Patakfalvi-Czirják Ágnes könyve a székely zászló történetét elemzi, megalkotását, elterjedését és intézményesülését Székelyföldön, majd Magyarországon. A tárgy hátterében versengő elitek, hagyományok és víziók küzdelme bomlik ki.
Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.
Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.
Magyarországon egyfajta Erdély-reneszánsz bontakozott ki a rendszerváltást követően, különösen pedig 2010 után. Legyen szó akár a csíksomlyói, eredetileg a helyi viszonyokba beágyazott, vallási tartalmú búcsúról, amely a magyarság határokon átívelő zarándoklatának helyszínévé vált, akár az olyan erdélyi írók újrafelfedezéséről, mint Wass Albert. E folyamatot erősíti az Erdélybe irányuló jelentős hazai turizmus is, amelynek keretében az anyaországból érkező turista megtekintheti a magyar történelemben fontos szerepet betöltő helyszíneket, Aradot, Nagyváradot vagy Kolozsvárt.
Az ilyen kirándulások meghatározó állomása a Székelyföld, amely – Erdéllyel együtt – már a trianoni békeszerződést megelőzően is jelentős szerepet töltött be a magyar nemzeti képzeletben. A határőrhagyományok mellett az is ráerősít erre, hogy a Székelyföld az egyetlen, az egykori „ezeréves” határ mentén fekvő terület, ahol magyar többség van. Napjainkban az Erdélyről szóló hazai közbeszédben visszatérő téma a helyi magyar közösségek demográfiai hanyatlása, az átköltözés Magyarországra és a patrónus–kliens hálózatok kiépülése a határon túl.
A szerző, Patakfalvi-Czirják Ágnes e történeti-társadalmi viszonyok összefüggéseibe helyezi vissza és írja meg egy tárgy, a székely zászló történetét, a lobogó mögött megbúvó összetett kapcsolatok és jelentések hálóját.
Patakfalvi-Czirják könyve megmutatja, hogy az antropológusok nem csak messzi, egzotikus tájakat kutathatnak, éppen úgy, ahogyan a határon túli magyarok vizsgálata sem kizárólag a néprajz felségterülete.
Székelyföld bizonytalan határai és a versengő elitek
A trianoni békeszerződés óta az erdélyi magyarság és a helyi magyar politikai, kulturális és tudományos elitek fő célja kezdetben az uralkodó pozícióját elvesztő, majd a hosszútávon kisebbségi sorba kerülő magyar közösségek intézményeinek fenntartása volt. E törekvésük az erdélyi magyarság helyben tartását, a kisebbségi-kulturális jogok kiterjesztését és a magyar közösségek folyásának megállítását, illetve lassítását célozta.
A cél az asszimiláció, a beolvadás elkerülése volt. A romániai magyarság képviseletét a rendszerváltást követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) monopolizálta, amely a „romániai magyar társadalom” víziója mentén, a többségi társadalommal együttműködésben, egyeztetéssel képzelte el a magyar kisebbség képviseletét, az infrastruktúra megőrzését és lehetséges kiterjesztését.
Az RMDSZ nemzeti kisebbségként kívánta összefogni a magyarokat, ez az átfogó értelmezés azonban sok különbséget elfed. A romániai magyar közösségek tapasztalatai, szükségletei valójában igen különbözőek voltak. Gondoljunk csak a szórványban élőkre, a soknemzetiségű nagyvárosok magyarságára, a Regátban élő magyarokra (pl. a moldvai csángókra), vagy akár az olyan közösségekre, amelyek egy tömbben vagy a magyar határ mentén, a Partiumban élnek.
Az erdélyi magyarság és az erdélyi magyar elitek ráadásul többszörös függésben vannak – részint a román központtól, Bukaresttől, részint a regionális központtól, Kolozsvártól. Ez azonban nem minden. A NER először Erdélyben épült ki a helyi magyar intézményeken keresztül, mondhatnánk, ráadásul még 2010 előtt. 2010 után pedig ez a budapesti befolyás csak tovább növekedett.
E sokrétű függőségi viszonyrendszerbe ágyazódik Székelyföld is, ahol – országos viszonylatban egyedülálló módon – a magyar kisebbség alkot többséget.
Székelyföld a román és a regionális központhoz képest is periférián helyezkedik el, ami többrétű elégedetlenség forrásává vált. Székelyföld ugyanakkor a magyar elitek meghatározó forrásvidéke is egyben, tapasztalataik így meghatározóak a romániai magyarságon belül. Az elvándorlást és a kivándorlást, a román állam problémáik iránt megnyilvánuló közönyét, a helyi jóléti szolgáltatások leépítését – vagyis panaszaikat és sérelmeiket etnikai keretben értelmezték.
