„A Háromezer számozott darab a kortárs kultúripar bevett hatásmechanizmusai közé rejtett pokolgép, melynek felrobbanása után a néző csak úgy kapkodja a fejét az ábrázolási sémák szétszóródó szilánkjai között.”

– írta visszatérő szerzőnk és filmklubunk gyakori vendége, András Csaba a Tudás Hatalom roma társulat és Császi Ádám rendező együttműködéséből született filmről. A sok reakciót kiváltó alkotásról Horváth Kristóf „Színész Bobbal”, a társulat alapítójával, a film egyik főszereplőjével és Császi Ádámmal beszélgettünk.

Kőszeghy Ferenc: Filmetek, a 3000 számozott darab éles kritikáját nyújtja a romák kortárs művészeti reprezentációjának, annak kizsákmányoló voltára mutat rá. Az alkotók és a szereplők közül többen a Tudás Hatalom nevű formáció keretében évek óta dolgoznak a művészeti mezőben, így hozva létre roma reprezentációkat. Milyen, a filmben is megjelenített „kompromisszumokat” kell kötnie egy roma alkotónak, milyen tapasztalatok vezettek a filmhez?

Horváth Kristóf: Szerintem a rendszer maga a kizsákmányoló, nem szeretném, ha mondjuk egy újságíró, egy zöldséges, vagy egy tanár felmentené magát, hogy ez a film nem róla szól, hanem a kortárs művészek működéséről. Azért a kortárs művészet került a célkeresztbe, mert itt feltételeznénk a legnagyobb szabadságot, megértést, empátiát, progresszivitást. Ha e feltételezés ellenére még a művészet sem képes leereszkedés nélkül közelíteni, akkor az kétségbeejtő. Amit mi csinálunk, az nem roma reprezentáció, hanem önreprezentáció, nem hasonlítható a nem-romák által elkövetetett roma reprezentációkhoz. Színészként, társulatnál alkalmazott művészként, nézőként folyamatos kompromisszumokat kötünk, ezért nagyon fontos, hogy legyenek önálló alkotói műhelyek. A kompromisszumlistám pedig végtelen.

A film egyik kritikusa, Nefelejcs Gergő szerint a film erénye, hogy „rövidre zárja a reprezentációs logika áramkörét”, teljesen elutasítja azokat a reprezentációs gyakorlatokat, amelyek valójában csak helybenhagyják a fehér bűntudatot. Hogyan jött az ötlet, hogy a saját darabotok történetén keresztül mutassátok be a kortárs művészeti közeg és reprezentációs logika képmutató és kizsákmányoló voltát?

Császi Ádám: A film az én fehér bűntudatomból merített, amit akkor éreztem, amikor a Tudás Hatalom társulat tagjaival dolgoztam. A Cigány magyar című darabunk próbafolyamata alatt fehérként roma történeteket értelmeztem és próbáltam őket minél autentikusabban megmutatni. Nehéz és felkavaró folyamat volt, amely alatt végig a saját autoritásommal, álságosságommal, implicit rasszizmusommal küzdöttem. Nem beszélve arról, hogy rendezőként centrális volt a szerepem, pedig nem is vagyok roma.

Horváth Kristóf: Gergő kritikája nagyon tetszett, átjött belőle nekem valami személyes felháborodás, valami cselekvőképes düh. Ez túlmutat a sajnálaton, az együttérzésen. Azt mondják, a változást magadban kell elkezdeni – mi pedig egész pályánk soránt eszerint alkottunk, mindig a saját tanulási folyamatainkat, kudarcainkat dolgoztuk fel és osztottuk meg a közönséggel, remélve, hogy önmagukra is ráismernek a mi tapasztalásainkban. És kénytelen vagyok megismételni:

a képmutatást és kizsákmányolást nem a művészet szülte, hanem az a rendszer, amelyben nevelkedtünk.

Kiábrándító, hogy a művészet ezt nem tudja meghaladni.

Hogy viszonyultok más, szokványos reprezentációs logikát működtető magyarországi vagy külföldi alkotásokhoz? Láttok példát a problémák nem kizsákmányoló, autentikus megmutatására, vagy el tudtok képzelni ilyen művészetet?

Horváth Kristóf: Amíg reflektálatlanul puffogtatnak sztereotip sablonokat, addig ez a kör meg nem szakadhat. Nagyon káros az egész társadalomra nézve, hogy elismert alkotók sem látnak rá önmagukra, és minőségi produktumokkal erősítik tovább a toxikus megközelítéseket. Döbbenetes, hogy küzdenünk kell a hozzáférésért.

Az oktatáson, a rendszeren kívül rekedtünk, nem vagyunk abban a státuszban, hogy kritizálhassunk mondjuk egy világszerte elismert színházrendezőt, vagy egy népszerű írót. Pedig a nagymenők edukálását csakis mi, kismenők tudjuk megcsinálni, és amíg ez a munka nincs elvégezve, addig világszínvonalon ömlik a károsanyag a magyar néplélekbe bele.

