„Tegnap este vivének itt tizenhárom szekeren rabokat, Csörgő felé negyven szekeren. Katonaság kísérte. – Mennyi szerencsétlen, és mennyi szerencsétlen őáltalok! Vad kegyetlenségeket vittek véghez, ’s még az olly angyali lelkű asszonyságokon [is] mint Forgácsné Varannón, ki abban lelte ’s kereste boldogságát, ha betegeket gyógyíthata, szegényeket táplálhata. Ezek az ostobák elhitették magokkal, hogy a’ Császár és Nemesség őket ki akarja irtani, holott látták, hogy a’ Nemesség is azon kutakból iszik és főzet.” (Kazinczy Ferenc levele, 1831)

Ilyen szavakkal merült bele a saját birtokán, Széphalmon rostokló, idősödő Kazinczy Ferenc abba az apokaliptikus látomásba, amit az 1831-es év jelentett számára, néhány csöndes kiábrándultságban eltelt esztendő után. Ha valakitől, hát a szélesebb magyar közönség tőle tudhatott meg többet a borzalmas és addig ismeretlen betegségről, amely kiszáradást, hasmenést és puffadást okozva hosszas és reménytelen szenvedésre kényszerít bárkit.

Kölcsey Ferenc is rettegve ült kúriájában, a lassan őszbe forduló időben. A költő Szatmárcsekén, hasonlóképpen borzadva nézte végig a kórság (mirigy, epekór) terjedését, amelyhez foghatóan borzalmasat még sohasem látott.

A járvány maga is a forradalmi hullám, pontosabban a reakció hátán érkezett Európába, kelet felől. Ahogyan azt látni fogjuk – éppen a határ-vármegye, Zemplén példáján –

az eleve rossz körülmények között élő jobbágyok és kisnemesek irányítás nélkül hömpölygő dühe sokkolta a polgárságot. Éppúgy, mint a politikai osztályt, és az addig csak mérsékelt, jótékony reformokért politizálók között is megjelentek a kor olyan radikális követelései, mint a törvény előtti egyenlőség.

Ilyen értelemben a cár jövetelét váró, és dühüket a nemesség és zsidóság ellen fordító északkeleti lázadások és a kolerajárvány valóban egy új kor előhírnökei voltak.

1830: Forradalmi nyárból apokaliptikus tél

A kórt Európában éppen akkor fedezték fel és írták le először, amikor a kontinens éppen a francia forradalom óta a legnagyobb tömegmozgalmat, forradalmat élte át: 1830-ban – mint ahogyan 41 évvel korábban is – szintén Párizsból indult a ribillió.

Mostanra azonban, a Napóleon hatalma alatt kiharcolt Code Civil után önbizalmat nyert, de a Bourbon francia királyok visszatérése után mégis megtépázott jogokkal rendelkező polgárság vette át az irányítást. 1830 július végén, kifejezetten forró időben Párizs ismét lázadt, miután az agg, 70 éves X. Károly király kizárta a születő burzsoázia nagy részét a választásokból, majd betiltotta a kritikus sajtót.

A brutális, több napos harcok a hadsereg és a párizsi nép között végül lényegében a forradalom győzelmével értek véget, és hatalomra segítették a király unokaöccsét. Lajos Fülöp a legtöbb, az abszolút uralom visszatérését a Bourbon-restauráció alatt kizáró 1814-es chartában szentesített jogot visszaadta az egyre növekvő befolyású burzsoáziának. A polgárkirály kora kezdődött meg.

A párizsi események után szinte egész Európa úgy érezte, itt az ideje a titokban tizenöt éve gyűlölt Szent Szövetség királyainak, püspökeinek, arisztokratáinak megmutatni, nem szerezhetik vissza 1789 és Napóleon háborúi előtt birtokolt hatalmukat. A háborúk valóban sok mindent megváltoztattak, de a legfőbb változás Napóleon háborús embargója volt Anglia és Poroszország ellen. Ez volt az első eset a 19. században, hogy egy nagy európai háború valóban kereskedelmi háborúvá vált. Ebből Európában – és Angliában is – a gabonát előre felvásárló és azt a hadseregeknek értékesítő új, dinamikus osztály profitált.

Megerősödött a burzsoázia.

Ez Victor Hugo Hernanijának korszaka. Az 1830-ban bemutatott színdarab^[1] újszerű, romantikus stílusával a klasszicista művek között olyan felháborodást váltott ki az udvari és felvilágosult kultúra művelőiből, hogy a bemutatót botrányok között bojkottálták. Nem értették. És ez Chateaubriand korának vége. A 19. század utolsó, valóban arisztokrata francia irodalmára tiltakozott az ellen, hogy fel kellene esküdnie Lajos Fülöpre, a polgárkirályra, és teljes elszigeteltségbe vonult.

A polgárság fényesen és újult erővel áll saját korszaka kapujában, pénze, befolyása mellé hatalmat akar, ugyanakkor igazságosabb és emberségesebb világot ígér, mint a régi urak. Hamarosan azonban elérkezik 1830-31 fordulója, és első, óriási csalódásuk.

Hiába akarják a népet maguk mellé állítani, ha a nép – és főleg az európai parasztság – inkább őket taposná el.

Mindezt a kórság mutatta meg, a kolera csinált az ígéretes nyári forradalomból februárra vizenyős, világvége-hangulatú rémálmot.