Ennek nyomán nem meglepő, hogy a romániai magyarok képviseletét uraló RMDSZ-szel szemben egy székelyföldi politikai ellenerő is megjelent a 2000-es évek elején. Egy olyan önrendelkezésre törekvő régió fogalmazta meg önmagát politikailag, amelynek mélyre nyúló hagyományai vannak az autonómiáért folytatott küzdelemben.
Kevéssé ismert ugyanis, hogy a 1952 és 1968 között létezett egy autonóm magyar terület Székelyföldön, amelynek első időszakát Stefano Bottoni történész dolgozta fel a Sztálin a székelyeknél: A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960) című munkájában (Csíkszereda: Pro-Print Könyvkiadó, 2008). E vitatott megítélésű, változó határokkal és névvel rendelkező politikai egység így történetileg is az önrendelkezésért folytatott küzdelem egyik huszadik századi előképének tekinthető.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) tehát 2003-ban az RMDSZ-szel szemben a székely identitáspolitika projektjét hívta életre, zászlajára tűzve az önrendelkezés megújítását, a székely autonómia ügyét. A Fidesz is az SZNT-t támogatta, hogy megtörje az RMDSZ egyeduralmát, hogy ezzel egyrészt egy vele jobb kapcsolatot ápoló szervezetet segítsen meghatározó pozícióba emelkedni és másrészt érdekeltté tegye az RMDSZ-t az együttműködésben. Az SZNT 2004-ben fogadta el a Kónya Ádám helyi polihisztor tervezte székely zászlót, amit először csak a saját jelképének szánt.
A zászló által megjelenített közösséget azonban sokkal nehezebb lehatárolni, mint azt elsőre gondolnánk.
Székelyföld határai többféleképpen is meghúzhatók. A régió keretei eltérnek egymástól attól függően, hogy etnikai-nyelvi (magyar–román), néprajzi (székely-gyimesi csángó), történeti (székek, vármegyék) vagy közigazgatási (a fennálló román megyék) szempontokat érvényesítünk-e. A különböző érdekek kifejezésre jutnak azon autonómiatervekben is, amelyeket különféle civil és politikai kezdeményezések terjesztettek be. A megfogalmazott tervek közti különbségek a beterjesztők közti nézeteltéréseket és konfliktusokat is tükrözik.
De feszültségekhez vezet az is, hogy a modernizációt etnikai keretben értelmező autonómiamozgalom, amely a magyarság megmaradására és felvirágoztatására összpontosít, hogyan viszonyul a területen élő románokhoz, (magyar nyelvű) romákhoz, valamint a Romániában élő többi kisebbséghez. A lobogót azonban mindenekelőtt el kell fogadtatni az általa képviselendő közösséggel. Ahhoz tehát, hogy a zászló a külvilág felé is megjeleníthessen egy közösséget, előbb velük kell elfogadtatni.
A székely zászló elfogad(tat)ásának története nem nélkülözte sem a botrányokat, sem az ellentéteket. E folyamat az erdélyi magyar közösségekben és a szélesebb román társadalmon belül is feszültségeket szított.
A hagyomány és a hitelesség között
A kék-arany lobogó tervezője, Kónya Ádám, épített ugyan a helyi hagyományokra, az általa alkalmazott megoldások azonban így is élénk vitákat váltottak ki. E Székely Mózes hadizászlójából elemeket kölcsönző zászló azonban mégiscsak egy e célra megtervezett, tudatosan megalkotott jelkép. Dacára annak, hogy tradicionális elemeket is felhasznál, valójában egy nagyon is modern szimbólum.
A jelkép közösségi elfogad(tat)ását nehezítette a székelyföldi mikrorégiók, az egykori székek versengő identitása, valamint az a tény, hogy az SZNT politikai riválisai bírálták és támadták e kezdeményezést. A hitelességről szóló viták újabb áramlatát képezte az a tudományos kritika, ami kiemelte, hogy a hagyományos székely jelképek, a Nap és a Hold nem a heraldikai elveknek megfelelően vannak elhelyezve a lobogón.
A zászló terjesztését az SZNT vállalta magára, az autonómiát követelő tüntetéseken, felvonulásokon osztogatva a jelképet. Ekkoriban a zászló még az említett szervezet hálózatain keresztül terjedt, heraldikailag helyes és helytelen változatokban egyaránt.
