Emlékeim szerint 1988-ban láttam először leírva a „filozófus” kifejezést egy hazai értelmiségi önmeghatározásaként. Tamás Gáspár Miklós volt az illető. Ez a Beszélőben vagy valamelyik másik szamizdat folyóiratban lehetett, amelyet a középiskolai történelemtanárom adott a kezembe. Addig azt hittem, hogy filozófusok csak a régmúltban vagy a miénknél szerencsésebb kortárs kultúrák kivételes egyéniségeiként létezhetnek. Az akkori magyar filozófiai közéletben egyébként sem volt szokás a filozófus titulus használata. Szinte mindenki – és nem alap nélkül – filozófiatörténészként határozta meg magát.
Engem viszont lenyűgözött a hír, hogy filozófusok ezek szerint nálunk is „vannak”, és izgatottá tett a kérdés, hogy hogyan „lehetségesek”.
Igyekeztem utánakeresni a dolognak és szövegek után nyúltam. Az elérhető könyvtári információk alapján Tamás Gáspár Miklós néhány a kolozsvári Utunkban megjelent régi írásához jutottam el. Ezekből ugyan sokat nem értettem, talán csak annyit, hogy irodalom, közélet és filozófia valahogyan egy húron pendül, de ez csak még feszítőbbé tette a kérdést: mit csinál egy önmagát filozófusnak deklaráló illető, amikor a mindannyiunk számára adott és a jelenlegi körülmények között nem túl szívderítő valóságunkkal szembesül. Fogalmam nem volt, de annyit éreztem, hogy valami mást, mint amit bármely „társadalomtudós” vagy „filozófiatörténész”.
Első találkozásomra 1992 tavaszáig kellett várnom vele. Erre a „Filozófia és politikai változás Kelet-Európában” címmel szervezett konferencia adott alkalmat az MTA ekkor általa vezetett Filozófiai Intézetében. Itt beszéltem TGM-mel személyesen először. Arra már csak halványan emlékszem, hogy a konferencia nyitóelőadásában milyen ismérvek mentén boncolgatta a konzervatív gondolkodás mint a „tisztelet és csodálat” ethoszát, de ma is előttem van, ahogy az egyik meghívott előadó referátuma után olyan sziporkázó bírálattal rukkolt elő, hogy a hallgatóságban szintén jelenlévő (mert a Goethe Intézet meghívására épp Budapesten tartózkodó) és a nevetéstől rázkódó Jürgen Habermas szanaszét szórta az ölében lévő könyveket és papírokat.
Egy életre belém vésődött, hogy a virtuóz szellemesség összeférhet a filozófiai komolysággal, ha a kellő gondolati szigor és stílus egyszerre mindkettőért jót áll.
Dacára annak az ellentmondásos médiajelenlétnek, ami TGM-et az 1990-es években övezte és amelyet láthatóan élvezett, illetve annak a hullámzó gondolati munkának, ami a 2000-es évektől írásait jellemezte, sohasem gondoltam azt, hogy érdemes másként tekinteni az általa létrehozott műre – bármit jelentsen is ez – mint egy elsőrendű filozófiai elhivatottság és gondolati radikalitás megnyilvánulására. Meggyőződésem, hogy ennek felismerésétől csak az tántoríthat el valakit, ha nem arra a mozgásra figyel, amiről az írásaiban megjelenő filozófiai munka tanúskodik, hanem az azt kísérő gyakran kirívó jelzőkre, szófordulatokra, megjegyzésekre. A gondolkodás ereje nem mindig hagyja magát megzabolázni, de erre nincs is mindig szükség. Időként muszáj sommásan és provokatívan fogalmazni, hogy egy gondolatmenet félreérthetetlenné tehesse mi forog kockán. Időnként muszáj a gondolatot öncélúvá tenni, hogy az felmutathassa mozgástörvényeit.
TGM-nek az a kvalitása, hogy a tisztán politikai eszmefuttatásoktól egy pillanat alatt és látványosan visszautat vagy kiutat talált a filozófia legmagasabb rendű kérdéseihez, illetve az a képessége, hogy a transzcendentálisan hangolt reflexiókat folyamatosan közelíteni tudta a mindenkori társadalmi valóság által kényszerítően felkínált problémák felé, kivételes gondolati minőségről árulkodik. Mert ebben a mozgásban és mozgékonyságban egyedül az ész radikalitásába vetett hit és az ebből származó követelmények a mérvadók. Innen nézve a kérdést, hogy „mit jelent gondolkodni” TGM szinte minden nagyobb lélegzetvételű írása megválaszolja.
Azt jelenti, hogy az eszmék, tények és a köztük lévő történeti közvetítések feltárásában eljutunk arra a szintre, ahol világossá válnak ezek belső kényszerei és az, hogy milyen értelemben nincs és van választásunk velük szemben.