A polgárság forradalma, törvény előtti egyenlőséget, jogot és igazságosságot zászlaira tűző mozgalma végigsöpört Európán. Augusztus 25-én fellázad a protestáns Hollandiához tartozó Belgium, Brüsszelben az óriási adók miatt a városi nép estére már fosztogatja a boltokat, mire a Daniel Auber nacionalista-felkelő operáján, A portici némán fellelkesülő színházjáró polgárság csatlakozik hozzájuk a darab végeztével, és nemzeti önrendelkezést, önállóságot kezdenek követelni a katolikus flamand-vallon királyságnak: nemcsak a Grand Opéra, hanem Belgium is lényegében ezen a napon születik meg. Követi őket Itália és a polgárháborúba süllyedt Portugália, majd a svájci kantonok polgárai: július-augusztus folyamán mind lázadni kezdenek, így nem csupán a Bécsi Kongresszus mesterséges nagyholland állama hullik szét, hanem veszély fenyegeti a Napóleon-ellenes Szent Szövetség – az egyház és arisztokrácia új európai rendje – teljes hatalmát.

 Először történik meg Európában, hogy a forradalmak egymás után, futótűzszerűen törnek ki az egymás követő államokban. Ennek oka a művelt, olvasó polgárság, és a nekik szerkesztett, immár olajozottan működő sajtó volt: a párizsi forradalom híre jóval hamarabb és könnyebben terjed el mint egy emberöltő előtt a „Nagy Forradalomé”.

Batsányi János Kassán 1789-ben csak hónapokkal később értesülhetett a párizsi forradalomról, A franciaországi változásokra című epigrammáját pedig csak 1792-re sikerült kinyomtatni, ekkorra már a jakobinus terror közepében voltunk. Azonban Kazinczy és Batsányi 1787-ben indult lapja, a nagyon rendszertelenül megjelenő Magyar Museum még csak előfutár volt: 1830-ra az egész öreg kontinensen elterjedtek már a német, francia, magyar nyelvű, és irodalom mellett híreket is közlő lapok, a Napóleon háborúi alatt kifejlődő kocsis gyorsposta pedig immár napok-hetek alatt széthordta egy-egy esemény hírét. A franciául beszélő és olvasó, katolikus vallonok Belgiumban így – először – rövid időn belül tudták elhatározni, megcsinálják ők is azt, amit a párizsiak.

És ez történt az 1814-ben I. Sándor cártól liberális alkotmányt nyerő, de mégis perszonálunióban az Orosz Birodalomhoz kötözött Kongresszusi Lengyelországban is, ahol őszre a lengyel nemesség, és hozzájuk csatlakozó, humanista újító polgárság ugyancsak nemzeti felkelést indított. Amit ezzel kiváltottak, arra nem is számíthattak.

A háborúval jött a kór is

A vibrio cholera baktérium egészen a 19. század utolsó harmadáig ismeretlen organizmus volt a tudomány előtt. Mindezek ellenére az Encyclopaedia Britannica feljegyezte, az által okozott súlyos betegséget már 1548-ban felfedezték a ma Bangladesnek részét képező Bengáli-öböl partján. Mégsem okozott földrészeken átnyúló világjárványt, azaz pandémiát még több mint három évszázadig. Amikor mégis, annak hátterében az Indiai szubkontinensen végbemenő drámai események álltak.

Az 1740-ben a Bengálban a Brit Kelet-Indiai Társaság által kivetett hűbér, avagy sarc mértéke az 1830-as évekre akkorára növekedett, hogy immár a brit szigetek összes akkori gazdasági össztermékével vetekedett. Miközben ez a 18. századig a világ egyik legnagyobb gazdaságának számító indiai Mogul Birodalmat tönkretette, az 1780-as éveket követő évszázadban a világon addig nem látott mértékű vagyontranszfert indított Európa felé.^[2]

Miközben ez megalapozta a brit világbirodalmat és vagyonnal, élelemmel és nyersanyaggal fűtötte az onnan induló ipari forradalmat (avagy a manchesteri kapitalizmust^[3]), a Bengál-vidéken is gyakran vezetett éhínségekhez.

Ez a legyengült emberek számára azután jóval súlyosabb kockázattá tette a kolerát is – miközben az Indiából megnövekedett árukivitelben már annyifelé ágaztak szét a szálak, hogy a baktériumok eljutottak Angliába és később az észak-amerikai kontinensre is. Történetünk szempontjából a Krím megfertőződése a kulcsfontosságú,

hiszen ha Kelet-Európában rendet kellett rakni, az orosz cár más helyek mellett innen mozgósított katonákat.

A francia és belga példák alapján felkelést szító lengyel vezetők 1831 őszén nem számoltak egy nagyon fontos dologgal: a nemesség felkelését a lengyel vidéken a többségében a nem lengyel parasztok ellenállása fogadta. A maradék, aprócska kongresszusi Lengyelország hadserege és vezetése ugyanis először szembesült azzal, hogy a már oroszokhoz tartozó és a még csak informális befolyásuk alatt álló keleti területek: Volhínia, és Ukrajna népe nem elsősorban az adóztató cárra, a nemzeti nyelv elnyomására, a nemzeti érzelmek és szabadságjogok elnyomására haragszik, hanem rájuk: lengyel nemesekre és polgárokra. A novemberi felkelés szervezői mindezzel túl későn szembesültek, ezekkel a területekkel szemben ugyanis a felkelés a kis kongresszusi államban még nagy népszerűségnek örvendett.