A zászló a legnagyobb mértékben a román állam és politikai elit tette népszerűvé, valamint az a válasz, amit a többségi társadalom adott rá. Azzal, hogy a román jogrendszer az autonómia iránt elkötelezett, fellobogózott települések polgármestereit és lakóit megbírságolta, a hatalom csak visszaigazolta és megerősítette a mozgalom értelmezését.
A székely önrendelkezésre törekvő mozgalom jelképévé váló zászló a 2000-es évek elején összekapcsolódott a régiók Európájának koncepciójával – természetesen Románia európai uniós integrációjával párhuzamosan.
Az autonómiamozgalom az uniós csatlakozástól remélte e vágyott cél megvalósulását. A székely autonómiatörekvéseket támogató személyek és mozgalmak olyan ismereteket, gyakorlatokat és stratégiákat hívtak segítségül, amelyek a nyugat-európai autonómiatörekvések során, például a katalán és a skót kisebbségi mozgalmakban hasznosnak bizonyultak.
A közösséget a mindennapokban megjelenítő jelképekre jó példák az önálló székely bélyeg, pénzérme, illetve a .sic internetazonosító (a .ro, a .hu és a .com alternatívájaként). A nyugat-európai „jó gyakorlatok” meghonosítása, illetve ezek kudarca rámutat arra, hogy mely stratégiák bizonyulnak hatékonynak egy közösség önmegjelenítésére és érdekérvényesítésére.
A székely autonómiamozgalom emellett felveti a régiós kisebbségi mozgalmak viszonyát a tizenkilencedik századi nemzetépítés gyakorlataihoz, valamint arról is párbeszédet kezdeményez, hogy hol rejlenek a nyugat-európai kisebbségek mozgósító és közösségépítő stratégiáinak határai: meddig és mennyiben alkalmazhatóak ezek az egykori államszocialista Kelet- és Közép-Európában? A nyugat-európai gyakorlatok kelet-európai átvétele emellett jó például szolgál a kontinens két oldalán aktív identitásalapú mozgalmak közötti tudásátadásra.
A székely autonómiatörekvés vizsgálatával voltaképpen egy etnikai színezetű modernizációs projekt körvonalai rajzolhatók meg. Mindezt ráadásul az európai decentralizációs törekvések azon tágabb összefüggésén belül, amelyben a helyi közösségeket és identitásokat felkaroló kezdeményezések is aktívak.
A történet valóban tanulságos: esetünkben a román nemzetállam központosító reakciója élezte ki az etnikai konfliktust, aminek hatására kiszélesedett a mozgalom és a székely zászló mellett elkötelezettek köre.
Az egyházi és önkormányzati épületek mellett immár lakóházakon is megjelent a kék-arany zászló.
A helyi magyar közösség ezzel „székelyesítette” a korábban románként értelmezett hivatalokat, a román államot megjelenítő közintézményeket. A tér nemzeti megjelölésével, „nemzetiesítésével” egyúttal körülrajzolta Székelyföld határait is.
Az autonómiatörekvések emellett elmozdították az erdélyi magyarság szimbolikus politikájának, megemlékezéseinek súlypontját is. A rendszerváltást követően a meghatározó magyar megemlékezések a még az olyan soknemzetiségű nagyvárosokban zajlottak le, mint Szatmárnémeti, Nagyvárad vagy Marosvásárhely. Az autonómiamozgalom azonban visszahelyezte a nemzet szimbolikus térképére az olyan kisvárosokat és falvakat is, mint például Zeteváralja. Ezzel pedig megnövekedett a Székelyföld és e kistelepülések politikai súlya az erdélyi magyar politikán belül.
A székelyföldi autonómia ügye tehát kisugárzott az olyan civil-értelmiségi újító kezdeményezések köréből, mint amilyen az SZNT is, miután a román politikába leginkább beágyazott magyar párt, az RMDSZ, majd a vele politikai együttműködésben lévő Erdélyi Magyar Néppárt és Magyar Polgári Párt is beemelte a programjába. Az erdélyi magyar politikában kulcskérdés az egyes szereplők számára, hogy milyen mértékű önállóságot képesek kivívni a hatalmi központoktól. Az erdélyi közéletet alakító szervezetek és kezdeményezések azzal kívántál növelni mozgásterüket, hogy magyar, leginkább jobboldali-konzervatív köröktől igyekeztek szimbolikus és anyagi erőforrásokat szerezni.
