Magyarország az ordítozás társadalma, borzasztóan beszélünk egymással, de mindez nem szükségszerű. Míg a kommunikáció bizonyos formái eltérítenek minket a bennünk lévő természetes együttérzéstől, mások segíthetnek feloldani a konfliktusokat. A cikkben többek között a gyakori kommunikációs hibákat és a Marshall Rosenberg által kidolgozott erőszakmentes kommunikációs modellt mutatom be, amely segíthet a hétköznapokban. Emellett kitérek arra, miért hibás a figyelemre passzív készségként gondolni, és miben segíthetnek nekünk a közhelyek. A fő kérdés: miként érdemes egymáshoz viszonyulnunk?

„A szavak ablakok vagy falak,
elítélnek vagy felszabadítanak.”
Ruth Bebermeyer

Szeptemberben egy új házba költöztem, és hamar azt a nevet adtam neki: a neurotikus ház. Az óriási háromemeletes épület belső udvarán nyüzsögnek a családok, és a közös terek melléktermékeként gyakran ordítoznak is egymással. Egyszer, amikor a gangon leültem a földre cigizni, egy idős hölgy több emelet távolságból meglátott, és felém indult. Esélyt sem adott arra, hogy köszönjek neki, ordítani kezdett velem, hogy botrányos nevelést kaptam: ő sem fekszik a fürdőszobám kövére, akkor én is takarodjak a közös gangról. De leginkább arra hívta fel a figyelmemet, hogy én elfogadhatatlan vagyok, mint ember.

Lefagytam. Képtelen voltam értelmesen megszólalni, és feloldani a váratlanul kialakult konfliktust. Bevallom, dühös is lettem, de nem mutattam ki, csak alázatosan bocsánatot kértem. A meghunyászkodás bár megakadályozhatja a konfliktusok elmérgesedését, komoly érzelmi költségekkel jár, az emberbe sértettséget éget. De mit lehetett volna máshogy tenni? Hogyan lehet visszajutni az ordítozás társadalmából az együttérzés társadalmába?

Ne a szavak közvetlen jelentését nézd, hanem a mögötte lévő érzelmi szükségletet

Számos probléma igazából kommunikációs jellegű, de a megfelelő szavakkal és odafordulással mindenkihez lehet kapcsolódni. Még egy náci őrhöz is a haláltáborban. Az erőszakmentes kommunikáció és az empatikus szemlélet – melyet a személyközpontú, humanista pszichológia vall – lényege, hogy minden emberrel lehet empatizálni, csak meg kell tanulnunk meghallgatni őket. Az sem baj, ha a másik nem használja az erőszakmentes kommunikáció eszközeit, mert az empátia idővel őt is csatlakozásra bírja.

Az együttérzés valójában az emberek természetes állapota, csak ettől eltérít minket az erőszakos és ítélkező kommunikáció, amit belénk nevelnek.

A következőekben Marshall B. Rosenberg amerikai pszichológus elméleteire támaszkodom.

A velem ordító néni szavait értelmezhetjük szó szerint: egyszerűen zavarja, hogy ott ülök, és vállalhatatlan embernek tart. A hétköznapi kommunikációban azonban szavaink felszíni jelentése mögött teljesen más érzelmi igények szoktak meghúzódni.

Amikor egy negatív üzenetet hallunk, általában négy választásunk van:

• elfogadjuk a tartalmát, és önmagunkat hibáztatjuk – valóban trehány ember vagyok;
• a másikat kezdem hibáztatni – azt gondolom, hogy a néni egy hárpia;
• megfigyelem és megfogalmazom saját érzéseimet az üzenet kapcsán, például hogy megbántottnak és kiszolgáltatottnak érzem magam, amikor ordítoznak velem egy folyosón;
• a legmagasabb szint pedig, az előző mellett a másik valódi szükségleteinek az érzékelése.

