„A politikusoknak tenniük kell valamit, mert rengeteg család kerül utcára kisgyermekekkel. Ugyan nekem lesz hova mennem, de sokaknak nem akad segítsége” – nyilatkozta az a nő, akinek a férje öngyilkosságot követett el, miután egy évek óta tartó adósságcsapda a házuk árveréséhez vezetett.

A Heves megyei házaspár esetéből több olyan probléma is kirajzolódik, amelyek magukkal rántják az adósságba kerülő embereket – ilyen az ingatlanok áron aluli árverése, a lejárt tartozások negatív következményei, illetve a szociális ellátórendszer pszichológiai és szociális segítségnyújtásának nem megfelelő működése.

Miért jóval áron alul árverezik el az ingatlanokat?

A házaspár két évtizede vett fel 3,5 millió forint hitelt, amelyből egy alkalommal 1,5 millió forintot be is fizettek, az utóbbi években pedig a férfi nyugdíjából havi 70 ezer forintot tiltottak le, sőt a nő korábbi fizetésének egy részét is törlesztésre fordították. Mindezek ellenére a fennmaradó adósságuk a kamatok miatt időközben 10 millióra duzzadt. A száz négyzetméteres, így akár több mint húsz milliót érő ingatlanjuk viszont jóval a piaci ár alatt került árverésre, mintegy 8 millió forintért, minek következtében még a teljes hiteltartozás sem lett leróva.

Mi az oka annak, hogy rendszerint áron alul árvereznek el ingatlanokat? – az Utcajogász Egyesületet kérdeztük.

A végrehajtási eljárásoknak nyilvánvalóan az az elsődleges céljuk, hogy a végrehajtást kérő követelése kielégítést nyerjen, ennek megfelelően a végrehajtási törvény szerint nem feltétlenül piaci áron kell értékesíteni. A törvény – a végrehajtási eljárás gyorsításának céljából – lehetőséget biztosít a vételi összeg fokozatos leszállítására is: egy lakóingatlan esetén a kikiáltási ár 90%-ról indul, és akkor 70%-ig, míg az olyan ingatlanok esetében, amelyek törvény szerint nem lakóingatlanok, akár 50%-ig leszállítható. Fontos, hogy jogi szempontból a lakóingatlan meghatározása nem abban áll, hogy emberek laknak benne.

Ráadásul miközben az utóbbi években a végrehajtási eljárás felgyorsult, az azzal kapcsolatos jogorvoslati határidők változatlanok maradtak. Az adósnak ugyan van lehetősége végrehajtási kifogás előterjesztésére, és az ingatlan értékének megállapítását kérheti a bíróságtól, de azzal a feltétellel, hogy előlegezi a miniszteri rendelet által meghatározott szakértői díjat. Ez az összeg pedig akár 100 000 forintot is meghaladó kiadást jelenthet – jellemzően az eljárás ezen szakaszában már nem áll az adós rendelkezésére ekkora anyagi forrás.

Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy lehetetlen a nem megfelelő becsérték orvoslása.

„Ezt a problémát a Fővárosi Törvényszék is észlelte, és az Alkotmánybírósághoz fordult. Sajnos az Alkotmánybíróság nem volt hajlandó érdemben vizsgálni a jogszabályt, ezért továbbra is alkalmazni kell” – tette hozzá az Utcajogász Egyesület, akik nemrég sajtóközleményükben fejezték ki álláspontjukat azzal kapcsolatban, hogy a fenti szabályozások miatt sérülnek az adós alapvető jogai egy végrehajtási eljárás során.

A hetekben azonban pozitív fordulatot vett az ügy: a Semjén Zsolt által benyújtott módosító javaslat kivenné a végrehajtási törvényből az adós alapvető jogait sértő szabályt.

A végrehajtást kérőnek is az lenne az érdeke, hogy az ingatlan minél magasabb összegért értékesítsék, de

a hátrányos szabályok mégiscsak az adóst hozzák a legnehezebb helyzetbe, akinek amellett, hogy elveszíti a tetőt a feje felől, a tartozását továbbra is fizetnie kell.

Rendszerint a végrehajtás ezen szakaszában már lefoglalták az adós ingó vagyontárgyait, inkasszálták a bankszámláját.

Együtt élni a lejárt tartozásokkal

Az eladósodás nem pusztán pénzügyileg lehetetleníti el az embereket, hosszú távú következményeként

az adósok egyre sérülékenyebbek lesznek, egyre inkább kiszorulnak, „kikopnak” a társadalomból, elszigetelődnek.