E küzdelmet az erőforrásokért végül a Fidesszel később jó kapcsolatot kiépítő RMDSZ nyerte meg. A SZNT kezdeményezésének átvételét a Székely önrendelkezés népszerűségén túl az is indokolta, hogy a székely identitáspolitika vadhajtásai kihangsúlyozták a különbségeket székelyek és romániai magyarok, valamint székelyek és anyaországi magyarok között. A feszültség e kiélez(őd)ése egy ponton túl már a politikai közösség egységének és kölcsönös szolidaritásának megbontásával fenyegetett.
A szélsőjobboldal és a székely zászló
A székely zászló Erdélyen túli népszerűsítésében jelentős szerepet játszottak az olyan nemzeti radikális és szélsőjobboldali szervezetek, mint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) amelyek Erdélyben is kiépítették szervezeti hálózatukat. A HVIM-hez hasonló szervezetek döntő szerepet játszottak a csökkenő lehetőségű, anyagi helyzetével egyre elégedetlenebb székelyföldi ifjúság megszervezésében – becsatornázták jogos indulataikat.
E mozgalom többek között civil tevékenységekkel, közösségépítéssel, rendezvények szervezésével és a rászoruló magyar családok támogatásával szerzett jó hírnevet a román állam jóléti funkcióinak visszaszorulását, leépítését és kivonulását követően. E szervezetek tevékenysége a központi kormányzat által elhanyagolt területen a szociális védőhálót pótolta, annak alternatíváját igyekezett kiépíteni. A cselekvő magyarság megtestesítőjeként jelentek meg, amikor összeütközésbe kerültek a román állammal a székelyföldi autonómiát követelő menetelések és tiltakozások alkalmával.
A zászló később intézményesült az említett mozgalmakban és a szélesebb nemzeti radikális szubkultúrában is. A nemzeti radikális szervezetek rendezvényei, koncertjei, a hozzájuk tartozó webáruházak és boltok hálózatai széles körben terjesztették a zászlót és más székely identitáspolitikai termékeket – az anyaországban, a határon túl és a diaszpórában egyaránt. Azzal, hogy e szélsőjobboldali csoportok is felkarolták a zászlót, segítették elterjedését Székelyföld szűkebb határain kívül is.
2013-ban aztán Budapesten is kitűzték a parlament épületére, e gesztust számos magyarországi önkormányzat megismételte. A székely zászló ezzel itthon is hivatalossá, a magyarországi szimbolikus politika egyik kulcselemévé vált.
Áru és autentikusság
A zászlóhoz fűződő viszony Székelyföldön összefonódik a szűkebb szülőföldhöz tartozással, az otthonosság érzésének kialakításával és a tér belakásával. A tárgy mögé felsorakozó mozgalom elemzésétől a könyvben érzékletesen felfestett helyi szereplőkkel készített interjúkig, kirajzolódik egy természetközeli, rurális régió képe, ahol az emberek harmóniában élnek környezetükkel. Ez a Székelyföld-reprezentáció a hagyományokra, az élő örökség ápolására és arra a modernitás előtti idillre épül, ami iránt számos esetben a későkapitalista fogyasztói társadalomban elidegenedett egyének is sóvárognak.
Ez a nézőpont azonban egyfajta élő skanzenként láttatja a régiót. Lakóit pedig úgy festi fel, mintha azok egy Wass Albert- vagy Tamási Áron-regény lapjairól léptek volna elő.
E vágyott kép mögött megbújnak a sok más európai régiót is fenyegető válságok jelei, mint az elvándorlás, a szűkülő munkalehetőségek és a lakosság elöregedése. Az elemzett interjúkban kiviláglik az identitást munkaként felfogó értelmezés. Ez esetben a közösséghez tartozást nem a származás alapján, hanem erőfeszítések és érdemek alapján fogják fel. A székelységre, a székely identitásra érdemessé kell válni. Ez a közösség céljainak támogatásán túl magába foglalja az identitás kifejezését, gyakran túlhangsúlyozását is. Mindez sokféleképpen tetten érhető – legyen szó a hagyományos népviselet felöltéséről, a helyi tájszólás használatáról vagy egy archaikus(nak vélt) életmód megőrzéséről.
A félelem azonban ott munkál ezekben az értelmezésekben. Félelem attól, hogy ha az identitást nem teszik láthatóvá, akkor elvész a közösség, léte letagadhatóvá válik, talán még az emlékét is eltörlik. E félelmet egyaránt táplálja az államszocialista rendszerben átélt magyar és más kisebbségek ellen irányuló erőszak és elnyomás, valamint a munkaerőpiacon és az élet más területein tapasztalt hátrányos megkülönböztetés.