Hosszú háború következik, amelyről a kongresszusi Lengyelország apró hadserege azt hiszi, megnyerheti. Csakhogy I. Miklós cár és egyik legjobb hadvezére, Iván Paszkievics váratlanul és sokkszerűen óriási mozgósítással, és túlerővel lepték meg őket, miközben a falvak ukrán paraszti népessége is főleg a lengyelekre fente a kését.

A cár mobilizációja és lengyelországi hadjárata az ősz legnagyobb eseménye: az osztrákokhoz tartozó Galíciában, ahol a pravoszláv ukrán és görögkeleti ruszin népesség adta az aszályok miatt egyre rosszabb helyzetbe kerülő szegénynép legnagyobb részét, a cár mint egyfajta szent, megmentő jelentkezett.

Pedig az orosz sereg nem csupán elnyomást, brutalitást, fosztogatást hozott, hanem az ismeretlen, brutális kórt is. A mozgósítás során a krími kánság tatárjai is Lengyelországba kerültek, köztük pedig a Bengáli-medencében már évszázadok óta megszokott, és kezelt kolera először került át Európába, egy csapásra a legkeményebb telet csinálva a forradalmi tavaszból. A kolera nyomán a rémület és harag a magára hagyott falvakból és kisvárosokból nyárra elérte az orosz városokat is, ezekről azonban a korabeli európaiak keveset tudtak, egészen decemberig.

Magyarország határaira a járvány híre ugyancsak az orosz sereg érkezésének híre után jutott el: és hiába egyezett meg Ferenc osztrák császár az Orosz Birodalommal már 15 évvel azelőtt a Szent Szövetség rendjében, a Kongresszusi Lengyelország elsöprése a bécsi vezetésben és még Metternich hercegben is fellobbantotta a félelmet. Hiszen tudták: Galícia egyre nehezebb helyzetű szláv többsége a cárban láthatja a megszabadítót, ahogyan ez a helyzet Felső-Magyarország egyre növekvő, vallásos de írástudatlan szlovák népességével is.

És hiába minden titkolt vagy felvállalt rokonszenv a lengyelek ügyével (amelyet a francia történész-hírlapíró Louis Blanc november végén „második júliusi forradalom” néven lelkesen fogad), a magyar nemesség többsége osztja Bécs aggodalmait a túl radikális forradalmak esetleges itthoni hatása és uralmuk meggyengülése miatt.

A Galíciával határos magyar részeken, Zemplénben, Ungban, Sárosban a félelem tehát az urakban hamar felébredt, és két iránya alakult ki: féltek a cárhoz húzó helyi népességtől, és féltek a járványtól is.

A „nagy félelem” Zemplénben

Félni pedig okuk is volt. Tizenhat évvel a nagy vész után, Fényes Elek 1847-ben kiadott nagy leírásában^[4] a határmenti, érintett Zemplén vármegyéről úgy nyilatkozik:

„A’ millyen különböző ezen megyének geographiai fekvése és helybeli tulajdonsága épen ollyan különbözők természet ajándékai és termékenysége is, melly csaknem minden lépcsőn keresztülmegy; midőn az északi hegyek közt lakó rusznyák csak zabot, pohánkát burgonyát termeszt főképen, s zabkenyérrel megelégszik: akkor a hegyaljai magyar a jóltevő természetnek különböző javait nagy mértékben éldeli, s asztalát a búza-kenyér mellett a világon a legjobb bor ékesíti.”

Noha Fényes ebben igen biztosnak tűnik, az utókor szemlélője talán elgondolkodhat azon is, talán sohasem arról volt szó, hogy a történelmi vármegye északi, hegyes-völgyes részeit lakó „rusznyákok” (a korabeli népnév főleg, de nem kizárólag, a ruszinokra és esetenként a szlovákokra utal), megelégedtek pohánkával, a kor sovány krumplijával és a zabbal. A vékonyka földekben, az igen népes falvakban viszont csupán ez jutott.

Annál tárgyilagosabban nyilatkozik Fényes arról, milyenek a vármegye beszélt nyelvi viszonyai:

„Nyelvűkre nézve magyarok 110,908 I. számlálnak; tót 72,931, német 1903, orosz 92,934 , görög 151, Zsidó 18,132.”^[5]

– amiből világosan látszik, hogy még a zsidó nyelvűeknek (tehát a jiddist beszélőknek) tartott lakókkal együtt sem ad ki a vármegye magyar nemzetiségi többséget: azt két szláv nép, a szlovákok és a ruszinok uralják lélekszámra – azok tehát, akiknek nem jut a Hegyalja magyarjainak „fehér kenyeréből”.

Mint ahogy másutt, a politikai hatalom a Sátoraljaújhelytől és Sárospataktól egészen a galíciai határvidékig húzódó Zemplénben is a nemesség kezében volt. Azonban 1831-re a mintegy 16 700 nemes család közül mindössze 4488 a „szavazó”, tehát a megyegyűlésen is szavazattal bíró, politikai elit létszáma: aprócska, kutyabőrös közönség ez, tetején a Dessewffyekkel, Barkóczyakkal és más, arisztokrata családokkal. A nemesek kizárólagos kiváltsága volt ezenkívül a legkisebb és legfontosabb állami hivatalok viselése is, a táblabírótól az írnokig, ügyvédig. Körülöttük szerveződött még a vallási elit is: katolikusok, reformátusok, görögkatolikusok és az egyházi tized alól felmentett „orosz falvak”, amelyek pravoszlávok voltak.

