja.

E gazdaság központi jellemzője az elfogultság a tőke felé, ami egy általában a politika által gerjesztett részrehajlást takar a pénzügyeket és vagyonokat kezükben tartók felé. (Egy példa: a tőkenyereségen kevesebb adó van, mint a munkajövedelmeken.) Ez az elfogultság pedig mélyebb gazdasági szerkezetekben, normákban, szervezetekben, tulajdonjogban gyökerezik (28–29. old.).

A rendszer jellegzetessége még a munka és az abból származó jövedelem leszorítása (a munkabér és a fizetések alacsonyan tartása), a profitnövelés érdekében a költségek áthárítása a háztartásokra és a természetre. Azonban, ahogyan a szerzők is írják, megkezdődött egy küzdelem, megjelent egy másik perspektíva, ami a gazdaság „demokratizálására” törekszik.

A szerzők szerint ez a demokratikus gazdaság e mozgalom egyfajta összefoglaló neve, amely „nem tudja magáról, hogy az”. Ennek oka, hogy jóllehet számos törekvés és tevékenység zajlik a világban (munkavállalói tulajdonban lévő vállalatok, közösségi bankok, társadalmi hatású befektetések stb.), ezek sok esetben elszigeteltek egymástól. A rendszerszintű változás lehetőségét azonban egyként elültetik bennünk (34. old.).

Meghatározásuk szerint:

„a demokratikus gazdaság egy olyan gazdasági rendszer (…), amely azt tűzte ki célul, hogy mindannyiunk létfontosságú szükségleteit kielégítse és egyensúlyba hozza az emberi fogyasztást a bolygó regenerációs képességével (…), közös jólétet teremt, függetlenül rassztól, nemtől, etnikai származástól, vagyoni helyzettől. Középpontjában a közjó áll, összhangban a demokratikus politika céljaival (…).

A közösséget és a fenntarthatóságot teszi alfává és omegává, az egymástól való függőségünket és egymásrautaltságunkat helyezi a középpontba. Az jelenti, hogy lehetséges úgy megtervezni a szokásos gazdasági tevékenységeket, hogy az általános jólétet szolgálják, ne a profit maximalizálását.” (26–27. old.)

Mindez egy merőben más rendszert ígér: alapvető intézményeink, működési módjaink teljesen az alapoktól való újraszervezését a közjó érdekében. A szerzők amellett érvelnek, hogy

a demokráciának „be kell költöznie a gazdaságba”.

Ez azt jelenti, hogy túl kell lépnünk a felülről jövő utasításokon, a plusz szabályozásokon és a szociális hálón, zöld technológiákon, melyeken keresztül a rendszerre csak külsőleg vannak ráaggatva a fenntarthatóság és méltányosság elvei, de nem képezik a rendszer részét. A szerzők hasonlatával élve ezek csupán „bálna oldalára tapadt kagylók” (34. old.).

Az alapelvek

Egy új rendszer létrejöttéhez alapelvekre is szükség van, melyek egy közös paradigmát hoznak létre, és a rendszer lelkét adják. A szerzők a könyvet is ezek alapján osztották fel, megvalósult példákon keresztül mutatva be gyakorlataikat. A demokratikus gazdaság hét alapelvét vázolják fel, ezek: a közösség elve, a befogadás elve, a lokalitás elve, az önbecsülést adó munka elve, a demokratikus tulajdonlás elve, a fenntarthatóság elve, valamint az etikus pénzügyi rendszer elve (35. old.).

A közösség alapelve szerint a legfontosabb a közjó. Ez az egyént közösségben élő személyként fogja fel, hiszen az ember társas lény. A legalapvetőbb közösségnek a Földet tekinti. Ez épphogy szembenáll azzal, amit az extraktív gazdaságban tapasztalunk, hiszen itt az egyének egymástól elszigetelve működnek, racionális gazdasági logikával gondolkodnak, céljuk jövedelmük maximálása (52–53. old.).

A közösségi vagyon gyarapítására példaként a Pine Ridge-i rezervátumban, Nick Tielsen és társai által megalapított Thunder Valley Közösségi Fejlesztési Társaságot hozzák (CDC – Thunder Valley Community Development Corporation). Ez egy nonprofit szervezet, független a törzsi önkormányzatoktól; a közösség tulajdonában lévő birtokokon több más szervezettel együttműködve egy regeneratív közösségi központ létrehozásán dolgoznak.