Mindez egyfajta ostromállapot érzését alakítja ki a kisebbség tagjaiban, ami miatt mindenki „árulóvá válhat”, aki nem felel meg e fenti elvárásoknak. Ez pedig hosszútávon roncsolja a közösségi szolidaritást. A fenyegetettség érzését növelte, hogy az autonómiamozgalom a román szélsőjobboldalt is aktivizálta a térségben, aminek hatására megélénkültek a rongálások, menetelések és provokációk.
Az ősiség megjelenítését célozza emellett az is, hogy amikor a valaki megvásárolja e termékeket, az árus azzal, hogy bevonja a vásárlót a székely góbéság megjelenítésébe, mesél a tárgyhoz fűződő kapcsolatáról vagy történeti-politikai fejtegetésbe kezd. A vásárlás folyamata ezzel látszólag közösségen belüli cserévé, az ajándékozás aktusává nemesül. Vagyis ilyenkor nem pusztán az árut vásárolják meg, hanem az autentikusságot, vagy annak érzetét is.
Az időtlen Székelyföld képe e régió periférikus jellegére adott válasz. Szimbolikus elégtétel, kompenzáció, ami a materiális körülmények megváltoztatása helyett a magyarság „utolsó romlatlan zárványaként” tünteti fel és tünteti ki a régiót. Ez azonban konzerválja a Székelyföld és lakóinak helyzetét, nem kezeli az infrastrukturális és oktatási kihívásokat, amik segíthetnék a régió sikerét.
Az időtlen Székelyföld e képzetét ráadásul újratermeli az archaikus világ képét kínáló turizmus, a régiót bemutató kulturális termékek és maguk a helyiek is. E tekintetben gyakran fontosabbá válik a mítosz, mint maguk az emberek, akik belakját a tájat.
A 2015-ös román zászlótörvény ugyan száműzte a zászlót a középületekről, ami jelentős csapás volt az autonómiamozgalomnak is. Mindez kérdésessé teheti a tárgy mozgósító erejét, a magánélet terébe utalva a szimbólumot. A székely zászló óriási utat járt be a templomoktól a családi házakon át a magyarországi önkormányzatokig, mára pedig valóban beépült a magyar mindennapokba.
A baloldal az autonómiá(k)ért
Az antropológus-szociológus szerző, Patakfalvi-Czirják Ágnes, az értelmező-megértő társadalomkutatás eszközeivel fordul témája felé. Nem kívánja leleplezni sem interjúalanyait, sem értelmezéseiket. Művének célja, hogy a romantikus szólamok mögött felfejthetővé váljanak a helyi közösségek viszonyulásai az őket érintő politikai folyamatokhoz.
A könyv révén több és mélyebbre ható tudásra tehetünk szert az egykori államszocialista Kelet- és Közép-Európa országairól, régióiról, kisebbségi viszonyairól. Több hasonló tanulmányra, kötetre és szociográfiákra lenne szükség, hogy árnyaltabb képet kaphassunk régiónkról és viszonyainkról.
Patakfalvi-Czirják Ágnes könyve remek kísérlet arra, hogy megteremtsen, illetve meghonosítson egy baloldali-kritikai nyelvet a nemzet és a kisebbségek problémáinak értelmezésére. Ez az új nyelv mutathat kiutat a nemzeti kontra nemzetközi szolidaritás hamis dilemmájából is. Szükségünk van egy olyan baloldali nemzetértelmezésre, amelynek segítségével képessé válunk új módon viszonyulni az autonómiatörekvésekhez.
Ebben immár megjelenik a helyi közösségek önrendelkezése, a régió népei közötti megbékélés és egy olyan közösségi szolidaritás is, amely magába foglalja és érdekelté is teszi a helyi közösségeket.
Egy sikeres (magyar) baloldalnak a helyi-nemzeti viszonyokra is figyelnie kell, miközben sohasem szabad figyelmen kívül hagynia, hogy e folyamatok közben globális struktúrákba ágyazódnak.
Már csak azért is szükségünk van erre az új viszonyulásra, hogy többé ne csak a nemzeti és állami keretek között legyenek megfogalmazhatóak a strukturális egyenlőtlenségek és elnyomások.
Patakfalvi-Czirják Ágnes (2021): A székely zászló a politikától a hétköznapokig: Tárgy, identitás, régió. Budapest: Napvilág Kiadó.