Ezek közé a viszonyok köz érkezett meg a kór az orosz sereg nyomán, a lengyel vidékekről leszivárogva, 1830-31 telén.

A nemesség feladata a kolera galíciai határban való megjelenését követően nem volt más, mint a védelem megszervezése. A riadalom óriási volt, hiszen a betegség élettani leírása akkor még nem létezett, a hatóságok és az országban akkor még igen ritka orvosok Budán úgy vélekedtek, a védekező akciónak a pestisjárványok tapasztalataira kellene épülnie: ez a különböző települések között az emberek közötti érintkezés totális megszüntetése volt.

A kolera, mint ahogyan a 14. századtól a 18. századi rendszeresen pusztító pestis is, baktérium okozta járvány. Ezeket a mikroorganizmusokat 1831-ben még a tudomány sem ismerte. A leginkább elterjedt korabeli élettani magyarázat a súlyos, járványos betegségeket a rossz levegővel (miazma) magyarázta, ezért a külföldről beutazókat járványos időkben nagyjából két hetes vesztegzárra, belföldön pedig a fertőzött településeket hosszabb időre lezárásra ítélték, hogy így akadályozzák meg a terjedést.

Ez a kor viszonyai mellett súlyos gondokat okozott. Az 1810-es évektől kezdődően az alföldi gabonamezők (a napóleoni háborúk hadseregeinek óriási, megnövekedett kereslete miatt) már bőven termeltek, elég munkás kéz az aratásnál viszont még nem állt helyben rendelkezésükre az aratáshoz, ezek éppen a szegény, önmagában magukat már eltartani képtelen Felvidék falvainak férfilakosságából állt. A nyári idény után a béres munkáért hazahozott gabonából családok éltek meg. 1831 nyarán viszont a lezárások miatt nem mehettek a férfiak sehová.

A pestistől a 19. század elején megjelenő kolerát egy fontos tényező különböztette meg, amit senki sem tudott: utóbbi a fertőzött ivóvízzel jutott be a szervezetbe, és nem terjedt emberről emberre. Az ok, amiért mégis tízezreket támadott meg, nagyjából 25-30 százalékos halálozási rátával 1831 Magyarországán, az a víz kezelésének koncepciója volt:

az emésztőgödröket nem szigetelték el a talajtól, a napi testi higiénia csak nagyon szűk körben volt elterjedt, az ivóvizet pedig a talajvízzel is érintkező, ásott kutak adták, ebben sokszor koszos holmit is mostak.

Mindez azonban csak később derül majd ki.

Noha eddigre már szerveződtek a felkelések, az udvar még a járvány megfékezésével van elfoglalva. Bécs utasítására a végrehajtó hatalom magyarországi fő szerve, a Helytartótanács létrehoz egy Kolera-bizottságot, az abban szereplő katonai vezetők és orvosok tanácsára pedig az érintett, határszéli vármegyék főispánjait nevezik ki a kolera elleni védekezés királyi biztosaivá, így Zemplénben például Mailáth Antal főispán lett megbízva a feladattal.

1831 májusában lezárták a határt, de Galíciába már átjutott és tombolt a járvány. Május 5-én pedig a kiküldött és jobb híján a vármegye által fizetett úgynevezett „polgári biztosok” a főbiztossal együtt döntő hibát követtek el: miután a hírek alapján Buda jelezte, hogy a járvány nem Magyarország, hanem a keleti, már osztrák területnek számító Bukovina felé terjedt tovább, a vesztegzárat ideiglenesen feloldották.

A Helytartótanács a tarnopoli kerületből is csökkenést jelzett: június 25-én ezért újból villámcsapásként érte a magyar hatóságokat, hogy a galíciai Sztrij kerületben ismét felütötte fejét az „epekór”.

Július 11-én az északkeleti járásokban már meg is jelentek az első esetek: a kolera súlyos hasmenéssel, vízveszteséggel, kiszáradással, kéküléssel jelentkezett, és végül teljes elgyengüléssel, vérsűrűséggel, zavart tudattal és a pulzus leállásával végződött. Lappangási ideje egy-két nap. A kezeletlen kolera halálozási aránya a gócpontokban 60 százalékos is lehetett.

„Azért tudták az urak, hogy jön a pestis, mert ők idézték elő”

Még egy tulajdonsága volt a baktériumos megbetegedésnek, amely súlyos társadalmi problémákat okozott. A legtöbb haláleset, és a legnehezebb megbetegedések a járvány megjelenése utáni egy-két hétben jelennek meg. Ez azt jelenti, hogy a rövid idő alatt okozott, rengeteg súlyos haláleset nagyon gyorsan felborzolta kedélyeket és felszámolta az emberek és közösségek biztonságérzetét. Amikor pedig a biztos pontok eltűntek a közösség életéből, szélesre tárult a kapu a legvadabb magyarázatok előtt is.

Zemplénben, ami a lázadások epicentrumává vált, a szlovák többségű velejtei járásban és a főként magyarok lakta Bodrogközben pusztított a betegség először. Újhelyen már június 28-án feljegyzik az első esetet, de járvánnyá csak a következő hetekben vált a kolera: a közintézmények bezártak, a várost pedig szinte hermetikusan körbezárták.

