A migráció a magyar nyelvű sajtó és politikai kommunikáció üres jelölője úgy 2015 óta. Vagy a menekültek befogadásának politikamentesített, morális kötelességét jelentette, illetve az ezzel társított liberális mutatóujjat, vagy pedig a kelet-európaiak fehérségfrusztrációjának (vö. a Hunyadi János korára visszavetített toposz, miszerint mi lennénk Európa védőbástyái stb.) egyre vehemensebb kompenzációs kísérleteire utalt.

Ugyan napjainkra a szó elfáradt és unalmassá is vált, az általa jelölni kívánt téma ennek ellenére megkerülhetetlen maradt. Legutóbb a romániai népszámlálás eredményei kapcsán tűnt fel hangsúlyosabban. Borbély András új szemen publikált elemzése, illetve az általa is idézett Kiss Tamás szerint

az egyre hangsúlyosabbá váló kivándorlást munkamigrációként kellene felfogni, és rájönni arra, hogy azt valójában mi működteti; illetve az éppen zajló ki- és bevándorlások erőterében kell újrafogalmazni azt is, hogy mit jelent egy politikai közösség.

Az említett publicisztikákban is jelzett problémakört alaposan megvilágítja az ELMO január 31-én megtartott kerekasztal-beszélgetése, amely a kelet-európai rendszerkritikus médiaplatform legújabb, népvándorlásokkal kapcsolatos, a Mércén magyarul is megjelent cikksorozatát kíséri.

A Melegh Attila (Magyarország), Goran Lukić (Szlovénia), Marta Stojić Mitrović (Szerbia), Olena Fedjuk (Ukrajna) és a beszélgetést moderáló Marko Miletić (Szerbia) részvételével lezajlott kerekasztal tanulságait talán három pontba lehetne sűríteni.

1. A migráció a munkavégzés új normalitása

Olena Fedjuk a Nyugat-Európába gondoskodási munkával – idős- és gyerekgondozás, háztartásvezetés, takarítás – foglalkozó kelet-európaiak (főképp ukrajnaiak) migrációhoz való viszonyáról beszélt. Fedjuk három korszakot különített el: az első, rendszerváltás utáni periódus nyugati vendégmunka lehetővé válásáról, intézményesüléséről szólt; a második hullámban a helyi vásárlóerő drasztikus romlását kompenzálták azzal, hogy életre szóló beruházásokra (pl. házépítésre) valót már Nyugaton keresték meg, napjainkra pedig az elvándorlás a munkavégzés minden állami kontroll alóli fellazításának is következménye.

Fedjuk hozzátette, hogy a háború óta a korábban főképp átutazásra használt Magyarország is egyre inkább célországgá vált számukra. De mit feltételez egy ilyen folyamat rendszeressé válása, amennyiben egy egész intézményrendszer épül ki eköré (munkaerő-közvetítők stb.)?

A Szovjetunió szétesésének kontextusában az utódállamokban egyre kevesebb munkásnak jár ki a formális munkatapasztalat, a munkaszerződés, az egészségügyi biztosítás.

A munkamigráció ebben a bizonytalanságban a pénzkeresés egyik bevett módjává vált, miközben fölnőtt egy olyan generáció, akik számára a munka ez az esetleges, kiszámíthatatlan, féllegális valami, ami privilégium és amiért utazni kell.

Goran Lukić a munkamigrációra épülő intézményrendszer természetét mutatja meg: igencsak gyakori, például, hogy harmadik országbeli cég foglalkoztat külföldi munkást, pl. egy szerb dolgozó szlovák ügynökségen keresztül dolgozzon Szlovéniában.

A tőkés így nehezebben utolérhetővé, láthatatlanná válik a szlovén munkajogi kontroll számára – a munkás és tapasztalatai, történetei pedig kiszorulnak az ország nyilvánosságából.

