Kling Emma: Adam Curtis és Monty Python ugyan nem képzőművészek, hanem filmrendezők, mégis adódnak párhuzamok az ön munkáival a témaválasztás és a megközelítés tekintetében. Míg Curtis dokumentarista stílusa és elkalandozó narrációja is visszaköszön önnél, közben a munkái humorosak is, ami pedig rokonítja őket a Monty Python-szkeccsekhez. Ön hol helyezné el saját magát e két pólus között?

Hito Steyerl: Egészen pontosan a Monty Python Piszkos magyar szavak szótáránál.

K. E.: A tartalom és a forma az Ön munkáiban szorosan összefüggnek. A videómunkákban nagy figyelmet igényel a cselekmény és a narratív séma követése. Milyen célt szolgál önnél a szövevényes és több szálon futó elbeszélésmód?

H. S.: Szeretném a valóságot teljes összetettségében ábrázolni. Senki nem mondta, hogy az élet egyszerű…

K. E.: A „Hito Steyerl, Giorgi Gago Gagoshidze, Miloš Trakilović: KÜLDETÉS TELJESÍTVE: BELANCIEGE” egyik központi témája az a széles körben elterjedt felfogás, hogy a „kelet-európai” élmény elmaradottnak tekinthető. Tudatos döntés volt éppen Budapesten ezt a művet bemutatni?

H. S.: Ez az egyik legaktuálisabb munka, amely illeszkedik a kiállítótér méreteihez és költségvetéséhez.

K. E.: Úgy tűnik, hogy Ön a videómunkáiban nem pozicionálja magát a témán kívülre. Nem mutogat ujjal, nem mondja azt, hogy „ez/ezek a probléma”. A probléma talán mindig az ember önmaga. Ez a „belekeveredés” tükröződik azokban az installációkban is, amelyekben a művek helyet kapnak. A nézők belépnek a videómunka kiterjesztett terébe, és maguk is részévé válnak. Hogyan születnek meg ezek a terek?

H. S.: Egy meredek tanulási folyamat után megtetszett a háromdimenziós környezetekkel való kísérletezés, és ezek elképzelése. Egy kicsit olyan, mintha minden egyes munkához egyedi mozitermet készítenék.

K. E.: Nekem, mint nézőnek, nagyon izgalmas elmerülni a videók  kiterjesztett tereiben. Az ön szemszögéből nézve, van olyan tartalom, ami elveszne, ha a videót a filmes környezet nélkül néznénk?

H. S.: Attól függ. Nyilván egy három képernyős installációt nem lehet egy monitorba belezsúfolni. Igyekszem a lehető legtöbbet tenni azért, hogy ezeket a környezetek fenntartsam. De ki tudja, meddig lesz ez még lehetséges – nem akarok a Big Tech vagy más, a munkát instrumentalizálni próbáló emberek fizetési listáján végezni.

K. E.: Eperjesi Ágnes^[1] azt állítja a performatív munkákról: „Egy galériába tényleg csak azok mennek el, akik célzottan oda akarnak menni. A köztér ebből a szempontból nyitott. Mégis kell még valami más is azon kívül, hogy a művész egyszerűen kiáll és megcsinálja az eseményt. Dokumentáció, média, mindenféle szintű értelmezések. Ez utóbbi eléggé hiányzik nálunk, pedig pont az értelmezések révén lehet kapcsolatba kerülni a közönséggel”. Lezártnak tekinthetőek és késznek az ön művei, amikor galériák és múzeumok kiállítótereibe kerülnek, vagy változnak annak függvényében, hogy milyen környezetben és milyen közönség fogadja be őket?

H. S.: Ez nem igazán az én döntésem.

Én tehetek egy javaslatot, de a közönségen vagy a közvetítőkön múlik, hogy ezt elfogadják-e. Az nagyszerű, ha a közönség hozzá akar rendelni jelentést vagy értelmezést.

Legyünk őszinték, általában nincs olyan költségvetés, amiből az ilyen értelmezői munkát ki lehetne fizetni. Ebben a helyzetben lényegtelen, hogy én mit szeretnék, vagy mit gondolok. A művészeket általában nemcsak arra kérik, hogy hozzanak létre egy művet, hanem arra is, hogy aktiválják azt, adjanak elő körülötte, magyarázzák el stb. Ez általában rengeteg plusz fizetetlen munkát jelent, és így válik ez a fiatal, mobilis művészek kiváltságává, akiknek saját magukon kívül senki másról nem kell gondoskodniuk.

K. E.: Ön hogyan látja művészként a mű és a politika viszonyát?  Elválasztható-e a kettő egymástól? Létezik az ön számára valamilyen alá- fölérendeltségi viszony?

H. S.: Lehetséges, de még nem próbáltam, mivel engem nem érdekel, hogy mesterségesen szétválasszam őket.

K. E.: Amikor elkezd egy videón dolgozni, először egy esztétikai kérdés foglalkoztatja, amelyet fel kíván tárni, vagy inkább egy konkrét tartalom/kérdés az, amit felfedezne, és amire koncentrálni akar?

H. S.: Mindig van egy adott helyzet, egy bizonyos tartalom, ha úgy tetszik, ami többnyire valós. Később aztán igyekszem olyan vizuális elemeket keresni, amelyeknek ebben a kontextusban van értelme. Néha a forma és a tartalom egyébként is összefonódik, mint például annak a harkivi 3D-s cégnek a portréjában, amely környezeteket készített katonai és vészhelyzeti szimulátorok számára. Ily módon szinte minden munkámban van egy dokumentarista indíttatás is.

K. E.: Lenne valamilyen tanácsa a fiatal művészek számára, a művészi munka és a társadalmi elkötelezettség közötti egyensúlyra vonatkozóan?

H. S.: Groucho Marx szlogenjét idézve: Soha nem követnék semmilyen tanácsot, különösen nem a sajátomat.

K. E.: A művészeti világ globalizációja talán egy olyan egyetemes művészeti kifejezésformát alakított ki, amely eltünteti a nemzeti sajátosságokat. Ön hogyan látja ezt?

H. S.: Globális probléma, hogy az emberek nagy részének rengeteg belpolitikai problémája van a saját országában, autokráciák, demokráciák, részben összeomló államok stb. Ez a helyzet a művészeti nyelveket töredezettebbé, de egyben hétköznapibbá és helyhez kötöttebbé is teszi. Ez például olyan nagyobb országokban figyelhető meg, mint például az USA, amelyek művészeti nyelvezete elszigetelődik, és a rövidlátásig elmerül a hazai problémákban. Ez teljesen érthető, hiszen sok súlyos belpolitikai probléma áll fenn. Az ilyen típusú nemzeti művészet nagy része nem igazán lát az ország határain túlra.

K. E.: Ön szerint hol van a mai világban a képzőművészet helye, és milyen szerepet játszik a társadalomban?

H. S.: Berlinben azt szokták mondani: nem lehetne ezt egy kicsit szűkebbre szabni? (Gehts auch ein bisschen kleiner?)