A legsúlyosabb következményekkel az járt, amikor a helyi hatóságok (városi és megyei hajdúk) a falvakban is karanténokat rendeltek el. A karantén legszigorúbb bevezetése a legtöbb helyen éppen Szent Péter és Pál napja köré, tehát az aratásra való elindulás idejére esett. De a felvidéki falvakból persze nem mehetett senki sehová.

A lázadás forgatókönyvét – talán szándékosan – realistán és brutálisan bemutató Borovszky Samu Zemplénből, a koleralázadás központjából rögzíti elsőként. Július 24-én a szörnyű betegségről már a közeli Szécskeresztúrban is terjedtek a hírek, az azok nyomán keletkező rémület pedig végül célt talált magának:

„s a midőn Lőrinczfy József útbiztos megjelent Szécskeresztúrban, hogy a halottas-házról és új külön temetőről gondoskodjék, holott e községben ekkor még megbetegedés elő sem fordult, az asszonyok jajveszékelni kezdtek, a férfiak pedig megrohanták a biztost, a vesztegházba zárták és csak az este hazaérkezett lelkész közbevetésére bocsátották szabadon. A mikor ezért másnap a főszolgabíró vizsgálatot akart tartani a községben, a pórnép be sem engedte a faluba.”^[6]

Az indulatok elharapóztak környéken. A Zemplén vármegyei viszonyok világosan mutatták a helyzet országos vetületeit is: a helyben relatív jobb társadalmi helyzetben lévő politikai és egyházi elittel, valamint a kereskedelem miatt kicsivel vagyonosabb zsidó lakossággal főként szláv parasztok, kisebb mértékben magyar parasztok és kisnemesek kerültek szembe. Vályi András leírása szerint mind Velejte, mind Szécskeresztúr „orosz-tót falu”, vallására nézve katolikus, többségében jobbágysorú emberek lakták a 18. század végén. A kolerát mint máshol, itt is megelőzte a híre. Borovszky negyven év múlva is feljegyzi, a parasztok hiedelmei szerint a járványt nem lehet előrejelezni, legfeljebb kérni lehet az istent és a szenteket arra, hogy ne jöjjön rájuk: azért aztán „azt magyarázták, hogy azért tudták az urak, hogy jön a pestis, mert ők idézték elő.”

Kazinczy, aki feleségével, Török Sophie-val maga is hiába bújik a betegség terjedésétől a közeli Széphalomra, Bártfay Lászlónak már kora nyáron borzadva ír a járvány hatásáról és a hatóságok készületlenségéről. Levelében ő is nyíltan említi, „az oroszok között” a kór jobban szedi áldozatait:

„Június utolsó felében a sós szálakon [sószállító tutajon] lévő oroszok közt kiütött a veszedelmes vendég; ezek félvén, hogy letartóztatni fognak, halottjaikat a Tiszába hányták, de Ujlakon, Ugocsa vármegyében, a megmaradtak csakugyan őrizet alá estek s elhullottanak. E hullás következésében, minden hasonló sorsú oroszok ugyanott kontumácia [vesztegzár] alá vétettek; de a veszély már észre nem véve, előre is sajdíthatva Beregnek s a mi Szatmárunknak Tiszamelletti helységeiben hirtelen jelengette magát.”

Később kiderül, ugyanezt gondolták a zsidókról is: közöttük a járvány, mint utólag már tudjuk, azért terjedhetett lassabban, mert leginkább a vallásos közösségek rituális fürdőjükhöz külön és általában a talmudi előírásoknak megfelelő forrásvizet használtak, nem a közkutakat. 1844 előtt pedig olyan lakhatási és foglalkozási korlátozások is vonatkoztak rájuk, amelyek a nemesség alá, de a jobbágyság fölé emelte őket: a röghöz kötés lényegében csak egyes városokból (például Pest és Buda) való kitiltásukban, és jó pár középkori tilalomban (például föld birtoklásának tilalma) nyilvánult meg, eközben viszont a számukra egyedül nyitva álló kereseti utak, a kereskedelem és kocsmabérlet miatt anyagi helyzetük szilárdabb volt. Vallási gyakorlatuk miatt pedig az írás- és olvasástudásuk volt jobb, mint a földből élőké. Csakúgy mint higiéniai viszonyaik, a tájékozottságuk is szélesebb volt a szlovákoknál, ruszinoknál és magyaroknál.

És ami még ennél is fontosabb:

a köznép szemében – éppen a tilalomfák miatt – a zsidóság a politikai és egyházi, birtokos vezetőréteg, és így az államhatalom kliensének, kiszolgálójának tűnt fel.

Míg Szécskeresztúron a helyi plébános közbenjárására a pánik után az útbiztos kiszabadult, a következő napok sokkal nehezebbnek bizonyultak a vármegye irányítóinak. Az ugyancsak ide közel eső, főként magyarok lakta Izsépen Borovszky szerint

„egy kis leány azon állítására, hogy látta, a mint egy zsidó valamit a kútba szórt, a pórnép a zsidókat összeterelte, Lőrinczfy biztost elfogták, a minek hírére sokan a szomszéd községekből is oda sereglettek. Egy Pauk nevű, írástudatlan, de ravasz izsépi paraszt, szervezte a lázadást oly utasítással, hogy azokat az urakat üldözzék legjobban, a kik a néphez legjobbak, mert azok a legveszedelmesebbek.”