A Corvinus Egyetem és a Közgazdasági- és Regionális Tudományi Kutatóközpont (KRTK) egy tavalyi kutatásában éppen azt vizsgálták, milyen hatással vannak a társadalom – elsősorban szegényebb – tagjaira a hosszú ideje fennálló, lejárt adósságok és a velük járó terhek. A kutatás rávilágított, hogy a behajtás elől való menekülés következményei közé tartozik a bejelentett munkaviszonytól és a bankszámlahasználattól való tartózkodás, valamint a hosszú távú stressz az adósok mentális és fizikai egészségére is negatív hatással van.

Molnár Viktória, az Utcáról Lakásba Egyesület szociális munkásának elmondása alapján olyan abszurd helyzetekkel találkoznak, amelyekben szakemberként is teljesen racionális döntésnek tűnik a nem bejelentett munkavállalás – ami nem mellesleg a társadalombiztosítás elvesztésével jár –, és az is, hogy az adósságcsapdába került emberek nem nyitnak bankszámlát.

„A fizetésednek legfeljebb csak a 33 vagy az 50 százalékát vonhatják le, ami nem kerül kiutalásra, mert letiltják a munkáltatónál. De ha már a bankszámládon van a pénz, akár le is foglalhatják az összes vagyonodat. Senki nem olyan hülye, hogy a semmiért dolgozzon”

– tette hozzá a szakértő.

Hosszú távú stratégiákra van szükség, nem pedig tűzoltásra

Bár a tragédiák megelőzhetőek lennének, és a szociális alapellátásnak helyenként része az adósságkezelési szolgáltatás – amely korábban a pszichológiai szolgáltatáshoz hasonlóan kötelező volt az alapellátásban –, a végeláthatatlan adósságcsapdában való vergődést sem a jogi szabályozások, sem a szociális ellátórendszer nem könnyíti meg, és nem tud megfelelő fogódzkodókat adni.

A KSH meghatározása alapján az adósságkezelési szolgáltatás a szociálisan rászorult személyek részére nyújtott lakhatást segítő ellátást, a jogosult adócsökkentési támogatását és adósságkezelési tanácsadást jelent. Budapesten például a Hálózat Alapítvány nyújt támogatást olyan fővárosban lakó, rászoruló polgároknak, akik a lakásfenntartási költségek miatt szociálisan nehéz helyzetbe kerülnek és önerejükből nem tudják fedezni a lakhatásuk költségeit. Ez a segítő szolgáltatás azonban csak bizonyos összegű tartozás felett vehető igénybe, az Utcáról Lakásba Egyesület szociális munkása szerint viszont sokszor azok kerülnek a legnehezebb helyzetbe, akik csupán kéthavi számlával maradtak el.

A szociális alapellátásban pedig bár elvileg elérhető és önkéntesen igénybe vehető a pszichológiai segítségnyújtás, de a gyakorlatban a szolgáltatást rendkívül hosszú – akár féléves – várakozási idő előzi meg.

Amikor az embernek a lakhatása veszélybe kerül, a létbiztonsága kerül veszélybe. Molnár Viktória hangsúlyozza, hogy a lakhatás elvesztése gyászfolyamat, amelynek során nem mindegy, hogy milyen segítséget kap az ember, és minél korlátozottabbak valakinek az anyagi lehetőségei, annál korlátozottabban fér hozzá a megfelelő segítséghez is.

A szociális munkás szerint a tragédiák elkerüléséhez olyan hosszú gondozási folyamatra lenne szükség, ami megtámogatja és megerősíti a bajba jutott személyiségét, és felismerteti vele, hogy vannak más lehetőségek, eszközök a megoldásra.

„Nincs aki meglássa a bajt. Nincs elég szakember. Nincs elég szociális munkás, ahogy orvos, tanár és pszichológus sincs” – fogalmazott Molnár Viktória.

A pszichológiai és a családsegítő segítségnyújtásban a „tűzoltás” számít bevett módszernek, a teljes szociális rendszerünkre jellemző, hogy nincs megfelelő kapcsolat és összeköttetés a segítségre szorulók és a segítségnyújtók között.

A családsegítő gyakran csak akkor tudja meg, hogy valaki fedél nélkül marad, amikor már a vagyonkezelő kopogtat, és akkor kezdődhet a „tűzoltás”, a gyors lakáskeresés, adott esetben a gyerekek családból való kiemelése.

„Egy ember számára, aki annyira elkeseredett, hogy úgy dönt, véget vet az életének, lehet, hogy egy racionális döntés eredménye az öngyilkosság, nem bírja el a személyisége azt a terhet, hogy nem tud gondoskodni magáról és a családjáról. Nagyon rossz, borzasztó, de nem tudom azt mondani, hogy kaphatott volna segítséget azon a módon és abban az időben, amikor szüksége lett volna rá. Nem zár össze a rendszer, és nem ad hátteret.”