A film erősen fragmentált, folyamatosan kérdésekkel és paradoxonokkal szembesít minket, jelenetről-jelentre látszólag feloldhatatlan dilemmákat állít elénk. Tudatos törekvésetek volt a nézők elidegenítése? Milyen eszközökkel éritek ezt el és mit lehet csak így elmondani?

Császi Ádám: A film arra akarja kényszeríteni a nézőt, hogy ismerje fel és kérdőjelezze meg az előítéleteit. Ehhez arra van szükség, hogy folyamatosan provokáljuk, mert csak így fog állandóan kérdéseket feltenni magának. A fő hatáseszköz ezért számomra a provokáció, amely megakadályozza, hogy kész válaszokkal hagyd el a mozitermet. Az én álomnézőm az, aki úgy jön ki a filmről, hogy ezen neki gondolkodnia kell. Ennek ellenére a film nem lebontható ideológiai állításokra, bármennyire is politikus: nem teória, hanem művészet, tehát minden állításának tágabb jelentéstartománya van. Szerintem például a film nem idegenít el annyira, mint gondolod: a nézők számára van olyan érzelmi oldala (megdöbbenés és humor), amihez tudnak kapcsolódni.

Horváth Kristóf: A dilemmák nem csak látszólag feloldhatatlanok, az igazság szerintem egymásnak ellentmondó állítások összesége.

A segítség is lehet kizsákmányolás.

A másodrendű változásnak feltétele a rendszeren kívüli nézőpont-ezért van ennek a társadalomnak nagy szüksége roma alkotókra. Ugyanakkor nem hiszek a mondanivalókban, abban hiszek, hogy a művészet cselekvésre képes ösztönözni. Mi arra szerettük volna ösztönözni a közönséget, hogy folyamatosan reflektáljon a saját pozíciójára, hogy vegye igénybe a mi külső nézőpontunkat – hogy észrevegye, hogy az elidegenítés lehet hozzászoktatás is.

Feminista körökben ismert a mondás: az ironikus szexizmus is szexizmus. A metareflexív rasszizmus rasszizmus? Másképp megkérdezve, mennyiben szünteti meg és mennyiben termeli újra a rasszista narratívákat egy film, amely a rasszista közhelyek bemutatása során folyamatosan felhívja a figyelmet arra, hogy kliséket ábrázol? Mire képes ez az ábrázolásmód, illetve mi volt a célotok vele?

Császi Ádám: A film egy jelentében ez el is hangzik: „És az önreflektív rasszista is rasszista.” A film a fehér tekintetet dramatizálja – ilyen karikatúrának látják a fehérek a romákat.

Azzal viszont, hogy megszólítja a nézőit, nem csak ők nézik a filmet, hanem a film is nézi őket. Nézi és megítéli a fehéreket, és ezzel szintén egy tekintet áldozatává teszi őket – egy rövid ideig át kell élned a megbélyegzettséget.

Hogy milyen érzés, amikor valaki néz téged, és egy sztereotípia szerint („a fehérek rasszisták”) állításokat tesz rólad.

Horváth Kristóf: Ha választanom kellene rasszizmus és önironikus rasszizmus között, nem lenne nagy dilemma. Hogy a film megszüntethet vagy újratermelhet jelenségeket, azt kétlem. De, ha már ilyen választósdiban vagyok, hát inkább azt mondanám, hogy ha egy spektrumon képzeljük el, akkor ez a film közelebb van a megszüntetéshez, mint az újratermeléshez. Nincs olyan, hogy valaki nyitott minden kisebbségre – ez befejezettséget feltételez. Nyílófélben lévő emberek lehetnek, folyamatban lévők, vektora van a haladásuknak, de nem fognak megérkezni. Szexista társadalomban nevelkedtem, hát feltételezem, hogy érdemes odafigyelni a viselkedésemre. Amúgy meg senki nem mondhatja magáról, hogy nem rasszista, ezt csak mások, az érintettek tudják megmondani.

Rácz Viktória, a film egy másik kritikusa szerint „a magyar ember fehér bűntudatát nehéz úgy kifigurázni, hogy társadalmi szinten nem létezik ilyen bűntudat.” Látszólag a film fricskájának tárgya nem is az összmagyar társadalom, hanem a magyarországi és még hangsúlyosabban a nyugati (németországi) művészeti elit és közönségük. Mit jelent(het) a film azoknak, akik nem részei ezeknek a tereknek?

Császi Ádám: Én valóban ehhez a réteghez szerettem volna szólni – nagy gond, hogy a döntéshozó pozícióban lévő középosztálybeli fehérek előítéletesek, csak nem tudják, vagy nem ismerik be. Ez egy valódi probléma, és sok minden áll vagy bukik rajta. A filmet ennek ellenére nem lehet annyira leegyszerűsíteni, hogy ez egy társadalmi réteg egyetlen specifikus problémáját dolgozza fel. A film minden fehér nézőjét teszteli előítéletesség és álságosság szempontjából – mindegy, milyen társadalmi réteghez tartozik. Nem találkoztam még olyan fehérrel, aki megvonta volna a vállát a filmre, hogy nem látja itt a problémát. Azt érzem, most már nem erről a filmről beszélgetünk, hanem arról, hogy milyen filmet kellene készíteni a kérdésről. Szerintem olyat, mint a Háromezer, de elfogadom, ha mást gondol valaki.

