A rádióadóvevőtől a privatizációig, a Videoton katonai elektronikai fejlesztéseinek története jól mintázza, hogy hogyan határozza meg egy ország világrendszerben elfoglalt helyzete egy nagyobb vállalat jövőjét és dolgozóinak sorsát.

Előző írásomban röviden bemutattam a Videoton ötvenes és hatvanas évekbeli történetét a magyarországi államszocializmus kettős függőségének rendjében. E második írásomban a Videoton három grandiózus projektjét vizsgálom meg részletesebben, sorrendben: SZAHARA, ARBALET-LOHSE és PASZUV.

A növekvő ipari kapacitás és a magyar ipar legjelentősebb integrációja

1970 májusától a magyar hadiipar feladata volt a rádiójel-felfogó lehallgató eszközök és rádióadóvevők gyártása a Varsói Szerződés országai számára. Ez a döntés határozta meg a magyar harcászati híradástechnikai ipar 1976 és 1980 közötti fejlesztési időszakát.

E négy év azért volt különösen meghatározó, mert

ebben az időszakban alakult ki az az ipari kapacitás, amellyel a nyolcvanas évekre Magyarország világszínvonalú katonai híradástechnikai termékeket tudott gyártani.

Ezzel nem csupán a Varsói Szerződés országai között vált kiemelkedő vállalattá a Videoton. A történet különlegessége az, hogy a magyar katonai híradástechnika csúcsévtizede egyszerre a bukás évtizede is.

SZAHARA

A nyolcvanas évek közepére már látható hiteltartozásai ellenére a Videoton vezető szerepet vállalt a magyar ipar történetében példátlan mértékű ipari integrációban^[1]. Ipari integráció alatt azt értjük, amikor a gyártás több különböző területre specializált szereplő bevonásával történik.

A SZAHARA fedőnéven futó projekt Líbia, Szíria, India és Irak számára gyártandó katonai rádiófelderítő berendezéseket jelentette. Ez esetben tehát egy izzó hidegháborús konfliktusterületre, több nemzetközi szereplő összehangolásával kellett rövid határidőn belül leszállítani és a helyszínen beüzemelni katonai berendezéseket, nagy tételszámban, négy különböző országban. Az összes résztvevő gyártót tömörítő konzorcium vezetője a Videoton volt.

Miért vállalt egy eladósodó nagyvállalat egyik legeladósodottabb részlege vezető szerepet egy ekkora projektben? Miért tette ezt, ráadásul úgy, hogy mindez hatalmas anyagi ráfordítást is igényelt a részéről?

Két ok miatt: az egyik a politika nyomása volt, a másik pedig a keményvalutahiány, a dolláréhség.

Az integrációs projektet Líbia katonai konfliktusai hívták életre. A Magyar Technikai Külkereskedelmi Vállalat a hetvenes évek végétől tárgyalt a líbiai vezetéssel különböző híradástechnikai berendezések szállításáról^[2]. A Varsói Szerződés országai közül ekkor Magyarország rendelkezett a legkorszerűbb katonai híradástechnikai ipari kapacitással.

Csakhogy a szerződés aláírásának pillanatában, 1980. július 15-én, a magyar ipar a megrendelt tizennégyféle berendezésből még csak egyfélét tudott legyártani. A szigorú, hároméves határidővel teljesítendő fejlesztési projekt a SZAHARA fedőnevet kapta, és a magyar ipartörténet egyik legnagyobb vállalkozásának tekinthető. Jellemzően félperifériás vállalkozásnak.

A közel háromszázmillió dolláros szerződés a keményvalutahiánnyal küzdő, a nyugati centrumtőke felé eladósodott magyar gazdaság politikai vezetőinek joggal tűnt csábítónak. A szintén a nyugati centrum felé eladósodott, állandó keményvalutahiánnyal és technológiafüggőséggel küzdő Videoton számára szintúgy. Nemkülönben Líbiának és a hozzá csatlakozó további három perifériás államnak, Szíriának, Iraknak és Indiának, amelyek szintén több százmillió dollár értékű eszközigényt nyújtottak be.

A magyar ipar számára a megrendelés teljesíthetetlennek bizonyult, ugyanis még a meglévő ipari apparátus ellenére sem volt felkészülve ilyen mértékű és technológiai színvonalú igények kielégítésére.

A szűkös határidő és a kötelezően leszállítandó eszközök legyártásához a Videoton technológiát honosított és fejlesztett. Ahogy a korábbiakban említett fejlesztési projektek esetében, a fő problémát itt is a magyar (hadi)ipar technológiafüggősége okozta. A keményvalutáért vállalt óriásmegrendeléshez keményvalutáért kellett licenszeket vásárolnia. Nem először.