Erre a legutolsó szintre nem tudtam eljutni, tehát a másik érzelmi igényeinek felismerésére. Lehet, hogy magányos, a társadalom elhagyta, mint sok idős embert, és egyszerűen ezt az elkeseredettséget vetítette rám. Talán alacsony a nyugydíja, és létbizonytalanságot él át, elhanyagolja az unokája, vagy épp szerelmi bánata van. Én valójában ezekről mind nagyon szívesen beszélgettem volna vele. Valami azonban félrecsúszott a kommunikációban, és mindketten csak negatív érzésekkel távoztunk a közös gangról, ahol egy értékes emberi találkozás is létrejöhetett volna. Egy nagyon általános problémáról van itt szó: nem artikuláljuk jól érzelmi igényeinket. Pedig mindenki vágyik a megértésre, szeretetre, tiszteletre, és ha ezeket nem kapjuk meg, az hajlamosít a depresszióra, a szerfogyasztásra és az egészségügyi problémákra.

Ahogy Marshall B. Rosenberg mondja,

„mások bírálata mindig saját, kielégítetlen igényeinek átruházott kifejezése.”

Például, amikor azt vágják a fejünkhöz, hogy „kötődésre képtelen vagy”, az valójában azt jelenti, hogy a másik vágyik a közelségre, és ez a szükséglete nincs kielégítve. Vannak azonban olyan módszerek, amivel a kommunikáció során felfedhetjük ezeket a szükségleteket.

Az erőszakmentes kommunikáció

„A kommunikáció bizonyos formái eltérítenek minket a természetes együttérzéstől”, tulajdonképpen ez az erőszakmentes kommunikáció alapja.^[1] Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, egy jól követhető kommunikációs modellt állít fel az EMK. Ennek négy lépcsője a megfigyelés, az érzések, a szükségletek és a kérések kifejezése. Az erőszakmentes kommunikáció azzal kezdődik, hogy (1) megfigyeljük, az adott helyzetben mi történik, mit tesz a másik, és azt tárgyilagosan, tényszerűen jelezzük felé. A kulcs, hogy képesek legyünk mindenféle bírálat és minősítés nélkül közölni megállapításunkat. Ezután kifejezzük az érzésünket (2), ami a másik tettének megfigyelése közben ébredt bennünk – például fájdalmunkat, örömünket, haragunkat. Utána elmondjuk, adott érzésünkhöz milyen szükséglet kapcsolódik (3). Végül pedig megfogalmazunk egy kérést (4), tehát kifejezzük, hogy mit tud tenni a másik, hogy az életünket kicsit jobbá tegye.^[2]

Amikor például gyermekünk sokadszorra is széthagyja a zokniját a lakásban, ordítás helyett így fordulunk felé „Péter! Ha két sáros zokni gombócot találok az ebédlőasztal alatt és hármat a tv mellett (megfigyelés), akkor ideges leszek (érzés), mert bennem ennél nagyobb igény van a rendre a mindkettőnk által használt szobákban (szükséglet). Hajlandó lennél a zoknijaidat a szobádba, vagy a mosógépbe tenni (kérés)?” Az EMK megalkotói szerint, ha ezekre a szempontokra figyelünk, és a másikat is erre bátorítjuk, a kétirányú kommunikációt alapozzuk meg. Ezt a módszert kiválóan lehet alkalmazni az oktatásban, munkahelyen, sőt politikai konfliktusok során is.

Amiről mindenképpen le kell szoknunk: az ítélkezés

„Túl a helyes és a helytelen cselekedetekről vallott gondolatokon van egy rét. Ott várok rád.” Rúmi, szúfi költő