E közösségi központban megfizethető otthonokat, albérleteket nyújtanak és különböző közösségi tereket építenek közösen. Mindehhez hozzátartozik, hogy fenntarthatóságra törekszenek: napenergiát és megújuló építőanyagokot használnak, újrahasznosítják a szennyvizüket. A közösséghez olyan boltok és terek is tartoznak, melyek segítik az őslakosok tulajdonában lévő üzleti vállalkozások fejlődését, valamint egy munkaerőképző központot is működtetnek. A közösség célja „a jólét több formáját újrateremteni: a közösségi szellemet, fiatalok szakértelmét, az önállóságot az élelmiszerellátás terén, gazdasági önfenntartást” (68–70. old.).

A második a befogadás alapelve, ami e gazdasági rendszerben

belépési lehetőséget ad azok számára, akik ki vannak rekesztve hosszú ideje, faji, nemi vagy vagyoni alapokon.

Ez az alapelv meghatározó a demokratikus gazdaságban, hiszen egyaránt szolgálja az egyén és a közösség jólétét. Erre példaként a szerzők Tyrone Poole és a Portlandi Fejlesztési Bizottság (PDC – Portland Development Commission) történetét mutatják be. Tyrone, aki maga is megjárta a hajléktalanságot, megalapította a OneApp startup nevű céget, és olyan online platformot fejlesztettek ki, amely összeköti megfizethető lakást keresőket a lehetőségekkel. Ez azért is volt rendkívül fontos, mert az extraktív gazdaság rendszere sokezer lakáskeresőt – többségében fekete és latin lakosokat – utasít vissza.

Ezeket üzleti szaktudás hiányában azonban képtelenség lett volna mindezt véghez vinni. Ekkor kapcsolódott be a Portlandi Fejlesztési Bizottság (későbbi Prosper Portland), amely évek óta szervezi az ún. Startup PDX kihívást. E verseny keretében „leendő vállalkozók versenyeztek egy 50 000 dolláros csomagért, amely mentorálást, irodai helyiséget, jogi tanácsadást, üzleti terv készítéséhez segítséget, 10-15ezer dollár működési támogatást nyújtott.”

A versenyt egy-két év után már kifejezetten hátránnyal induló vállalkozóknak hirdették (nőknek, színesbőrűeknek, hátrányos helyzetűeknek). E versenynek Tyrone lett az egyik győztese, aki 15 000 dolláros tőketámogatást és sok-sok segítséget is kapott mellé (83–89. old.).

A demokratikus gazdaság harmadik elve a lokalitás:

A gazdasági tevékenység lokalizálása segít, hogy a vagyon helyi közösségekben maradjon, és a közösséget gyarapítsa.

A lokalitásra példaként a Clevelandi Egyetemi Kórházak (UH – University Hospitals) nonprofit orvosi komplexuma által működtetett Step Up to UH nevű programját mutatják be. Ennek célja a munkaerőtoborzás és szakképzés, és segítenek álláshoz jutni a környék alacsony jövedelmű lakóit. Az Egyetemi Kórházak betagozódik egy ún. Egyetemi Körbe, ami több oktatási, kulturális és egészségügyi intézménynek ad otthont (Cleveland Klinika, Case Western Reserve Univertsity, UH).

Ezek az intézmények eredetileg kifejezetten kerülték a kapcsolatot a környékben élőkkel. Később azonban Ronn Richard, a Cleveland Alapítvány elnöke kapcsolatba lépett a helyi, társadalmi gyökerekkel rendelkező intézmények vezetőivel. Ez volt a Szélesebb Egyetemi Kör első kezdeményezése (GUCI – Greater University Circle Initiative).

E hálózat a mai napig összefogja a horgonyintézményeket, amelyek úgy használják gazdasági hatalmukat, hogy az a városrész profitáljon belőle, ahol élnek. Az „alkalmazzon helyit, vásároljon helyit, éljen helyben és teremtsen kapcsolatot a helyiekkel” elvei mentén a kezdeményezés elérte, hogy megnőtt a beiratkozó hallgatók száma a helyi egyetemre (Case Western Reserve University), nőtt a visszaköltöző munkavállalók száma, illetve helyreállítottak 28 elhagyatott ipari területet.

A Szélesebb Egyetemi Kör kezdeményezés leginnovatívabb programja az Evergreen Cooperative. A szövetkezetet három munkavállalói tulajdonú vállalkozás alkotja, melyeket azért indítottak, hogy kielégítsék a lokális, társadalmi gyökerekkel rendelkező szervezetek beszerzési igényeit – ennek egyike az Evergreen Szövetkezeti Mosoda (99–105. old.).