Erre még az is rátesz egy lapáttal, hogy a munkaadók szívesebben alkalmaznak olyan távol-keleti dolgozókat, akiket a helyi törvények röghöz kötnek, vagyis valahány évig nem engedik, hogy munkahelyet váltson.

A vendégmunkásokat, akik a jobb megélhetés reményében jönnek el a világ másik oldaláról dolgozni, érthető módon kevésbé érdekli a munkajog, legtöbbjük minél hamarabb szeretne összegyűjteni egy adott összeget. Lukić itt leírja az állam és a piac szereplőinek cinkos összejátszását és egymásra utaltságát, hiszen a munkásnak egyszerre kell megküzdenie a tőkéssel és a tőkést bevédő állammal (vagyis munkajogi szempontból egyre több az „adminisztratív joghézag”). Mindeközben hihetetlen eladósodottság jellemzi őket már a munkafolyamat kezdetén: egy indiai munkás 3000-10 000 eurót fizet különböző összekötőknek, hogy egyáltalán eljuthasson a Balkánra dolgozni.

2. A kizárás és az elválasztás a migráció lényege

Marta Stojić Mitrović adta meg ennek a kérdéskörnek az alaphangját, amikor arról beszélt, hogy a migráció kapcsán két tendencia erősíti egymást.

A határellenőrzés kiszervezése az EU-n kívüli országoknak (Líbia, Törökország stb.) kéz a kézben jár a migráció kriminalizálásával.

Melegh Attila itt megemlékezett Tamás Gáspár Miklósról, aki számos cikkével és megszólalásával irányította rá a figyelmet a Magyarország déli határánál mai napig fennálló menekültellenes erőszakra. Melegh ezután a népvándorlások folyamatainak a globalizációba történő ellentmondásos beépüléséről beszélt, a munkaerő-áramlás bővülő infrastruktúrájáról, illetve árnyalta azt a leegyszerűsítő képet, amely Magyarországot nézve látszik – hogy főként etnicista kormányok bírálják a migrációt. Hozzátette azt is, hogy a kérdés ilyen átpolitizáltsága miatt nehezebb érdemi kritikát megfogalmazni.

Fedjuk a kérdést ezzel szemben nem átpolitizáltnak, inkább depolitizáltnak látja, legalábbis Ukrajnát illetően, tisztán gazdasági folyamatnak, amelyből hiányzik bármiféle valódi politikai (azaz a nyilvánosság terében történő kollektív beszédet és cselekvést magában foglaló) vita.

A háború a gazdasági folyamatok és az elnyomó apparátusok kölcsönös függését a munkamigráció esetében csak még jobban kiélesítette. A tőkések szempontjából ideális volt az a típusú foglalkoztatottság, amely során az ukrajnai munkásokat jó pár határral odébbról toborozták, és munkahelyükön túl nem kötötte le őket semmi egyéb.

A háború kitörésével azonban a férfiak után megérkeztek a nők és a gyerekek is: a férfiak családjaik megjelenésével már nem tudtak ugyanolyan hatékonyan termelni (értsd: napról napra 12 órás, illetve éjszakai műszakokat vállalni). Ez pedig világosan mutatja, hogy a kapitalista termelésnek lételeme a (családok) szétválasztás(a), hogy a munka máshol történjék, mint az élet.

3. Kelet-Európa szelektív bevándorlásellenességét a globális kapitalizmus „csinálja” (de ez nem kárhoztathatja a baloldalt a rendszerek puszta leírásának fatalizmusára)

Melegh szerint a migráció ilyen módon leírt piacosítása (noha egy más politikafogalommal dolgozva: politika mint hatalomgyakorlás) mégiscsak politikai történés és folyamat, amelyben a neoliberális kapitalizmus két vállfaja helyezkedik szembe egymással: a nyitott, illetve a protekcionista – míg utóbbit a nyugat-európai centrumországok képviselik, addig utóbbira Magyarország a legjobb példa. Attól viszont Melegh óva intett, hogy a kelet-európai országokat teljességgel egy kalap alá vegyük a migráció szempontjából.