Olyan licenszeket kellett vásárolnia, amelyek politikai okokból (a tőkés országok embargója miatt) nem voltak hozzáférhetőek az államszocialista országokban. Vagyis amiket nem adtak el a keleti tömböt sújtó hidegháborús embargó miatt. E COCOM-tiltólistákat azért hozták létre, hogy a nyugati fejlesztések ne épülhessenek be a szovjet érdekszféra iparába, ezzel próbálva akadályozni a hidegháborús ellenfél technológiai fejlődését.

E tiltólistás árucikkek beszerzése ezért titkosszolgálati feladatnak, ipari érdeknek minősült.

Ilyen COCOM-listás árucikk volt az amerikai-svéd cég, az ITT STR egy mikroprocesszorának licensze is.

A komponensért hatmillió dollárt fizetett volna a magyar fél, a külkereskedelmi vállalatokon keresztül szervezett magyar titkosszolgálat azonban képtelen volt teljesíteni a beszerzést, és a tárgyalások végére az ITT-t is veszélybe sodorta. Ennek következtében a program teljesítése közel hat hónapot késett, és komoly veszteségeket okozott a Videotonnak. Mindezt tovább fokozta, hogy a megrendelők – Indiát leszámítva – nem bizonyultak stabil partnereknek, és állandóan új igényekkel jelentkeztek, valamint folyamatos késéssel fizették ki a leszállított eszközöket ^[3].

E történet a kémregényes részleteken túl is jellegzetesen „félperifériás eset”. Léptékében kirívó, ám struktúrájában mégis a globális kapitalizmus függési viszonyait tükrözi. A félperifériás ipar eladósodott és függ a centrum technológiájától, melyhez keményvalutával tud hozzájutni. Ahhoz, hogy ezt megszerezze, a perifériával kezd kereskedni dollárért.

A periféria államai azonban még kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, kellenek nekik a félperiféria olcsó termékei, ám gyakran nem tudnak időben fizetni. A félperifériás iparvállalat nem tudja a fejlesztéseket finanszírozni, mert késnek a kifizetések.

A SZAHARA program csődjét is nagyrészt ez okozta és összeségében nagyon megtépázta a Videoton hírnevét.

ARBALET–LOHSE

Ahogy a SZAHARA történetéből is látszik, a nyolcvanas évekre világossá vált a szovjet hadiipar lemaradása az Egyesült Államokéval szemben a katonai híradástechnika területén. E lemaradás érintette a termékek teljes designját, a gyártási metódusoktól, a külső-belső kialakításon át használhatósági szempontokon keresztül a formáig.

Az általános ipari hátrány és a továbbra is felfokozott igények költséges kényszerpályákra terelték a szovjet haditechnológiai fejlesztéseket. E kényszermegoldások nemegyszer speciális és drága technológiákat eredményeztek. Olyan gyártósorokról, szaktudásról és a gyártást végző gépekről van szó, amelyeket sokszor honosítottak is a Varsói Szerződés országainak hadiipari üzemeiben.

Egy ilyen kényszerített technológiahonosítás nyomán alakult ki az az ipari apparátus, amely lehetőséget teremtett a Videoton számára, hogy gyárthassa az ARBALET harcászati rádió-elektronikai termékcsaládot. Az ARBALET projekt indította be a nyolcvanas évektől a vállalat privatizációjáig terjedő időszakot. A termékek gyártásához szükséges apparátus azonban csak az alapokat tekintve felelt meg, működtetéséhez további fejlesztésekre volt szükség.

Az ARBALET apropóján elindított fejlesztési projekt a LOHSE fedőnevet kapta. Az ARBALET projekt végcélja a termék létrehozása volt, a LOHSE pedig a termékek gyártásához szükséges feltételek megteremtését célozta. Beszédes, hogy LOHSE-t 100-130 millió forint értékű devizából finanszíroztak.

Mindez egyrészt jelzi a katonai híradástechnikai részleg technológiafüggőségét, másrészt pedig a Varsói Szerződés hadiiparának összefonódását a tőkés centrumgazdaságokkal. Mindez még látványosabbá vált, amikor a Videoton nem tudta teljeskörűen kiaknázni technológiai kapacitásait a harcászati elektronika területén, és a gyártósort a polgári elektronikai ipar területén hasznosította nyugati vállalatokkal együttműködésben.

Ezzel a hidegháborús haditechnikai fejlesztés (az ARBALET termékcsalád) technikai alapjává vált például a nyugatnémet BOSH GmbH-val közösen gyártott autóalkatrészeknek, valamint az angol QDOS céggel Cambridge-ben közösen továbbfejlesztett és alapvetően nyugati exportra tervezett televízió- és computerchipeknek.

A moszkvai megrendelés, amely keményvalutáért fejlesztett gyártósorokat igényelt, tehát végül a tőkés centrumgazdaságokban termelt jelentősebb gazdasági hasznot – komoly adósságokat hagyva maga után a kelet európai félperiférián.

