A nyilasok által a fővárosban meggyilkolt kolozsvári író, Ligeti Ernő (1891-1945) és családja tragédiája a magyar irodalomtörténet egyik legszomorúbb – és alig-alig kutatott – története. Ráadásul az 1945. január 10-i Liszt Ferenc téri kivégzés körülményei után nyomozva derült ki, hogy ez a gyilkosság egyáltalán nem volt egyedi eset akkoriban a téren, amiről a családtagjai (édesapja, apósa, anyósa, sógora) révén közvetlenül érintett és részben kortárs szemtanú Gábor Marianne (1917-2014) festőművésznő, illetve a férje, az író Rónai Mihály András (1913-1992) is többször visszaemlékeztek az évek során. Bächer Iván később megígérte a művésznőnek, hogy megírja ezt a történetet, de erre sajnálatos módon már nem került sor. Az azonban nem lehet, hogy ez a történet feledésbe merüljön.

A manapság elérhető holokauszttörténeti, illetve a főváros ostromát érintő művekben azonban szinte semmilyen nyoma sincs az itt történteknek. A teljes szakirodalmat szinte képtelenség áttekinteni, de az árulkodó lehet, hogy sem a legteljesebb magyar holokauszt alapmű, sem a főváros ostromáról, illetve a nyilas terrorról szóló részletes összefoglalók, valamint a Liszt Ferenc tér történetével foglalkozó leírások még utalás szinten sem tesznek említést a téren akkoriban bekövetkezett tragédiáról.

Vagyis manapság csak nagyon kevesen tudhatják, hogy egy 1977-es újságcikk szerint a nyilas kormány időszakában (a nagy gettó tömegsírjaitól eltekintve) a Liszt Ferenc téren a

„Dunán kívül, itt volt Budapest legnagyobb tömegsírja”.

A háborús helyzet, illetve az 1945. január első három hetében különösen tomboló nyilas terrorcselekmények számossága miatt a történeti tényeket utólag nagyon nehéz összeszedni; rengeteg a gyakorlatilag felderíthetetlen körülmény, úgyhogy pontos adatokkal szinte lehetetlen szolgálni. Ráadásul 1945 januárjában nemcsak a nyilasok gyilkoltak, hiszen a város ostroma a légicsapásokkal és tüzérségi becsapódásokkal szintén számos áldozatot követelhetett a környéken. Mindezzel együtt Gábor Marianne művésznő és férje a visszaemlékezéseik során kb. ötszáz halott látványáról számoltak be a téren, de ez a szám valószínűleg csak szubjektív becsléseken alapulhatott.

Ezzel szemben a Budapesti Temetkezési Intézettől kapott 1946. március 24-i keltezésű elszámolás – a március 6-án megkezdett exhumálásra hivatkozva – 177 holttestről szól, ami valószínűleg csak a nem azonosítható tetemek száma lehetett. Az sem biztos, hogy a téren minden holttestet sikerült feltárni.

Egy korabeli tudósítás szerint március 13-ig öt gödörből több mint kétszáz tetemet emeltek ki, akik közül – részben a hozzátartozók segítségével – kb. negyven embert tudtak azonosítani (testi, illetve öltözeti jellegzetességek, zsebtárgyak, vagy igazoló papírok alapján).

A sírokban „kilenctized részben biztosan zsidók feküsznek”, mert „a legtöbb hullának hátul van a két keze, össze voltak kötözve, de a spárga már lemállott róluk”.

Rónai Mihály Andrásnak „a gödörből ájító bűz” közepette csak az exhumálás hatodik napján sikerült felismernie hozzátartozóit; édesanyját (vöröskeresztes jelvényéről és alkatáról), édesapját (a noteszéről és a cigarettatárcájáról), valamint testvérét (a neki adott saját ruhájáról) és apósát (a félrecsúszott bajuszáról). Visszaemlékezése szerint az azonosításkor nem engedte apja arcáról letisztítani a földet, „nehogy vele jöjjön az egész”. Négyüknek azután március 15-én ünnepélyes temetést rendeztek a Kozma utcai izraelita temetőben. Akiket nem sikerült azonosítani, azokat – az exhumálás vezetője szerint – „elviszik a keresztény temetőbe”, mert valaki „kiadta a rendelkezést, hogy akiről nem lehet megállapítani, hogy zsidó, azt mégis csak jobb keresztény földbe temetni”. A Ligeti házaspár tetemei – azonosítás hiányában – vagy a téren maradhattak, vagy az Újköztemető egyik tömegsírjában kerülhettek elföldelésre.