A demokratikus gazdaság a munkát részesíti előnyben a tőkével szemben. Az önbecsülést adó munka alapelve szerint tiszteletben kell tartani a munkások méltóságát és el kell ismerni a munka tisztességét. Ez merőben szemben áll azzal, ami a jelenlegi gazdaságra jellemző, ahol a munkából származó jövedelmet minimalizálják a profit növelése érdekében. E rendszerlogikából adódóan a munkások jóléte háttérbe szorul.

A jövedelmek így stagnálnak, a biztos munka helyett pedig a bizonytalan (prekár) foglalkoztatás terjed. A fokozódó automatizálás egyre nagyobb fenyegetést jelent a munkahelyekre nézve. Ennek oka pedig szintén a rendszer alapvető logikája, ami elfogulttá tesz a tőke iránt (117–119. old.).

A dolgozóközpontúság gyakorlati megvalósulására az Otthonápolási Szövetkezeti Társaság (CHCA – Cooperative Home Care Associates) példáját mutatják be a szerzők. A Társaság 1985-ben indult társadalmi kísérletként, hogy megfelelő, önbecsülést adó munkát adjanak az otthonápolóknak, ezáltal pedig minőségi gondozást biztosítsanak az alacsony jövedelmű ügyfeleknek.

A szövetkezet részben munkavállalói tulajdonban van: az alkalmazottak nagyjából fele tulajdonos, illetve rendelkezik „B Corporation” minősítéssel is, tehát a közjó szolgálatában áll. A leendő dolgozók számára a munka mellett szakképzést, illetve mentorokat biztosítanak.

A dolgozók érdekeit egy szakszervezet és a Munkaügyi Irányító Bizottság képviseli, szavazati joguk van különböző területeken. Ez profitorientált vállalkozás ugyan, a vezetés azonban sokkal több mozgásteret biztosít a dolgozóknak, és figyelembe veszi érdekeiket is. Mindennek következtében a munkahelyen működik a közösség és a részvételiség, a tagok tulajdonosok is. Így pedig

a cég egy közösség tulajdona marad és nem válik fejőstehénné, amiből minél több vagyont akarnak kisajtolni (116–122. old.).

E közösségi eszményhez szorosan kapcsolódik a demokratikus tulajdonlás alapelve is. A demokratikus gazdaság a vállalatokra élő rendszerekként tekint és emberi közösségeket ért alatta. Koncepciójuk szerint a tulajdonjogot a munkavállalók, a közösségek birtokolják, akik „helyi gyökerekkel rendelkeznek, és közelebb vannak a cég mindennapi működéséhez”, hiszen közvetlenül érintettek.

Ez nem csak azt jelenti, hogy szavazással közvetlenül beleszólhatnak a vezetőség döntéseibe, hanem azt, hogy a döntéseket megbízottakra ruházzák át, ezzel létrejön a közjó iránt elkötelezett vezetési forma. Ez szintén szemben áll az extraktív gazdaság modelljével, ahol a cégekre fejőstehénként tekintenek, amely a tulajdonosok számára termel hasznot, a dolgozók pedig „gazdaságilag jogfosztottak”. A végtelen növekedési cél miatt gyakran etikátlanul döntenek (56–57. old.).

A demokratikus tulajdonlás elvét testesíti meg Az EA Engineering (EA) nevű vízminőség vizsgálásával foglalkozó, profitot termelő vállalkozás. A profitot ez esetben nem maximalizálják, hanem összehangolják a céllal. A cég ugyanis munkavállalói tulajdonú, és ún. közhasznú társaságként van számon tartva, tehát be van tervezve a vállalat működésébe a közjó iránti elköteleződés (134–135. old.).

A tulajdonlási forma a fenntarthatóság szempontjából is alapvető kérdés, hiszen jelentősen befolyásolja a döntések következményeit az ökológiai fenntarthatóságra nézve. Sok esetben anyagi megfontolások motiválják a vezetőséget a fenntarthatóságra. A fenntarthatósági döntéseknek morálisnak kell lenniük, és ahhoz, hogy a vezetőség részéről etikusabb döntések születhessenek: „kisebb számú részvényesre lenne szükség, akiknek szorosabb a kapcsolatuk a céggel és elkötelezettek a közös társadalmi vagy környezetvédelmi misszió iránt.” (144–145. old.).

E munkavállalói tulajdonú cégek élő rendszerek, nagyobb alkalmazkodóképességgel rendelkeznek, rugalmasabbak, a munkavállalóknak részesedésük van bennük.

A fenntarthatóság alapelve szerint az élet alapját jelentő ökoszisztéma megvédése a cél. Ez az új gazdasági erkölcs mindent és mindenkit figyelembe vesz, mindent a fenntarthatóságnak rendel alá. A szerzők szerint, ahhoz, hogy az alternatívák ki tudjanak fejlődni, szükség van arra is, hogy a helyi problémákon túl globálisan sürgető problémákkal is szembenézzünk.