PASZUV

A SZAHARÁVAL és a LOSHÉ-val párhuzamosan a Videoton újabb óriásberuházásba kezdett. A PASZUV fedőnevű fejlesztési projekt a rendszerváltást megelőző hadiipari híradástechnika utolsó grandiózus fejlesztési projektje volt. Siker esetén többszörösére növelte volna a Videoton gyártási kapacitásait.

Befejezését azonban meggátolta a Szovjetunió, a KGST és a Varsói Szerződés összeomlása. A megrendelő szovjet hadsereg financiális helyzete válságossá vált, a felvásárló-felvevőpiacok pedig összeomlottak. A fejlesztések egymásra következő kudarcaiból is látszik, hogy a Videoton a hetvenes évek közepétől politikai-gazdasági présbe került.

A magyar állam politikai függősége miatt továbbra is ki kellett szolgálnia a Szovjetunió birodalmi céljait, ugyanakkor félperifériás gazdasági sajátosságaiból adódóan az ezekhez szükséges fejlesztéseket csak a centrumországok tőkéjére és technológiájára alapozva tudta elkezdeni.

A Videoton 1991-es privatizációjának egyik legégetőbb kérdése a vállalat anyagi helyzetére, konkrétabban hiteltartozásaira vonatkozott, melyek jó részét a LOHSE, a SZAHARA és a PASZUV programok finanszírozására vették fel magánhitelezőktől és a magyar államtól. A mai árfolyamon megközelítőleg 475 milliárd forint értékű adósságállomány hatalmas anyagi megterhelést jelentett a vállalatcsoportnak.

Ez egyrészt okot adott a rendszerváltás után magyar állam számára, hogy a gyakorlatban kivonuljon a Videoton Elektronikai Vállalat finanszírozásából. Másrészt ürügyet adott arra is, hogy a (mai árfolyamon) megközelítőleg 280 milliárd forint értékű vállalatcsoportot közel féláron privatizálják, az ekkor már amúgy is a korábbi töredékére csökkentett dolgozók többségét elbocsássák, valamint a hetvenmilliárd forint értékű gépállományt értékesítsék^[5].

A fennmaradó ipari kapacitásról a rendszerváltás utáni politikai elit azt gondolta, hogy képes eltartani a privatizációban „áramvonalasított” vállalat egészét. Úgy vélték, hogy a NATO-ba belépve újra megnyílik a piac a Videoton katonai elektronikai szegmense számára. Mindez azonban nem így történt.

A vállalat 1991-es privatizációjával kezdődően a katonai híradástechnikai apparátust feldarabolták. A gépeket és az üzemi berendezések jelentős részét áruba bocsátották, csakúgy, ahogyan a teljes vállalatcsoport közel hetvenmilliárd értékű tárgyi eszközeinek zömét is.

A szakképzett dolgozókat, akik ezeket az eszközöket kezelni tudták, elbocsátották, akárcsak a teljes vállalatcsoport dolgozóinak megközelítőleg nyolcvan százalékát.

A vállalati vagyon jelentős része 1989 és 1991 között elpárolgott. A Videoton addig kiépült termelőerőit jórészt leépültek, illetve megsemmisültek.

Vállalat és világrendszer

Magyarország a világrendszerben félperifériás pozíciót foglal el^[6][7]. Gazdasága ennek megfelelően függő gazdaság, amelynek a belső működését leginkább a globális gazdaság működésének alapfeltételeit alkotó kényszerek határozzák meg^[8].

A Videoton működési körülményeit is a (fél)perifériás gazdaságokra jellemző exportkényszer és állandó technológiai és tőkefüggőség határozta meg.

Az ipartörténeti összefoglalóban vázoltak alapján láthatjuk, hogy a Videoton katonai-híradástechnikaipari fejlesztései a hatvanas évektől kezdve állandóan rászorultak a centrumországokban fejlesztett technológia dolláralapú importálására. Mindemellett az is egyértelmű, hogy a Videoton eladósodása nagymértékben összefüggött a fejlesztési projektek sikertelenségével, hiszen a vállalatcsoport újra és újra hitelt vett fel keményvalutában, amely aztán nem térült meg.

A Videotont – mivel az egyik legnagyobb magyar vállalat volt – fejlesztési projektjein keresztül mintaszerűen emelték és ejtették a magyar gazdaságpolitika hullámzásai. Az ötvenes évek erőltetett iparosítása bővítette vadásztölténygyárból elektronikai óriásvállalattá az ekkor még Vadásztöltény Csappantyú, Gyutacs és Fémárugyár Rt. néven működő gyárat.