Horváth Kristóf: Ebben a kritikában, úgy gondolom, nem sikerült kilépni a rendszer adta keretek közül. Rácz mondatáról a régi vicc jut eszembe: „nincs, de igény volna rá”. Többször is kaptunk olyan kritikát, hogy a filmünk túlságosan megelőzi a korát. Úgy gondolják, hogy nem tarthatunk még itt. A szándékosan elidegenítő, kaotikus, töredezett filmet kissé elidegenítő, kaotikus, töredezett filmnek nevezi a Telex szerzője. Úgy tűnik, nem feltételezett tudatosságot – ez amúgy máskor is előfordult már velünk. A filmet zseniális részek semmitmondó összeségének látta. Mondanivalót, megoldást várt volna. Bár mérföldkőnek tartja a magyar filmgyártásban, de nem tartja autentikus reprezentációnak. Döntési pozícióban van az autentikusságomat illetően. Amikor az idézett mondatot olvastam, felébredt bennem a kíváncsiság: vajon a kritikusnak van-e fehér bűntudata, vagy ő is társadalmi szinten van-e. Ajánlok egy autentikus kritikát, Ignácz Juditét.

Van-e kiút a művészeti mező reprezentációs csapdájából? A film alapjául szolgáló darab, a Cigány Magyar, egy, a hazai színházi életben elismert alkotás, az előadást a berlini Deutsches Theaterbe is meghívták, csakúgy, mint a filmbéli darabot. De a filmet magát is a Tallinn Black Nights Film Festivalon (PÖFF) mutatták be, és ott díjat is nyert, azaz látszólag ugyanabban a térben kap kiemelt helyet, amelyet kritizál/elutasít. Mit gondoltok a film éppen létrejövő pozíciójáról, lehet-e annyira semlegesíteni a megfogalmazott kritikáit, hogy belesimuljon abba a környezetbe, amelyet kritizál? Mi tarthat ellent ennek a folyamatnak?

Császi Ádám: Egy film soha nem csupán művészet, hanem egy ipar terméke is, amelyre aztán egyéb iparágak telepszenek rá (forgalmazás stb.) Žižeknek az a mondata jut eszembe erről, hogy „you don’t hate Mondays, you hate capitalism.” (Nem a hétfőket utálod, hanem a kapitalizmust – szerk.) Szóval: nem a filmeket meg a filmipart kell hibáztatnunk, hanem a kapitalizmust.

Horváth Kristóf: Lehet ellentartani, persze, mutatjuk az utat! Nem vagyunk nihilisták, nem utasítjuk el a művészetet, a művészkollégákat, a díjakat, a megkereséseket. Sőt, a maradék évtizedekben inkább fokozni szeretnénk a jelenlétünket. Csak türelmetlenül várjuk, hogy mindenki más is kikerüljön ebből a reprezentációs csapdából.

Nem elzárkózni szeretnénk, hanem kitörni a bezártságból.

A folyamatot pedig a társadalom rossz mentálhigiéniája gátolja a leginkább.

Rácz Béla, az 1Magyarország kezdeményezés társalapítója hosszú posztban nyilatkozott filmetekről. Az aktivista a filmben elmondott kritikákat fontosnak tartja, de nem látja, hogy a film feloldaná valamivel a felvetett problémákat, kijelölne lehetséges cselekvéseket a romák és a nem romák számára. Arra hívta fel követőit, hogy a film megvitatásán keresztül a megoldásokon is kezdjenek el közösségként gondolkodni. Mit gondoltok Rácz Béla kritikájáról és javaslatáról?

Császi Ádám: Megtisztel, hogy Rácz Béla végiggondolásra méltónak tartja a filmet. Nem érzem azt, hogy hitelesen meg tudok szólalni abban a vitában, melyben roma emberek néznek szembe a romaság kérdéseivel. Számomra a film elsősorban a fehérekhez szól, a fehérek eltagadott előítéletességéről. Én hiszek az aktivizmusban, és a film nem burkolt woke- vagy PC-kritika: noha ezek közül egyik sem oldja meg a rasszizmus problémáját, mindegyiket úgy kell látnunk – a hibáival együtt – mint lépést a jó irányba.

Horváth Kristóf: Nagyon üdítő és előremutató beszélgetést szerveztünk Béla felhívása után! Ugyanakkor a megoldás-fétis engem már bosszant néha. Mintha egy múltbeli traumára lenne „megoldás”. Nem, a veszteségeket nem lehet „megoldani”, viszonyulni lehet hozzájuk. A film valóban nem tudja megoldani azt, amit az elmúlt évszázadokban senkinek nem sikerült megoldania – ugyanakkor kínál egy olyan attitűdöt, ami példa nélküli. Ahogy az 1Magyarország Kezdeményezés is az. Ha valami, akkor a vita, a szervezett beszélgetés gazdagította ezt az országot, amire mindannyian hazánkként hivatkozunk.