Ilyen a klímaváltozás is. A globális felmelegedés csökkentéséhez a globális hőmérsékletet 1,5 Celsius fok alatt kell tartani, ennek érdekében a szén-dioxid kibocsátást 2030-ra 45%-osra 2050-re pedig 0%-ra kell csökkenteni. A fosszilis energiahordozók kitermelésébe tehát lényegesen kevesebbet kell befektetni, majd e formát teljesen fel kell számolni.

Az erre irányuló stratégiák egyikére hozzák a Zöld New Deal példáját, ami elméletben egy gazdasági rendszerfrissítést ígér: széndioxidmentesítést, munkahelyteremtést, infrastruktúrafejlesztést, társadalmi mozgósítást. A másik stratégia a QE a bolygóért (Quantitative easing /QE/ for the planet) nevet viseli, amelynek célja a szövetségi kormány meggyőzése az olajtársaságok kivásárlásáról.

Az olajvállalatok célja ugyanis a rövidtávú nyereségesség. E stratégia a tulajdonlás modelljét veszi célba, a stratégiát ennek megfelelően alakítják: a cél megadóztatni a széndioxid-kibocsátást, befektetni a megújuló energiahordozókba a nagyobb hozam érdekében. A szerzők érvelése szerint a megoldás az olajvállalatok többségi tulajdonának megszerzése, új menedzsment kinevezése, mely új célt ültetne a vállalatok működésébe: a termelés csökkentését a földi élet megóvása érdekében (158–160. old.).

Az utolsó alapelv, amit a szerzők kifejtenek, az etikus pénzügyi rendszer alapelve. E szerint a bankok és pénzügyek azért léteznek, hogy az embereket, a jövő nemzedékét és a bolygót szolgálják, a profit pedig csupán „eredmény, nem pedig a cél”. A demokratikus gazdaságban a tőkére szolgaként tekintenek, nem pedig gazdaként. Az extraktív gazdaság finanszírozása nem vállalja fel a társadalom és a természet megvédésének felelősségét.

A helyi befektetés gyakorlatát az angliai Preston történetével ismertetik a szerzők. A város elszegényedése új megoldásokat vetített előre, és Cleveland példájára a városi vezetés helyi tulajdonú cégekhez fordult. Matthew Brown, a városi tanács elnöke és a Helyi Gazdasági Stratégiákért Központ (CLES – Centre for Local Economic Strategies) a helyi horgonyitézmények új költségvetési tervét dolgozta ki, mellyel rábeszélte a vállalatok vezetőit, hogy vásároljanak többet a helyi cégektől.

E lépés megemelte a helyi horgonyköltségeket, és többezer munkahelyet is teremtett. Ehhez hasonlóan építették újjá a bedőlt bankrendszert is, mely korábban bekebelezte a helyi bankokat és közösség által birtokolt lakás-takarékszövetkezeteket. A városi tanács támogatásával jött létre a CLEVR hitelszövetkezet, melyet tagjai tulajdonolnak, és irányítanak.

Létrehozták továbbá a Moneyline-t, a helyi közösségi-központú pénzintézetet. Ezek mind a közösségeket szolgálják: rugalmas, rövidtávú kölcsönöket nyújtanak, nem számolnak fel többletköltséget az elkésett törlesztőrészletért stb. Az ilyen rugalmas, ügyfélközpontú, munkavállalói tulajdonú bankrendszer mellett felelős befektetésekkel, zöld kötvények támogatásával, illetve hatásbefektetések is segítik az etikus pénzügyi rendszer fejlődését.

A hangsúly azonban itt is a tulajdonjog kiterjesztésén van. Ezzel biztosítják, hogy a vagyon ne összpontosulhasson kevés kézben (172–189. old.).

Összegezve tehát az extraktív gazdaságtól a demokratikusabb gazdaság felé vezető úton a szerzők szerint a tőke helyett az életet kell a középpontba állítani. A gazdaságot, a Föld egy rész rendszerének kell tekinteni, el kell ismerni a lehetséges növekedés határait, a cégekre közösségekként, nem pedig fejőstehenekként kell tekinteni, melyek célja a közös jólét teremtése és így tovább. Ennek értelmében a pénzt át kell helyezni a helyi bankokba, szövetkezeti bankokba, felelősségteljesen kell befektetni, adományozni, vásárolni és céget építeni. A tulajdonviszonyokat és szabályozásokat pedig egyesével, szektoronként kell újragondolni.