Ennek az 1955-ös bővítésnek a keretein belül értelmezhető a harcászati elektronika fejlesztési iránya, amely természetesen nem független az ötvenes évek hidegháborús fegyverkezési lázától. A külső kötődések szempontjából a „hosszú ötvenes évek” időszaka (1948–1963) egy önerőre támaszkodó elzárkózó korszaknak, egyfajta izolációnak tekinthető, amelyben a sztálinista bábállam látszólag hermetikusan elzárta önmagát a tőkés országokkal való kereskedelemtől és a szovjet birodalmi központ utasítására önerőből kezdte meg a hallatlan mértékű ipari bővülést.

Az importhelyettesítő iparosítás finanszírozására az állam drága és rövidtávú kölcsönöket vett fel, amelyek zömét a hadiiparra költötte. A Videoton első évtizedét tehát leginkább a szovjet birodalmi függés alakította. Az izoláció nem volt teljeskörű, hiszen továbbra is fennmaradtak informális kapcsolatok a tőkés centrumországokkal ^[9]. Ezt remekül példázzák az ötvenes években legyártott „R” szériás katonai rádiók (a gyár első katonai elektronikai termekéi), melyek amerikai licenszekre épültek.

Az ötvenes években meginduló fejlesztési projektek a hatvanas évek közepére „értek be” a Videotonnál. Ebben az időszakban egyaránt alapvető változásokon ment keresztül a belső gazdasági klíma és a külső függőségi rendszer. Az importhelyettesítő iparosítással (illetve annak kudarcával) párhuzamosan megindult Magyarország bekapcsolása a nemzetközi munkamegosztásba^[10].

Ennek egyik mozgatórugója a tulajdonvákuumban végbement változás, az állam mellett kvázi tulajdonosi szerepbe kerülő vállalatvezetők felemelése volt. A Videotonhoz hasonló méretű és politikai jelentőséggel bíró állami vállalatok részleges decentralizációja és a vállalatvezetők rendelkezési jogának kibővülése utat nyitott a tőkés piacokkal való érintkezésre.

E rugalmasabb vállalati környezetben alakul ki a Videoton korábban részletezett ipari apparátusának jelentős része.

A hadiipari elektronika fejlesztésének alapfeltétele volt az együttműködés a nyugati techiparral, amelyet a vállalati struktúra liberalizálása tett lehetővé.

A hetvenes évek közepére tehát egyre látványosabbá válik az ország – és az ipar – függősége a tőkés centrumgazdaságoktól. Ez a függőségi viszony tükröződik például a SZAHARA és a PASZUV projektnél a nagymértékű dolláralapú exportban, valamint a fejlesztések nyomán létrejövő termékek és licencek megjelenésén a tőkés piacokon.

E képet némiképp árnyalja, hogy a Videoton fejlesztési projektjeinek zöme az ország „tervszerű eladósításának” koncepciójába illeszkedik. Az állam a hetvenes évektől programszerűen vett fel nyugati hiteleket, amelyeket rövidúton megtérülő fejlesztési beruházásokba csatornázott. A Videoton is éppen ebben az időszakban kötött hitelszerződéseket az állammal, az általam fentebb részletezett „rövidúton megtérülő” fejlesztési projektekre, amelyekből létrehozta a tárgyalt ipari kapacitásait.

Az eladósodás gazdasági stratégiája azonban kudarcot vallott a globális gazdasági körülmények radikális megváltozásával. A vállalat fő hitelezőjeként az állam begyalogolt a tőkés hitelintézetek adósságcsapdájába. A Videoton sorsa e ponton végleg megpecsételődött.

A rendszerváltás után felépülő állam kivonult a Videoton mögül, majd a privatizációt követően a vállalat az országba betelepülő értékláncok hierarchiájának legaljára került; többnyire azon technológiai vállalatoknak lett a beszállítója, amelyekkel korábban fejlesztőként került kapcsolatba (például a már említett Bosch GmbH-val és QDOS-szal).

A Videoton „védelmi híradástechnikai” fejlesztései nyomán létrejött ipari kapacitás 1991-ben gyakorlatilag megszűnt.

Az apparátus története ilyen módon a globális kapitalizmus viszonyrendszerébe ágyazódik, hiszen kialakulásában és felszámolásában a nemzetközi gazdasági folyamatok és egyes gazdasági szereplők, valamint a nyolcvanas évek geopolitikai eseményei legalább akkora szerepet játszottak, mint a magyar (ipar)politika.

A Videoton és szűkebben a „védelmi híradástechnikai részleg” története modellértékűnek tekinthető az ipari struktúraváltás és a gazdasági függőségek szempontjából.

Az ötvenes évektől fejlesztett ipari kapacitás megszületésének és megszűnésének körülményei ugyanis nagyon plasztikusan teszik láthatóvá Magyarország és a kelet-közép-európai államszocializmusok kettős függőségi viszonyait, ezek szerepét és alakulását a rendszerváltás folyamatában.