A Ligeti család és a festőművésznő hozzátartozói esetében az a közös pont, hogy a különböző védett házakból a nyilasházakba hurcolt embereket 1945. január 10-én végezték ki a téren, amiről utóbb túlélő szemtanúk is beszámoltak.

Ligetiék esetében a fiuk, Ligeti Károly (1928-2015) négy találatot kapott, de nagy szerencsével túlélte a kivégzést. A drámai történtekről rögtön a háború után szűkszavú interjúban számolt be, amit Izsáky Margit adott közre Liszt Ferenc tér címmel. A családot a Pozsonyi út 49. számú svájci védett házból fegyverek és pénz után kutatva hurcolták el aznap éjjel a nyilasok az Andrássy út 60. szám alatti nyilas házba, majd a kifosztásuk és megkínzásuk után – részben ruháiktól megfosztva – végezték ki őket késő éjjel a téren.

Rónaiék január végén a rokonaik után kutatva szintén egy súlyosan megsérült túlélő áldozattól tudták meg, hogy hozzátartozóikat a szomszédjaikkal együtt (kb. 20-25 embert), egy nappal korábban, egy Hold utcai svéd vöröskeresztes védett házból kísérték az Erzsébet krt. 49. szám alatti nyilasházba, ahol a kifosztásuk után a férfiakat megverték, majd másnap mindenkit meggyilkoltak a téren. Gábor Marianne szerint:

„Azt mondták nekik, hogy viszik őket a gettóba – és útközben a Liszt Ferenc téren mindenkit lelőttek.”

Az áldozatok száma alapján a nyilasok további környékbeli védett házakból is hurcolhattak ide embereket, akiket azután szintén kivégeztek. A sötétben a nyilasok gyakran meglehetősen rosszul céloztak, úgyhogy a Wesselényi utcai zsidó szükségkórház egyik vezetője szerint „nyilasok okozta sérülteket felvettünk kb. 300-t január 17-ig, akik közül kb. 50 meg is halt. Ezek mind lövési sérültek voltak, de egyik sem a gettóból, hanem a város különböző részeiről, így pl. a Liszt Ferenc térről hoztak be 15 sérültet.” Lehet, hogy Ligeti Károly is köztük volt, de ő biztosan külön érkezhetett, mert őt egy emberséges magyar katonai járőr segítette a kórházba. (Gábor Marianne-ék tanúját pedig egy német katonatiszt vitte oda.)

1945. január 10-én Shvoy ​Kálmán titkos naplója szerint már a Keleti pályaudvar környékén és a Rákóczi úton folyt a harc; az oroszok aznap „1 000 háztömböt foglaltak el. (…) Budapest ¾ része orosz kézen. A városban a harcoló vonal kb. Parlament-Keleti pu.-összekötő vasúti híd vonalában van”. Másnap pedig „Budapest ostroma a végéhez közeledik mindinkább csak a Belvárosba szorulnak vissza. Magyarok megadják magukat, németek a lakosságtól elveszik az élelmet és a vizet”. Az egyre hevesebb ostrom közepette a téren maradt holttestek sietős elhantolását – egy helyi ékszerüzlet tulajdonosnőjének kezdeményezésére – napokon belül a rendőrség ruszin munkaszolgálatosokkal végeztette el.

A tömeggyilkosságokat követő hatodik napon harc nélkül szabadult fel az újlipótvárosi nemzetközi gettó, két nap múlva (18-án) pedig már a teljes pesti oldal (a nagy gettóval együtt) a szovjet hadsereg fennhatósága alá került.

A kivégzett áldozatoknak tehát alig egy héttel a felszabadulás előtt kellett meghalniuk, de a nyilasok már pár nappal korábban Budára menekültek. Ligeti Károly kb. ötven év távlatából egy Réz Pálnak írott levelében úgy emlékezett a Liszt Ferenc téri kivégzőosztagra, hogy „vagy hat nyilas puskával és egy pap vezete őket egy fákja a kezébe. Mikor a tére értünk a pap parancsot adot: Lőjetek Chrisztus nevébe”. Amennyiben ez a bizonyos pap a hírhedt Kun páter lehetett, akkor az is tudható, hogy a – Serédi hercegprímás által az egyházi tevékenységtől el –, illetve a fővárosból 1944. november közepén elvileg kitiltott – minorita szerzetes és bűntársai január 12-én és az ezt követő napokban már leginkább Budán, a Városmajor környékén folytatták eszeveszett ámokfutásukat…

„Kun páter az ostrom után 500 gyilkosságot vallott be”, de a vádirat a Liszt Ferenc téri gyilkosságokra semmilyen formában sem utalt.