Magyarország és Csehország már a késői 90-es évek óta bevándorlás ellenes politikát képviselt (példának lásd a magyar szocialisták 2004-es, „23 millió román” betelepülésével riogató antimigrációs kampányát), míg Románia, Lengyelország sokkal nyitottabb volt a bevándorlás irányába. Ez jórészt annak volt köszönhető, hogy Magyarországnak és Csehországnak relatíve jó szociális rendszerük volt, és ezt akarták megvédeni a ’90-es évek összeomlása után, Románia vagy Bulgária viszont hamar lemásolta azokat a neoliberális politikákat, amelyek tranzitországokká alakították őket.

Melegh értelmezésében – itt Céline Cantat cikkére is hivatkozik – az orbáni identitáspolitika pusztán egy módszer, amellyel Magyarország részt vesz az európai hierarchiáért folytatott harcokban, és olyan, a kelet-európaiak másodrangúsága elleni harc, amely valójában mások eltaposásán alapul, miközben az egész hierarchiaharc „nemkívánatos csoportok dialektikus termelése”, morális gazdaság.

Morális gazdaságon Melegh az ‘aki nem dolgozik, ne is egyék’ elve alapján működő rendszereket érti, amelyek a helyi és migráns munkások támogatása helyett azok fegyelmezésére rendezkedtek be. Bővebb magyarázattal szolgál itt Cantat már említett cikke.

Az „illiberálisnak” nevezett autoriter kapitalista Orbán-rezsim célja eszerint az állam (gazdasági szempontú) versenyképessé tétele. A morális gazdaságban minden olyan tényező akadálynak minősül (társadalmi mozgalmak, NGO-k, stb.), amely munkajogi követeléseivel fékezné az ország teljesítményét.

Innen nézve a nem produktívnak tekintett – és az állam fékeként azonosított – egyének és társadalmi csoportok nemkívánatossá válnak, akiket/amelyeket szegregációs intézkedésekkel kell semlegesíteni.

A közönségből érkező kérdésre, miszerint a kelet-európai államok miért igyekeznek magukat a gazdagabb nyugati országok áldozataiként beállítani, miközben a a menekültekkel szembeni elnyomó rendszer létrehozói és fenntartói ők is, Melegh válaszában a kérdés egy másik vetületét világította meg. Állítása szerint a félelem onnan is ered, hogy történelmileg e kis nyelvi közösségek és nemzetek léte folyamatosan veszélyben volt, területük birodalmak átjáróházaként szolgált; jelenleg pedig nincs hatalmas apparátusuk az integrációra (talán leszámítva Csehországot és Szlovéniát), és ugyan kinyitották a piacaikat, nem szeretnék feladni a nyelvüket.

Ezzel a gondolattal zárult le a migrációt kelet-európai szemszögekből bemutató kerekasztal, amely olyan kérdéseket válaszolt meg és olyan perspektívákat adott a jelenség értelmezéséhez, amelyek nemcsak a szakmának, hanem a tágabb nyilvánosság és közbeszéd számára is fontosak lennének. Az egyetlen hiányérzetet talán a kelet-európai menekületellenesség megmagyarázásának a mikéntje keltette: a gyanakvás, az elnyomás, a rasszizmus szükségszerűsége, amelyre társadalmainkat kapitalista világrendszerben betöltött helyük predesztinálja. (Konkrétabban: Orbán és az általa képviselt politika pl. azért nem váltható le, mert logikus következménye és kivetülése a magyarországi kapitalizmus működésének; hogy nincs más út, csak Kelet-Európa fasizálódása).

Ez naturalizáló logika, azzal szemben, amelyet mondjuk a kommunizmus képviselne: hogy a létező körülmények között mégiscsak lehetséges elképzelni és megvalósítani valami teljesen mást.