TGM pulzáló pályafutása ebből a szempontból messze nem tűnik széttagoltnak. Mert a tekintélyek elleni (anarchisztikus) lázadás, a (konzervatív) tisztelet és csodálat ethosza, illetve a társadalmi igazságtalanságok gyökeres kiküszöbölésének (marxista) lehetősége nem feltétlen egymással szemben álló motívumok. Inkább egy eredeti filozófiai értékfelhalmozás eredményei, amelyek kizárólag a gondolkodás radikális tájékozódásra való képességéből merítik erejüket és indokaikat. Változásaikkal épp azt tanúsítják, hogy közvetlen kapcsolatban állnak azzal a mindenkori valósággal, amelyen fogást keresnek.
A teória esélyei, a Másvilág és az Antitézis méltó lenyomatai ennek a gondolati útnak. Nem könnyű olvasmányok, mert nem könnyű olvasásra lettek szánva. A bennük feldolgozott határtalan mennyiségű elmélet és tudás megértését folyamatosan átjárja és összekuszálja az elgondolásuk tapasztalatával való burjánzó szerzői számvetés és ennek szabadjára engedett kifejezésmódja. Nem kevésbé hatja át őket az a törekvés, hogy a belőlük levonható (kanti értelemben vett) gyakorlati következmények amennyire csak lehet jelezve legyenek. Az etika és politika Tamás Gáspár Miklós számára nem valamiféle alkalmazott vagy fennkölt területet jelent. Inkább azt a magától értetődő közeget, ahol az egyes filozófiai gondolatok konkrétan próbára teszik magukat és bizonyítják életrevalóságukat.
Ez egyúttal magyarázattal szolgál e gondolatok legtöbbször töredékes, széttartó vagy esszéisztikus stílusjegyeire is. Mert a már említett filozófiai eszmék, valóságos tények és a közöttük lévő történeti közvetítések kapcsolatainak inkább helyzetei és állapotai vannak, semmint rendszerük. Még akkor is, ha bizonyos architektonikával – mint ezt egyik legutolsó írásából (Öt tanács a hazának) megtudjuk – a vélemények, fogalmak és a „túlsó pólus” között azért rendelkeznek. Ha tehát, amint ez gyakran felvetődik, TGM nem alkotott filozófiai rendszert az nem azért volt, mert ne lett volna erre képessége. Írásainak szinte minden nagyobb lélegzetvételű lábjegyzete egy lehetséges rendszer leheletével szórakoztat. Hanem azért, mert nem volt rá késztetése és érkezése.
A magam részéről ugyanakkor sohasem csodálkoztam, hogy TGM gondolkodói attitűdje mennyi mindenkit képes volt irritálni és felzaklatni, barátot és ellenséget egyaránt. Csupán nehezemre esett másnak, mint jellemző félreértésnek tartani mindezt. Mert irritálónak vélt személyes gesztusokból és pózokból következtetni a mögöttük álló gondolatok minőségére csak akkor jogos, ha jellem és gondolkodás között egyirányú kapcsolatot tételezünk. Ám lehet, hogy a helyzet épp fordított.
Lehet, hogy TGM esetében egy szenvedélyes gondolkodóról volt szó, aki az életét alkotó változó társadalmi és kulturális körülmények között megpróbált személyiséget társítani szenvedélyéhez. Olyat, amelyről szerette volna, hogy egyedül az ész radikalitását tekintse mércének. És olyat, amelyről sejthette, hogy ebben a társulásban akár alul is maradhat.
A filozófiai munka erőteljessége nem mindig biztosítja az önnön elviseléséhez szükséges erőt. Ám épp emiatt, a gondolkodás erényeihez való hűség menthetővé tesz minden személyes ügyetlenséget vagy jellembeli túlzást. Pontosan azért, mert a gondolkodás munkája maga nem pusztán személyes tulajdonságok kivetülése. Inkább arról van szó, hogy adott esetben képes egyfajta személyiséget formálni azon jellemzői alapján, amelyek egyedül saját formáinak és intenzitásának engedelmeskednek. A fogalmak rendszerének átlátása és a fogalmak alkotásának képessége; az elméleti állítások lehetőségfeltételeinek és végkövetkeztetéseinek együttes megpillantása; a filozófiai érvek tapasztalati erőforrásainak feltérképezése és a tapasztalat erejét adó gondolati következtetések átlátása; egyszóval a „szellem” transzcendentális erőforrásaiban való megmártózás, ezek nem egy személyiség, hanem egy kultúra képességei arra, hogy önmagát elgondolhatóvá tegye. Átadni magunkat ennek a dimenziónak, amint ezt TGM tette, azzal a kockázattal jár, hogy hétköznapi személyiségünket bizonyos fokig kreatív alkalmatlanságra ítéljük.
A szellem radikális kalandja – ahogy azt Deleuze egy helyen írja – néha olyan utakra késztet, ahonnan csak kivörösödött szemmel és vérző füllel lehet visszajönni. Semmi kétség, TGM-nek része volt ebben a kalandban. Ennek felvállalása ugyanakkor azzal kecsegtet, hogy életünket radikális hevülettel és radikális méltósággal élhetjük végig. Pontosan úgy, ahogyan vele történt.