Az egyik legrombolóbb tényező az emberi kommunikációban a morális ítéletekben való gondolkodás. Gyerekkorunktól fogva arra nevelnek minket, hogy másokat minősítsünk, összehasonlítsunk, követeljünk, illetve elfogadjuk mások irányítását, miközben belső érzéseinkről és szükségleteinkről hallgassunk. Ki az, akitől megkérdezték az iskolában, hogy éppen mit érez? Szocializációnk miatt abból indulunk ki, hogy aki nem a mi értékítéleteinkhez igazodik, az hibás vagy rossz ember. Olyan nyelvi fordulatokat kezdünk használni, mint „ő egy ostoba”, „a szomszédok előítéletesek”, „az a baj veled, hogy önző vagy”. Ez a kommunikáció valójában az embereket és a cselekedeteiket két csoportra osztja: helyes és helytelen; miközben ellehetetleníti, hogy a másikat megértsük.^[3]

Ráadásul ez a kommunikáció borzasztóan képmutató is: amikor a párom több kedvességet szeretne – amit nem adok meg neki –, „követelőző és függő lesz”, de ha épp nekem nem adja meg pontosan ugyanezt, akkor „érzéketlen és figyelmetlen”.

Ha jónak és rossznak hisszük egymást, abból az is fakad, hogy a rosszakat meg kell és lehet is büntetni. Ez teljesen elolvasztja az együttérzést,

és növeli az erőszakot a társadalomban, ráadásul egy hamis morális légkört teremt.

A nyelvünk sajnos félrevezető, mert statikus kategóriákat használ. Emellett a pszichénkbe is be van építve egy torzított megismerési folyamat: az embereket állandó jellemvonásokkal érzékeljük, miközben lebecsüljük a helyzet és a véletlen szerepét a viselkedésben. Ez utóbbit nevezik a szociálpszichológiában alapvető attribúciós hibának. Amikor a portás idegesen szól hozzád, azt fogod gondolni, hogy goromba, pedig lehet, hogy csak feszült, mert holnap lesz egy fontos állásinterjúja. A helyében lehet, hogy te is ugyanígy viselkednél, csak saját magad esetén ismered a körülményeket (állásinterjú miatti stressz), míg az ő megfigyelésénél nem – így tévesen, személyiségvonásokkal magyarázod a viselkedését.

Ítélkezés és megfigyelés kettéválasztása tehát alapja az erőszakmentes társadalmi kommunikációnak.

Természetesen továbbra is lehet véleményt nyilvánítani, csak meg kell tanulni annak a művészetét, hogy az ember elválassza a megfigyelését a véleményétől, és ne álcázza egyiket a másiknak. Rosenberg remek példákat hoz gyakori kommunikációs hibáinkra, amik segítenek leleplezni a nyelvbe kódolt ítéleteinket^[4]:

• A létige használata, anélkül hogy az értékelő felelősséget vállalna véleményéért: Lusta vagy! -> (valójában) Amikor azt látom, hogy egész délután Netflixet nézel, azt gondolom, hogy lusta vagy.
• Jóslás és bizonyosság összekeverése: Ha nem húzod ki magad, pipogyának fognak tartani. -> (valójában) Ha nem húzod ki magad, attól tartok, hogy rosszul fognak megítélni.
• Állítással kapcsolatos konkrétumok mellőzése: A kínaiak rendetlenek. -> (valójában) Még sosem láttam a Petőfi utca 16. alatti kínai családot a kertet gondozni.
• Határozószók és melléknevek használata, a bennük lévő ítélkezés felfedése nélkül: Péter csúnya. -> (valójában) Nekem Péter nem tetszik.
• Ítélkezést is sugalló igék használata: Füles halogatja a teendőit. -> (valójában) Füles a vizsgáira csak az azt megelőző este kezd el tanulni.

Emellett hajlamosak vagyunk arra, hogy ha a szükségleteinket nem elégítik ki, a hibát a másikban keressük. Ha épp arra vágyom, hogy a mosogató mindig üres legyen, igénytelennek hívom a barátnőm, ha ott hagyja a mosatlanját. Az, hogy saját érzéseink kifejezése helyett a másikat hibáztatjuk, megint zsákutcába vezet minket.