Ha felismerjük e hét alapelv igazságát, és eszerint is cselekszünk, akkor megrendül a régi igazságok elfogadottsága, és így magáé a rendszeré is (191–200. old.).

Teljes átalakulás vagy átmenet?

A könyv tehát azon törekvéseket mutatja be, amelyek ezt a demokratizálódást kívánják elérni a gazdaságban. Mindezt azonban inkább nevezném átmenetnek, mintsem teljes átalakulásnak. Néhány példán látszik, hogy e törekvések tulajdonképpen megmaradnak a rendszerlogikában, nem minden tekintetben lépnek ki belőle.

Attól függetlenül, hogy a cégek megtestesítenek egy-egy alapelvet, a profittermelés logikája megmaradt. E logika pedig pont az egyenlőtlen munkamegosztásra épül. A működés a tulajdonjog kiterjesztésével demokratikusabbnak hat, a dolgozókat azonban ugyanabba a fenntarthatatlan rendszerbe kívánják beintegrálni.

Az új, szolidárisabb gazdaság célja nem a munkásosztály felemelése, hanem felszámolása lenne: a hierarchikus viszonyrendszer és a profittermelő logika megszüntetése.

Ugyanezt az elképzelést sugallja az alcím is: „Jólétet mindenkinek, nem csak keveseknek”. Ha azt a „jólétet” kívánjuk biztosítani az embereknek, ami jelenleg van, és amit jelenleg jólétnek hiszünk, elég hamar zsákutcába kerülünk. A rendszer fenntarthatatlansága miatt ezt a jólétet ugyanis nem lehet biztosítani mindenkinek.

A jólét biztosításához a jólét, illetve a szükséglet felfogását kell átértelmeznünk – ennek mikéntje pedig hiányzik a könyvből. A jólét uralkodó meghatározása ugyanis, hogy a szükségleteinket a lehető legtöbb fajta módon és legdrágábban elégítsük ki. A szükségleteket e rendszer anyagi feltételekhez, tárgyakhoz – gépkocsihoz, számítógéphez, telefonhoz stb., tehát – eszközökhöz köti, ami nem egyenlő az ember alapvető igényeivel (mint amilyen például a szeretet, a biztonság, a biológiai igények stb.).

E hamis szükségleteket a rendszer kelti fel és szolgálja ki azzal, ahogyan meg van szervezve. Ebből kifolyólag az számít valódi jólétnek, ha nem függünk e tárgyaktól és javaktól, és kevésbé vagyunk kiszolgáltatva nekik. E hamis szükségleteket a jelenlegi rendszer csak fenntarthatatlan módon tudja kielégíteni, tehát a valódi jóléthez és a valódi szükségletekhez az is hozzá tartozik, hogy fenntartható módon, saját erőforrásaink újratermelésével tudjuk kielégíteni őket.

Hasonló ellenérzéseim vannak a „demokratikus” jelző használatával is. A demokrácia fogalma véleményem szerint ugyanúgy tisztázásra szorul, mint a jólét. Napjainkban is számos berendezkedés nevezi magát demokráciának, annak ellenére, hogy a gyakorlat nem ezt tükrözi – e hamis berögződés pedig félrevezető lehet. Ehelyett a szolidáris jelző használata sokkal inkább tükrözi azt, amit ez az eszme képviselni kíván.

Szolidárisnak lenni annyi, mint közösséget vállalni másokkal, azaz közösségelvűen élni. Ez magába foglalja a demokratikusság eszményét is, amelyet részben a liberálisnak mondott, részben a ténylegesen is illiberális „demokráciák” oly sokszor lejárattak már.

A könyv szerkezetileg következetesen építkezik, a kezdeti elméleti felvezető után, lépésről-lépésre (alapelvről-alapelvre) fejti ki a demokratikus gazdasági elvek gyakorlatba ültetésének kísérleteit. A példákat kellő részletességgel mutatja be, azonban számomra ez a részletesség néhol elvitte a hangsúlyt a lényegről.

Összegzés

Összességében a könyv érthetően mutatja és vezeti be a demokratikus gazdaság elméletét, gyakorlati megvalósulásában ugyanakkor érezhető ennek még kezdeti, kísérleti jellege. Mindez nem szükségképpen baj, hiszen az ilyen kis törekvésekből, és azok elemzéséből továbbfejlesztéséből lehet előre jutni. Ennélfogva, a könyv inkább azoknak ajánlható, akik még nem találkoztak a demokratikus vagy szolidáris gazdaság eszményével és gyakorlatával. Az elindulást segítheti, hisz elültet bennünk egy alternatív megközelítést, amely mégsem hat sem megvalósíthatatlannak, sem idealisztikusnak.