A páter vallomásában (1945. szeptember 6.) még az szerepelt, hogy „igen sok, nem általam behozott zsidó megveretésében és úgynevezett »kinyírásában« vettem még részt, kikről számot adni nem tudok”. Ezt az – utóbb kétséges hitelességűnek minősített – vallomását azonban „kényszervallatásra” hivatkozva a tárgyalásán visszavonta, és minden gyilkosságot tagadott. A holokauszt kutatáshoz bőséges forrást nyújtó Lévai Jenő – a téren történt események kapcsán – csak annyit írt (dátum és részletek nélkül), hogy a 17 éves kisnyilas, Pákozdy György és társai „egy alkalommal minegy 200 embert kísértek a gettó felé és a Liszt Ferenc téren kivégezték őket”. (Pákozdyt, többek között ezért is, az 1945. szeptemberi büntetőperben életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Népbírósági aktája – a Fővárosi Levéltártól kapott információk szerint – sajnálatos és érthetetlen okokból utóbb selejtezésre került.)

Az áldozatok nagy többségéről semmit sem tudunk, de úgy tűnik, hogy – a szemtanúk ellenére – a közismertebbek esetében is megfeledkezett az utókor a gyalázatos történtekről, de jórészt a személyekről is. Pedig az ismert áldozatok némelyike a magyar tudomány- és kultúrtörténet kiemelkedő alakja. A legalább tíz nyelven beszélő, vagy legalábbis fordító Gábor Ignác (1868-1945) irodalomtörténészről, műfordítóról, nyelvészről, pedagógusról, természetjáróról egy időre (1979-1989) elneveztek egy fővárosi általános iskolát a Bajza utcában, de Újpesten (1986-tól) egy apró park ma is viseli a nevét, illetve írásait 1997-ben újra kiadták. A Munkácsy Mihály utcában egy emléktábla jelzi az általa alapított és vezetett fiúinternátus (1911-1944) egykori helyét, ahol számos szegénysorsú gyermek támogatása mellett megfordult többek között Kertész Imre Nobel-díjas író és Szepesi György riporter is.

Rónai Mihály András szüleiről, a kortársak körében közismert iskolaorvosról, nőgyógyászról, a dolgozó nők egészségnevelésének elkötelezett aktivistájáról, Hauser Emma (1886-1945) doktornőről, illetve Rónai Mihályról (1879-1945), aki jó nevű író és publicista volt, de megsüketülése után állatorvosként és szakkönyv szerzőként is jelentős karriert futott be, a szaktudományos körökön kívül az utókor szinte alig hallott valamit.

Nem járt sokkal jobban a Ligeti család sem. Ligeti Ernő alkotásai közül az utóbbi évtizedekben több kötetét újra kiadták, nyolc műve pedig a Magyar Elektronikus Könyvtárban is elérhető. Nincs köztük a legfontosabb, a Súly alatt a pálma (1941, 2004), amely az összes napjainkban megjelenő, két világháború közötti erdélyi kisebbségi közéleti-, illetve irodalomtörténeti mű nélkülözhetetlen és gyakran hivatkozott forrása. Ugyanakkor a róla szóló 2019-es – egyébként alapos és részletes – monográfia (nyilván a megfelelő ismeretek hiányában) a családjával rendkívül mostohán bánik. A felesége – akinek a származásáról a magyar irodalomtörténet ma is csak találgat – meg sincs nevezve benne, a túlélő fiáról, Károlyról pedig csak félinformációkat tartalmaz.

Pedig pár órás internetes kereséssel (sajtókiadványok és egyéb évkönyvek közéleti tudósításai és gyászjelentései alapján) azonosítható, hogy a nagybányai születésű, szakirányú végzettséggel rendelkező Szántó Margit színésznő a békés megyei származású Szántó Soma (munkácsi, nagybányai, legutóbb budapesti gimnáziumi tanár) és a nagybányai Schück Szerén lánya volt.