A további leírások még ennél is rémisztőbb történeteket tartalmaznak: Dókus László alispán, a helyi végrehajtás tényleges irányítója azzal szembesült: Lasztócra, Legenyére már be sem engedik a falvak lakói, biztonsága érdekében a közeli Csörgőn ver tanyát, de éjszaka házát itt is körbeveszik a parasztok, tudni akarják, „mire készül”. Tovább menekül, de a nagyobb helységekben – Mihályiban, Toronyában – ugyancsak elkergetik. Egy kisnemes úgy menekíti ki kerülőúton a még éppen nem forrongó Újhelyre. Itt végül az oda eljutó vármegyei nemesség gazdagabb rétege is tud tanácskozni: a kisnemesek közül sokan a helyi jobbágyokkal együtt inkább rajtuk akarnának bosszút állni.

Sok helyen ezt meg is teszik. De a népharag a zsidó lakosságot is célba veszi.

„A küldöttek 3-án hajnalban Terebes felé indultak. Utaztukban feltűnt, hogy sehol sem látnak a mezőn foglalkozó embereket. (…) Mihályiba indulván, a Terebes és Velejte között fekvő Komár-csárdánál vasvillákkal és dorongokkal felfegyverzett parasztokat találtak, a kik az összeterelt zsidókat kínozták. Komár és Kelecseny között az egész út el volt lepve velők. A megkínzott zsidókat Kelecsenybe vitték, a hol egy rosszlelkű nemes-asszony, Szenczy Jánosné, született Pallay Anna ingerelte fel a köznépet, sőt erre férjét is rávette, a kinek vezérlete alatt azután a nép az urasági házakat, többek között az Ilosvayét is, kirabolta. Ilosvayt és gyermekeit megkínozták, sőt az egyik Ilosvay fiút halálra gyötörték.”^[7]

A jelenetek egyre-másra ismétlődnek, addig-addig, amíg az újhelyi kisgyűlés által a határszélről be nem hívott katonai egységek segítségével fel nem számolják a lázadó gócokat. Borovszky is feljegyzi, a rengeteg kínzás kínvallatásokhoz kötődött: a vagy a népből, vagy a helyi vezetőrétegből származó felbujtók és cinkosaik általában azt akarták az elfogottakból megtudni, mikor és miért mérgezik meg a kutakat?

Először a rend helyreállításán dolgozó alispán sem értette, hogyan terjedt el a kútmérgezés története. Erre csak a lázadás után derült fény: az olvasottabb városi hivatalnokréteg körében csodaszer híre terjedt a kolera ellen, a fertőtlenítés céljából házakat, az utcákat és végül a kutakat is bizmutporral szórták be. A korabeli társadalmi orvoslás módszerei voltak ezek: a kolerával járó tünetek kezelésére a már itt-ott létező patikákban vagy ezt, vagy laudánumot, esetleg higanyt írtak fel az orvosok: mind mérgező szerek.

A hatásról, Kassáról vett hírekkel, színesen számol be Kazinczy is:

„Kassán egy elméjében nem meg háborodott, hanem csak elgyengűlt öreg chirurgus – neve Lehoczky – gondolatlanúl bánván a’ Magisterium Bismuthival megöle egy kis fiút és két vagy három embert. ’S a’ nép elréműlt annak látására, hogy a’ betegeket Kassa városa eggy fekete szekérbe vetteti, és erővel küldi ispotályba. Látta ezenfelűl, hogy nem Urak, hanem ’a szegénység vesz. Innen az a’ gonosz gondolta, hogy őket a’ Császár és a’ Nemesség méreggel akarja kiveszteni. – Ezek tehát Bárczáról (melly félórányira fekszik Kassához) és a Kassa külvárosáról berohantak a’ városra, ’s Lehoczkit csaknem agyon verték, úgy más Oroszokat; ’s a’ mint hallom egy szolgabírót.”

Zemplénben, a körbezárt Újhelyen egy helyi fiatal, 29 éves ügyész a legnagyobb pártfogója a medicinák alkalmazásának. Igaz, minderre elkeseredett helyzetük is rávezette: az ifjú a kolerabizottság tevékeny tagjaként a lezárás körüli nyomor felszámolásán gondolkozott:

„a nyomor elhárítása és a támadható lázadás leküzdhetése végett pénzbeli segítséget kért és a várost — miután a járvány a körülfekvő községekben amúgy is dúl — az elzáratástól felmentetni kérte. Véleménye szerint a tehetősebb gazdáktól tíz pengő forintjával legalább 4000 p. frt segély szedendő, a mit szüret után visszatérítenének. ”^[8]

A vármegye azonban, amelynek a járványbiztosok költségeit a Kincstár elhárítása miatt már így is állnia kellett, nemet mond az ifjúnak, és ötletének, hogy ha már a nemesek különadót nem adhatnak be státuszuknál fogva, legalább a legmódosabb parasztoktól gyűjtsék be azt, a nyomor enyhítésére. Az ifjú, akit Kossuth Lajosnak hívtak, ekkor azonban csak azt a választ kapta: „Isten gondjaira bízzák” a körbezárt, és egyre inkább forrongó Újhelyet: benne a városi elithez tartozó Kossuthtal is.

A nemesek adózásának tabuját máshol éppen a kolerafelkelés törte meg. Kisfaludy Sándor – a magyar irodalom és reformok másik korai jeles alakja – az ifjú Kossuthtól a lehető legtávolabb, Zalában élte át a kolerajárványt és a karanténokat, vesztegzárakat.