Amint valaki elkezd arról beszélni, hogy mi az igénye, ahelyett hogy a másikat hibáztatná, exponenciálisan megnő az esélye annak, hogy végül mindkettőjük szükségletei kielégüljenek.^[5]

Figyelem nélkül beszélgetni olyan, mint érintés nélkül egymáshoz érni

Azon túl, hogy át kell alakítani azt, ahogy egymással kommunikálunk – ami borzasztó nehéz feladat önmagában is –, meg kell tanulnunk jól, aktívan hallgatni is. Sajnos a mai figyelemgazdaságban, ahol óriásvállalatok milliárdokat költenek arra, hogy a figyelmünket megszerezzék és kiárusítsák mint reklámfelületet, különösen nehéz helyzetben vagyunk.

Sokak amellett is érvelnek, hogy a fogyasztói társadalom alakította psziché eleve kicsit nárcisztikusabb, önirányultabb, így kevésbé figyelünk, fordulunk oda másokhoz. Ritka az igazi figyelem, amiben találkozhatnak az emberek. Gondoljunk csak bele, hányszor fordul elő, hogy valakivel beszélgetünk, és ahelyett, hogy tényleg meghallgatnánk, azon gondolkodunk: milyen frappáns módon fogunk válaszolni, amikor befejezi a másik; mikor szólhatunk közbe; mit fogunk nézni este a tv-ben; esetleg szorongunk valamin. Ez valójában süketek párbeszéde. Így egymás társaságába is magányosak maradunk.

Kultúránk a hallgatást hibásan olyan automatikus folyamatként kezeli, mint a pislogás vagy az emésztés, amiről nincs mit mondani. Vitaverseny és retorikai kurzus mindenhol van, de hallgatni soha nem tanítanak meg minket. Pedig Carl Rogers, – aki Freud után valószínűleg a második legbefolyásosabb klinikai pszichológus a történelemben –, tulajdonképpen arra az egyszerű tényre alapozta munkásságát, hogy az aktív hallgatás az egyik legerőteljesebb kapcsolódási formánk, amely óriási gyógyító potenciállal is bír. A hallgató ilyenkor nem passzívan fogadja a hozzá intézett szavakat. Aktívan próbálja megragadni a tényeket és az érzéseket abban, amit hall, és hallgatásával próbál segíteni a beszélőnek saját problémáinak megoldásában. Kérdéseivel empatikusan próbálja visszatükrözi az egyénben zajló érzelmi folyamatokat, de nem tanácsokat osztogat vagy elméleteket gyárt a másikról. Ilyenkor az egyszerű, koncentrált figyelemmel nem csak a másikat gyógyítjuk, de olyan emberi találkozásokban lehet részünk, ami az aktív hallgatónak is hihetetlen élmény.

Mindez talán rendkívül közhelyesnek is tűnhet az olvasónak. Ne ítélkezz! Ismerd meg és fejezd ki érzéseid! És végre figyelj, de úgy igazán arra, aki hozzád beszél. Mert azt ma sokszor elmondják, hogy „hallgass a szívedre”, tehát figyelj a belső folyamataidra, de kevesen figyelmeztetnek arra, hogy mások szívére figyelni mennyire fontos.

Ne mindig megmutatni próbáljuk magunkat, hanem a másikat észrevenni, mert a meghallgatás értékesebb, mint a beszéd.^[6]

Elfogadom a közhelyesség vádját. Viszont, ahogy Chomsky írja, „a közhelyeknek legalább megvan az az érdemük, hogy igazak, ez pedig a politikai diskurzus legnagyobb részétől megkülönbözteti őket.”^[7] Az emberi találkozásoknak elképesztő ereje van, és tényleg nem kell sok a megélésükhöz. Mindenki próbálja ki. Figyeljen oda egy barátjára, és kivételesen csak kérdezzen, megérzései mentén. Fejezze ki érzéseit, szükségleteit, és merjen kérni, mindezt a másik elítélésétől mentesen. Talán ezen egyszerű közhelyek tényleg segíthetnek, hogy kitörjünk az ordítozás társadalmából.