A Szántó család 1912-ben költözött Nagybányáról Budapestre, a Ligeti család pedig 1943 nyarán Kolozsvárról menekült – a zsidótörvények miatt – a fővárosba. Itt özv. Szántó Sománé 1937-ben vásárolt, Pozsonyi út 49. szám alatti, 1944-ben csillagos-, majd svájci védett ház harmadik emeleti lakásában leltek átmeneti menedéket, ahonnan azután a halálba hurcolták őket azon a vészterhes 1944. január 10-i éjszakán. Szántó Sománét azért nem vitték magukkal, mert családtagjai a bejárónőjüknek hazudták őt, a nyilasok így kirugdalták a lakásából. (Ebben a házban vészelte át a vészkorszak utolsó hónapjait Konrád György író, dr. Kende János történész és Kézdy György színész is.)

Érthetetlen, hogy a tragédia utáni hetven évben – ismereteim szerint – Ligeti Károllyal nem vette fel a kapcsolatot – Izsáky Margit, Csiszér Alajos, Réz Pál és Marosi Ildikó magánjellegű kezdeményezésein túl – senki sem. Sem történész, sem irodalomtörténész, sem bárki más valamelyik hivatalos állami szerv képviseletében.

Pedig ő alig 17 éves korafelnőttként élő szem- és fültanúja volt édesapja tavaszi (Csepel-sziget) és őszi (Gyálpuszta) internálásainak is, ráadásul ez utóbbira őt is elhurcolták. Az írót előbb erdélyi politikusok menthették meg a deportálástól, majd november közepén svájci védlevéllel, a diplomáciai mentességük révén szabadulhattak. Utóbb az erdélyi politikusok közül hárman is büszkén hivatkozták a menekítésben való közreműködésüket (Mester Miklós, Vita Sándor, Mikó Imre), de a csepeli szabadulás pontos részletei nem ismertek.

Ligetiéket azonban januárban már senki és semmi sem menthette meg. A feledékeny utókor – legjobb tudomásom szerint – özv. Szántó Sománét sem kérdezte meg a történtekről, pedig a fiú hozzá menekült haza, tehát a nagymama biztosan mindenről tudott. (Persze a Ligeti házaspár korabeli társaságából szinte mindenkinek megvolt a maga problémája az ’50-es években, mintsem hogy mások halálának körülményeit kutassák.)

Károly gyógyulása után 1946-ban Németországba, majd 1950-ben az Egyesült Államokba (előbb New Yorkba, végül 1953-ban Los Angelesbe) emigrált. Ismert és sikeres ékszeripari vállalkozásait (Charles Ligeti Jewelry és Anjess Diamond Company) Kaliforniában alapította (1957). Második feleségével (Nicole Karsenty Ligeti) több helyi és világi zsidó egyesület és szervezet tagsága mellett anyagi és erkölcsi támogatója volt a jeruzsálemi Jad Vashem Intézetnek is. Marosi Ildikó megkeresésére már azt válaszolta, hogy „bizonyos okokbol kifolyolag (…) nem vagyok érdekelve semiféle téren a múltat előidézni”.

Talán egy állami bocsánatkéréssel nyomatékosított hivatalos megkeresésre és meghívásra másképpen reagált volna. (Ez már csak azért is illendő lett volna, mert a Ligeti házaspárnak a magyar állam mindenképpen tartozik még a méltó végtisztességgel.) 2015-ben hunyt el, síremléke a Mount Sinai Memorial Parkban (Los Angeles) található, amely – budapesti holokauszt áldozatként – a szüleiről is megemlékezik. Ligeti Ernő mementóként ez az egyetlen köztéri építmény a világon. A feliratok angol, francia és héber nyelvűek. Magyar szöveg vagy magyar származására vonatkozó utalás – a szülők budapesti halálától eltekintve – nincs. De az író és felesége a hivatalos áldozati listákon sem szerepel, sem a fővárosi Holokauszt emlékközpontban, sem Jeruzsálemben.