A nádornak küldött jelentéseiben többször élesen figyelmeztetett: a lázadás bizony ott, a többségében magyar kisnemesek és jobbágyok között is közvetlen fenyegetést jelent. Balásházy János, egy zempléni reformer nemes ugyan minden jelentésében hangsúlyozta, a lázadások politikailag nehezen értelmezhetők, de „[i]tt nemcsak az indiai, hanem az előitéletek s talán a muszka incselkedések által élesztett politikai cholera is dühösödik”.^[9]

Megoldásként, mintegy megelőző csapásként egyedül Zala vezeti be a „pellengér terhe melletti”, ideiglenes adóztatást a nemességre.

A gondolat azonban, hogy a jogok kiterjesztésével és a helyzet javításával kell egy lázadásnak elejét venni – és így a politikai vezetők által rettegett „muszka befolyást” megállítani – ekkor kezd gyökeret verni.

Eközben a már fellázadt falvak népe szerveződött: az elfogott nemesek és zsidók vagyonát kirabolták, amikor pedig saját falvaikkal végeztek, felkerekedtek, hogy a környékbelieket is fellázítsák, így seregleteik egyre nőttek. Utólagos becslések az összes északkeleti megyében lázadók számát 45 ezer főre teszik.^[10]

A koleralázadásokat végül nemesi „felkelés” (a vármegye vezetői által hagyományosan összehívott, fegyveres nemesi hadsereg) veri le, amit Sáros megyében szerveznek báró Eötvös Ignác vezetésével. Augusztus végére, sokszor erőszakos beavatkozásra, tömegeket fognak le az északi területen. Novemberben közülük statáriálisan 400 embert kivégeznek, további mintegy 4000 ember börtönbe kerül.

Két összeesküvés-elmélet

A korabeli források egyértelműen megerősítik, hogy a parasztlázadás elszigetelt, egymással nem, vagy alig kommunikáló felkelő csoportokból állt. Megerősítik a lázadás közvetlen, kiváltó okait is: a paranoiát, hogy a vész nem véletlen eredménye. A több százezer magyar áldozat döntő többségét a rosszul táplált, falvakban is zsúfolva élő és tiszta vízhez hozzá nem férő szegényparasztok tették ki, ez pedig ott túlnyomó többségben a nem magyar ajkúakat jelentette. Tilkovszky Loránt, a koleralázadás 1955-ös alapvető monográfiájának szocialista szerzője^[11] szerint éppen ezért terjedtek nagyon könnyen az olyan történetek, amelyek szerint a vezető réteg kiirtásukra, elpusztításukra szerveződik, ezt pedig meg kell akadályozni.

Tilkovszky mindezt a szegényellenes járványkaranténok és a nemzetközi forradalmi hullám együttállásával, valamint az információk újságokon keresztüli, könnyebb terjedésével magyarázta. Kiemelte azonban: az uraknak a pórnéphez hasonlóan megvolt a maga összeesküvés-elmélete a látszólag kaotikus események értelmezésére.

Vay Miklós Borsod megyei főbiztos ismertető cikke ugyancsak hangsúlyozta az orosz-lengyel háború hatását.

Vay és a felkeléssel szembesülő magyar nemesség úgy gondolta, I. Miklós cár titkos fellazító ügynökei zavarkeltés céljából izgatják a Felvidéken, főként a szlovák és ruszin parasztságot.

A borsodi főbiztos saját leírása szerint Miskolc városában augusztus folyamán számos embert kivallatott és bezáratott általuk szóban terjesztett információk miatt. Egyik jelentésében kiemeli, fizetett kémei útján bevitt egy Harsányi András nevű, szirmai parasztembert is, aki úgy nyilatkozott ekkor:

„eleget uralkodtak már a nemesek, muszáj egyé lennünk, híjába nem akarják az urak (…) csak jönne is már az a muszka meg a rebellió”.

Tilkovszky ötvenes évekbeli állításait a felkelés okairól eddig nem kérdőjelezték meg érdemben. Tóth Kálmán legújabb tanulmánya azonban úgy érvel, egyrészt a lázadás addigi történeti kutatása „ideológiai narratívák” során eltorzították a felkelések természetét, amiket ő csupán „a tájékoztatás hiányában” és a „tudatlanságban” lát. Korabeli, arisztokraták által írt levelezésre hivatkozva próbál emellett érvelni.

A Sátoraljaújhelyen beszorult, és a népharaggal való szembesülés után liberális – közteherviselésre és törvény előtti egyenlőségre épülő – korai reformkori elveiben radikalizálódott Kossuth Lajoson kívül volt persze más is. Az ország másik végén, Sopronban járványbiztosi feladatokat vállaló Széchenyi Istvánt idézve Tóth úgy érvel, őt csak „korábbi reformelveiben” erősítették meg az események. A gróf nem a nyomor feloldását, hanem „a megfelelő felvilágosítást” pártolta. Noha Tóth maga többször hangsúlyozza, nem kíván ideológiai magyarázatokba bocsátkozni, korabeli szemléje mégis főleg olyan megyékből származik (Békés és Sopron), ahol a helybeli, reformista, jobbító arisztokrácia a betegség okozta karantén mellett az északkeleti megyékhez viszonyítva nyugodt körülmények között reagálhatott az eseményekre, és mérsékeltebb pozíciót foglalhatott el, miközben kárhoztatta a „marxista” Tilkovszkyt, aki pedig helybeli, és ugyancsak korabeli források alapján súlyos, és meghatározó társadalmi konfliktust, és az 1840-es évek társadalmi konfliktusainak a csíráját látja a borzasztó, és a kortársak számára minden bizonnyal rémisztő nyárban.

1831. és a lázadások északi, drasztikus leverése többféle nyomot is hagyott az 1825-től már óvatos, alkotmányos reformokat követelő, politizáló magyar nemességben.

„soha nemzetet naggyá… elnyomott nép nem tett”

Ott voltak egyrészről azok, akikre mélyen és gyökeresen hatott. Számunkra fontos lehet itt a járványban meg is halt Kazinczy Ferenc, aki úgymond páholyból nézte végig a társadalom gyors szétesését és a harag elterjedését a szatmári végeken. Szulyovszky Józsefet, telekszomszédját, és Schiller műveit franciára fordító társát a feldühödött nép egyenesen házába rontva fejezi le, vele együtt teljes családját és vendégeit, összesen 11 embert ölnek meg, azzal vádolván őket, hogy tudtak a járványról, és míg maguk megmenekültek előle, szolgáikat, jobbágyaikat fel akarták áldozni.

Kazinczy halála előtt megjegyzi: mindez elkerülhető lett volna szerinte, ha a hatóságok, amik a karanténokat felállították, vagy bizmutot szórtak a kutakba, ezekről a népet is előre tájékoztatják, de ehhez az alapvető bizalom és megbecsülés is hiányzott irányukba:

„Hogy a nép tökéletes bizodalommal légyen a kormány rendelései eránt, szükséges volt volna tudtára adni a publikumnak, hogy melly koleraesetek adták magokat elő (…) s továbbá eleven szinekkel leírni a tett rendelések szükséges voltát.” – írta egyik augusztusi levelében.

Hasonló véleményen volt a járvány után Kossuth Lajos is. Igaz, csupán később keletkezik ennek írásos nyoma. Az erdélyi nemesek fő reformistája, Wesselényi Miklós azonban nem véletlenül éppen 1831-ben készül el Balítéletekről című, nemzetjobbító szándékkal írt könyvével, amelyben először és világosan kapcsolja össze a magyar nemzeti követelések sikerét azzal, ha a nemzet fogalmát, tehát a modern állampolgár-fogalom ősét kiterjesztik a lehető legtöbb országban lakóra:

„soha nemzetet naggyá, hatalmassá, ’s boldoggá a’ közte lakó akármelly nagy számu, de elnyomott nép nem tett; – csak szabad ember…”. – szól a híressé vált ítélet nála, kiegészítve még azzal: „Minél több szabad, jussokkal bíró tagokból áll egy nemzet, annál hatalmasabb”^[12]

Hamarosan társakra is lel a gondolat: az 1830-as évek országgyűlésein először is a járványt Csekén átvészelő Kölcsey Ferenc válik fő szószólójává, az 1841-es évtől pedig Kossuth Pesti Hírlapja. Voltak azután olyan nemesek is, mint a parasztok erőszakos leverése idején még szótlan Deák Ferenc, aki – Kisfaludy Sándorhoz hasonlóan – azzal csatlakozik az értelmiségi mozgalomhoz, hogy úgy véli, a gyilkos indulatok lehűtése miatt a jogkiterjesztés követelése meg kell jelenjen a reformmozgalmakban.

Nem véletlen az sem, hogy Szlovákiában a ‘30-as évek nacionalista hulláma már egyenesen nemzeti hőst faragott a lázadókból, az eseményeket elnagyolva, a „magyar uralom” elleni felkelés vezetőinek állítja be őket, és emléktáblákat emel számukra.

Valójában a magyar „koleralázadás” az 1830-ban indult európai forradalmi hullám után az első jele annak, hogy a régi rend nem fog örökké tartani, és hogy a feudális rend „békéje” ezek után, teljes egészében már sohasem áll már vissza.

A fejetlen, rémisztő és lényegében senki által be nem csatornázott indulatok a felszínen elcsitultak, de kicsit több mint tíz év múlva addig még nem látott erővel törtek fel újra.

Ekkor viszont még csak az értetlenség, tanácstalanság és rettegés lett úrrá a politikai osztályon. Ebből az érzésből kétségtelenül egy keményebb Kossuth emelkedik ki 1832 decemberére, amikor is Lovassy Lászlóval elindítja az Országgyűlési tudósításokat – az új magyar nyelvű hírlapot, ami végül felpezsdíti az állóvizet.

A járvány és a nyomán kitörő lázadások ebben a két évben az Uráltól Angliáig és Portugáliáig söpörnek végig, és még 1854-ig kell várni arra, hogy Jon Snow londoni doktor megtalálja a kolera valódi okát: a fertőzött vizet. 1831 viszont ennek híján óriási áldozatokat követel: egy berlini egyetemi tanár, Georg Wilhelm Friedrich Hegel – óriási hibát elkövetve és gyenge egészségére nem figyelmezve – túl korán tér vissza a kolera sújtotta városba és novemberben, éppen azokban a hetekben, amikor báró Eötvös megtorlásai megindulnak a magyar tömlöcökben, maga is életét veszti a járványban. Így jár a magyar felvilágosodás egyik legnagyobb alakja, Kazinczy Ferenc is. Hegel híres utolsó szavai is jellemzőek a korra: „Egyetlen ember értett meg valaha engem, és ő sem mindent.”

Alig sejthette, hogy hamarosan olyan ember lép az európai gondolkodás színére, aki majdnem mindent érteni fog abból, amit írt.