Gábor Marianne-ék azonban többször is nyilvánosan megemlékeztek, de ez sem talált visszhangra. Pedig Rónai Mihály András – politikai ügyészként – a gróf Pálffy Fidél nyilas földművelődésügyi miniszter népbírósági tárgyalásakor – Szálasi Ferenc tanúkihallgatásán – 1945. december 13-án szóvá tette a rokonai és társaik meggyilkolását a téren. Visszaemlékezése szerint a volt nemzetvezető erre csupán egy meglepett „sajnálom”-mal reagált a meghallgatáson, majd a naplójában (nem teljesen alaptalanul) panaszolta, hogy az „elnöklő bíró nem kifogásolta, hogy bírói tárgyalás alatt nincs privát mondanivaló”. A téren elkövetett tömeggyilkosságok azonban – az ismereteink szerint – a népbíróságok további tárgyalásain sem merültek fel, aminek nyilván az volt az oka, hogy a kivégzéseknek kevés túlélője lehetett, az áldozatok pedig amúgy sem ismerhették név szerint a gyilkosaikat, ezért hiteles tanúk hiányában vádat sem lehetett emelni ez ügyben senki ellen.

A tények hiányában marad a rideg összegzés; a városmajori és más nyilas csoportok Pesten 1945. januárban zsidók százait fosztották ki a védett házakban, majd sokukat a nyilasházakban megkínozták, gyakran a ruháiktól részben megfosztották, végül rengeteg embert gyilkoltak meg a Dunaparton, a Liszt Ferenc téren vagy más köztéri helyeken. A becsült adatok alapján a fővárosban a nyilasok által meggyilkolt zsidó áldozatok legalább fele az éjszakai nyilvános kivégzéseket követően a Dunában lelte halálát. Egy elemzés szerint a „Törvényszéki Orvostani Intézetből származó jelentések s a mentők eseménynaplójában szereplő gyilkosságok egyaránt a terror fokozódására utalnak. (…) Az első és az utolsó kivégzés között eltelt idő 59 nap (a nyilas uralom Pesten 95, Budán 118 napig tartott); a Duna-partra kísért csoportok átlagos létszáma 30 fő (több száz zsidó elfogása esetén több napig tartottak a kivégzések az Andrássy úton és a Városház utcá­ban is); a gyilkosságokban részt vevő, ismert nyilas csoportok száma 14. (…) A Duna-parton kivégzettek száma – a rekonstruálható és nem rekonstruálható esetek összesítésével – körülbelül 3 600 főre tehető”.

A tanulmányban a Liszt Ferenc tér nem szerepel azonosított gyilkossági helyszínként, az áldozatok nagy többsége pedig névtelen maradt…

Valahogy így felejtették el a Liszt Ferenc tér eme tragikus napját és további áldozatait, pedig 2004-ben még tervezték egy emléktábla állítását a téren. A környék napjainkban a fővárosi vigalmi negyed legbarátságosabb része; a Zeneakadémia épületével (ahol a sors fura fintorjaként egykor az exhumálás időszakában is népbírósági tárgyalások zajlottak), az éttermeivel, a Lechner Ödön szobor helyén felállított Ady Endre emlékművel és a többi szoborral, a gondozott parkosítással és a város egyik leghangulatosabb könyvesboltjával, a Japán kávéház helyén kialakított Írók Boltjával. Gyermekként, a téren ma is működő kerületi Szabó Ervin könyvtár gyakori látogatója voltam. Mindig szerettem odajárni. Megállva a tér sarkán – frissen szerzett ismereteimmel is – elképzelhetetlennek tartom, hogy egykoron itt halottak százai heverhettek.

A Liszt Ferenc téren lakó, szórakozó, művelődni vágyó vagy csak áthaladó emberek túlnyomó többségének pedig fogalma sem lehet arról, hogy milyen hírhedt helyen is járnak. De ez így volt már 1946-ban is. A korabeli tudósítás szerint alig pár héttel az exhumálás után a gödröket betemették, majd a teret kisebb résekkel, de leaszfaltozták. A szabad helyekre rózsafabokrokat ültettek, amelyeket a környékbeliek és a vendégek legnagyobb örömére a Japán kávéház személyzete gondozott. Napjainkban már nincsenek rózsafabokrok és a kávéház is megszűnt. A Zeneakadémián sem zajlanak népbírósági tárgyalások; a szépen felújított épület ismét csak a zeneművészet szolgálatában áll. Nem zavarják az éjszaka nyugalmát – egykor az ostrom zajában is jól kihallható – rövid nyilas géppisztolysorozatok sem, pedig ezek akkoriban azt jelentették, hogy 1945. január 10-én magyarok gyilkoltak magyar állampolgárokat és nem keveseket. A tér napjainkban esténként néha már csak a mulatozó vendégek hangjától lehet hangos, de a többi, a múlt, az néma csend…